A nevető halál

E. A. RODRIGUEZ

(Barsi Ödön)

A NEVETŐ HALÁL

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-344-798-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi ödön jogutódja

ELŐSZÓ

A tenger ritmikus mormolása tompán hallatszott az éjszakában. A szél orgonázott a háborgó víz fölött, végigfütyült a part szeszélyes sziklái között, és megrázta a fák koronáit. A hullámverés és szélzúgás között azonban más hangot is hallottam: valaki nevetett! Soha nem hallottam még ilyen ijesztő, kísérteties nevetést!

Nem tudtam eldönteni, hogy honnan jön a hang. A kastély folyosójáról, vagy a parkból? Kimeresztett szemekkel bámultam a sötétségbe. Szinte vártam, hogy valami rettentő árny bukkan föl. Szerettem volna fölgyújtani a villanyt, de nem tudtam megmozdulni. Rettentő ez a baljóslatú, hátborzongató hang! Szinte elviselhetetlen! Egészséges ember nem nevethet ilyen eszelősen!

A sötétség tikkasztó lidércnyomásként nehezedett rám. Ettől a nevetéstől eszét vesztheti az ember. Végre! Bizonytalan kezem megtalálta a villanykapcsolót, a lámpa kigyulladt. Szerencse, hogy nem láthatott senki. Fogaim összeverődtek az ijedtségtől, homlokomon kiütött a verejték. Gyorsan cigaretta után nyúltam. Végtelenül jólesett a füst, egyszerre megnyugodtam.

Talán csak álmodtam? Kissé elszégyelltem magam. Mentségem azonban, hogy a Wreight-kastély nem tartozik a legbarátságosabb helyek közé! Ideggyógyintézetnek semmi esetre sem ajánlanám, még ellenségemnek sem. A kastély nappal is komornak hat óriási, szürke falaival. Roppant tömege sötét kockaként emelkedik ki a park fái közül.

Az első éjszakát töltöm a kastélyban, és egy hónapot szándékoztam itt maradni. Ha ugyan meg nem szököm addig, mert ez nagyon könnyen lehetséges!

Az idő is nagymértékben befolyásolta lelkiállapotomat. Mikor megérkeztem, egyhangú, szürke felhők borították az eget, és unalmas eső permetezett. Este pedig sárgás köd ülte meg a vidéket, melyet a szél kísérteties fátyolként hömpölygetett végig a vén park fái fölött.

Igyekeztem azzal vigasztalódni, hogy napsütéses időben egészen más képe lesz itt is mindennek.

Annyira elmerültem gondolataimba, hogy szinte megijedtem, mikor az órámra pillantottam. Valamit mégiscsak illik aludni – gondoltam, és jól magamra húztam a takarót, avval az elhatározással, hogy aludni akarok!

Diákkoromból eszembe jutott egy hosszú vers, azt kezdtem el mormolni gépiesen. Egykori tanulótársaim biztosítottak róla, hogy nincsen olyan altatószer, mely felérne evvel a verssel. Az álom azonban csak nem akart jönni! Az órám elviselhetetlenül ketyegett. Tik-tak – mondta egyre, asztmásan, mintha fuldoklana. Régi jó­szág volt, és már évek óta szívósan agonizált. Befúrtam a fejemet a párnába. Aludni!… aludni!… – ismételtem gépiesen. Most azonban újra hallottam a visszataszító, ördögi nevetést. Ember nem nevethet így!

Be kell vallanom, hogy gyáván viselkedtem. Nem tudom, mit szóltak volna kollégáim, ha látták volna, hogy Paul Smorest klinikai főorvos a félelemtől verítékezve hánykolódik ágyában. Biztosan mulattak volna rajtam, de ők nem hallották a nevetést! Az agyamat hasogatta ez a természetellenes, undok, cinikus röhögés, mely semmilyen más hanghoz nem hasonlítható. Nem… nem… ez nem egy őrült nevetése! Élő ember nem tud így nevetni! Üres szemgödröket képzeltem magam elé. Tátongó fekete szájat, melyből diadalittasan buggyan ki ez a földöntúli, kísérteties hang! Szempilláim most mégis lecsukódtak. A fejem kábult volt.

Így hallgattam az álom és ébrenlét határán, megbabonázva és riadtan – a halál nevetését.

1. FEJEZET

Rosszkedvűen ébredtem. Az idő semmit nem változott. Egyhangú szürkeségbe öltözött minden. Az eső szünet nélkül verdeste ablakomat.

Csöngettem. Rövid idő múlva megjelent az öreg inas, és éjjeliszekrényemre tette a párolgó kávét. Kellemetlenül érintett azonban, hogy jóformán egyetlen szót sem szólt, csak valami érthetetlen köszönésfélét dörmögött, és máris menni készült.

– Peters! – szóltam. Megállt és rám nézett.

– Parancsol valamit, uram? – kérdezte.

Nagyon becsületes képe volt az öreg fickónak, meglátszott rajta, hogy nemigen érthet a hazudozáshoz. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy kifaggassam őt egyről-másról.

Nagyon diplomatikus akartam lenni, és talán éppen ezért, a legdurvább hibát követtem el mindjárt az első kérdésemmel.

– Jókedvű emberek laknak a kastélyban – jegyeztem–meg látszólag közönyösen. – Az éjszaka is nevetett valaki!

Peters arca halálsápadt lett, reszkető kézzel kapaszkodott az asztalba.

Gyorsan kiugrottam az ágyamból. Megdöbbentett, hogy szavaimnak milyen rettentő hatása volt az öreg inasra.

– Szedje össze magát, öregem! – mondtam. – Beszéljen inkább, mi történt itt az éjszaka?

Peters kétségbeesett mozdulatot tett. Leroskadt a székbe, és maga elé bámult, mint az álomkóros.

– Beszéljen, öregem! – unszoltam. – Ki nevetett az éjszaka?

– Csöndesebben, uram! – súgta Peters rémülten. – Itt a falaknak is fülük van!

–Ne beszéljen ostobaságokat, öregem! Bennem megbízhat. Beszélgessünk nyugodtan.

Peters kissé összeszedte magát. Egészen közel hajolt hozzám.

– Látta már a lord nővérét? – kérdezte feszült várakozással.

– Nem is tudtam, hogy van nővére – mondtam elké­pedve. – Talán ő is itt lakik?

Az öreg inas bólintott.

– Az emeleten lakik. Több mint egy esztendeje, hogy nincs észnél.

Visszaemlékeztem a borzalmas éjszakai nevetésre.

– Tehát ez a szegény őrült nő nevetett olyan rettenetesen? – kérdeztem.

Peters tagadólag rázta a fejét.

– Nem! – mondta határozottan. – Ő is ettől a kísérteties nevetéstől őrült meg!

Kissé bambán bámultam az öregre.

– Végképp nem értem! Hát akkor ki nevetett?

Az öreg vállat vont.

– Nem tudom. Senki se tudja. A házvezetőnő azt mondja, hogy egyszer találkozott az éjszakai rémmel. Rettentő volt!

– Mi volt rajta olyan rettentő? – kérdeztem kissé hitetlenül. – Talán az arca?

– A legborzasztóbb benne az, hogy egyáltalán nem volt arca! – válaszolta Peters rekedten. – Halálfeje volt!

– Mit csinált a házvezetőnő, amikor megpillantotta ezt a különös valakit? – kérdeztem kíváncsian.

– Elájult, szegény. Csak arra emlékszik, hogy a halálfej borzalmasan nevetett!

Igyekeztem nyugodt maradni, de bevallom: megborzongtam. Én, aki nem láttam ezt a nevető rémet, ugyanígy képzeltem el magamnak az éjszaka.

– Ha megengedi, adhatok egy tanácsot – mondta az öreg. – Utazzon el, uram!

2. FEJEZET

Késő délután volt. Szótlanul és rosszkedvűen üldögéltünk Allannel a kastély tágas verandáján és a tengerre bá­multunk.

Önkéntelenül Baudelaire egyik verssora járt folyton az eszemben: „Az ég és a tenger fekete, mint a tinta…" Szent igaz, hogy vigasztalan idő volt. Máskor remek kilátás nyílt a kék öbölre, a halászfalu piros tetőire és a régi park zöld pompájára. Legalábbis Allan így mondta!

Ma azonban színét vesztette minden. Szürkévé mosódtak a fák és bokrok, ólmos felhők borították az eget, és a tenger piszkos feketének látszott az eső bizonytalan üvegfüggönye mögött. A partnál halászhajó vesztegelt, otromba vitorlája szomorú petyhüdtséggel lógott az árbocról, bizarr körvonalaival alvó denevérre emlékeztetett. Néhány fáradt sirály kóválygott a szürke párában. Kiterjesztett szárnyuk óriásinak tűnt a tompa fénytörésben. Nyomasztó, szinte elviselhetetlen csönd volt.

Magamban százszor is elátkoztam barátomat, miért is jutott eszébe, hogy meghívjon ebbe az unalmas fé­szekbe! (Igaz, hogy különben Londonban kellett volna eltöltenem a szabadságomat.) Allan annyit beszélt nagybátyja csodálatos kastélyáról, hogy nem tudtam ellenállni unszolásának.

Allan Wreight meg én gyerekkori barátok voltunk. Együtt végeztük iskoláinkat, és jó ideig együtt jártunk az egyetemre is. Sajnos, Allan hamar megunta a dicsőséget, és amikor az első boncolásra került a sor, hirtelen elhatározással abbahagyta orvosi tanulmányait, és a jogra iratkozott be.

Barátságunk azonban nem szakadt meg, és sokszor találkoztunk. De, ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy gyakori látogatásaim elsősorban barátom hú­gának, Patriciának szóltak. Persze, ha Patricia is itt lenne, akkor egyszerre megváltozna minden! A Wreight-kastély komor folyosóit barátságosnak, és az ilyen szürke napokat is verőfényesnek látnám.

Allan elfordult az ablaktól és rám nézett.

– Azt hiszem, öreg cimbora, még nem is mondtam neked: a húgom az esti vonattal érkezik.

Forró vérhullám öntötte el az arcomat. Allan olyan hirtelen adta tudtomra Patricia megérkezését, mintha a gondolataimban olvasott volna. Szerencsére a barátom láthatóan mit sem vett észre zavaromból.

– Legalább megkezdődik a tenisz – folytatta vidá­man. – Valóban unalmas ez a fészek Patricia nélkül. Archibald bácsi örökké a könyveibe temetkezik, jóformán beszélni sem lehet vele!

Igazat kellett adnom Allannek. Második napja vagyok itt, de a kastély urát, Archibald Wreight lordot még nem sikerült megpillantanom. Eleinte csodálkoztam a dolgon, de barátom megnyugtatott, hogy sokszor egy hé­tig sem látható. Ilyenkor a könyvtárszobában étkezik, és azonnal elveszti a türelmét, ha háborgatják.

Allan megkínált cigarettával. Rágyújtottunk, és ismét a tengert bámultuk. Most már nem láttam olyan vigasztalannak a helyzetet. Patricia jön!

Behunyt szemmel kezdtem ábrándozni. Magam elé képzeltem a vonatot: az egyik ablaknál karcsú leány áll… Ezer közül is azonnal megismerném!

Sajnos, az ábrándozásomnak hirtelen vége szakadt. Éles csattanás hallatszott. Nem tudtam volna eldönteni, hogy a hang a kastélyból jön-e, vagy a fák közül. A boltíves folyosók tízszeres erővel verték vissza a hangot. Allan szinte megmerevedett az ijedtségtől, de a következő pillanatban már fölugrott, és ész nélkül rohant végig a folyosón. Én utána. A félhomályban majdnem összeütköztünk valakivel.

– Peters, maga az? – kérdezte Allan.

Az öreg inas lihegve támaszkodott a falhoz.

– Bizonyosan a könyvtárszobában történt valami – dadogta.

Fölrohantunk a lépcsőn az emeletre, hármasával vettük a lépcsőfokokat, és zihálva érkeztünk meg a könyvtárszobához. A vérem hevesen lüktetett halántékomban. Allan hamuszürke arcán meglátszott, hogy el van ké­szülve a legrosszabbra is. Bizonytalan kézzel ragadta meg a kilincset, és kitárta az ajtót. Nem volt könnyű dolog azonnal áttekinteni a teremnek is beillő helyiséget. Az ablaknál mozdulatlan ember ült, hátradőlve a ké­nyelmes karosszékben.

Sohasem láttam még Archibald Wreightet, de mégis mindig ilyennek képzeltem. Energikus profilja férfiasan szép volt, dús fehér haja élénken elütött barna arcbőré­től. Nyugtalanító volt az ülő alak mozdulatlansága.

Allan néhány tétova lépést tett az ablak felé, de ijedten visszahőkölt.

A karosszékben ülő férfi hirtelen megmozdult. Fejét felénk fordította. Sohasem fogom elfelejteni vidáman csillogó nagy, kék szemeit.

– Remélem, nem ijedtetek meg? – kérdezte kellemes, mély hangján.

Allan megbabonázva meredt nagybátyjára, akit, úgy látszik, mulattatott a fiatalember zavara.

– Ha nem csalódom, Paul Smorest barátodhoz van szerencsém? – kérdezte mosolyogva.

Elfogódva léptem közelebb a fehér hajú férfihoz, aki acélos keménységgel szorította meg a kezemet.

A lord hanyagul legyintett. Akaratlanul is megcsodáltam keskeny, hosszú kezét, melyen különös, zöld köves gyűrű ragyogott.

– Valaki belőtt az ablakon – mondta könnyedén.

– Nem sérültél meg? Én… én már azt hittem… hogy…

– … hullát fogsz találni a nagybátyád helyett? – vá­gott közbe a lord mosolyogva.

Bámulnom kellett a lord nyugalmát. Állandóan mosolygott. Fölállt, és Allan vállára tette a kezét.

– Ne aggódjál, fiú! Amíg ilyen kontárok lövöldöznek rám, addig nem történhetik semmi bajom!

Én időközben az ablakot vizsgáltam meg. Az üveg közepén aránylag kicsi kerek lyuk volt, melynek szélé­től finom repedések ágaztak el minden irányba. A laikus is megállapíthatta, hogy fegyvergolyó tört át az üvegen.

Nem kellett sokáig keresgélnem, megtaláltam