Régi Istenek I. kötet

HEGEDÜS GÉZA

RÉGI ISTENEK

I.

AZ ISTEN ÉS A RÉSZEGEK

A VÉGZET SÓGORA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó 1981

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-322-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

ELÖLJÁRÓ BESZÉD AVAGY

EMLÉKEZÉS A RÉGI ISTENEKRE

Húsz évvel ezelőtt – az én számomra a pontos naptári dátum is feledhetetlen: 1937. november 22-én – jelent meg első regényem, amelyet ebben a könyvben Az isten és a részegek cím alatt tart kezében az olvasó. Persze amikor az író elérkezik odáig, hogy könyvkereskedések kirakatában találkozhat saját könyvével, s izgatottan figyeli, vajon az újságok és folyóiratok hivatalos bírálói szólnak-e, és mit szólnak a regényhez – akkor már hosszú irodalmi múlt áll mögötte: az íróvá érés évei vagy talán évtizedei. Magam sem tudnám megmondani, mikor kezdtem el íróvá lenni: a mese és a költészet világa eszmélődésem kezdete óta úgy vett körül, mint a levegő; kisdiák koromtól fogva verseltem, saját élményeimet kitalált alakok történetévé alakítottam át, szenvedélyesen meséltem mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, s úgy tizenhat-tizennyolc éves koromban olyan drámákat terveztem, amelyeket most, a közelmúlt esztendőkben valósítottam meg. Mire huszonöt esztendős fővel eljutottam az első megjelent regényig, már elszórtan novelláim, egy hosszabb elbeszélésem, verspróbálkozásaim, olykor elméleti jellegű cikkeim láttak napvilágot részben napilapokban, részben ama kérészéletű folyóiratokban, amelyek oly jellemzőek voltak a húszas és harmincas éveink irodalmi életére. Az egyik ilyen öt számot megért irodalmi sajtóterméknek húszéves koromban szerkesztője is voltam. S két esztendővel az első regényem előtt, már egy merőben más jellegű saját könyvem is megjelent: középkori jogtörténeti tárgyú doktori disszertációm. Nehezen tudnám meghatározni ebből az előtörténetből, hogy mikor hagytam el a serdülés korszakát, s mikortól kezdve tekinthetem magam az irodalom köztársasága teljes jogú polgárának. Hiszen akad egynéhány kisebb lélegzetű írásmű a húsz évnél régebbi időből is, amelynek bizonyára helye akadna egy „válogatott művek" feliratú gyűjteményben. S az is bizonyos, hogy két évtizedes eddigi irodalmi életem nagymértékben gyökeredzik a megelőző évek élményeiben és tervezgetéseiben. De az is bizonyos, hogy ez a húsz év előtti dátum jelentette a belépést az irodalmi közéletbe, annál is inkább, mivel erre az első regényre eléggé felfigyelt a kritika is, az olvasóközönség is… s ami fiatal író első regényénél – különösen azokban az években – ritkaságszámba ment: nemsokára sor került a második kiadásra is. Én pedig azonnal belekezdtem második regényem – a Bálványrombolók – írásába; s már tervezgettem magamban a harmadikat, negyediket és ötödiket. E három utóbbit azóta sem írtam meg. Nem írhattam meg, mert olyan esztendők következtek, amikor a fegyverek közt kénytelen volt hallgatni a múzsa. Nem mintha nem kívánt volna szólni – de nem hagyták. A Bálványrombolók is csak hét évvel megírása után került a kirakatokba, s én magam úgy öt álló esztendőn keresztül személyesen éltem a háború életveszélyes kalandjait. A tűzvonal pedig ugyanolyan alkalmatlan regényírásra, mint a koncentrációs tábor. Írói pályám első évtizedéből tehát öt év legföljebb arra volt jó, hogy újabb élményekkel és tapasztalatokkal gazdagítsa későbbi évtizedemet.

Ez az első évtized jelenti nagyban-egészben írói életem első korszakát. Hogyha ugyanis húsz év távlatából nézek az első regény óta eltelt időre, ez három elég határozottan elkülöníthető korszakra oszlik. Az első korszakra a mondai tárgyú regények a jellemzőek, a második korszakra a történelmi tárgyúak, s a harmadikra – ebben tartok  a mi nemzedékünk korábbi éveiről szóló történetek. Éles határvonalat nem tudnék húzni a korszakok között, hiszen a mondák, a régi istenek kora nyilván akkor végződött, amikor a felszabadító kinyitotta előttem az internáló tábor kapuját, s megindultam az újra megtalált élet felé. De azért még egyszer, tíz évvel az első regény után, tíz évvel ezelőtt, még egy elbeszéléssel le kellett zárnom a mondai tárgyú történeteket, ez volt Az öröklét bejárata. Mikor ezt írtam, érdeklődésemet már legelsősorban a történelmi regénytémák foglalkoztatták, s már az időben befejeztem volt Az írástudó című regényciklus első darabját, Az istentelen Kulin bán-t. S az is igaz, hogy az első korszakban sem kizárólag mondai témájú elbeszélések izgatták képzeletemet, hiszen még a háború előtt kelt verses regény, a Polgár Szilárd, a mi nemzedékünk testi és lelki kalandjairól szól, tehát mintegy első hangvétele annak a mondanivaló-tömegnek, amely mostanában foglalkoztat. S az is igaz, hogy mostanában sem szakadtam el a régmúlt idők regényes vagy drámai idézgetésétől, noha manapság mindenekelőtt az az Európa közepén című regényfolyam izgatja képzeletemet, amelynek az utóbbi években már jó néhány darabja látott napvilágot, s amelynek következő köteteit tudom a legközelebbi legfontosabb feladatomnak. Közben azonban nem egy közölnivalómat mondai tárgyú verses hangjátékokban igyekszem kifejezni.

De akármennyire nem lehet éles határvonalat húzni írói fejlődésem korszakai közé, világosan látom, hogy mindamaz írásmű közül, amelyet a legutóbbi négy-öt évben írtam, a leglényegesebbek az Európa közepén kötetei, az előbbi esztendők nem is kisszámú könyvei között legfontosabb a magyar középkort idéző regénynégyes: Az írástudó, s az első korszakot szinte teljes egészében tanúsítja ez a három elbeszélő mű – két regény és egy elbeszélés –, amelyet Régi istenek címmel tart kezében az olvasó.

Annak ellenére, hogy témában, stílusban, hangulatban merőben eltérő írások ezek, mégis együvé tartoznak. Mind a három mondai elemekkel teljes, az első kettő mindenestől a mondák világában játszódik, a harmadikban pedig az emberek tudatát teljes egészében betölti a mondák hite. – Hadd szóljak röviden keletkezésükről.

Az isten és a részegek történetét 1936 februárjában kezdtem el írni. Világunk akkor elindult már a fasizmus ámokútján. Olaszországban régóta, Németországban meztelenebbül és teljes irtózatosságában harmadéve tartott az embertelenség rémuralma, s a világborzalom készülődött Európa-szerte. Mintha megrészegedtek volna az emberek. S abban az időben olvastam, nem először, de egészen friss élménnyel Euripidész csodálatos tragédiáját, hitem szerint a világirodalom legpesszimistább remekművét, A bacchánsnők-et. Ebben a mitológiai történetben, a mámort hozó Dionüszosz isten és a józan Pentheusz király összeütközésében a mi akkori esztendeink jelképét éreztem, személyes élményként éltem át Pentheusz tragédiáját, akinek józansága mit sem ér az isten részegítő hatalma ellenében. Így jutott eszembe regényt írni Dionüszosz istenről; regényt, amely egyszerre tragikus és tragikomikus, költői és szatirikus… és egy egész kicsit még az akkor oly divatos mitológiaélesztés persziflázsa is. Így formálódott ki képzeletemben a mese a hajdani borügynökről, aki istenné magasztosul.

Varázslata alatt tartott a feladat. Napközben ügyvédjelölt voltam, s mélységesen undorodtam a polgári joggyakorlattól. De esténként és éjszakánként ott ültem íróasztalom mellett, s bonyolítva a görög mondavilágból felidézett és önkényesen formált történetet, mélyebben éltem át az akkori idők gondjait, mint amikor a bírósági tárgyalóteremben a hétköznapi esetlegességek ügyvivője voltam. Úgy éreztem, hogy megtaláltam a kifejezési formát: a mondák kulcsot adnak a kezembe minden fontos elmondanivaló jelképes, tehát időtlen érvényű kifejezésére.

Ma sem tudok eléggé hálásan gondolni az egykori Dante Könyvkiadóra, amelynek tulajdonosai és vezető tisztviselői az első olvasás után merték a befektetést kockáztatni… Hiszen nagyon-nagyon nehéz volt akkor fiatal írónak első regényéhez kiadót találnia. Legföljebb ott volt nézeteltérés közöttünk, hogy a kiadónak sehogyan sem tetszettek azok a címlehetőségek, amelyeket javasoltam. Máig sem tudom, hogy Az isten és a részegek miért nem volt megfelelő… lehet, hogy klerikális támadásoktól féltek. De nem tetszett a Dionüszosz zendülői vagy egyszerűen Dionüszosz cím sem. S végül is a kiadó talált üzleti érdekeknek is megfelelő címet. A regény A mámor zendülői címen jelent meg mindkét kiadásban. Nekem ugyan sehogyan sem tetszett ez, már akkor úgy véltem, hogy semmi értelme sincs ennek a címnek. De annyira örültem a könyv megjelenésének, hogy nem is akartam vitatkozni a kiadóval. Most, ebben a kötetben, végre eredeti címén jelenik meg a regény.

A Bálványrombolók-at a következő évben – tehát legnagyobb részt 1938 folyamán – írtam. A lényegében szatirikus első regény után most a pátosz hangját kerestem, hogy mintegy időtlenül szóljak a kis népek szabadságküzdelmeiről a hódítók ellen. A mondai tárgyat az Ótestamentumban találtam meg a Bírák könyvében, Bárák és Debóra történetét.

A fasizmus egyre komorabb veszedelem volt, szomszédunkban már Bécs is elhullott. És én a nemzeti szabadságról akartam beszélni. Akkor is hittem, hogy ha egy nemzet élni akar, bármennyi megpróbáltatás is éri, el nem pusztítható. Dionüszosz története, amely szorongások közepette kelt, tragikomikus volt, és egyértelműen pesszimista. Bárák és Debóra története – a borzalmak előestéjén  heroikusnak és optimistának készült. És a fasizmus elleni küzdelem kihangsúlyozását éreztem az antik zsidó témában. – De hát a téma szabadságról szólt, és hősei ráadásul zsidók voltak a hitleri terjeszkedés időszakában. Olyan kiadó nem akadt ez országban, amely ki merte volna adni. – Évekig vándorolt a kézirat, míg végre – már a háború kellős közepén – a haladó célkitűzéssel indult Anonymus Kiadóvállalat nyomdába adta, de megjelenésre nem kerülhetett sor: a könyv akkorra készült el, amikor ama tragikus márciusban Hitler katonái bevonultak Budapestre. A kész könyvek legnagyobb része az ostrom idején elpusztult, s utóbb alig néhány száz példány került forgalomba. Én nem is tudtam könyvem sorsáról: távol voltam, s amikor 1945 májusában, egy vasárnapi napon hazaérkeztem, az első élményem az volt, hogy egy zárt könyvesbolt kirakatában megláttam a regényemet, rajta széles papírcsíkon ez a felirat: „A vértanúhalált halt író posztumusz regénye." – Itthon akkor már régóta holt hírem járta.

S amikor újrakezdtem az életet, már nem a mondák régi isteneit akartam segítségül hívni mondandóimhoz. Pedig az előbbi években, a háború előtt és a háború kalandjai között még három mondai tárgyú regénnyel szerettem volna teljessé tenni ezeknek az időtlen történeteknek sorozatát. Az európai ember nagy hagyományait, a különféle mondaköröket láttam sokáig a legalkalmasabbnak a legnagyszerűbb eszmék kifejezési formájául. Terveztem egy regényt Parszifálról: a Grál-mesék motívumainak felhasználásával szerettem volna megírni a jó szándékú emberek küzdelmét az emberségesebb életért. Úgy nyolc-tíz oldal készült el ebből a regényből, s a töredék is elveszett amaz évek viharában. Azután a magyar mondavilág emlékeiből, Ipolyi romantikus magyar mitológiájának látomásaiból szerettem volna megírni Az égig érő fa meseregényét, amelyben a felfelé kapaszkodó legény minden újabb ágon egy fejlettebb társadalmi formával, illetve annak mesés jelképeivel találkozik… A regény vázlata ott maradt egy bomba sújtotta ház romjai alatt, valahol az ukrán hómezőkön. S egy ízben belekezdtem Jázon regényébe; az aranygyapját zsákmányoló hősnek, Medea férjének története azóta is szüntelenül kísért: nagyon sok mindent tudnék vele elmondani magamról is, az általam megismert világról is… Talán egyszer sor kerül még rá. A mondáktól végképpen sose búcsúzik el az ember. De azóta mindig másféle írnivalóim akadtak. A régi istenek kora akkor jó időre befejeződött számomra, s amikor újraidéztem, már nevetnem kellett… s mintegy utójátéknak a mondák korszakához írtam meg 1947-ben a túlvilági vágyak komédiáját, Az öröklét bejáratá-t, amely annak idején folytatásokban jelent meg az Új Idők című folyóiratban. Túlságosan rövid volt ahhoz, hogy könyv alakban napvilágot lásson. Ámde most, hogy sor került ezeknek a mondai tárgyú regényeknek újrakiadására, csak így válik, kerek egésszé a könyv, ha a végére befejezésül – mintegy szatírjátékként a tragédiák után – idekerül ez a mulatságos egyiptomi történet is.

Kétségtelen: más tárgyakról és másképpen írok már azóta (bár erősen gyanítom, hogy mostani hangjátékaim mondai és történelmi világa fejlődésem előbbi korszakaiban gyökerezik). De bármennyire is szeretem későbben kelt regényeimet, ezeket a legelsőket sem tartom kevesebbre, mint az utóbbi tíz év java termését. Ma többet tudok a világról, mint húsz évvel ezelőtt, többet, mint tíz évvel ezelőtt. Egyet-mást talán szebben is tudok elmondani. De úgy érzem ma is, hogy ezeket a mondanivalókat így kellett kifejezni. És talán az sem érdektelen, ha befejezésül még azt is hozzáteszem, hogy, íme egy könyv, amelynek legrégebbi szövegei húszévesek, a legifjabbak tízesztendősek – s a mostani új kiadásban egyetlen szót sem kellett megváltoztatnom. S ha a mi emberöltőnkben egy írásmű kibírja az első húsz évet, akkor talán bizakodva tekinthet a következő emberöltők felé is.

H. G.

Budapest, 1957. június.

AZ ELŐSZÓ FOLYTATÁSA

HUSZONHÁROM ÉVVEL KÉSŐBB

Az a gyűjteményes kötet, amelynek elején olvasható az idáig terjedő Elöljáró beszéd, a kiadói és nyomdai „átfutási idő"-nek nevezett akadályverseny folytán jó másfél esztendővel később, 1959 elején jelent meg. Mostani éveink akadozásai közt ezt már irigylendően rövid időtávnak tekintjük, és még csak jósolgatni sem merem, hogy ez az új kiadás – amely az előbbinél egy regénnyel bővebben bontakozó életműsorozatom hatodik köteteként indul a megjelenés felé – vajon időszámításunk hányadik esztendejében kerül majd kirakatba. De hát az eddigi nem kis terjedelmű kötetek is előbb-utóbb megjelentek, s bizakodó hittel hiszem, hogy a következőkre is sor kerül, s testi létemben is megérhetem, hogy sorozattá álljon össze mindaz a felettébb különböző műfajú, különböző írásmű, amely legelső regényem – a következő oldalakon kezdődő Az isten és a részegek – megírása óta érdemesnek mutatkozik, hogy egy szerző és kiadó által közösen maradandónak remélhető bőséges válogatás darabjaként kerüljön ezekbe a gyűjteményes kötetekbe.

A huszonhárom év előtti válogatásnak nemcsak az volt a szempontja, hogy itt két időbelileg legkorábbi regényem került újra az olvasók elé, hanem az is, hogy különböző témaviláguk ellenére is összekapcsolta a történeteket a mondai téma, és ez indokolta, hogy befejezésképpen ezekhez kapcsolódjék a később kelt végső kisregény is, amely, ha szűk értelemben nem is mondai tárgyú, de személyeik tudatát cselekménymozgató erővel tölti be koruk és körük mitológiája. A mitológiák – vagyis a népek ősmondái – számomra kezdettől mindmáig igen alkalmasak arra, hogy az alapvető emberi kapcsolatokat a legáltalánosabb formában próbáljam kifejezni általuk. A mondavilág mint téma – vagy ha tetszik: keret – mindiglen is megmaradt a számomra, csak műfajt váltott: hangjátékaimnak nem is kis része verses drámai mondafeldolgozás, illetve a mondák újraértelmezése. Görög regevilág, keleti ősmesék, magyar mondai emlékek, olykor még a kelta gyökérzetű középkori hősepika is évtizedek óta olyan témaanyag, amellyel még napi társadalmi és lélektani gondjaimat is ki tudom – vagy legalábbis ki szeretném – fejezni. Háromkötetnyi ezekből már könyvben is megjelent, és egy teljesebb gyűjteményét eleve beleterveztem ennek az életműsorozatnak egy későbbi kötetébe. Regényeim azonban általában megoszlottak a hazai és a világtörténelmi múlt történelemvilága meg az én nemzedékem számos mozzanatában személyesen is átélt kalandjai között. Az Európa közepén című regényciklus, amelynek a huszonhárom évvel ezelőtt fogalmazott Elöljáró beszéd írásakor még nagyon is az elején tartottam, húsz év alatt előbb tíz kötetben, majd időbeli rendszerbe állítva, mint ennek az életműsorozatnak kezdete, négy nagy kötetben jelent meg. Ez az én nemzedékem viszontagságainak regényes tanúvallomása, mint ahogy ugyanerről a máig nyúló félmúltról szólnak a Valló Bonifác-novellák, amelyeknek második gyűjteménye most van sajtó alatt, s alighanem előbb jelenik majd meg, mint ez a kötet. Közben pedig szakadatlanul következtek történelmi regényeim a hazai múlt idézésével, s olykor a világtörténelem fontos mozzanatainak újraábrázolásaival. De egyszer mégis újra regényírásra ragadott a mitológia. Egy jogi probléma fordította figyelmemet úgy a görög mondavilág felé, hogy belső kényszer hajtott regénybe fogalmazni mondandóimat. A drámai konfliktusok jogi hátterét kerestem a nagy klasszikus tragédiákban, hiszen civil foglalkozásom szerint a drámatörténet tanára vagyok, és eredeti képzettségem szerint a jogtudomány doktora is. Dramaturgiai szakemberként igyekszem olykor megközelíteni a tragédiák és komédiák jogi hátterét, s életem folyamán nem egy drámatörténeti tanulmányban igyekeztem megmagyarázni, hogy a legtöbb drámai cselekmény jogi ellentétek rendszerének is felfogható, sőt igazán csak úgy értjük meg a lényegét, ha tudomásul vesszük a dialógusokban feszülő jogvitát. Nos, amikor Szophoklész Antigoné-ját akartam magyarázni tanítványaimnak, egyre világosabbá vált, hogy ez a nagy antik tragédia tulajdonképpen: bűnper. De olyan bűnper, amelyet meghatároz a drámai hősök egész előélete, mindaz a lényegében jogi problematika, amely az egész Labdakida-mondakört nemcsak erkölcsileg bűnök, de jogilag bűncselekmények sorozatává teszi. És ekkor jöttem rá, hogy ez a Labdakida-mondakör nem úgy mítosz, mint a különböző istenekről és félistenekről szóló, állandó isteni jelenléttel cselekménybonyolító egyéb regerendszer. Így vált számomra sajátosan izgalmassá Kreón alakja, aki a mondasorozat kellős közepén egyáltalán nem mondai alak. Úgy mondottam el tehát Kreón élettörténetét, hogy a mondavilágból egy nagyon is emberi családtörténet képlete bontakozzék ki. 1967-ben, tehát tíz évvel a fenti Elöljáró beszéd megfogalmazása után jelent meg A végzet sógora című regényem: a Labdakidák családi krónikája. És akarva, nem akarva, ez odasorakozik mitológiai tárgyú regényeim közé, méghozzá közvetlenül Az isten és a részegek utánra, hiszen ugyanannak az antik Thébai városához kapcsolódó mondavilágnak a folytatása, amely Kadmosz városalapításával, majd Dionüszosz isten és Pentheusz király élethalálharcával, vagyis Az isten és a részegek témájával kezdődik. Nem is lehetne elhelyezni másutt eddig írt irodalmi műveim rendszerében ezt a regényt, mint A régi istenek-ben, a gyűjteményes kötet második darabjaként. Ez a mostani kiadás tehát ezzel a Kreón-regénnyel bővebb az 1959-ben megjelent gyűjteménynél.

Remélem, az olvasó olyan érdeklődő szeretettel fogadja majd az így kiegészült kötetet, mint történelmi és kortársi témájú elbeszélő prózámat vagy rádióbeli verses mondai játékaimat. És ha valamelyest áttekinti, amikről és ahogyan írok, még azt is megérzi, vagy éppen megérti, hogy a nagyon is konkrét jelen, a nagyobb általánosításokat igénylő múlt ábrázolása mellé szinte oda is kívánkozik az emberi dolgoknak az a legáltalánosítottabb érvényű szépirodalmi formája, amelyhez az emberiség mondakincse kínálja a témákat és a keretet.

H. G.

Visegrád, 1980. július.

AZ ISTEN ÉS A RÉSZEGEK

PROLÓGUS

Amikor Héliosz napisten lassan lefelé gördülő szekere elérte a Tmolosz gerincét, a hegy tövében álló nagy tömör templom csarnokában már javában állt a tanácskozás.

Bent az oszlopok között nehézkes Zeusz-szobor trónolt, s az istenatya előtt félkörbe állított alacsony székeken ültek Lüdia fehér ruhás, komoly, bortermelő földesurai meg az elegáns vendég fríg urak, köztük maga Priamosz, a fiatal trójai király. Megjelent még néhány föníciai hajós vállalkozó is, hogy részt vegyen egy esetleges itt kínálkozó nagyobb üzlet lebonyolításában. – Ezek az idegenek – frígek és föníciaiak – fáradságosan jöttek össze erre a gyűlésre, átszenvedvén a kora nyári utazás lüdiai melegét, csakhogy együtt beszélhessék meg közös gondjaikat.

Lüdia és Frígia bortermelő urai súlyos bajban voltak: a szárazföld egészen Ariáig nem tudott annyi szőlőt fogyasztani, amennyit ők termeltek; ügynökeik hiába serkentették Kariát, Kappadókiát, Paflagóniát mindegyre buzgóbban a borivásra – kevés volt a piac, s már-már úgy látszott, hogy a virágzó üzlet belefullad saját gazdagságába. Mert hiába dobták száz szekérderékkal a tengerbe a szőlőt, hiába eresztették szélnek, árverezték el értéken alul a fölösleges taposószolgákat – sokat le is öltek, hogy fölöslegesen ne kelljen táplálni őket –, a bor ára csak egyre zuhant, s zuhanni fog még tovább is, ha nem találnak új piacot.

Ezért gyűltek össze, erről vitatkoztak itt a kereskedő urak, ezért könyörögtek tanácskozásuk előtt az istenatyához, felemlítvén előtte, hogy lám, mennyi mindent áldoztak már neki, s ismételten megfogadták, hogy ha megsegíti őket, és termékeny gondolatokat gyújt szívükbe, ők újabb ezer bikát áldoznak fel az oltárán. Amióta pedig a hangos vita megkezdődött, egy fehér ruhás ügyeletes pap, mélyen meghajolva Zeusz lába előtt, megállás nélkül, félhangon mormolta: „Atyánk, Krónosz fia, istenek és halandók ura, segíts."

Új piac kellett. Ha a szigetek népét meg tudnák nyerni, ha éppen Minósz király Krétájában megvethetnék lábukat, talán meg lennének mentve. De a piacokon éber őrt állt az ellenfél: a boiótiai Théba városa, s a thébai serény málnatermelők.

És Théba kemény ellenfél volt jól megszervezett málnaszörp-főzőivel. Az istenek – úgy látszik – kedvelik is őket. Itt, a Tmolosz vidéken a messze Théba neve olyan borzalmas volt, mintha az alvilági szörnyű Tartarosz nevét ejtették volna ki, s Théba erős királya, Pentheusz, minden bortermelő szemében maga volt a háromfejű halálkutya.

Pedig tenni kellett; fél év van még az új szüretig, de addig történnie kell valaminek. Ezért volt olyan fontos ez a gyűlés, ezért jött át személyesen nagy távolságból néhány nagyúr is, mint amilyen Priamosz volt, a gyorsan fejlődő Trója fiatal királya. Az ő városának már életkérdés volt a kivitel fellendülése, mert valamiből okvetlenül fedeznie kellett, hogy rászorult az argoliszi és peloponnészoszi behozatalra. Priamosz már most töprengett azon, hogy lehetne egyszer kiszorítani az ilioni piacról a kizsákmányoló tengerentúli kereskedőket, s egyelőre a maga terményeinek akart létjogosultságot biztosítani.

(Priamosz egy fél évszázad múlva városával együtt tragikusan elbukott ebben a gazdasági háborúban, mert a kiskirályok szövetsége nem tűrhette, hogy Trója maga termeljen, és vetélytársukká legyen az ázsiai szárazföldön.)

A vitatkozás hevesen csapott a magasba, nagy szakállú urak izgatottan ugráltak föl, mindegyiküknek volt mondanivalója, mindenki vázolni akarta a helyzetet, csak megoldást nem találtak. Izgatott nyugtalanság terjengett a csillogóan fehér csarnokban. Csak a számítgató ravasz föníciai tengeri szállítók hallgattak: nekik mindegy volt, mi lesz, hogy hova szállítanak, csak szállítsanak. Hallgatott Priamosz is, szorongó aggodalommal ülvén alacsony székén. És hallgatagon ült a lüdek között egy sima képű ifjú, akiről a többiek jórészt azt sem tudták, kicsoda, és fiatal kora ellenére hogy került ebbe a komoly tanácsba. Megjelenésében, tekintetében volt valami kamaszos szemtelenség; lassú, hintázó mozdulatával, ahogy a székkel előre-hátra ringatta magát, szinte olyan volt, mintha nem is törődnék a forró-égető kérdésekkel. Az idegenek néha még össze is súgtak, hogy hogyan engedhettek ide ilyen komolytalan ifjút, mivel az egyiptomiasan sima arcú fiatal férfi nem látszott komoly borkereskedőnek. Ő pedig szórakozottan engedte el füle mellett az izgatott szavakat, a néha felhangzó ötleteket. A szigetek? Kréta? Athén? Argosz? Spárta? Itt mindenütt a thébai málnaszörp uralkodik, és Pentheusz király fegyvere meg pénze jól vigyáz, nehogy a népek megismerhessék a bor mámoros ízét.

Egyszer pedig, amikor a sok tehetetlen tanács után egy pillanatra zavart csönd borult Zeusz tágas szentélyére, a szórakozott fiatalember felvetette fejét, és hangos szóval ezt mondta:

– Hát Théba? Magát Thébát kell rászoktatni a borra!

Egy pillanatig meglepett csönd válaszolt, a vitatkozók csodálkozva néztek a közbeszólóra, egy bosszús hang a frígiaiak közül mormogva felelt, hogy „lehetetlen".

A fiatalember ekkor fölállt; nyurga, jó termetű ifjú volt, mosolyogva nézett a szakállasokra:

– Lehetetlen? – kérdezte. – Miért? Mennyivel jobb a málnaszörp a bornál? Az a néhány málnatermelő úr, a thébai Timokratész és a többiek, meg a rettegett Pentheusz király még a bor létét is le szeretné tagadni az ivók előtt. Meg kell kóstoltatni a néppel az ismeretlen italt, esetleg valami eszményt fűzni hozzá, és akkor már szent célból is követelni fogja, hogy bort igyék.

Priamosz gyanakodva nézte a mosolygó embert; ők ketten voltak itt fiatalok. – Miféle eszmét? – kérdezte.

– Mindegy. Ezt majd az alkalom megmutatja. Ha rabságban van a nép, a szabadság jelképének kell mondani a szőlőt. El fogják hinni. A nép szereti a jelképeket. Jelképekben és mesékben könnyebb is élni, mint a valóságban. Ha a thébaiak esetleg csalódtak valamelyik istenben – és ki ne csalódott volna már legalább egy istenben? –, a borban kell új istent mutatni. És imádni fogják. Ti bölcs urak, bölcs kereskedők vagytok. Eddig is számoltatok az önzéssel, és hasznotokra fordítottátok, de még nem számoltok eléggé a butasággal.

A föníciaiak bólintó mosollyal dugták össze a fejüket: tetszett nekik a vállalkozó ötletű ifjú. Priamosz szakállát morzsolgatta. Ő is vállalkozó szellemű volt, de még az üzlet terén is inkább katona, mintsem kereskedő. Jobban szeretett hinni a nyílt tettben, mint a kerülő ravaszságban. (Egész életében és később életével is ráfizetett, hogy ellenfeleiben is mindig katonát látott, holott azok kereskedők voltak még a háborúban is.)

– Ki vagy te tulajdonképpen? – kérdezte.

– Ki vagy te? – ismételték kórusban sokan.

– Néhányan már ismerhettek: Bakkhosz vagyok.

– Bakkhosz – csodálkozott sok hang. Legtöbben, akik személyesen nem is ismerték, gyakran hallották már nevét. A legügyesebb borügynök hírében állott. Ő vitte át a szőlőt Paflagóniába és Kappadókiába is. Egyébként igen homályos származású ifjú, egy idevetődött idegen nő szülte egy vendéglátó szőlőtermelő házában. Idővel az asszony, akit Szemelének hívtak, a birtokos úr ágyasa lett, az eszes gyerekből pedig ügynököt neveltek. Az anya azóta meghalt fiatalon; viharos időben kinn rekedt a tmoloszi szőlőben, haza akart futni, és közben agyonsújtotta a villám. Erről az esetről furcsa hírek keringtek Lüdiában, de most nem esett szó róla.

– És megkísérelnéd a lehetetlent? – szólt ismét kérdően Priamosz.

– Hogyne.

– Mikor indulsz? – kérdezte egy föníciai, akit egészen föllelkesített a merész üzlet. – A hajóm, ha kell, már készen horgonyoz Szmürnében, ha azonnal indulunk, holnap estére már fedélzeten lehetünk.

– Ismerned kell előbb a thébai körülményeket – aggodalmaskodott egy nagyon öreg lüd.

Bakkhosz legyintett:

– Amit tudnom kell, azt tudom. Az anyám – aki Zeusz tudja, kitől szült – thébai volt.

– És hogy fogsz nekikezdeni? – érdeklődött egy föníciai.

– Még nem tudom, azt majd a helyzet mutatja meg. Ha kell, indulhatok. De – itt körülnézett – mennyi lesz az enyém az üzletből?

A legöregebb lüdiai felelt, hogy a szokásos nyolc tömlő minden száz után.

– Szó sincs róla. – Bakkhosz mosolyogva rázta a fejét, tudta, hogy ezek itt mind most az ő ügyességére szorultak rá. – Tizenkettőn alul nem indulok.

– Az sok – zúdultak fel.

Az ügynök karba fonta kezét:

– Kellek vagy nem? – Aztán ismét széttárta karjait. – Más, alig hiszem, hogy meg tudná csinálni ezt az üzletet. Az új piac nélkül pedig meghalt a lüdiai borkereskedés, de – itt Priamoszra és a trójaiakra nézett – a frígiai is.

A szakállasok hallgattak, összenéztek, szemeikkel kértek egymástól tanácsot. Aztán lassan, egymás után igent bólintottak.

– Rendben van, dicsőséges hősök (a kereskedőket régi szokás szerint dicsőséges hősöknek szólították)! Ami tőlem telik, meg fogom tenni. – Aztán a föníciaira nézett. – Ha kívánod, indulhatunk is…

És mire másnap este a sárga hold felszállt a szőlővenyigékkel terhes Tmolosz fölé, a karcsú föníciai gálya már kifutott Szmürné kikötőjéből, és a csillogó vízen vitte Bakkhoszt, s vele egy nagy rakomány borral teli tömlőt az argoliszi partok felé.

Veszélyes dolog volt éjszaka utazni, de óvakodni kellett, nehogy a thébai urak éber és fürge kémei megtudják, miféle veszélyes szállítmány közeleg Pentheusz király fehér falú városa felé.

Alvó sötét szigetek mellett suhantak el. Ilyenkor az evezők halkabban csaptak a vízre. A hajósok sem beszéltek, és az evezős rabszolgáknak is tilos volt az ének. A parancsokat sem szavakkal adták, hanem rövid, torokból feltörő, nem emberi hangokkal, amely tritonok harsogása is lehetett.

Néha valami felugrott a vízből, s csattanva zuhant vissza: nereidák talán vagy csintalan najádok, akik olykor belekapaszkodnak az evezőkbe. Most még káromkodni sem volt szabad az evezős legénynek, ha úgy érezte, hogy evezőjét najádkéz rángatja. Összeszorított fogakkal kellett továbbeveznie a teherrel, míg a játékos vízi leány el nem unta a játékot, és el nem engedte a lapátot. De a jókedvű szél megsegítette őket, s nekifeszülvén a széles vitorlának, megkönnyítette munkájukat, s az evezőcsapások lendületére úgy érezhették, hogy repülnek a vízen.

Bakkhosz a hajó orrában állt, karba font kézzel, mozdulatlanul. Előrenézett, szeme a sötét vízen megcsillanó holdfényben a partot kereste. Az evezőcsapások egyforma zenéje valami régi dallamot hozott vissza a fülébe, s egyszerre halkan fütyörészni kezdett.

Halott anyjára gondolt és furcsa meséjére.

Igen, Szemele asszony azt állította, hogy ő a thébai Kadmosz királynak, Pentheusz elődjének unokahúga, Bakkhosz pedig Zeusz atya gyermeke.

Mosolygott: …szegény anyám, őrült volt. Ki tudja, kit nézett egyszer Zeusznak.

Önkéntelenül felhúzta a vállát, maga sem tudta, mit hisz az egészből. Szemele asszony sohasem tetszett őrültnek, csak ez a Zeusz-história meg a thébai család volt a rögeszméje, erről is csak a fiának beszélt, akit olykor néha boiótiai nyelven isten fiának, Dionüszosznak szólított.

És azok a furcsa hírek a szerencsétlenségéről: állítólag egy rabszolga látta, amikor a villám leütötte a fiatalasszonyt. Ez a villám nem felülről jött, hanem szemből, mintha valaki karddal szíven szúrta volna, de a kard tűz volt, és amikor a szerencsétlen nő halva esett a földre, mintha egy ember alakú óriási felhő hajolt volna az ajka fölé utolsó csókért. A villámsújtott asszony arca – mesélik többen is – rémült volt, mint akit valamiért felelősségre vonnak, és az irgalomért könyörög.

…Zeusz talán féltékeny lett rá, hogy megcsalta, és őutána egy borkereskedő szeretője lett.

Azóta a borkereskedő is meghalt: minden évben elverte termését a vihar, s a tönkrement ember, nem akarván koldulni, felakasztotta magát. A bosszús istenatya bizonyára a Tartarosz legfenekére küldte.

…Úgy látszik, az istenek sem sokkal bölcsebbek az embereknél.

Ilyenformán hullámzott Bakkhosz gondolata, hogy várakozó szeme a sötét messzeségbe járt, s az evezők egyhangúan csaptak a tengerre, míg egyszer valahol a bizonytalan távolságban ködös feketeség rémlett elő.

– Argolisz – mondta hangosan a nagy csöndben, s arra gondolt, hogy túl a sötét falakon, túl Argoliszon is, a Kithairón-hegy lankáin most nyugodt álmát alussza az erős, gazdag Boiótia, amelynek dús málnaföldjein már holnap keresztül fog utazni, hogy még napszállta előtt elérhesse a hétkapus, fehér falú Thébát, ahol Pentheusz király uralkodik – ahogy a vándor énekmondók hirdetik – bölcsen és mértékletesen.

ELSŐ RÉSZ

1

Az énekelve dolgozó rabszolgák csodálkozva néztek az argoliszi lankás úton elfutó különös kocsi után, amelyet két hatalmas kecskebak röpített a város felé. A gyors fogat utasából csak annyit láthattak, hogy ifjú ember lehet, s arca egészen sima, mint azoké a fiatal isteneké, akiknek szobrát a belső város tiszta szentélyeiben láthatta, aki néhanapján, leginkább ünnepekkor, valahogy bejutott a hét kapu valamelyikén.

A fogat pedig fürgén haladt a Kithairón szelíden fölkapaszkodó lejtőjén. Amerre utasa láthatott, a hegyoldalon fölfelé és lefelé mindenütt sűrű málnabokrok zöldelltek, s ezernyi rabszolga szedte vesszőkosarakba a piros gyümölcsöt. Csak a hegység legmagasabb csúcsai emelkedtek ki a málnaföldek közül, s ezeken a sziklákon olykor egy-egy vadkecske ugrott tovább.

Nagyon meleg volt: a napisten alig hagyta el az ég tetejét, s a munkás homlokokról verejtékcseppek hullottak a bokrokra. De a rabszolgák énekeltek, és a gyors pergésű dal vidáman követte az idegent, akinek útját kellemesen hűsítette a szembecsapó szél legyezője.

Az idegen tudta, hogy a rabszolgák parancsszóra énekelnek, mert így kénytelenek a gyors dal ütemére dolgozni, meg ha énekelnek, akkor közben nem ehetnek lopva a rájuk bízott gyümölcsből. Az utasnak még az is eszébe villant, hogy aki énekel, az közben nem gondolkozik. Ha pedig a rabszolga nem gondolkozik, az neki is jobb meg az urának is.

Egyszerre az út – megkerülvén egy magasabb sziklát – a lejtő tetejére ért, s a napsugaras mélységben az idegen meglátta a várost.

Hétkapus fehér Théba: a szárazföld királynője!

A kocsi megállt, és utasa mosolygó arccal csodálta a képet. Maga a város a síkságból kiemelkedő alacsony dombon épült, ide a magasba csak fehérsége villogott. Körülötte a domb lejtőjén és lent a sík vidéken tarkabarka faházak sokasága terült, amelyek között szeszélyesen kígyózó sikátorok vezettek a hét kapu felé: az volt a külváros, ahol a rabszolgák meg a szegényebb kézművesek laknak, és tudta az idegen, hogy ott zsúfolódott össze Boiótia, sőt az egész aiol nép minden kivetettje.

Két ezüstszalag, két kis folyó keresztezte a képet: a Dirké és az Iszménosz. S nagyon messze, túl a városon, túl az ott következő földeken is, széles víz csillogott: a Kópaisz-tó. Odáig terjedt Boiótia, az a lokriszi határ. És még távolabbról jobbra és balra valami fényesség verődött vissza a nap felé, de nem látszott, honnét. A tenger – gondolta az idegen.

Röpke pihenő után a két nagy kecskebak újra nekierőlködött. Innen már lefelé vezetett az út, s az utasnak erősen kellett fékeznie az állatokat. Itt is málnabokrok között hajtott. Ezek a bokrok lehúzódtak a sík földre is, és csaknem megérintve ölelték át az alsóvárost, amely egyre jobban közeledett már az idegen felé.

Egyszerre csak visszarántotta a gyeplőt, s a fogat megtorpant.

Az út szélén férfi holttest hevert, az ifjú leugrott, hogy megnézze. A mozdulatlan, majdnem meztelen test sötétvörös volt: alvadt vér fedte az egészet. Agyonkorbácsolták – gondolta.

Ahogy állt és nézte, a bokrok közül éneklő rabszolganő jött feléje, vállán súlyos kosárral. Az idegen rámutatott a halottra, és megkérdezte:

– Ki volt ez?

Az asszony elhallgatott, meghajolt előtte, aztán még egy pillantást vetett a halálra vált testre, és csöndesen, csaknem közömbös hangon mondta:

– Nem tudom, uram.

– Mit csinálhatott?

– Talán Pornosz úrral feleselt – magyarázta bizonytalanul az asszony.

– Ki az a Pornosz?

A nő csodálkozva nézett rá:

– Nagyon idegen lehetsz, uram. Pornosz nagy úr. Ő itt kint a legnagyobb úr.

Többet aztán alig is tudott mondani róla, legföljebb annyit, hogy Pornosznak még a közelébe se jó kerülni, mert azt ölheti meg, akit akar. Így engedték meg neki az istenek és Pentheusz király.

– Láttad már a királyt?

Az asszony rémült arccal nemet intett.

Az idegen visszalépett kocsijába, amelyet a rabnő csodálkozó tekintettel szemlélt. Még egyszer visszaszólt:

– Te, asszony, hol kaphatok szállást Thébában?

– Nem tudom, uram, sose voltam bent a városban.

– De én kinn az alsóvárosban akarok megszállni. Védtelen idegen vagyok.

A nő hitetlenül nézett tiszta, jó ruhájára.

– Ha védtelen vagy, uram, és közöttünk akarsz lakni, akkor keresd Künón fazekasmestert, ő szereti védeni a védteleneket.

Akkor az idegen búcsút intett az asszony felé, és indulásra rántotta a gyeplőt.

Künón fazekasmester – gondolta s magában ismételte a magyarázó szavakat: „ő szereti védeni a védteleneket". – Mosolygott. – Majd meglátjuk – tette hozzá.

Az asszony pedig még mindig ott állt a holttest mellett, és bámulva nézett az elfutó kocsi után; aztán egyszerre ijedten újra énekelni kezdett, s továbbindult, ütemesen himbálva vállán a nehéz kosarat.

2

Egy öreg thébai bölcs, aki sokat foglalkozott az emberek természetével, még a dicsőséges Kadmosz uralkodása idején megállapította, hogy az ember és a rabszolga nem egyfajtájú teremtménye Prométheusznak és az isteneknek. Csak meg kell szagolni őket, mondotta, és kiderül, hogy más anyagból készültek. A rabszolgákat, úgy látszik, silányabb, nedvesebb földből gyúrta az isteni mester, ezért lettek ezek alacsonyabb rendű emberek is. A tudós még tovább is fűzte gondolatát, megjegyezvén, hogy a kézműves, ha szabad ember is, azért nem kerül a kereskedők nagyúri körébe, mert csupán tévedésből lett szabad ember, valójában nem az. Csak meg kell szagolni ezeket a külvárosi mesterembereket, s azonnal kitűnik, hogy rabszolgaanyagból vannak.

Ennek a silány emberanyagnak nedves penészszaga még kánikulában is ott terjengett a külsőváros házai között, langyos zefír hajtotta azt a belváros felé, de a fehér fal előtt ez a tisztátalan áramlat tiszteletteljesen megállt, s a kapukon túlra a zefír már csak a málnabokrok illatát vitte, amit a zöld dombokról hozott a város márványpalotái közé.

Az idegent, amikor gyalogosan elsétálva az Argolisz felé néző kapuig, beigyekezett a városba, az őrök előbb megmotozták, nem visz-e a kapuk mögé tilos dolgot; nem hord-e fegyvert a ruhája alatt, vagy éppen nem rejtegeti-e lepecsételt kancsóban a tiltott italt, amelyről valamennyi isten papja egyetértően úgy beszél, hogy az alvilágból lopták bűnös emberek, s aki issza, az elveszti eszét, és büntetést kap, mind a királytól, mind pedig – büntetése következtében az alvilágba kerülvén – a bosszús Hadész istentől.

Ez a vizsgálat igen alapos volt, s az idegen most már másodszor esett át rajta; tegnap alkonyatkor, ahogy a külváros határát elérte, ott is leállították az őrök, és csak miután átkutatták furcsa kocsiját, eresztették ismét útjára.

Azt természetesen a tegnapi lelkiismeretes motozgatók sem tudhatták, nem állt-e meg valahol az út egyik közeli, éppen néptelen fordulóján a kecskefogat; nem tudhatták, nem rakott-e le az idegen duzzadt nagy tömlőket, amiket jól el lehet rejteni a már leszüretelt málnabokrok alján, amelyek között most már a gyümölcsszedés végéig aligha járnak, és ahonnét egy felhős éjszakán néhány erős férfi könnyen belophatja valamelyik külvárosi jégverembe.

Tény az, hogy emberemlékezet óta senkinek sem sikerült bort csempésznie Thébába. Aki régebben, még Kadmosz idejében megkísérelte, az okvetlenül halállal lakolt. Pentheusz óta pedig, amikor már a messze városok is Boiótia málnáját uralták, nem is próbálkoztak már a reménytelen vállalkozással, annál kevésbé, mert maga a nép is irtózott a hírből ismert ital átkozott nedvétől, s úgy vélték, hogy aki mégis be tudna hozni egy-két korsóval, az se találna Thébában veszélyes árujára vevőt.

Miután a kapunál újra átvizsgálták az idegent, és semmit sem találtak nála, az ügyeletes tiszthez vezették, aki kikérdezte:

– Mi a neved?

– Bakkhosz.

– Honnét jössz? Mi a foglalkozásod?

– Lüdiából jövök. Kereskedő vagyok.

– Mit csinálsz Boiótiában?

– Málnaszörpöt akarok vásárolni, hogy otthon eladjam.

– Hol lakol?

– Künón fazekasmesternél.

– Ha kereskedő vagy, miért nem kerestél a belvárosban lakást és vendégbarátot? – A tiszt összeráncolta homlokát.

– Odakint olcsóbb.

Ez elfogadható válasz volt.

Thébában egyébként nem néztek ellenséges szemmel az idegenre, s akinek pénze volt, szállást is kaphatott. Megszokták ugyan, hogy a kereskedők inkább a belvárosban szállnak, s a sikátor a gyanúsabb idegeneknek vagy legjobb esetben a kóborló kézműveseknek ad átmeneti otthont, de egy magát vagyontalannak mondó kereskedő azért megszállhatott a vendéglátó kinti házban is anélkül, hogy gyanút keltett volna, különösen, ha olyan vagyonosabb és becsületesebb kézműveshez ment lakni, mint amilyen a hosszú, sovány Künón mester volt.

Így tehát Bakkhosznak a kikérdezés után megengedték, hogy körülnézhessen a város utcáin. A sikátor nehéz szaga után jólesően szívta a tiszta levegőt, s a nyomorúságos, piszkos külváros után jólesett szemének a kövezett utcák egyenessége és a házak meg a daliás oszlopsorok márványfehérsége. A késő délután langyos szellőkavargása jókedvűvé tette, s egész testével érezte a tervek és gondolatok jóleső izgalmát. Mosolyogva ment végig a keskeny, árnyékos utcán, és egyszerre kiért a főtérre.

Meglepte a kereskedőváros forgalma. A jövő-menő embereken látszott, hogy dolguk van. Itt valahogy másképpen folyt az élet, mint dél felé. Ott lenn az emberek napja inkább nyugodt semmittevés, s csak egy-egy ünnep lelkesíti gyorsabb mozgásra az izmokat. Itt a hétköznap a mozgolódásé. Talán itt az ünnep a nyugalom – gondolta.

…Théba megelégedett. A szegények közömbösök, a gazdagok jól élnek, és valamennyien el vannak foglalva. De a következő gondolata már ez volt:

…Théba nem boldog. A dolgozó ember nem izgalmakról álmodik, hanem nyugalomról. És a boldogság: álom a nagy, lelket frissítő izgalmakról. Az emberek itt nem gondolnak a messzeségekre. Idejük sincs hozzá, és a táj sem biztatja őket. Nem hullámzik előttük a tenger. Kilátásukat dél felé elzárja a Kithairón, ami azonban mégsem elég magas, hogy szent áhítattal töltse el őket. Északra meg alacsony dombok, aztán síkság, síkság. Nagyon szép táj, nagyon hasznos táj, a legszebb város… De lakói nem elég lomhák, hogy álmodozzanak. Nem boldogok. Akit pedig figyelmeztetnek boldogtalanságára, az talán elégedetlen is lesz.

Mosolyogva nézett körül a téren, ahol lassan alkonyra kezdett enyhülni a forgatag.

Messziről hozott finom kövekből, márványból épült valamennyi ház. Oszlopaik, mint kővé meredt fák vették körül a nagy négyszögű teret. Bakkhosz kémlelve nézte Pentheusz király tömör palotáját és szembe vele az öregek tanácsának tágas épületét. Ezeket, tudta (mert sokat tudott már a városról) – még az isteni elaggott Kadmosz király építtette, aki most valamelyik keskeny utca egyik barátságos kis házában várja nyugodtan régi szövetségesét, az egyszer eljövő halált.

Volt még a téren egy Hermész-templom is. Az utak istenének volt Thébában a legtöbb szentélve. Zeusz volt a főisten, de Hermész volt a legnépszerűbb az olümposziak közül. A kereskedőknek fontosabb a biztos út, mint a biztos élet. – Az isten szomszédságában állott a málnakiviteli központ épülete. Ezekkel szemben pedig pompás új palota díszlett, magas lépcsősorral, karcsú oszlopokkal. Timokratésznek, a város leggazdagabb emberének háza volt ez.

Szeme a házakról visszatért az emberekre. A nap most már az épületek fölött gördült lefelé az útján, s a díszes térre lassan úri párok és csoportok gyűltek. Timokratész házának oszlopai közül kicsiny női csapat jött le a széles lépcsősoron: Küreia, a nagyúr leánya és néhány kedves rabszolganője. Bakkhosz jól szemügyre vette őt is.

– Nem szép – mormogta –, de tökéletes.

Aztán, amint elnézte ezt a pompát, ezt a tisztaságot, a sétáló fiatalok eleganciáját, elébe rémlett az alsóváros rossz szagú piszkos sikátora, meg annak az agyonkorbácsolt férfinak véres teste ott az út szélén, és arra gondolt, hogy itt lehet csinálni valamit.

3

Az olyan rekkenő hőségben, mint amilyen nyári délutánokon Thébára fekszik, aki csak teheti, elkerüli a munkát, s árnyas helyekre menekül, hogy veremben hűtött málnaszörp mellett csillapítsa felhevült testét.

A sikátorok között ilyenkor megáll a meleg, és a külváros olcsó szörpkimérései megtelnek az alsó népek előkelőivel, akik kecskelábú hosszú asztalok mellett mélázgatnak, vagy beszélik meg a város eseményeit. Ilyen bágyasztó melegben vagy hallgat az ember, vagy közügyekről beszél.

Itt vannak a jobb módú kézművesek, akik legényükre vagy rabszolgájukra bízhatták a munkát. A szegényebb fazekasnak otthon kell maradnia, mert nincs, aki helyettesítse: asszonynép nem ért az ilyesmihez. De eljönnek ilyenkor a szabadnapos munkafelügyelők, akik nagyuraknak számítanak errefelé. Itt vannak aztán a katonák is, akiket belülről vezényelnek a sikátorok közé, hogy vigyázzanak, nehogy valaki bánthassa a szegény embereket, s nehogy a szegény emberek bánthassanak másokat. És nagy számmal láthatók azok a feltűnő-eltűnő alakok, akik a kapuk mögül züllöttek ki a sikátorba, vagy szomszéd városok vetették őket erre, és Zeusz tudja, honnan szerzett rézpénzekért isszák a híg, de hűsítő málnaszörpöt.

Sokfelé van ilyen ivóhely, ahol a munkásemberek összedughatják egymást értő szóra fejüket. Sok mindenről esik itt szó, itt szabad a bírálat, itt gúnyolni lehet az isteni urakat, a kis vékony Timokratészt, a nagyon úri Naszont, sőt még Pornoszt is, a királyi földek kegyetlen főfelügyelőjét. Olykor még Pentheusz neve is szóba kerülhet itt, hogy elsóhajtsák a visszatérő szólást: „Bezzeg jobb volt Kadmosz idejében." És aztán itt is, ott is összenéz néhány szempár, mondanak valamit, amiről a többi csak sejt, később halkan, félszavakkal beszélni kezdenek valami titokról, szó esik Künón mester otthonáról is. De azért inkább csak sejtik, mint mondják, hogy talán készül valami, mert hátha olyan is hallaná, aki… meg aztán még jómaguk sem tudják, mit is akar az az úriforma idegen, nem tudja ezt pontosan még a szürke arcú, hosszú Künón sem, aki ott iszik kézműves ismerősei közt egy hosszú asztal fejénél. Künón is csak annyit tud, hogy valami lesz. Talán csak nem akar mondani egyelőre többet, akárhogy is biztatja Antrosz mester, a nagy termetű fiatal fegyverkovács.

A férfiak testén pedig végigborzong az esemény izgalma: valami lesz. S egyszer egy hang ki is mondja a nevet: „Bakkhosz. Erre mindenki fölnéz. Igen, Bakkhosz, a különös idegen, Künón vendége akar valamit. Még nem tudják mit, de valahogy most jobban érzik a lassan egész elközömbösödött sóhajt, hogy „bezzeg jobb volt Kadmosz korában. Hogy milyen volt Kadmosz korában, arra nem is emlékeznek már, csak azt tudják, hogy most rossz. Tudják, érzik, hogy szegények, és rossz a szegénység. S a finom ruhás Bakkhosz szavai nyomán, akit csak néha este láttak Künón mester házában, lassan érezni kezdik, amit eddig csak tudtak, hogy benn a kapuk mögött gazdagok élnek, és hogy jó a gazdagság.

Különös, sose volt izgalom lappang a thébai külváros sikátoraiban, már azóta, amióta kecskebatáron megjelent közöttük az idegen.

4

És málnaszörp mellett múlatják az időt Timokratész úr vendégei is, a márványpalota hűvösre árnyékolt csarnokában. Mind a négy úr kerevete mögött óriási legyezővel rabszolga áll; süketnémák, nehogy meghallják és továbbadhassák, amit a vezető nagyok beszélnek.

– Érzitek-e? – kérdi Timokratész. – Valami különös, sose volt izgalom lappang a városban.

A kis sovány ember – mindenki tudta – Théba leggazdagabb és legbefolyásosabb polgára volt; a legnagyobb málnatermelő, sok ezer rabszolga ura. Kényelmesen nyújtózott el kerevetén. Soha életében nem szerette a fölösleges testmozgást, mert folyton gyomrára kellett figyelnie: nem fájdul-e meg egy hevesebb mozdulattól, vagy túl izgatott gondolattól. Csaknem folyton fájt a gyomra. A bölcs Teiresziasz szerint ezért tartott mindenki mást egy kicsit hülyének. Csak a feje volt mindig élénk; hol morgolódott, hol gúnyolódott, de gondolkozása mindig ugrásra készen állt, s akár fájt a gyomra, akár nevetgélt, akár egyetlen leánya bolond ötletein bosszankodott, mindig mindenütt meglátta az üzlet lehetőségeit. Az üzlet volt az egyetlen, amit igazán komolyan vett, egyedül ez érdekelte és izgatta lelke mélyéig. Ezenkívül semmit sem vett a szívére, még a belenyilalló fájdalmakat sem, ezeket lassanként szinte meg is szokta, és csak ha nagyon kínozta a betegség, rakatott meleg köveket a hasára.

Legjelentősebb üzleti vetélytársa, Naszon, háta mögött mindig paraszti ízléstelenséggel vádolta meg, mondván, hogy a nagyúr nem túl válogatós: sem ételben, sem ruhában, sem nőben, sem üzleti eszközeiben.

Timokratész hiú sem volt: egyáltalában nem élt olyan ragyogó életet, amilyent óriási vagyona megengedett volna. Egyszerű, jómódú polgárnak látszott, aki néha még tetszelgett is régimódi egyszerűségével. Legfeljebb ott adott a fényre, ha leányáról, Küreiáról volt szó; szerette, ha Küreiát ragyogni látják.

Ez volt egyetlen pihenő szórakozása, ha így meleg délutánonként egy-két ismerősét magához hívatta, és málnaszörp mellett elbeszélgetett velük.

Csaknem mindennap itt volt az isteni aggastyán, a vak Teiresziasz, aki most a szemközti kereveten feküdvén, végigsimítván sárgás szakálla zuhatagját, elgondolkozva válaszolt a házigazda szavára:

– A szegény mindig el volt keseredve a gazdag ellen, csak nem mindig tudta, s a gazdag mindig tartott a szegénytől, csak igyekezett maga előtt is eltagadni.

Teiresziasz a thébai királyok világhíres bölcs tanácsosa volt, az öregek tanácsának elnöke, aki már nemcsak itthon, de a városon túl is isteni hírben állott. Vak volt, bölcs és köszvényes; az emberek jósnak tartották, mert derékfájdalmából meg tudta mondani, ha eső jön, és tiszta feje – halott szeme helyett is – fél hüvelykkel tovább látott mások orránál. Még Kadmosz tanácsadója volt akkor, amikor három nemzedékkel ezelőtt alapját vetették a városnak, és mesebeli vénen is megmaradt nélkülözhetetlen bölcsnek Pentheusz mellett.

A másik két vendég: Kusztosz, a thébai őrség főparancsnoka és Pornosz, a mogorva, fekete szakállas gazdasági felügyelő volt.

Teiresziasz szavára Kusztosz recsegő hangú méltatlankodással kezdett magyarázni:

– A kémem azt mondja, hogy ez már nem tréfa. Odakint már a király és a tanács rendeleteit is nyíltan bírálgatják. Valami nagyon nincs rendben odakint. – Fejével úgy biccentett, mintha itt az ajtó előtt lenne ez az „odakint". – Idegenek is beleártják magukat. Valaki lázít. És ahol lázító akad, ott könnyen találhatunk lázadóra is.

– Tegnap tíz embert kellett agyonkorbácsoltatnom – morgott Pornosz, aztán tovább hallgatott.

– Korbács? – nézett rá kicsinylően a katona. – Rég nem nyilaztak jól közéjük. A kémem azt mondja, hogy Kadmosz ideje után sóhajtoznak, mintha akkor jobb lett volna nekik. Különösen a fiatalok hangoskodnak.

Timokratész ravaszul mosolygott:

– Természetes, hogy a fiatalok. Azokat Kadmosz idejében még nem lehetett munkába küldeni, mert még nem éltek. Higgyétek el: az öregek ott kinn is visszaemlékeznek, hogy ők már akkor is nyomorogtak, de hát az régen volt, és akkor még fiatalok voltak.

– Minden idegent el kéne tiltani ötezer lépésnyire a falaktól – javasolta a katona. – De ebbe Pentheusz nem egyeznék bele. – Sóhajtott: – Pentheusz…

De a házigazda válaszolt neki:

– Az idegeneket nem lehet kitiltani a városból Kusztoszom, nagyon jól tudja ezt Pentheusz. Mi kereskedők vagyunk. Nem a háborúból és a legyilkolt idegenekből élünk, hanem a békéből és a barátságos mosollyal megadóztatott idegenekből. Mindenkit ide kell engedni, aki aranyat hoz.

– De akkor jobban kellene figyelni, mit csinálnak a külvárosban ténfergő vendég barátok.

– Én félek a külvárostól – szólalt meg ismét a vak ember. – Nem az idegentől rettegek, hanem a mi saját szegényeinktől. Lehet, hogy azelőtt sem volt sokkal jobb nekik, de a sok rabszolgául elárverezett szabad emberből gondolhatjuk, hogy milyen súlyos dolgok lehetnek a városban, milyen gond lehet új holdkor megfizetni a kölcsönök magas kamatait. Ma csaknem minden rabszolga a kereskedőké és málnatermelőké, ritka az olyan fazekasmester, kinek rabszolgára is telik.

Pornosz bosszúsan legyintett:

– Miért nem félsz, te