Fönn az emeleten

BERKESI ANDRÁS

FÖNN AZ EMELETEN

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-436-8

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Berkesi András jogutódja

1.

Bajkó Andrást 1971. június 7-én, hétfőn kerestem fel a vizsgálati osztályon. Az irodában az íróasztalon és székeken kívül más bútordarab nem volt. Az ablakon a szokásos vasrács. A reggeli nap az ablakrácsok árnyékát ráfeszítette a szemközti falra. Az őr magunkra hagyott. Andris ott állt a barnára pácolt íróasztal előtt. A kopott székre mutattam, leült, bizalmatlanul nézett rám. Most találkoztunk először. 1945. szeptember 1-én született, 1963-ban érettségizett az óbudai Árpád Gimnáziumban, szerszámkészítő lakatosnak jelentkezett az Angyalföldi Fémipari Vállalatnál, egy év múlva szakmunkás lett. Hatvannégy őszén tényleges katonai szolgálatra hívták be, hatvanhétben leszerelt, visszament a vállalathoz, nyolc forint ötven fillért kapott egy órára. Ott dolgozott hetven június elsejéig. Akkor kilépett, és elhelyezkedett Fekete Vilmos építkezési vállalkozónál. Ez év, azaz 1971. május hatodikán tartóztatták le. Magas, mint az apja, Bajkó Bandi, haja szőkésbarna, szeme egészen sötétkék. Arca sovány, álla szegletes, megszólalásig hasonlít apjára. Hosszú lábait maga alá húzta, kényelmesen hátradőlt, és figyelmesen nézett rám. Bemutatkoztam. Szemét résnyire összehúzta, de nem szólt egy szót sem. Cigarettával kínáltam, elfogadta. Rágyújtottunk.

– Andris – kezdtem el a beszélgetést –, tudom, hogy bizalmatlan vagy. De szeretném, ha bíznál bennem. Nem akarok neked rosszat, nagyanyádnak sem. Szeretem őt, mint az anyámat. Apád gyerekkori barátom volt. Együtt nőttünk fel a kültelken, egy csapatban fociztunk, én jobbösszekötő voltam, ő centerhalf. Ismertem anyádat is. – Lehajtotta fejét, nézte a cigaretta felizzó parazsát, hallgatott. A nyitott ablakon át behallatszott az utca zaja. – Béla nagybátyádat is jól ismertem.

Rám nézett.

– Mi van nagymamával? – kérdezte halkan. Hangja megcsuklott.

– Ül a kertben, és rád vár. Nem eszik, nem alszik, csak vár. Egy hónap alatt öt kilót fogyott.

– Mit akar tőlem?

– Szeretném, ha mindent elmondanál őszintén. Szavamat adom, amit elmondasz, köztünk marad.

– A nyomozók küldték?

– Magamtól jöttem.

– Regényt akar írni?

– Nem tudom.

Felállt, elnyomta a csikket, visszaült a helyére.

– Rólam ne írjon regényt.

– Nem írok rólad regényt. Nagyanyádról és apádról írok.

– Mi a fenének? Kit érdekel a mi sorsunk? Apám meghalt, anyám is, hagyja őket békén.

– Nem bántom őket.

Szemöldökét felhúzta a homloka közepéig, alsó ajkát beha-rapta.

– Nagyapámat is ismerte?

Bólintottam. – Együtt dolgoztam vele a Textilfestőben. Én tizenöt éves voltam, segédmunkás, nagyapád géplakatos volt. A legjobb szakember, akit valaha ismertem. Szerette a gondjaira bízott gépeket. Ismerte bonyolult szerkezetüket, amíg ő felügyelt rájuk, sohasem álltak meg. Évente két alkalommal „pelenkázta" őket.

– Mit csinált?

– Pelenkázta. Nem hallottál a Bajkó-féle pelenkázásról?

Halvány mosoly suhant át sovány arcán.

– Nem hallottam.

– Nos, egyszer nagyapád megállt a gépemnél. Hatalmas gép volt, mi rossz németséggel „spanraum"-nak hívtuk. Az elején beeresztettük a már festett anyagot vizesen, a gép a megadott szélességre kifeszítette, és megszárította. Nagyapád figyelt egy ideig. Állj, mondta, és felemelte a karját. A hengerekre ne eressz rá új anyagot. Leállítottam a masinát. Nem hallom, hogy a gép sír, nyöszörög, kérdezte. Hallom, de mit csináljak? A gép gyerek, éppen olyan, mint a csecsemő, magyarázta, ha tele van a pelenkája, sír, visít. Tisztába kell tenni. Nagyapád szétszedte a gépet, alkatrészeit megfürdette gázolajban, újból zsírozta a csapágyakat, fogaskerekeket… Indulhattam. Nagyszerű ember volt.

– Igaz, hogy maga ott volt mellette, amikor meghalt?

Bólintottam.

– Negyven nyarán történt – mondtam, és megpróbáltam visszaidézni azt a meleg, nyári napot. – Nagyanyád a festödében dolgozott. Apád sorkatona volt Cegléden a páncélosoknál, Béla nagybátyád akkor fejezte be az egyetem második évfolyamát…

– Én úgy tudom, hogy ő is katona volt.

– Jól tudod. Az egyetemisták a nyári szünetben kaptak katonai kiképzést. Aztán tartalékos tisztek lettek. Nos, azon a napon nagyapád odajött hozzám, megsúgta, hogy levelet kapott apádtól. Nehezen viseli el a fegyelmet, mondja, furcsa gyerek. Képtelen alkalmazkodni. Nem tudom, mi lesz vele. Ha így folytatja, hadbíróság elé kerül. Azt írja, hogy megint megfenyítették. Harminc nap laktanyafogságot kapott. Megtennél egy szívességet, Pisti, kérdi. Szívesen, Bandi bácsi, mondom. Utazz le hozzá vasárnap. Beszélj vele. Magyarázd meg neki, hogy értelmetlen dolog, amit csinál. Jól van, Bandi bácsi, vasárnap reggel felülök a bringámra, és lehajtok Ceglédre. Beszélek vele. Köszönöm, Pisti, mondja. Nyújtani akarja a kezét, de félúton megáll, a melléhez kap, ha nem vagyok ott, elvágódik a betonon. Lefektettem, arcából kifolyt a vér, szeme mintha felakadt volna, torkából hörgésszerű hangok törtek fel, de szavakká már nem álltak össze. Görcsösen szorította a kezemet. Segítségért kiáltottam. A többiek is leállították a gépeket, odasiettek hozzánk, valaki szólt a művezetőnek, hogy hívjanak mentőt. Kolesszárné átszaladt a festödébe nagyanyádhoz. Drexler Mariska vizes ruhát hozott, a szívére tettük, én meg szólongattam nagyapádat, de már nem válaszolt. Teste megrángott, szeme kitágult, eltűnt belőle a fény, tekintete üvegesen meredt a semmibe. Meghalt. Földöntúli csend lett a műhelyben. Ezt a csendet nagyanyád fapapucsának koppanásai törték meg. Az emberek utat nyitottak neki. Könnyes szemmel néztem fel rá. Amíg élek, nem fogom elfelejteni nagyanyád tekintetét. Annyi néma fájdalmat, bánatot azóta sem láttam ember szemében. Letérdelt nagyapád mellé, tenyerével lezárta a szemét, ráhajolt, megcsókolta, valamit mondott neki csendesen, de nem értettem a szavait. Nem sírt. Egyetlen könnycsepp sem pergett le szép arcán, de látszott rajta, hogy nagyon szenved.

Néhány pillanatig hallgattunk.

– Huszonöt éves múltam – mondta Andris. – De még nem láttam őt sírni. Soha. Csak könnyezni néha. De sírni nem. Akkor sem sírt, amikor anyám meghalt.

– Befelé folynak a könnyei.

– Ott ült az ágy mellett. Fogta anyám kezét. De nem sírt.

– Mikor halt meg édesanyád?

Andris felnézett a mennyezetre, mintha onnan olvasná le a dátumot.

– Ötvenkettő szeptember elsején. A születésnapomon. Délben. Ha jól emlékszem, hétfő volt. Meglehet, hogy tévedek. Hétéves voltam. Nem értettem az egészből semmit. Augusztus huszadika után vitték be a kórházba. Huszonötödikén megműtötték. Nagyanyával mindennap bementünk hozzá. Egészen jól volt a műtét után. Még mosolygott is. Emlékszem, egyik nap azt mondta, ha meggyógyul, elmegyünk a Vidám Parkba. Reggeltől estig ott leszünk. Nagyanyát is kivisszük. Szóval… nem mentünk el. Anyát szombaton hazahozták a mentők. Nem értettem, hogy miért hozzák haza abba a rohadt, nedves odúba, ha beteg. Persze most már értem. Nem akarták, hogy a kórházban haljon meg. Ne rontsa a statisztikát. Tulajdonképpen nem is operálták meg. Felnyitották, összevarrták, és hazaküldték meghalni. Herédy bácsi mindennap eljött. Morfiumot adott neki. Nekem azt mondta, attól meggyógyul. Akkor még nem tudtam, hogy mi a morfium. Anya tudta, hogy meg fog halni.

– Tudta?

– Tudta. – Andris cigarettát kért, rágyújtottunk, folytatta. – Vasárnap délelőtt nagyanya a gyógyszertárba ment. Egyedül maradtam anyával. Kinyitottam az ajtót, hogy levegő jöjjön be. Wágnerék a kertben napoztak, a rádió hangosan szólt. Wágner néni bejött, egy tányéron süteményt hozott. Könnyű linzert. Biztatta anyát, hogy egyen. Anya sápadtan mosolygott, de egy falatot sem bírt lenyelni. Pár percig beszélgettek, aztán Wágner néni elment. Anya a mennyezetet nézte. Kis idő múlva azt mondta, menjek hozzá. Odaültem mellé az ágyra. Átölelt szorosan. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy sír, éreztem a könnyét a nyakamon. Én is sírtam. Én nem vagyok olyan, mint nagyanya, így voltunk egy darabig. Aztán azt mondja, Andriskám, meghalok. Először nem értettem. Nem sokat tudtam én akkor még a halálról, illetve csak annyit, hogy az emberek meghalnak. De az képtelenségnek tűnt, hogy az én anyám meghaljon. De ő csak újból és újból, szinte makacsul ismételte: meghalok. Megijedtem. Keservesen sírtam, és kértem őt, hogy ne haljon meg. Mintha tőle függött volna. Hiszen nem akart ő meghalni, mindennap várta, állhatatosan várta, hogy apa hazajöjjön, és a várakozásba nem fáradt bele. – Lepöccintette cigarettájáról a hamut, nézett rám. – Furcsa volt nekem akkor, hogy anyám nyugodtan beszél a halálról, mintha nem félne. Ha meghalok, mondja, egyedül maradsz nagymamával. Szeresd őt nagyon. Vigyázz rá, fogadj szót neki. És ha apa hazajön, mert hazajön, mondd meg neki, nagyon szerettem. Most is szeretem. Az utolsó pillanatig. Másnap meghalt. Nem láttam őt halva, nagyanya nem engedte, hogy megnézzem.

Délután folytattuk a beszélgetést. Láttam Andrison, hogy szívesen beszélget családjáról, az emlékeiről, még akkor is, ha azok nem valami vidámak.

– Az ebédnél azon gondolkodtam – kezdte a beszélgetést –, hogy mi határozza meg az emberek sorsát. Érti, hogy mire gondolok? – Bólintottam. – Szóval, miért van az, hogy egyes családok boldogan és békésen átvészelik a legnehezebb időket is? Soha nem ismerik meg közelebbről a tragédiát. Megérik a békés öregkort, unokáik, dédunokáik lesznek, gyarapodnak anyagiakban, tisztességben. Minden sikerül nekik. Megülik a névnapokat, születésnapokat, házassági évfordulókat, nagyokat esznek, isznak, minden alkalommal elkészítik a családi fotót, szóval boldogan élnek. Más családok pedig, mint a miénk is, széthullanak. Pedig a mi családunk nem volt bűnös család. Nem volt köztünk nyilas, fasiszta. Munkások voltak valamennyien. Méghozzá kiváló szakemberek. Isteni rendelés? Véletlen? Végzetszerűség? Vagy mi a fene? Gondolkodott már ezen?

– Gondolkodtam. Sok furcsa esetet ismerek – mondtam.

– Képzelje el, hogy mit érzek én – mondta.

– Anyám meghal, apám ötvenhat nyarán kijön a börtönből, négy hét múlva pedig öngyilkos lesz. Nagyanya azt mondja, apa becsületes volt. Ártatlanul ítélték el. De ha ártatlan volt, miért nem rehabilitálták, mint magát vagy másokat?

– Nagybátyáddal beszéltél erről?

– Egy alkalommal. Ötvenhat nyarán, a temetés után.

– És mit mondott?

– Tulajdonképpen nagyon zavarosan viselkedett. Az volt az érzésem, hogy mellébeszél. Olyasmit mondott, hogy vannak emberek, akik önmagukban hordják a tragédiájukat. Szóval, hogy apa is ilyen ember volt. Sohasem lehetett tudni, hogy mire gondolt. Hallgatag, zárkózott volt. De mi volt a bűne, kérdeztem. Béla bácsi erre azt mondta, ő is csak annyit tud, amennyit közöltek vele. Szóval, nagyon zavarosan beszélt. Apa munkás létére nem lépett be a pártba. Pedig jártak a nyakára. De ő kijelentette, hogy nem lép be. Azt is mondta, hogy apa negyvenegytől a fronton volt a páncélosokkal. Negyvenhárom tavaszán jött haza. Ki tudja, hogy ott mi mindenben kellett részt vennie?

– Apád nem vett részt semmiben – mondtam határozottan. – Apád becsületes ember volt.

– Maga tudja, hogy miért ítélték el?

– Nem az a lényeges. Az a lényeges, hogy mit követett el. Nos, én tudom, hogy ártatlan volt.

– Akkor miért nem rehabilitálták? – Nem várta meg a válaszomat, folytatta. – Különben nem érdekes. Már nem él. Rajta már a rehabilitáció sem segít. Én szerettem őt. Mondhatnak róla bármit, akkor is szeretni fogom.

– Magadról beszélj.

– Nézze, Pista bácsi, én nem vagyok bűnöző. Nem is akarok az lenni. Elkövettem valamit, vállalom a következményeket. Jó szakmunkás vagyok. Kapok öt évet. Ha jól viselem magamat, előbb szabadulok. Talán három év múlva. Huszonnyolc éves leszek. Még új életet kezdhetek. Ez minden.

Beláttam, nem erőszakolhatom, hogy feltárja lelkét. Konok volt, mint az apja. Segíteni szeretnék rajta. De hogyan segítsek, ha ő nem akarja?

2.

Este a csendes Muhar utcában felkerestem Margit nénit. A kétszobás, összkomfortos, verandás családi házhoz nyolcvanöt négyszögöles telek tartozott. Margit néni a virágokat locsolta. Szép és gondozott volt a kert, a dáliák, petúniák, paprikavirágok felfrissültek a víztől, illattal töltötték be a levegőt. Elzárta a vízcsapot, kezét megtörölte kötényébe, fáradt tekintetében mintha fellobbant volna az öröm. Megcsókoltam kezét, arcát, és leültünk a ház előtt a kerti székekre. A kerítés mellett magasra nőtt a fagyal, a szomszédok nem láttak be, nyugodtan beszélgethettünk.

– Vacsoráztál már? – kérdezte, és sovány kezével megigazította fehér haját. – Fejtett bablevest főztem, csipetke is van benne. – Nem utasíthattam vissza. Bementünk a konyhába. Tiszta volt, mint egy patika. Nem csodálkoztam. Bajkóéknál mindig nagy tisztaság volt, Margit néni akkor is tisztán tartotta a lakását, amikor tizenhat órát dolgozott naponta a gyárban. Meggyújtotta a gázt, a fazekat a melegítőlapra tette, ott állt a tűzhely mellett, soványan, teljesen megőszülve, szemében nagy fájdalommal.

– Anyád hogy van?

– Köszönöm. Még jól bírja magát. Szép ez a kis ház. Mikor tetszett ideköltözni?

– Mikor is? – Megkavarta a levest. – Várj csak. Április tizennyolcadikán vettük meg, május ötödikén költöztünk be. Két szoba van. Nézd meg. Jó kis lakás. Száraz, napos. A levegő is jó. És a veranda…

Bementem a szobába. Négyszer öt méteres lehetett. Típusbútorokkal volt berendezve, szekrénysor, heverő, asztal, székek, a sarokban televízió, az ablaknál virágállvány, olajkályha, szőnyeg, a falakon két-három fénykép és egy bekeretezett olajnyomat, a közismert Tengerihántás. Az egyik polcon könyvek, alatta hanglemezek, lemezjátszóval. Az ajtók, ablakok frissen lakkozva. A másik szoba valamivel kisebb volt. Ez lehetett Margit néni szobája. A fal mellett széles rekamié, szemközt azzal két szekrény, középen asztal három kárpitozott karosszékkel, ablaknál varrógép, a rekamié fölött fényképek: Bandi bácsi nagyított arcképe, alatta az esküvői képek, Bandi és Béla portréja, az unokák fényképei: középen Andris, mellette Béluska és Évike. Margit néni beszólt, hogy tálalva van.

Jó étvággyal ettem. Közben megtudtam, hogy a házat Béláék vették kétszáztízezer forintért. Harmincnégyezer-nyolcszáz forint volt az átírási költség.

– Majdnem kétszáznegyvenötezerbe került. – Adtam össze önkéntelenül. – Béláék hogy vannak?

– Jól. Ők mindig jól vannak. Évinek szeptemberben lesz az esküvője. Valamilyen filmrendező veszi el. Mondták a nevét, de én bizony elfelejtettem.

– Hol fognak lakni?

– Évikéék szövetkezeti lakást kaptak itt Óbudán. Másfél szobásat. Béluska is nősül. Talán jövő tavasszal. Béláéknál fognak lakni, amíg nem kapnak lakást.

– Béluska már végzett?

– Az idén végez. Már bejár a kórházba. De hogy melyikbe, azt nem tudom.

– Hát ez ízlett, Margit néni – toltam el a tányért magam elől –, régen ettem ilyen jót.

Mosolygott.

– Csak anyád meg ne hallja.

– Tudja ő is, hogy jó bablevest csak Margit néni tud főzni. Öreglebbencset viszont csak anyám. Rágyújthatok?

Hamutartót tett az asztalra, aztán leszedte az edényeket.

– Margit néni drága, én ma benn voltam Andrisnál. Reggeltől jószerint mostanáig.

Sovány teste megremegett. Fejét lehajtotta.

– Hogy van?

– Jól. Már amennyire jól érezheti magát ilyenkor valaki.

– Beengedtek hozzá?

– Engedélyt kaptam.

Sovány keze az asztalon nyugodott, ujjait finoman egymáshoz dörzsölte.

– És?… – Lassan rám emelte tekintetét. – És miért mentél be hozzá?

Tudtam, nehéz lesz megmagyarázni neki, de meg kellett próbálnom.

– Margit néni – kezdtem –, átolvastam Andris jegyzőkönyvi vallomását. Majdnem hét hónap alatt nyolcvanháromezer forintot lopott. Ez tény. Okmányokkal bizonyított tény. Én csak azt nem hiszem el, hogy a pénzt az utolsó fillérig elköltötte. Andris nem mond igazat. Nem bűnöző. Maga nem annak nevelte. Amikor a lapokban olvastam, hogy letartóztatták, megdöbbentem. Nem lehet – gondoltam; hogy Bandi egyetlen fia börtönbe kerüljön. Elhatároztam, utánajárok a dolognak.

Margit néni száraz tenyerével lesimította az asztalt.

– István, arra kérlek én tégedet, nagyon kérlek, ne járj te utána semminek sem. Mi közöd van tenéked ehhez a dologhoz? Semmi.

– Nem akarja, hogy Andrison segítsek, Margit néni?

– Mit segíthetsz? Andris beismerte, hogy lopott. Elég nagy baj ez énnekem. De segíteni nem lehet rajta.

– Margit néni, maga elhiszi, hogy Andris bűnöző?

– Öregasszony vagyok. Én már mindent elhiszek. Mindent.

– Én nem.

Ujja hegyével megdörzsölte állát.

– Mit tudsz te Andrisról? Hiszen nem is ismered. Sohasem találkoztál vele.

– De ismerem magát.

Fáradtan legyintett.

– Hogyan ismernél te engemet? Ismertél. Ez igaz. De az régen volt.

Kinéztem az udvarra. Feketerigók ugráltak a felázott talajon, jól táplált kukacokat cibáltak ki a földből. Az öregasszonyra néztem.

– Margit néni, miért nem mondta el Andrisnak, hogy Bandi miért lett öngyilkos?

Kicsit meghajtotta a vállát, előrehajolt, és az abrosz kivarrt indáit nézte, de lehet, hogy a stilizált búzavirágot.

– Hogyan mondhatnám el, amikor magam sem tudom. Még búcsúlevelet sem hagyott. Margit nénit kisgyerek korom óta ismerem, amikor szegény anyám beteg volt, én pedig vérhasban megbetegedtem, heteken át ápolt, mintha saját fia lettem volna. Talán neki köszönhetem az életemet. Megszoktam, és nem csak én, mások is, hogy Margit néni mindig a szemébe nézett annak, akivel beszélt. Most nehéz helyzetben voltam. Rápirítsak, mondjam azt, hogy hazudik?

– Margit néni, miért nem néz a szemembe?

Rám emelte egykor olyan szép arcát, tekintetében fájdalom örvénylett.

– Mit akarsz te éntőlem? Fel akarod szaggatni a sebeimet? Hát nincsen énnékem elég bánatom? Ha ezért jöttél, hogy fájdalmat okozzál énnekem, jobb, ha beülsz az autódba, és elmégy. Megvert engemet a sors, nem köll, hogy te is bántsál. – Lágy mozdulattal simogatta füle mögé hófehér haját. – Mit tudsz te, mit tudtok ti a fájdalomról? Anyád három gyereket szült. Él mind a három. Él az apád is. Kívánom, hogy soká éljetek, és sohase ismerjétek meg a fájdalmat. Sebes az én lelkem, István, csupa vérző seb.

– Margit néni, higgye el, nem akarok én fájdalmat okozni magának, senkinek. Segíteni akarok magán és Andrison. Ez minden.

– Nem segíthetsz sem őrajta, sem énrajtam. A mi kettőnk baja elválaszthatatlan, összenőttek, akár az ikrek. Talán jobb volna, ha elemészteném magamat. De nem tehetem. Megesküdtem neki, hogy megvárom. Addig én nem halhatok meg, amíg ő nem szabadul. Várok rá. Ez az én sorsom. Ki tudja, miért? Bandim tizennégyben elment a háborúba. Három évig vártam rá. Kis Bandi még meg sem született, amikor újból elvitték. Megint vártam rá. Tizenkilencben jött haza. Anyádék tudják, hogy milyen nyomorban éltünk. Vártunk az emberpiacon a munkára. Aztán negyvenben itt maradtam a két gyerekkel. Megint várnom kellett. Mert mindkettőjüket a frontra vitték. Bandi negyvenhárom nyarán hazajött, Béla eltűnt. De én éreztem, hogy él, egyszer előkerül. Ötven szeptemberében Bandit elvitték. Amikor meghallottam, hogy életfogytiglanra ítélték, elájultam. Ezt még te sem tudod. Akkor én megesküdtem, történjék bármi, megvárom a fiamat. Most meg Andris ment el. De én őtet is megvárom.

Mély csend szállt ránk. Még a Bécsi útról sem hallatszott a gépkocsik zaja, mintha elterelték volna a forgalmat.

– Margit néni, én pontosan tudom, hogy Bandit miért ítélték el. Azt is, hogy miért lett öngyilkos. És az az elhatározásom, hogy mindent elmondok Andrisnak.

Szempillái megrezzentek, arcizmai megrángtak.

– Honnan tudod? – kérdezte gyanakvó pillantást vetve rám. – Honnan tudnád te? Hiszen ti negyvenötben összevesztetek Bandival. Nem is találkoztatok soha többé.

– Maga tudja, hogy miért vesztünk össze?

Elém tolta a hamutartót, nemet intett.

– Érdekli? Szívesen elmondom.

Bólintott.

Elnyomtam a csikket, ittam egy pohár vizet.

– Tulajdonképpen igen egyszerű mindaz, ami történt – kezdtem. – Hiszen karácsony második napján, ha