Északi fény, Napló

BARSI ÖDÖN

ÉSZAKI FÉNY

NAPLÓ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-352-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi Ödön jogutódja

ÉSZAKI FÉNY

REGÉNY A NORVÉG PARTIZÁNOK HARCAIBÓL

I. FEJEZET

ÉSZAKI FÉRFIAK

A sarkvidéki éjszaka homályán fehér függönyként derengett át az északi fény. Alakja folytonosan változott: szeszélyes hullámokba gyűrődött, mint egy roppant drapéria, majd szétterült a horizonton, de voltak pillanatok, amikor olyan volt, mint valami óriási legyező. A színe is változott: egyszer kékesfehér volt, máskor élénk rózsaszínű hideg fénnyel ragyogott.

Hideg volt. Embertelen és gyötrő hideg, amely megdermesztett minden életet a fjord mentén. A magános férfi azonban nem érezte a hideget, mozdulatlanul állt egy jégszakállas szikla tövében, és tekintete a messzeségben kalandozott, ahol észak csodálatos fényfüggönye lebegett az ég és a tenger között… A tenger valamikor a szabadságot jelentette a norvég ember szemében, de most szöges drótsövények zárták el a partot.

Peter Larsen nem érezte a hideget, szívében lángolt a gyűlölet a betolakodók ellen… Jól emlékezett arra a napra, amikor a németek megjelentek a fjordban… Már esteledett és a leszálló köd fantasztikus várakat és tornyokat varázsoltak a meredek sziklák köré… Egyszerre halászhajók jelentek meg a fjord csendes vizén… De nem norvég halászok álltak a fedélzeten, hanem géppisztolyos SS-legények…

Larsen keze ökölbe szorult, amikor visszagondolt erre a jelenetre… Valósággal megrohanták az emlékek: szinte maga előtt látta a hórihorgas parancsnokot, aki pisztollyal hadonászott és német vezényszavakat kiáltott embereinek… Egy norvég katona tüzelt rájuk, de a géppisztolyok hamar elintézték, másnap is ott hevert a parton, véresen és szétroncsolt arccal… Éjszaka titokban temették el. Az egész falu ott volt a temetésen. A pap megindító szavakkal ecsetelte a norvég katona hősiességét, de másnap ő is halott volt. Sohasem derült ki, hogy ki lőtte le…

Sok idő telt el azóta. A norvég emberek rabok voltak a saját hazájukban. A parton fegyveres németek cirkáltak, a betonerődök ágyúi a tengerre irányultak, és a régi malom közelében valóságos gyárváros épült. A szögesdrótkerítéssel körülvett épületeket valami különös, titokzatos legenda övezte. Senki sem tudta, mit készítenek a németek a gondosan őrzött gyárban, de a falubeliek sok furcsaságot meséltek a zakatoló gépekről és roppant kohókról, amelyekben sohasem aludt ki a tűz.

Peter Larsen fia – egy fiatal és tehetséges vegyészmérnök – a gyárban teljesített szolgálatot, de ő sohasem beszélt arról, hogy mi történik a telepen. Erik Larsen – így hívták a vegyészt – különös ember volt: kora gyermeksége óta rajongott a németekért, és a háború előtt két évet töltött Berlinben, abban a városban, amelyre Hitler örökre rányomta a bélyegét, és meggyőződéses fasisztaként tért vissza onnan.

Az öreg halászt fojtogatta a keserűség, ha a fiára gondolt. Larsen a régi vikingek kései utóda volt: imádta a tengert és a szabadságot. Most mindkettőtől elzárták. A fjord bejáratát aknamezők vették körül, és a sziklás parton német őrszemek szuronyai csillogtak. A szabadság pedig a tengeren volt! Peter Larsen jobban tudta ezt, mint bárki más a világon…

A tenger! Ez a szó úgy muzsikált az öreg halász fülében, mint az örökké imádott kedves neve, akit sohasem lehet többé elfelejteni…

Mindez oly közel… volt és olyan végtelenül messze! Aknák, drótsövények, őrszemek és betonból készült erődök őrizték az egykor szabad Norvégiát. A halászhajók nem merészkedtek ki többé a tengerre és a hálók szakadozottan, gazdátlanul lógtak az elhagyott s lerombolt házak sövényein… Akik nem engedelmeskedtek a német parancsnoknak, azok koncentrációs táborokba vándoroltak, s házaikat lerombolták a vandálok. … Legutoljára a tanítót hurcolták el a németek, mert szabadságról és jogról, merészelt beszélni a tanítványainak.

Sok mindenre gondolt az öreg halász, amint ott állt a szikla tövében és az Aurora Borealist nézte. Sokáig állt mozdulatlanul, aztán megfordult és lassú léptekkel elindult a falu felé…

A kocsma előtt határozatlanul megállt… Bent a tágas helyiségben kis mécsesek küzdöttek a homállyal és a füsttel. Az asztaloknál mogorva, szótlan férfiak ültek. A legtöbb viharvert öreg halász volt.

Peter Larsen belépett a füstös helyiségbe, és nehézkes léptekkel az egyik üres asztalhoz ment… Körülnézett… Lehajtott fejek és sötét arcok, nem akadt egyetlen norvég férfi sem, aki mosolygott volna.

Egy öreg óra ketyegett a sarokban, és alatta egy vedlett macska gubbasztott. Szomorú, hangoló kép volt. Nem beszélt senki, de a tekintetek azonnal megértették egymást, mikor hirtelen kitárult az ajtó, és egy német katona jelent meg a küszöbön. Magas, szikár ember volt, a vállán géppisztoly lógott.

– Guten Abend – recsegte poroszosan.

Nem kapott választ, szavaira csak a visszhang felelt valamelyik homályos sarokból. A német nem zavartatta magát, letelepedett az egyik asztalhoz és intett a csaposnak:

– Sört!

– Nincs! – hangzott a kelletlen válasz.

– Akkor bort!

A csapos az asztalra tette a kívánt italt és azonnal elfordult… Peter Larsen már éppen fel akart emelkedni a helyéről, amikor eszébe jutott a szigorú parancs, amelyet nem ok nélkül adott ki a német parancsnokság: „Negyed óráig senki sem távozhat olyan helyiségből, ahová német katonák érkeznek" így szólt a parancs… Peter Larsen kivette az óráját és az asztalra tette, nem is nézett körül, jól tudta, hogy sokan követik a példáját.

Végre letelt a negyedóra!… Larsen a zsebébe süllyesztette óráját és felállt. Társai követték példáját s az ajtó felé indultak.

A német is felállt helyéről, arca eltorzult a dühtől.

– Halt! – mondta keményen.

Lekapta válláról a géppisztolyt és elzárta a kijáratot.

– Mi ez?… Tüntetés? – kérdezte kihívó hangon. – Mindenki üljön vissza a helyére!

Halk, baljóslatú zizegés követte a kemény szavakat… egy fényes penge süvített keresztül a levegőn… a katona a nyakához kapott, amelyből egy matrózkés nyele állt ki… senki sem látta, hogy ki dobta a kést… a tekintetek a katonára tapadtak… a hórihorgas alak mozdulatlanul állt, de aztán hirtelen összecsuklott… a géppisztoly koppant a padlón… néhány szakadozott hörgés… aztán ismét csönd lett.

Peter Larsen nyerte vissza elsőnek a lélekjelenlétét.

– Ragadjátok meg, emberek!… Gyorsan a pincébe vele, mielőtt valaki jön! – Négyen megragadták a német katonát és elvonszolták… A padlón áruló vérfolt maradt, de ezzel senki sem törődött.

II. FEJEZET

VÉREBEK

– Jó estét!

A hang kemény volt, szinte fenyegető. Erik Larsen állt az ajtóban. Tekintete kutatóan siklott végig a helyiségen, egy pillanatra megpihent a padlón sötétlő folton, aztán hirtelen az apjára irányult:

– Jó estét, apám.

– Isten hozott, Erik – mondta az öreg csöndesen.

A vegyész az asztalhoz telepedett és azonnal a pohárhoz nyúlt. Volt valami erőszakos a mozdulatában: mintha csak utánozni akart volna valakit, aki egyetlen mozdulattal országokat ragadott magához. A hasonlóságot