Egy ember álma

MÁNDY IVÁN

EGY EMBER ÁLMA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Palatinus, 2005

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-928-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Mándy Iván jogutódja

(KAPUALJ)

Egy hangot hallott? Egy hang szólította?

Felült az ágyban. Figyelt. A hold besütött, átvilágította a szobát. Az ajtó nyitva. Egy pillanatra mintha apát látta volna a második szobában, ahogy átfordul az ágyon. De nem, nincs senki az egész lakásban.

Egy darabig még úgy ült az ágyban, megmerevedve. Talán a hangot várta, vagy valami mást.

Jönnek értem. Ma éjjel jönnek értem.

Száraz lett a torka, az egész teste. Kiszállt az ágyból.

Szakadt vállú ing egy székre dobva. Ez várta a második szobában. Fehér papírlap az asztalon. Egész jól el lehetett olvasni azokat a kusza betűket.

– Hozz magaddal nyolcszáz forintot, mert szabászhoz kellett mennem, de nem tudtam pénzt kivenni, így kölcsön kellett kérnem.

Miféle szabászhoz kellett mennie? És kinek?

Vállat vont, és továbbment.

Még mindig jobb, ha az ajtó előtt várom őket.

Ebben valahogy biztos volt. Kissé megenyhülnek, ha meglátják az ajtó előtt. Ha a kapu előtt – az nem jó. Akkor azt hiszik, hogy szökésre készült.

Résnyire nyitotta az ajtót. Kikémlelt a lépcsőházba. Még nem hallani lentről a lépéseket, még ki se nyitották nekik a kaput. Lehet, hogy egész kis csapat jön, de lehet, hogy csak egyvalaki.

Újság a szomszéd ajtajában. Szinte kedve lett volna kiemelni azt a begyűrt kis csomagot.

Lekuporodott a lépcsőre. Mintha startjelzésre várna, pisztolydurranásra. Végig le lehetett látni a kapuig. Odalent a mélyben a lift. Nem teherfelvonó, és mégis szállítanak rajta. Ezt elmondja majd nekik. Ezzel fogadja őket. Nem teherfelvonó, és mégis nemegyszer… Kulcs csikordult a zárban. Valahol az emeleten lassan, óvatosan megfordítottak egy kulcsot a zárban.

Jókora hasadás a felső lépcsőn. A falból is hiányzik egy darab. Felállt. Keze végigsiklott a falon, eltűnt abban a barlangszerű üregben. Ez valami cső. Miféle csövek vannak itt?

Mindjárt hozzák a tejet. Sorra kirakják a tejesüvegeket az ajtók elé. Nem, az régen volt, régen…

Kirántotta a kezét a falból. Úgy simogatta, mintha rávágtak volna. A lift rácsánál állt, a kezét dörzsölgette.

Már úton vannak. De lehet, hogy csak most indulnak.

Tyúk szállt fölfelé egy kamrában. Álmából riadt tyúk verdeste szárnyával a falat. Hallotta, ahogy a szárny súrolja a falat. Mintha az arcát is érintené.

– Mi az, öreg?

János megfordult. Az ajtó csukva, akár a kis ablak. Persze, apa már nem lakik itt. Elköltözött egy másik házba.

Fény lobbant egy ablakban. Most kel fel a gyógyszerész. Biztosan tudna adni egy tippet. Hogy mégis, mit mondjak nekik?! Valamit csak kell mondani… Vagy nem, semmit?

– Gyógyszerész úr! Zombori gyógyszerész úr!

Az ablak elsötétedett.

A gangon állt, az emeleteket kémlelte. Rongydarabok lógtak a rácson. Szőnyegek. Ha összekeverném a szőnyegeket. Vagy inkább a lábtörlőket. Igen, az még jobb. Azzal talán meg tudnám őket téveszteni… máshová csöngetnének.

Felkapott néhány lábtörlőt. Úgy vágtatott a gangon, a lépcsőházban. Hol a másodikon tűnt fel, hol a hatodikon. Dobálta a lábtörlőket, akár a szalvettákat.

Melyik az én ajtóm?

Ünnepélyes, sárgaréz tábla a negyedik négyen. Világító betűk. Doktor Himmläder.

Valamikor itt lakott, de még a háború előtt. Kiment Nyugatra a családjával.

Az ajtó előtt állt. A lábtörlők kipotyogtak a hóna alól. Doktor Himmläder…

Hirtelen valami furcsa megkönnyebbülésféle fogta el. Majd ők megmondják… Majd ők jönnek, és megmondják, ki hol lakik.

Visszaült a lépcsőre. Lehet, hogy csak elköltöztetnek. Talán azért jönnek, hogy másik házba vigyenek. Csomagolnom kéne… néhány holmit meg iratot. Csomagolópapírt kell szereznem. De hát honnan szerezzek most csomagolópapírt? Pedig ez lesz az első, amit megkérdeznek. „Minden be van csomagolva?"

Belekapaszkodott a lift rácsába, dühödten rázta.

– Nem kaptam csomagolópapírt! Sehol se kaptam!

Elengedte a rácsot. Megint azt a szárazságot érezte.

Most már itt vannak. Csöngetnek. Rázzák a kilincset.

Lerohant a kapuhoz. Valaki mintha utánakiáltott volna, de nem törődött vele. Valósággal rázuhant a kapura.

Nem csöngettek, nem rázták a kilincset. Csönd volt.

A kapualjban álldogált. Aztán megint ott ült a lépcsőn, a szürkén derengő fényben.

(KATONAZENE)

Szólt a zene a fürdő kertjében. Katonazenészek játszottak, kövér, nagy bajuszos karnagy vezényelt. Hátul, a székeken üresen tátongó hegedűtokok, a kürtök huzatja.

Párok a pavilon körül. Világos ruhás, nagy kalapos nők, szürke meg fekete öltönyös férfiak. Egy férfi szivarra gyújtott. Elmélázva fújta a füstöt, úgy hallgatta a zenét. Fehér ruhás nő hátradőlt a padon, hanyagul lóbálta az ernyőjét.

János elindult a pad felé, de valaki megfogta a karját.

– Régen volt itt zene – mondta Kálmán bácsi.

Ő még mindig a fehér ruhás nőt nézte. Katonatiszt a pad mellett, tollas csákóban. Könnyedén meghajol, és már a nő mellett ül.

– Ne hidd, hogy a tiszteknek könnyebb. – Kálmán bácsi is hátrafordult. – Egy percig se hidd.

A pavilon körül köröztek.

– A montenegrói ezred ad zenét. Ki tudja, holnap már kint vannak a fronton. Hallottál a rácországi hadjáratról?

Vontatóhajók úsztak lefelé a Dunán. Hosszan elnyújtott kiáltások. Méla, borús ködkürtök.

Kavicsdombok végig a Duna-parton.

János megállt.

– Kálmán bácsi látta a kavicsgyűjteményemet?

– Láttam. És azt is hozzátehetem, hogy nemigen bukkantam még ilyen gyűjteményre. De a legszebb darabot mégiscsak én hoztam neked.

– Az arabot.

– Hát te mindenesetre annak nevezted! – Kálmán bácsi felnevetett. – Nagy darab, lapos, kávébarna kavics. Fiuméból hoztam.

– Amikor a Park Szállóba költöztünk, még megvolt. – János elgondolkozva nézte a kavicsdombokat. – Csak amikor aztán… Miért költöztünk mi annyit apával?

– A Fisutól is sok kavicsot kaptál. Emlékszel a Fisura? Ott volt drogériája a Vár mellett, és anyád egy időben csak hozzá járt.

Szólt a zene a fürdő kertjében. Kálmán bácsi és János a pavilon körül járkáltak.

Hatalmas, sötétzöld palack a fürdő kapujában. Víz tört föl belőle, párásan remegő sugárban.

– Leköti a gyomornedveket – bólintott Kálmán bácsi. – A császár soha nem ivott más vizet, innen vitték neki.

Be lehetett látni a fürdőbe. Az úszómedence is olyan párás. Kopasz, hegyes szakállas férfi és egy telt nyakú nő a medence szélén. A férfi csíkos úszótrikóban, a nő buggyos, fodros fürdőruhában. Lábukat a vízbe lógatták.

– A trónörökös nagyon szerette ezt a fürdőt. – Kálmán bácsi Jánoshoz hajolt. – Külön kabinja volt. Akárcsak annak a bizonyos udvarhölgynek.

– Csak nem azok ott?

– Mit képzelsz! Rudolf soha nem húzott volna fel egy ilyen trikót!

Apró, földbe roskadt házak vették körül a fürdőt. János a szűk kis utcák felé fordult.

A zene elhallgatott.

– Szünetet tartanak a montenegróiak – mondta Kálmán bácsi.

Tompa fényű szobák a kis házakban, barna bútorokkal.

– Almárium. – János elmosolyodott.

– Itt mindenütt megtalálod. Meg a befőttesüvegeket a szekrény tetején.

Egy nő ágyazott. Dobálta, paskolta a dunyhát, a párnát. A katonakarnagy az ágy szélén ült, a derekát masszírozta. Csákója az asztalon, zubbonya kigombolva. Ő meg csak ásítozott, a derekát nyomogatta.

– Ledől egy kicsit – mondta Kálmán bácsi.

Fej fej mellett úsztak: János és Kálmán bácsi. Rajtuk kívül nem is volt más a medencében. Lassan úsztak. Eszükbe se jutott volna, hogy versenyezzenek. Kálmán bácsi öreg, pikkelyes karja kiemelkedett a vízből. Pár pillanatig a levegőben hagyta, mint valami csöpögő rudat.

– Nem tudom, beszélt-e apád arról a bizonyos albumról, amit Rudolffal szerkesztettek.

Hosszú padsorok a medence mellett. Üres padsorok. Egy frottírköpenyes férfi gubbasztott csak az egyik pad végén.

– Hogy jobban megvilágítsam a helyzetet, tulajdonképpen apád volt a szerkesztő, Rudolf teljesen szabad kezet adott neki. A Monarchia vasúthálózata.

– Vasúthálózat? Apa nem foglalkozott ilyesmivel.

– Apád sok mindennel foglalkozott.

– De mégis… vasút…

A korlátba kapaszkodtak. A korlátba kapaszkodva lógtak a medence szélén. Csorgott róluk a víz, ahogy kiáztatták magukat.

– Sokan várták az album megjelenését. – Kálmán bácsi felhúzódzkodott. Egyetlen éles könyök lett. – Nem is annyira nálunk, mint külföldön. Főleg Angliában. – Visszacsúszott a vízbe.

– Miért éppen Angliában?

– Rudolf angolbarát kapcsolatai közismertek. – Lehalkította a hangját. – Itt, ebben a fürdőben, nemcsak a szerelmével találkozott. A hátsó kabinsoron komoly tanácskozások folytak a brit birodalom képviselőivel. Ezekről a tanácskozásokról sajnos elég korán értesültek az udvarnál.

A frottírköpenyes alak szivarra gyújtott.

– Néhányan Porkusch fürdőmestert tartják a besúgónak.

– Az a frottírköpenyes?

Kálmán bácsi nem felelt. Egy darabig szótlanul lógtak a korláton. Majd az öreg alig hallhatóan:

– A szerelmi légyottokkal nem nagyon törődtek az udvarnál, de ezeket a megbeszéléseket nem nézték jó szemmel.

A medence szélén ácsorogtak. Két elnyúlt, kiázott fürdőtrikó.

– Apád ugyan rendszeresen kapta a pénzeket, de kissé lassan dolgozott. És meg kell mondanom, a munka jelentős része rám hárult. Mindegy, erről most már ne beszéljünk. Régi barátság fűz apádhoz, és hát Rudolfért aztán igazán mindent megtettem volna. – Felemelte a fejét. – Mint ahogy neked is meg kell tenned mindent.

– De hát…

– Porkusch fürdőmesterrel ne törődj. Ha csak megmozdul, a kabinosok végeznek vele.

János lekuporodott a kőre. Vissza akart mászni a medencébe, de Kálmán bácsi elkapta a karját.

– Nem, nem, Jánoskám! Ezt meg kell tenned. Ki kell mosnod a sebet.