Thészeusz és a fekete özvegy

GRENDEL LAJOS

THÉSZEUSZ ÉS A FEKETE ÖZVEGY

Regény

Minden pillanatunk szakadék,melynek mélye az öröklétbe vész.

Ha aláveted magadartikulátlan időtlenségébe,amely nem tagol énts nem-ént, meghalsz.

Ha éned pallóján átlépedmint önmagad expanzióját,nem is éltél

(FARNBAUER GÁBOR: EGY LÉTMETAFÓRA KIFEJTÉSE)

Borbélymester borotvája malacfarkát borotválja.

(KLAPANCIA A FORRÓ DRÓT CÍMŰ AMERIKAI TÉVÉFILMBŐL)

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Madách Könyv- és Lapkiadó, Pozsony – Bratislava 1991.

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-140-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Grendel Lajos

A FEKETE ÖZVEGY LEVELE

a Madách Könyvkiadó főszerkesztőjéhez

Tisztelt Főszerkesztő Úr!

Karácsony szent ünnepére megvásároltam az Ön beosztottjának, Grendel Lajos úrnak, leendő férjem egykori barátjának Szakítások című magvas regényét, amelynek egyik főhősében leendő férjemre ismertem. Azonosítása nem okozott számomra nehézséget, mivel a nevezett magvas műben a saját tisztes polgári nevén szerepel, önérzetében nem csekélyebb mértékben sértve, mint másik (elhunyt) barátja, Pálóczi András és az ő hajdani és az én leendő férjem későbbeni (azóta elpártolt) hitvese, Olga asszony és még sokan mások. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy a nevezett regény, minden magvassága ellenére, féligazságokat halomba gereblyéző, velejéig hazug és tendenciózus mű. Ezért a magvas jelzőt, kérem, a továbbiakban is tessék idézőjelben levőnek elképzelni. El kellett tűnődnöm azon – s nemcsak a lóvá tett regényhősök, hanem a lóvá tett olvasók nevében is –, hogy vajon az ilyen irodalmi mezbe bújtatott destrukció híven szolgálja-e szocialista és realista és magyar nemzeti, vagyis magyar nemzeti-szocialista-realista írásbeliségünk javát és jövőjét?

Amint ez a magvas mű soraiból is kiderül, férjem nem a stílus művésze, nem irodalmár, hanem csak egyszerű történész, aki a hivatását előbbre valónak tekinti a könnyű karriernél, s csupán azért nem akart feljebb lépni a regényben is említett szamárlétrán, mert leghívebb meggyőződése szerint nem szamárlétra lépcsőfokán áll, hanem a valóság szilárd talaján. Nem a mi dolgunk a nevezett mű irodalmi értékét megítélni. A stílus gonoszsága azonban így is nyilvánvaló. A szerző, leendő férjem jegyzeteit és naplóját felhasználva, az abban foglaltakat kiforgatva, őszinteségét a rosszindulat, a malícia és az irónia gonosz lidércfényeivel oly mértékben elsápasztotta, hogy azután önkényesen bánhatott a tényekkel, s önkényesen állíthatta be Ákost gátlástalan szívtiprónak, kétségek között vívódó intellektusát pedig a luciferi álfelvilágosultság iskolapéldájának. Ebben a magvas műben elveszett mindnyájuk igazi arca. Torz karikatúrákká lettek mindnyájan, s a mi szent múltunk is kétes fényeket kapott. Ennyi is elég ok volna ahhoz, hogy a szerző és a kiadó nyakába polgári pert akasszunk. Nem lehel célunk azonban tetézni a bajt, s intézményeinket a köznevetség tárgyává alacsonyítani. Az Önök országhatárokon túl is ismert kiadója sokat tett irodalmunk felvirágoztatásáért és megszerettetéséért hazai és más berkekben. Kiadta többek között az Ön és mások realista műveit, amelyek a valóság talaján állnak. Mi is egyetértünk a költő szavával: „ne csak az igazat, hanem a valódit..." Úgy gondolom, a kiadónak kötelessége visszaállítani leendő férjem megingatott becsületét, s igaz képet festeni róla. Leendő férjem már nem ír naplót. Feljegyzései mellett papírra vetette mostohaapám, Halápi Gusztáv életének néhány epizódját, s egy be nem teljesedett szerelem igaz történetét, amely miatt álnok második felesége, Olga asszony elpártolt tőle, s őt a legnagyobb bajban hagyta. Leendő párom beleegyezésével mellékelem hát e kéziratot, amelyet Önök kötelesek kiadni, mert csak így szolgáltathatnak elégtételt egy bátor történésznek, aki gyökereinket kutatja és gyógyítja az elismerés reménye nélkül. Ákos nem tud kísérőlevelemről, de biztosíthatom, hogy a realista irodalom híve. Ő is, én is ragaszkodunk ahhoz, hogy e kézirat szerzőségét, de legalábbis gondozását ugyanaz a Grendel Lajos vállalja, aki Ákos vergődéséből gúnyt űzött, és becsületét oly durván meggyalázta. Ez lesz a mi nemes bosszúnk.

Tisztelő híve:

IVETA HALÁPIOVÁ

THÉSZEUSZ TALÁLKOZÁSA HERMÉSSZEL ÉS AZ ÁL-ARIADNÉVAL

Ronda ügybe keveredtem.

Az az alaphelyzet, hogy én Thészeusz vagyok, a rettenthetetlen, a bátor királyfi, de mivel a huszadik században születtem, csak ücsörgök magamban a labirintus bejáratánál, mint egy megkopasztott, exportra hizlalt gúnár, és sok esztendő nyomja már a vállamat. Várom, hogy a labirintusban a bika magától kimúljon. Nincs más teendőm. Ezt a feladatot kaptam. Várni! Volt egy rozsdás, csorba kardom, de még azt is elvették tőlem.

Mondom, ronda egy helyzet, ronda ügy.

Amióta másodszor is megnősültem, otthon ülő ember lett belőlem. Öregedésemnek nyilván ez első figyelmeztető és csalhatatlan jele. Nem járok moziba, nem járok színházba, nem olvasok könyveket (újságot is csak reggelente az intézetben), a szórakozóhelyeket messzire elkerülöm, ellenben szívesen elábrándozom a mosógépzúgás monoton háttérzenéje közben, segítek kiteregetni Olgának (de csak a saját szennyesünket), este bekapcsolom a tévét. Szeretem az ismeretterjesztő filmeket, a krimiket, a mindenféle ankétokat és hírmagazinokat, utálom viszont a revüt, az esztrádot és a musicalt. A híradót minden este megnézem. Eltűröm, hogy a magánéletem legintimebb zugában, karnyújtásnyira, az orrom előtt robbanjanak föl a terroristák bombái, parafáljanak és szegjenek meg szerződéseket, nyerjenek meg zöld, piros vagy kék mezes gladiátorok ilyen-amolyan kupákat, és a műholdfelvételről magam győződhetem meg róla, hogy Párizsban éppen esik az eső, Madridban meleg van, holnap pedig beköszönt hozzánk a tavasz. Temérdek információtól dagad a fejem, de egyetlen véres és egyetlen vértelen eseményben sem szükséges a személyes részvételem. Úgy érzem magam, mint az atyaisten: mindent látok, és holnapra mindent elfelejtek. Még leginkább Olga tömör ágyékához feszülve érezhetem, hogy a szobámba özönvízszerűén bezúduló események közepette én is létezem. Azt hittem, senki és semmi nem lephet meg többé. Kialudt vulkán vagyok, Pompeji lakói, nyugodtan alhattok!

És akkor alattomban, a legváratlanabb pillanatban, jött Hermész úr, a tévéhíradó végén, valami filmlimonádé előtt. Létezésem úgyis szünetelni készült. Ilyenkor szoktam végigheveredni a labirintus bejárata előtt. Mint az emberi faj végképp küldetés nélkül maradt anakronisztikus példánya, elgyönyörködöm fajtársaim nyüzsgésében.

Emitt egy idős asszony, aki a pudlikutyáját sétáltatja, amott a fajfenntartás ösztönétől eszét vesztett fiatalság, ó boldog szerelmesek, örök káprázat az örök körforgásban! Autók suhannak el a barlang bejárata előtt, egyre több közép-európai márkájú autó közép-európai márkájú tulajdonossal. Fellobban a rivaldafény a színházban, kialszanak a csillárok a mozikban, kezdetét veszi a nagy esti kulturális önámítás. Valaha nekem is volt egy Ladám, de túladtam rajta a környezetvédők örömére és a lelkiismeretem megnyugtatására. Rám, Thészeuszra ügyet sem vetnek. Nem vagyok koldus, csupán szeretnék körülkémlelni egyszer a labirintusban. De nem ezt a feladatot osztották ki rám.

– Valami savanyú, vén tökönc keres – mondja Olga. – Hermész a neve.

Hermész úr nem győz mentegetőzni, hogy ilyen kései időpontban és a magánéletem színpadán zavar. Kezdetben viszolygást és szánalmat éreztem iránta, elsősorban rút külseje és hanyag öltözéke miatt, másodsorban mert reszketése kezdődő Parkinson-kórról árulkodott, s ettől a betegségtől jobban félek, mint a ráktól.

– Sok jót hallottam az ön érdemes munkájáról a paleogerontológiai intézetben – kezdte a hízelgést vendégem. – Ön nagy tudós és nagy ember.

– Ott nálam sokkal kiválóbb tudósokat is alkalmaznak – feleltem.

– Nemes munka, és kevés benne a köszönet.

– A fizetés is kevés.

– Úgy van – mondta. – Az anyagi megbecsülés... Hát igen, hibás szemlélet.

– Na és mi újság az Olümposzon? Lesznek-e változások?

– Az Olümposzon tízezer év egy másodperc.

Kíváncsi lettem volna, kitől kapott rólam Hermész úr kádervéleményt, hogy ilyen körmönfontan fog hozzá jövetele céljának az ismertetéséhez. Nyilván úgy tájékoztatták, hogy ravasz vagyok, s előbb a gyengéimet akarta kipuhatolni. Mert bár reszketett a keze, az első pillanatban láttam, hogy nem fél tőlem, és nem is gátlásos. Roskatag külseje ellenére a tekintete élénk volt és éber, és a modora elárulta, hogy megízlelte már a hatalmat, aki pedig azt egyszer megízlelte, másképpen látja a világot, mint a sajtóban vagy a rádióban dolgozó sok szürke kishermész. Kínosan ügyelt rá, hogy a legkevesebbet árulja el kilétéről. Hermész úr éles szemmel vette észre, hogy elbizonytalanodtam.

– Ne felejtse el, hogy én csak Hermész vagyok, a hírvivő – mondta szerényen.

– És önt a munkám érdekli, Hermész úr?

– Természetesen a munkája is. De most bizalmasabb dolgokról szeretnék beszélni önnel.

– Ezek szerint valaki felhívta rám az ön figyelmét.

– Ez pontosan így van – felelte.

– Jó értelemben?

– Ó hogyne!... Hallott már ön Halápi Gusztávról?

– Halápi Gusztávról? Ő beszélt rólam?

Hermész úr halványan elmosolyodott.

– Szó sincs róla. Ő már rég halott.

Meg kellett volna mondanom, hogy nem tetszik nekem ez a bújócska, nem kedvelem sem a keresztrejtvényeket, sem a sakkfeladványokat, mert nem szeretem törni a fejemet, mert beleuntam, belefáradtam, beleöregedtem a sok fejtörésbe, amibe a magam megismerése, a mások kiismerése, az életben való jártasság sokféle csíziójának, furfangjának, fifikájának az elsajátítása került, s újabban inkább az egyenes beszédet kedvelem. Az egyértelműséget szeretem, gyűlölöm a többértelműséget. Szeretem tudni, hogy hányadán állok. Ha kimegyek az erkélyre, és napnyugati irányba fordítom a tekintetemet, egy gyárkéményt látok, amely reggeltől estig ontja a piszkos, fekete füstöt. Egyértelmű, hogy szennyezi a levegőt. A gyárat be kellene zárni. Ez is egyértelmű. De a gyárat nem lehet bezárni, mert akkor minden második gyárat be kellene zárni. Egy napon majd elfogy a tiszta levegő. Ez megint csak egyértelmű, világos és érthető, mint az egyszeregy. Egy napon meg fogunk fulladni. De legalább tudom, hogy mi vár ránk, s mivel a levegő meg a víz. meg a talaj meg a lelkek szennyezése ellen úgysem tehetek semmit, s még van egy kevés időnk, hogy tiszta levegőt szippantsunk, próbáljunk meg tiszta vizet önteni a pohárba.

– Elfoglalt ember vagyok – mondtam.

– Tudjuk – felelte Hermész úr.

– Nem szeretem, ha többes számban szólnak hozzám. Olyan, mintha ön egy testületet képviselne itt.

– A többes szám indokolt – mondta vendégem. – Említettem már, hogy én csupán a hírvivő vagyok ebben az esetben.

– És mit kellene tudnom Halápi Gusztávról?

– Egy tanulmányt kellene írnia róla.

– Hiszen azt sem tudom, hogy ki volt.

– 1944-ben bottal kergette ki a nácikat a házából.

– Ez mind nagyon szép – mondtam. – De mi közöm hozzá?

– Ön történész, vagy nem?

– Egy a sok közül.

– Na látja! Akkor ne kérdezze, hogy mi köze hozzá. Az ön dolga az lesz, hogy ír egy tanulmányt Halápi Gusztáv tetteiről.

– Tehát más tettei is voltak?

– Hogyne. Egy időben nagyon fontos ember volt. Úgy értem, fontos beosztásban tevékenykedett. Vállalja a tanulmány megírását?

– Nem.

Arra számítottam, hogy Hermész úr erőszakoskodni fog, hogy a bűvészcilinderéből előhúz egy fehér nyulat, és mint Halápi Gusztáv lelkét mutatja be nekem, majd okmányokkal igazolja, hogy Halápi Gusztáv, amúgy mellékesen, feltalálta még a kerékabroncsot is, és kiásott egy ezüst csatabárdot az Északi-sarkon. Vagy hipnotizálással próbálkozik, mint a paleogerontológiai intézet öreg kuncsaftja, mindnyájunk réme, egy kiszolgált alezredes, akit ráadásul Plukovnyikov Richárdnak hívnak, aki süket is, rövidlátó is, meg leszázalékolt is, viszont egy indiai jógitól megtanulta a hipnózis minden csínját-bínját. Plukovnyikov Richárd öt éve üldözött bennünket egy száz-százhúsz oldalas tanulmánnyal, amelyben Ferenc Jóska egyik dévényújfalui kalandját írta meg. Eszerint élt a faluban valamilyen Sarolta nevű asszony, akinél a k. u. k. angol utazónak álcázva magát, minden hónapban egyszer a tiszteletét tette. Az alezredes hipnózissal győzött meg bennünket a történet valódiságáról, de pechjére, amint kitette a lábát az intézetből, a hipnózis hatása is elmúlt. A világ rendje, s benne az ő kézirata is visszabillent a helyére. Elég volt az első oldalakat átlapozni, s újra tisztán láttuk, amit az előbb még nem, hogy kézirata eget verő baromság.

Hermész úr, szerencsére, tartózkodott az efféle praktikák alkalmazásától. Csalódottnak sem igen látszott. Inkább olyannak, mint aki annak ellenére is biztos a dolgában, hogy most szednie kell a sátorfáját. Thészeusz szerette volna megvigasztalni az öreg Parkinson-kóros hermafroditát, de eszébe jutott, hogy őt bezzeg senki sem vigasztalja meg. A vigasz mégiscsak ajándék. S ha elajándékozunk valamit, ami a miénk volt, akkor azáltal szegényebbek is lettünk. Thészeusznak kemény szíve volt.

– Sajnálom – mondta Hermész úrnak a legszelídebb hangján. – Nekem tényleg sok a más irányú elfoglaltságom.

– Megértem – mondta Hermész úr szomorúan. – Megértem önt. Isten áldja!

Érett, némiképp őszülő, egy kissé kopaszodó fejjel, belefáradva a létezés sztereotípiáinak ismételgetésébe, sokszor gondolom, hogy talán más pályát kellett volna választanom, komolyabbat vagy jövedelmezőbbet. De ez késő bánat. Történész vagyok, és amennyire szerettem, úgy gyűlölöm most a szakmámat, mert ezen a pályán egy kis sarlatánkodással hamar hírnevet lehet szerezni. Közben pedig nagyon kell vigyázni. Akármilyen öblös hangon vezetjük is félre a közvéleményt, mindig akad valaki, aki túlkiabál bennünket, s ha befolyásos rokon, barát vagy évfolyamtárs nem erősíti hangunk decibeljeit, és az ideológia szelei is éppen kedvezőtlen irányból kapaszkodnak vitorláinkba, biztos a bukásunk. Mindig féltem attól, hogy nevetségessé válhatok. Inkább komolyan vettem hivatásomat, tartózkodtam a demagógiától, vagyis nem csináltam karriert. Szakmai körökben becsülik a munkásságomat, de a tudományos tekintélyem csekély. Annál inkább ki vagyok szolgáltatva a Hermész úrhoz hasonló bolondok és ámokfutók szeszélyeinek. Itt akárki történésznek tarthatja magát, aki betöltötte a negyvenedik évét, s mivel a lakosságnak csaknem a felét mi, idősebbek tesszük ki, amatőr történészekben gazdagabbak vagyunk, mint nyersanyagokban. Alig akad olyan család, amelynek legalább egy tagját ki ne telepítették, meg ne rágalmazták vagy meg ne hurcolták volna. Alig akad ember, akinek valamelyik őse el ne esett volna a század háborúiban, el ne füstölt volna valamely krematórium kéményén, vagy a nyakába ne vette volna a világot nyugati irányba. Amatőr történészek számára aranybánya az ilyen világ. S nem múlik el hét, hogy ne ólálkodna a paleogerontológiai intézet környékén egy-egy aranyásó, kézirattal a hóna alatt. Ezeket a kéziratokat rendre vissza kell adnunk szerzőiknek. Ennélfogva csalódott aranyásóink nemre, korra, felekezetre és nemzetiségre való tekintet nélkül szidalmaznak bennünket, történelemhamisítást vetnek a szemünkre, és tekintetükben téboly.

Ezért amikor Olga megkérdezte, hogy mit akart a vendég, gyanútlanul azt feleltem:

– Á, semmit. Csak egy szerencsétlen bolond a sok közül.

Könnyelmű kijelentés volt. Mintha nem elégszer tapasztaltam volna, hogy a szomszéd, egy portás, hűséges vagy hűtlen asszony, a titkos tanácsos, egy fiatal titkár, barna bőrű fruska, zöldfülű aktatologató, a miniszter úr sofőrje mind az ellenségem lehet. Sosem nő be a fejem lágya.

Másnap vidékre utaztam, és Hermész úr emlékét kivertem a fejemből. Most enyém a világ, így hittem, Thészeusz most nem történész, hanem zsűritag gimnazista lánykák amatőr vers- és prózamondó fesztiválján, s magam sem értettem, hogy engem, a történészt, mért választottak be a csupa irodalmárból és színházi szakemberből álló zsűribe. Úgy látszik, kellett nekik egy laikus is. Valaki, aki bizonyíthatóan hülye, nem ért se az irodalomhoz, se a versmondáshoz, viszont a népet képviseli a sok szakértő között. Gyanakvásom akkor sem oszlott el, amikor az egyik vén grizzly – szintén zsűritag – köntörfalazás nélkül bevallotta, hogy unja ezeket a fesztiválokat, az irodalom a könyökén jön már ki, s csak azért vállalta el a zsűrizést, mert jólesik legeltetnie a tekintetét a sok formás gimnazista seggen, s ezt itt büntetlenül teheti reggeltől estig, még meg is fizetik érte. Újdonsült barátom ahhoz a korosztályhoz tartozott, amelynek kijutott háborúból, magyarüldözésből, szövetkezetesítésből, sztálinizmusból, negyvennyolcból és hatvannyolcból, s most, férfikora alkonyán, mintegy nosztalgikusán végigpásztázta tekintetével még egyszer az örök mezőt, ahol hajdanában neki zöldült a harmatos fű, és neki bégettek a barikák.

Én, hogy mégse nézzenek egészen hülyének, mindig a többséggel szavaztam. Kíváncsi lettem volna, vajon itt is bundáznak-e, de inkább magamba fojtottam a kíváncsiságomat, nehogy kiderüljön a tájékozatlanságom. Tegyük föl, hogy bundáznak, gondoltam. Ha így van is, majd bolondok lesznek nekem, a laikusnak az orrára kötni. Máshol is bundáznak. De tegyük föl, hogy mégsem bundáznak, s netán félreértik a kíváncsiságomat. Akkor holnap azt fogja suttogni a hátam mögött mindenki, hogy megvesztegethető vagyok. Hogy célzásokat tettem. Hogy az isten úgy fölvitte a dolgomat, hogy már a tiszteletdíjat is keveslem. Aranyozzuk be inkább a közhelyet, hogy hallgatni arany, és hallgassuk a sok szép (és csúnya) verset a sok szép (és csúnya) lányka szájából, hallgassuk áhítattal, pontozzunk és szavazzunk, a többit majd a jóisten balkeze elrendezi valahogy.

Aztán Thészeusz, a zsűritag, átvirrasztotta az éjszakát a szálloda bárjában, s másnap lekéste az ünnepélyes díjkiosztást. Így inkább elvonult ebédelni. Thészeusz, a zsűri, húslevest rendelt és resztelt májat, és rengeteg sört fogyasztott el. Bágyadt habú sört, rum vagy borókapálinka nélkül, mert azt itt nem illik. Aztán a zsűri egy pillanatra egyedül maradt az asztalánál, szomorú lehetett és magába roskadt, mert megszánta az egyik gimnazista lány, kéretlenül odaült