Ősz és tél között: Versek, műfordítások

GYERGYAI ALBERT

ŐSZ ÉS TÉL KÖZÖTT

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-200-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Gyergyai Albert jogutódja

VERSEK

FIATALOK…

FIATALOK…

Fiatalok, poéták, fél-testvérek,

Kik évente kivirultok a szabadban,

Mint nárciszok, tavasszal, egyre többen,

S bimbóikkal repesztik a földet,

Átütve homokon és hullt levélen,

Befogadtok-e megkésett társatoknak?

Oly messziről jövök felétek

Néma esztendők porán és árnyain át!

Mint mikor közel a hajnal az égalján,

Sötétség és szorongás bukófélben,

Bár nem tudom, lesz-e még erőm,

Hogy dalt daloljak régi romok között,

Rekedten, fullatagon, gyalogosan

Míg ti lovon, gépen vagy szárnyatokkal

Lebegtek, büszke hódítók az űrben,

Elfogadtok-e társul aki néktek

Sem példát nem ád, sem babért nem fűzhet,

Csak olykor érzi, ő rajta is átfut

Egy messziről jött szélvész ereje,

Egy lendület vagy egy villámcsapás,

S olyankor felforr meg-nem-alvadt vére.

Mit adhat néktek akik mindent tudtok

S ismeritek a létet közelről,

Míg én könyvekből tanultam a látást,

Emlékek apró gyertyáit gyújtva,

Ti meg a fáklyás jövőt látjátok.

MÁSODVIRÁGZÁS

1

Láttál-e már a szennyes aszfalt szélén

Barnára pörkölt vadgesztenyefát

Tavasza nem volt s dúlt ágai élén

Nem lelsz se termést se lombkoronát

Tavasza nem volt bennrekedt virága

Levele fáradt fonnyadt hullatag

Még nyár vége sincs s koravén egymagába

Gyászol-e vár-e olyan hallgatag

De ősszel mint ki holtaiból éled

Fürtös virággal friss levéllel ébred

És érzi nedve mélyből áradását

A föld jóságát és a nap áldását

S lombját-virágát úgy tartja az égnek

Mint senyvedők ha újonnan remélnek

2

Mi csalta ki a fából e csodát

Micsoda termő szándék vagy szorongás

A Napisten tett törvényt s ő bocsát

Kései kedvet s érzékeny zsibongást

E fájva nyílt múlékony virulásra

Hisz úgy vívódik egy kis melegért

Elég a napfény éji borulása

Hogy elhervassza hajnaltájt a dér

Kinek virágzik miért s meddig élhet

Mindegy ha látta sorsa kegyelmének

Ragyogását és egyszer fürtbe bomlott

Megérte hogy egy isten rámosolygott

Madár is szállt rá mézén méh rajongott

Többet nem is kér s enged végzetének.

3

Másodvirágzás? mikor első sem volt

Csak szomjúság csak vágy a fény után

Csak tétova keringés hideg és holt

Káprázatok közt gyáván és sután

Csak gyötrő fájás véghetetlen tengés

Virágzó s termő társak csúfjaként

Tavaszi várás és nyári merengés

Érhet-e vajon csodát a szegény

S egy napkeltén ó tündéri derengés

Ámulva érzi mosolyát a mennynek

Bimbók fakadnak dallamok lebegnek

Velejét vérét fürdeti e zengés

S egy sosem ismert édes áradásban

Borzongva újul meg az alkotásban

EGY KÉSZÜLŐ PANTHEONBÓL

KASSÁK LAJOSNAK

Költőnk ki mesterember voltál hogyan köszöntsünk kedved szerint most hogy mindnyájunk mestere vagy

Nem rugalmas rímtornász sem üres súlyok emelője se hadonászó szélmalom minden légáramlás rabja

Hanem a szavak a nehéz szavak hibátlan egymáshoz illesztője a meztelen alkotás nyílt és komoly lendületében

Komoly vagy és egyszerű tömör gránit áttetsző kristály leplezetlen és kötetlen szabad és szabadító egyben

Mint a régiek Amphionja akinek lantja zengésére megmozdultak a kövek hogy falakká városokká egyesüljenek dolgos és szapora néppel és gyönyörű gyermekekkel

Ó, örök világcsavargónk örökkön új kalandra készen annyi bolygásod ellenére Földünk mérhető messzeségein

Világanyám daloltad önfeledten s tiéd volt és tiéd ma is ez a zenére forgó világ a Nappal és a Tejúttal a bolygókkal és holdjaikkal a hulló a kialvó és a születő csillagokkal és a Földdel a mi Földünkkel ahol a Költő hajnaltól estig dicséri az Ember csodáit

Mint a mesék óriása hétmérföldes csizmában róttad Európa országútjait elporzott éveid ki nem alvó s telhetetlen tüzével s csak álmodban szökkent eléd egy mély gyökerű zöldleveles tölgyfa hogy megkínáljon kerek árnyékával

Mint Robinzon a bátor hajós aki egy marék búzaszemmel vad szigetet tett termővé s hazulról is visszavágyott ültetvénye pálmái s az óceáni napnyugták után

Köszönjük hogy megóvtad bennünk az út vágyát a kaland szomját és a szabadság mámorát

Mit hozzunk néked ajándékul mivel derítsük homlokodat hiszen megvan mindened jó otthonod tárt kapuval híveidnek és hódolóidnak s tárt ablakod a világ fényeinek és fájdalmainak hű asszonyod akinek friss mosolya ott kóvályog képeid és verseid lélekzetében s munkádnak sose szűnő heve ma is teljessé érlel mindent ami kezedből kikerül írást festményt faragást s egésszé a képtöredékek ollóval kiszabdalt káoszát

Mert szerves és eleven minden a te tekinteted előtt gyermekéveid távola kamaszkorod vágyakozása annak aki távozott megengesztelt bánata a szobádba tévedt porszem a Bécsi út szép lányai Újvár és Pest Bécs és Párizs szegényei és forradalmárai

Te láttad meg először s a te szemeddel látjuk mi is új éveink új meg új csodáit a vas a beton meg a cement égbeszökő szilárdságát a vizek mélységei felett karcsún ívelő hidakat a ziháló lokomotívok mérföldfaló diadalát

Bűvész kiejted a szót megnevezed a dolgokat s lám egyszerre élni kezd minden a dolgok és az emberek s képeid tengermélyi csendje harangként elsüllyedt harangként kondul meg költeményeidben

Építész apró tényekből építsz bonyodalmas csillagrendszert és lám minden szög a helyén minden hibátlanul kering minden mégoly kicsi szikra ugyanazt a fényözönt telíti és káprázva kérdezzük honnan ez a földi hév s honnan ez égi nyugalom

Teremtő mintha semmiből teremtenéd a mindenséget versed mint vihar előtt a fecske szárnyával súrolja szüntelen a gyalogos beszédet és így mossa el a mezsgyét a kötetlen szó s a dal között

Époszt írtál dübörgőt újra álmodtál egy forradalmat Világanyámnak hívtad Múzsádat mert szűknek érezted a Földet miközben folyvást forgatod a földi élet képeskönyvét s nevelnéd a növekvő fákat s eljátszanál a házad előtt zsibongó gyermeksereggel

Milyen szép a fiatal költő vőlegényi lángolásában milyen új néki a világ szemvilága tükrében

Van-e vonzóbb mint az érett költő aki egyformán ismeri képességeit és korlátait s próbál a maga lábán állni az állhatatlan életáradatban

Ám mi lehet szívet derítőbb a nyolcvanéves Poétánál aki már úgy néz e világra mint a bibliai pátriárkák akinek szeme már nem lángol csak messzire világít s úgy tekint a lába előtt elsuhanó Földgolyóra mint ahogy Noé tekinthetett Araráthegyi bárkájára

Köszönjük hogy megtanítottál a Föld a mi Földünk szerelmére az élet a mi életünk világosabb látására a Munka az Emberi munka örömére és becsületére

Mióta élsz mióta alkotsz mindig a magad útján jártál nem tértél kanyargós tévutakra nem alkudtál meg semmivel tiszta és tisztes maradtál akárcsak nappali jó inged nyakkendőtlen s