Hatalom és pénz II. rész

RÁTH-VÉGH ISTVÁN

HATALOM ÉS PÉNZ

II. kötet

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Gondolat Kiadó 1977

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-276-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ráth-Végh István jogutódja

HOGYAN SZEREZTÉK A PÉNZT?

ADÓS FIZESS!

A pénzszerzés egyik ősrégi módja volt a kölcsön. De az adósnak azzal is számolnia kellett, hogy a lepengetett aranyak és tallérok visszakívánkoznak a hitelező pénzes ládájába. És gondolnia kellett arra is, hogy a hitelezőnek van egy hűséges fegyvertársa, a törvény –, ez őrt áll mellette, s pallosával irgalmatlanul lesújt a megátalkodott következetességgel nem-fizető, konok adósra.

Még a kereszténység második ezredévének elején is felsötétlik a római XII. táblás törvény kegyetlen emléke. Fogság, bilincsbe verés, rabszolgamunka és a büntető törvények egész sora várt a nem fizető adósra.{1}

S az egyház, nemhogy lefogta volna a törvény kezét, még segített is neki. Megtiltotta, hogy halotti szentségekkel lássanak el, s egyházi temetésben részesítsenek olyan embert, akit halála pillanatában adósság terhel. 1258-ban a franciaországi Ruffec-ben tartott zsinat még tovább ment és kimondta, hogy ha valamilyen jobb szívű és engedékenyebb pap az ilyen adóst a halálos ágyán mégis feloldozná, köteles az adósságot helyette kifizetni.{2}

Más szóval: a hívő adósnak a mennyországba is a hitelezőtől kellett belépti jegyet váltania.

A NEMES ADÓS KIVÁLTSÁGA

A régi germán jog a nemes adósnak módot adott, hogy ha nem bírt fizetni, mégis szabaduljon a címerét megcsúfoló szolgaságtól. Egy furcsa intézményt eszelt ki, ez volt a neve: Einlager. A kölcsönszerződésben kiköthették, hogy ha az adós a lejáratkor nem fizet, köteles bevonulni egy meghatározott vendégfogadóba s onnan ki nem jöhet, amíg a tartozást le nem törlesztette.

A cél persze az volt, hogy a fogadói költségek rémképével fenyegetett adós vegye komolyan a dolgot és kövessen el minden lehetőt a hitelező kielégítésére. Mert sokba került a fogadói élet; a nemes urak ott sem engedtek házi szokásaikból, nem mondtak le az asztal örömeiről, s a töltőzésig ettek és ittak.

S a költségek gyakran fejére nőttek az egész adósságnak, mert nemcsak maga az adós volt köteles bevonulni a fogadói remeteségbe, hanem a kezes is. Ha többen vállaltak kezességet, egész úri társaság verődött ott össze, s űzte el a fogság unalmát evéssel, ivással, kockajátékkal.

Megszökni nem lehetett, mert minden lakatnál biztosabban őrizte őket a lovagi becsületszó. A lovag urak teljesen összeférőnek tartották a lovagi becsülettel, hogy az országutakon védtelen utasokat kiraboljanak, de ha szavukat adták valamire, meg is tartották.

Történt, hogy egy nemes úr az Einlager tartama alatt meghalt, de az adóssága még eleven volt. A kötelezvény úgy szólt, hogy „mindaddig nem lépi át a fogadó küszöbét, amíg adósságát az utolsó fillérig le nem törleszti." Mi lesz most a becsületszóval? Az atyafiság úgy oldotta meg a kérdést, hogy lyukat ásott a küszöb alatt és azon keresetül húzta ki a holttestet.

A HERCEG BECSÜLETSZAVA

Azt mondtam az imént, hogy nemes ember a szavát megtartotta. Van egy elcsépelt szokás-mondás: „a kivétel megerősíti a szabályt".

Ilyen kivételre mutatott példát Orleans Lajos herceg, IV. Károly francia király fivére, az 1405. esztendőben. Az történt vele, hogy kocsiját a lovak elragadták és majdnem belefordult a Szajnába. Mint ilyenkor jámbor hívőknél szokás, menekülése esetére mindenféle fogadalmat tett, egyebek közt azt is, hogy valamennyi adósságát kifizeti. Nem is esett semmi baja, s mint valódi úriemberhez illik, a kegyes fogadalmat a hitelezők tudtára is adta. Azok hát nagy örvendezéssel gyűltek össze a hercegi palota előtt, szám szerint nyolcszázan. De ekkorra már az életveszedelem emléke a hercegi lélekben elkopott, s maga helyett egy főtisztjét küldte ki hozzájuk, aki ezzel a rövid beszéddel lepte meg a bizakodó gyülekezetet:

„A herceg úr azt üzeni, hogy rátok nézve már az is nagy megtiszteltetés, hogy egyáltalán tartozhatik nektek. Érjétek be hát azzal a hízelgő tudattal, hogy alkalom adtával rátok gondolt."

ZÁLOGBA ADOTT FELESÉG

Polgárnál, pórnál, más szegény embernél nem számított a becsületszó. Egyéb biztosíték kellett.

A vallással táplálkozó középkor kettős erkölcsére jellemző példa volt a feleség, mint zálogtárgy. A férj zálogba adhatta a feleségét és beutalhatta – nem rendes vendégfogadóba, hanem abba a nyilvános házba, amelynek gazdájától a pénzt kölcsönvette. Ott a gazda – jogi nyelven szólva – „gyümölcsöző letétként" kezelhette, vagyis kötelezhette, hogy vegyen ő is részt a többi bennlakó hivatásának gyakorlásában. A városi tanácsok mégis megszorították a családfői hatalmat, s az erkölcsös jogügylethez az asszony beleegyezését is megkívánták. Azzal azután a törvény nem törődött, hogy a férj milyen eszközökkel csikarta ki a beleegyezést.{3}

Az épületes joggyakorlat szépen megfért azzal a felfogással, amely a megesett lányra és a törvénytelen szülöttre rásütötte a becstelenség bélyegét.

Még egy idevágó példa. Az osztrák Wilzhut község szokásjoga (Weistum, vagyis falusi bölcsesség) 1400 körül arról az esetről rendelkezett, ha a paraszt nem tudta megfizetni a földesúr által rárótt pénzbírságot.

Ilyenkor váltságul át kellett engednie a feleségét a földesúrnak egyszeri alkalomra. A falusi bölcsesség nem feledkezett meg arról a lehetőségről, hogy a földesúr esetleg nem tart igényt a kétes értékű váltságra. Ebben az esetben a jog átszállt a bíróra. Ha a nő ennek sem kellett, a jogosultak sorában a bírósági írnok következett. Ha pedig ez sem kért belőle, a sorban utolsónak a törvényszolga maradt. De ez már nem húzhatta ki magát; akár fogyatékos szépségű volt is az asszony.

HUNCUT LEGYEN A NEVEM…

Amikor az erkölcsök úgy-ahogy szelídültek, a nem fizető adósra a megszégyenítés kényszerét alkalmazták.

Sok régi adóslevél került elő a német levéltárakból, ezekben maga az adós hatalmazta fel a hitelezőt a megszégyenítésre. Nemfizetés esetére ez volt a szokásos záradék: „Du sollst mich einen Spitzbuben heissen". Vagyis, szabadon magyarítva: „Ha nem fizetek, huncut legyen a nevem".

S hogy ez ne csak írott malaszt maradjon, a hitelező törvényszolgát vehetett igénybe, bejárathatta vele a várost és minden téren, utcasarkon kikiálthatta, hogy adósa nem fizetvén, gazfickónak tekintendő.{4}

A SZÉGYENSAPKA

Középkori szokás volt a megbélyegzetteket, kitaszítottakat valamilyen külső jellel is ellátni. Ilyen volt a zsidók sárga foltja; ilyen a züllött leányok jelvénye: Zürichben piros sapka, Bécsben sárga pánt a vállon, Lyonban piros karszalag, Firenzében sárga fátyol stb. A fizetésképtelen adós sem kerülhette el a sorsát. Őreá a zöld sapka várakozott. Ha nem tudott fizetni, a hitelező arra kötelezhette, hogy egész életén át zöld sapkát viseljen. A törvény csak azt a kedvezményt engedélyezte, hogy a sapkát a hitelezőnek kellett beszereznie. Ha az adós nyilvános helyen a zöld sapka nélkül jelent meg, a hitelező kívánságára börtönbe vetették. Még a XVI. század végéről is maradtak ránk zöld sapka hordására kötelező franciaországi ítéletek.

Némely helyen azzal fokozta a törvény a szégyent, hogy maga a sapka átnyújtása is megbélyegző módon ment végbe. Az adóst kivezették a pellengér elé, ott be kellett ismernie, hogy fizetésképtelen, mire a hóhér fejébe nyomta az örökös gyalázatot jelentő zöld sapkát.

A szokás Itáliából eredt, a bankárok és kereskedők országából. A bankrott kifejezés tulajdonképpen a bukott bankárok szégyenbüntetését jelenti. A bank szó nem egyéb, mint az olasz banco egyértékese. Pultot, üzletasztalt, padot jelent, amely mellett a pénzváltó üzleteit lebonyolította. Ha az ilyen bankár fizetéseit beszüntette, a bankárok sorából kiközösítették és ennek jeléül az üzleti pultját összetörték. Az összetört pult neve olaszul banco rotto; innen a bankrott, vagy népiesen a pankrót kifejezés.

A SZÉGYENKŐ

A szégyenbüntetéseknek az volt a céljuk, hogy az embereket a gyalázattól való félelem fokozott óvatosságra serkentse az adósságcsinálás körül. A zöld sapka és az összetört pult néha nem bizonyult elég hatályosnak, ezért egyes olasz városokban felállították az adósok szégyenkövét. Pietra d’infamia, Pietra del Vituperio volt ezeknek a köveknek a neve. Padovában ma is látható egy példányuk; a régi városháza első emeleti nagytermében van felállítva a fal mellett.

A kőre ültetés szertartása elég körülményes volt. Rendszerint karnevál idején történt, s így az elrettentő példa egyszersmind szórakozási alkalmat is jelentett. A karnevál egy bizonyos napján összegyűjtötték az elmúlt év vagyonbukottait, kivitték őket a piactérre és odaállították a szégyenkő elé. A nézőközönség köréjük csődült; az első sor az iskolásfiúk részére volt fenntartva, nyilván azzal a pedagógiai céllal, hogy okuljanak az elkövetkezendő látványosságból.

Minden egyes vagyonbukott sorra került, a következő módon: elsőbben egy tisztviselő felolvasta adósságainak jegyzékét és a passzív vagyonmérleget. Azután kitűztek egy bizonyos időt, mondjuk 10-15 percet, ez idő alatt a hitelezőknek joguk volt az adósra tetszés szerinti szóbeli sértéseket és gyalázkodásokat rákiabálni. Képzelhető a vigasság, amivel a tömeg, élén a tanulságszerző ifjúsággal, az ádáz rohamot fogadta. Mikor az idő letelt, megszólalt a hatósági személy csengője és erre a dühöngő kórus nyomban elhallgatott. Tudták, hogy most jön a java.

Mindenekelőtt a törvényszolgák lehúzták a nyomorult ember nadrágját. Ez a kellő ünnepélyességgel megtörténvén, két markos legény megragadta a hóna alatt, másik kettő a térdhajlásánál, felemelte jó magasan a levegőbe, s onnan lezuhintotta a kőre. Tizenkétszer mártogatták meg így a boldogtalant, azután mehetett, amerre akart, az adósság le volt törlesztve.

AZ ADÓSOK BÖRTÖNE

Az elmúlt századok jogtörténetéből furcsánál furcsább intézmények torzulnak elénk. Ilyen volt az adósok börtöne is.

A nem fizető adóst a hitelező kérelmére letartóztatták és fogházba szállították, azzal, hogy amíg az adósságát le nem törleszti, ottmarad. Itt mutatkozik meg az intézmény furcsasága, sőt értelmetlensége: hogyan szerezzen pénzt, ha be van zárva és nem láthat a dolgai után? Nyilván az a számítás húzódott meg a törvény mögött, hogy majd a rokonok, jó barátok segítenek a szabadságától megfosztott emberen. Az ám, de ha azok nem voltak hajlandók a zsebükbe nyúlni, a boldogtalan ott senyvedhetett, amíg a hitelező bosszúvágya lehűlt, vagy amíg meg nem elégelte a tartásdíj fizetését. Az állam ugyanis nem ingyen fogadta be fogházaiba az adóst, a hitelezőnek fedeznie kellett a tartási költségeket. Nem sokat, az állam itt is a hitelező pártjára állt, nem az adóséra.

A párizsi Clichy-fogházban a hitelező egy hónapra 20 frankot tett le az adós számára. Ebből 9 frankot kellett fizetnie a fogháznak szobabér fejében; maradt élelmezésre és egyéb kiadásra 11 frankja. Az éhenhalástól csak az menthette meg, ha egy másik, „vagyonosabb" adósnál cselédi, vagy egyéb, hitványul fizetett munkát vállalt.

És ha családja volt? Azzal senki sem törődött. Az embertelenség terén a törvény és a hitelező egymásra talált. Az adós legfeljebb a maga 20 frankját is odaadhatta a feleségének, s még siralmasabban tengődhetett alkalmi munkából, könyöradományokból.

A Clichy-fogházban ötnaponként utalták ki a foglyoknak a táppénzt. Kora reggel már hosszú sorban gyülekeztek az asszonyok az iroda előtt, karjukon csecsemővel, oldalukon apró gyerekkel. Várták a nyitást jelző csengetést és a boldog pillanatot, amikor közvetlenül is átvehették a rájuk engedményezett részletet. Azután mehettek haza a nem egészen három és fél frankjukkal és gondolkozhattak, hogyan osszák be az elkövetkező öt keserves napra.

A törvény azt sem firtatta, hogy az adós a maga hibájából, vagy tőle független okból lett fizetésképtelen.

Egy párizsi kereskedő elküldte segédjét a bankba, hogy vegye fel a neki járó 5000 frankot és fizesse ki esedékes tartozásait. A segéd oldalát csiklandozta a sok pénz, meg akarta próbálni a szerencséjét, beült egy Palais Royal-beli játékbankba, s ott a rábízott pénzt az utolsó centime-ig elvesztette. A főnök nem bírt fizetni, a hitelezők beszállíttatták a Clichy-be. Ha cellájának ablakából kinézett, lelátott a fogháznak a közönséges bűnösök számára elrekesztett részére és láthatta a bűnös segédet napi sétája közben. A sikkasztásért hat hónapi börtönre ítélték, ő viszont öt évig raboskodhatott, amíg az adósságát valahogyan letörlesztette.

A foglyok többsége természetesen kereskedőkből telt ki. Kívülük egy 1845. évi statisztika szerint a Clichy foglyai közt volt:{5}

Iparos 53

Munkás 30

Kishivatalnok 27

Tanár 24

Szabó 17

Katona 15

Művész 12

Diák 10

Író 9

Mérnök, építész 6

Ügynök 3

Szén- és vízhordó 3

Vegyes 12

AZ ELŐKELŐ ADÓSOK BÖRTÖNE

Angliában 65 börtön volt készenlétben az adósok befogadására. Legtöbbjében gyalázatosan bántak velük; a börtöntisztviselők kíméletlen sanyargatásokkal csikarták ki az adóstól még az összekoldult filléreit is. Volt mégis egy kivétel: a londoni King’s Bench (a királynők uralkodásának idején Queen’s Bench) börtön.

Törvény szerint a hitelező csak akkor volt köteles tartási költséget fizetni, ha az adós letette a vagyontalansági esküt. Előkelő uraságoknál, neves polgároknál ez nagy szégyenszámba ment, inkább bevonultak a King’s Bench falai mögé.

Nem is volt ez tulajdonképpen fogház, inkább nagy kiterjedésű, zárt telep. Volt benne egy kávéház és két italmérés, s voltak vendéglők, boltok, sőt kis családi házak is. Ki-ki olyan szobát vagy házat bérelt, aminőre telt a pénzéből. Volt olyan, aki odabenn is folytatta a rendes mesterségét, s üzletet vagy műhelyt nyitott. Voltak viszont jó összeköttetésű adósok, ezek a kívülről kapott pénzekből munka nélkül is fényesen megéltek, inast és szakácsot tartottak, vendégségeket rendeztek. Az úr a pokolban is úr.

Az adósnak joga volt, hogy családját is maga mellé vegye. Ezek odaköltözhettek a fogoly családfőhöz, úgyhogy a King’s Bench lakossága néha több ezer főre rúgott. A látogatók szabadon áramlottak ki és be; senki sem vizsgálta, hogy kicsoda és milyen célból jön-megy. A női látogatók nem mindig a jó erkölcs jegyében járogattak úri ismerőseikhez, sőt gyakran olyan orgiák zaja szűrődött ki egyes házacskákból, aminőért a szabad életben az egész társaságot komoly fogdába zárták volna. Itt azonban a hatóság nem avatkozott az internáltak belügyeibe.

A King’s Bench-telep belsejében semmiféle hatósági személy be nem tehette a lábát, még az igazgató emberei sem. Az őrök a kapu melletti előszobában tanyáztak; a telep területére lépniük nem volt szabad.

Kik és hogyan tartották fenn hát a rendet odabent?

Maguk a foglyok.

A falak mögött egy megszervezett köztársaság élte a rendes napi életét. A foglyok kormányzótanácsot és elnököt választottak. A tanács törvényeket hozott, intézkedett a közrend fenntartásáról, sőt bíráskodott is. A büntetés csak szégyenbüntetés lehetett: az elítéltnek cédulát akasztottak a mellére, kikiáltó vezette körül a telepen és közhírré tette a bűnét. Az ilyen megbélyegzett embert mindenki kerülte, s ez volt az oka, hogy a King’s Bench foglyai jobban megtartották a törvényt, mint odakünn London szabad polgárai.

A legfurcsább eljárás akkor ment végbe, mikor az adós adósságot csinált. Vagyis egy fogolytársától pénzt vett kölcsön és a tartozását nem fizette meg. Ez igen komoly következményekkel járt. Az adós-hitelező mindenekelőtt beperelte az adósadóst, természetesen a saját külön autonóm bíróságuknál. Ez pedig annak rendje és módja szerint lefolytatta a pert, s ha a kereset alapos volt, az adóst elmarasztalta.

Az nem hivatkozhatott az ősrégi jogelvre: ahol nincs, ott ne keress. Akadt őrajta is keresnivaló, ha egyéb nem, a lakása. Az ítéletet kímélet nélkül végrehajtották és elárverezték minden bútorát, de még az ágyát és a szalmazsákját is. Ha az árverési vételárból nem telt ki a követelés, sor került a lakásra. Rövid úton kirakták belőle és bérbe adták valamely vagyonosabb adósnak. A bérösszeget a tartozás törlesztésére fordították. Hogy az ekként kilakoltatott adóssal mi lesz, azzal a King’s Bench joga nem törődött. Vagy megszánta valaki és adott neki a saját lakásában egy kis zugot, vagy pedig alhatott a puszta földön mindaddig, amíg bérbe adott lakásának jövedelmei a tartozását letörlesztették.

A rossz hírű intézményt századokig tűrték meg a nagy európai országok kormányai, csak a modern időkben zárták el a hitelezők elől a börtönök kapuit. Franciaország 1867-ben, Anglia és Németország 1869-ben törölte ki törvénykönyvéből az adósfogság szégyenét.

ADÓS ÚR, KEGYESKEDJÉK FIZETNI!

Különben is, nagyot változott a világ. Van úgy, hogy immár nem a hitelező szívét kell meglágyítani, hanem éppenséggel az adósét.

Egy különös könyv akadt a kezembe. Amerikában, kereskedők számára készült. Arra tanítja a hitelezőket, hogyan kell sikeres felszólító leveleket írni.{6}

Képzelje el a hitelező, hogy az adós személyesen áll előtte, tehát úgy fogalmazza meg a levelet, mintha személyesen beszélne vele. Ne legyen túlságosan erélyes, vagy éppenséggel nyers –, inkább udvarias figyelmeztetéssel forduljon hozzá, hivatkozzék becsületérzésére és jó üzleti hírnevére, egyszóval igyekeznék megnyerni a jóindulatát. Általában el ne riassza fenyegetésekkel, hanem azon legyen, hogy az adóst egyszersmind rábírja további megrendelésekre.

Hétféle adóst lehet megkülönböztetni:

1. Aki csupán hanyagságból nem fizet.

2. Aki tudna fizetni, de a pénzt inkább a saját üzleti céljaira használja fel.

3. Aki csak kivételesen késedelmeskedik.

4. Aki rendszeresen késedelmeskedik.

5. Akinek csak átmenetileg vannak fizetési zavarai.

6. Aki végképpen fizetésképtelen.

7. A csalárd adós.

A fizetési felhívásoknak tehát ezekhez az adóstípusokhoz kell igazodniuk. A könyv közöl is egy sereg levél-formulát; íme néhány minta a mintákból:

„Igen tisztelt Urunk!

Ön bizonyára jogosan büszke jó hírnevére, amelyet üzletfeleinél kivívott magának azáltal, hogy kötelezettségeit mindenkor pontosan teljesítette. A mi eddigi összeköttetésünk is bizonyság erre.

Bizonyosak vagyunk hát benne, hogy mind a saját érdekében, mind a mienkben is, hátralékos követelésünket ki fogja egyenlíteni. Az Ön hírneve olyan jó, hogy bizonyára nem fogja azt késedelmes fizetéssel csorbítani.

Tegyen egy csekket a mellékelt borítékba és küldje el azt nekünk – még ma. Őszinte köszönet!"

Ez a másik is csepeg az udvariasságtól:

„Két hónap előtt szerencsénk volt Önnek 1200 dollár értékű árut küldeni. Szíves megrendeléséért legőszintébb köszönetünket fejezzük ki. Nagyra becsüljük a rendelésben megmutatkozó jóindulatot.

Az Ön könyvelője azonban nyilván elnézte, hogy közben a fizetési határidő lejárt.

Nem küldene az összegről egy csekket?

Legőszintébb köszönet érte!"

Akadhatnak magánügyfelek, akikkel szemben bizalmas, humoros hangot is lehet megütni. Például:

„Igen tisztelt Doktor Úr!

Minden Demosthenesnél szebben beszél a tett!

Levelünk alkalmat ad Önnek egy tettre. Egy beporosodott, vén számlakönyvben felfedeztük, hogy az Ön köztiszteletben álló neve …… dollár tartozással van megterhelve.

Ön bizonyára megfeledkezett róla, szíveskedjék tehát kiegyenlíteni. Viszont mi változatlan nagyrabecsülésünk jeléül egy bőrkötésű jegyzőkönyvet fogunk Önnek küldeni, amelyen az Ön neve arany nyomású betűkkel lesz feltüntetve."

Egy másik levélen egy kis rajz is látható: csomóra kötött zsinór. A magyarázat kiderül a levélből:

„Emlékezik Ön még arra az időkre, amikor csomót kötött a zsebkendőjére, hogy egy fontos dolgot el ne felejtsen?

Mi is szívesen kötnénk arra csomót, hogy rég esedékes …… dollár tartozását emlékezetébe idézzük. Miután azonban zsebkendőjével nem rendelkezhetünk, engedje meg, hogy legalább a mellékelt emlékeztető csomót küldjük el. Örvendenénk, ha meglazult üzleti kapcsolatunkat újból szorosabbra csomózhatnánk."

Leghatásosabbnak azt a levélmintát találtam, amelyben nem maga a cég, hanem egy alkalmazottja szólal meg. A szöveget egy szép fiatal lány arcképe díszíti és így hízelkedik:

„Igazgató urunk engem bízott meg a behajtási osztály vezetésével. Büszke vagyok megbízatásomra, ámbár nehéz feladat egy fiatal leánynak. Mégis szeretnék a bizalomnak megfelelni és sokat jelentene rám nézve, ha mindjárt kezdetben sikerülne egy jelentékeny összeget behajtanom.

Ön ebben segítségemre lehetne, ha beküldi a mellékelt számlakivonat végösszegét.

Köszönettel fogok ezért Önnek tartozni és alkalomadtán kész vagyok ellenszolgáltatásra.

Szívélyes üdvözlettel

Rosalinda Bumpo."

Rajz helyett kis igazolvány-fényképet lehet a levélre ragasztani – tanácsolja a könyv.

Azt persze nem tudhatjuk, hogy a csábító fényképpel ellátott levél csakugyan volt-e hatással valamelyik adósra? Fizetett-e? És Rosalinda kisasszonynak milyen természetű ellenszolgáltatásra adódott alkalom?

VÁLTÓ AZ ÖRÖK ÜDVÖSSÉGRE

Amikor az adóslevelet kiszorította a váltó, sokat törték a fejüket a jogászok, vajon érvényes-e az olyan váltókötelezés, amelyet nem a hivatalos blankettára írtak, hanem teszem fel: egy szivaros doboz fedelére? Nem kívánok ehhez hozzászólni, annak a váltónak érvényességéhez sem, amelyről a Berlinische Monatsschrift 1785. májusi száma ad hírt.

A potsdami temetőben egy kereskedő feleségének síremléke látható. Díszes emlékmű, faragott szobrokkal. Rajta van az elhalt asszony életnagyságú alakja is, ülő helyzetben, amint átvesz egy fiúcskától, nyilván kis angyaltól, egy kőbe vésett feliratot. Az irat el van látva a rendes váltó minden alaki kellékével és így intézkedik:

„Golgotha, a megváltás napja.

Fizettessék neked ezen váltómnál fogva, amelynek értékét jámborságomban és hitvesi hűségben felvettem, azonnal halálod után az örök üdvösség.

Üdvözítőd

Jézus Krisztus"{7}

MINDENKI ADÓSNAK SZÜLETIK

A múlt század vége felé a budapesti egyetemen a pénzügytan tudós professzorának volt egy híres szigorlati kérdése, ezzel szokta sarokba szorítani a tapasztalatlan jelöltet.

– Ha Ön a Gellérthegyről lenéz a városra, mit lát?

Erre ugyan lehetett volna igen sokat válaszolni, de a pénzügyi jog szempontjából ez volt az egyetlen helyes felelet:

– Adóalanyokat és adótárgyakat.

Nagy igazság rejlik benne, mert hiszen már a csecsemő is adóalanyként veszi az első lélegzetet.

Nehogy úgy lássék, mintha általában az adózási kötelességbe szándékoznám belekötni. Adót persze hogy fizetni kell, ez az állam gépezetének kenőolaja, enélkül csikorogna, sőt be is rozsdásodnék.

Az angol hivatalos lapnak volt régebben egy különös rovata. Megvan-e ma is? Nem tudom. Ez volt a címe: Conscience money – azaz „lelkiismereti pénz". Ily címen nyugtatta az állam azokat a pénzeket, amelyeket névtelenül küldözgettek be a kincstári hivatalnak bizonyos adóalanyok. Ezek annak idején hamis vallomás vagy egyéb csalafintaság révén kibújtak az adófizetés alól, de utóbb megszólalt a lelkiismeretük és a letagadott adókat pótlólag megfizették. Ne gondoljunk azonban valami nagyméretű bűnbánati hullámra. Az 1937. évi kimutatás szerint a vezeklő adóalanyok mindössze 10 000 fonttal könnyítettek a lelkiismeretükön.

Hogy azután mennyi elhallgatott adó feszenghetett még a lelkiismeretes adózó lelkiismeretében, arra nincs, de nem is lehet adat. A háborúskodások költségeit új meg új adónemekből kell előteremteni, az emberek életét valóságos adósövény kerítette körül. Nem csoda, hogy ha az adóalany valahol rést fedezett fel, azon ki is bújt.

Az angol adóprés híre Magyarországra is eljutott. A Nemzeti Társalkodó egyik számában (1834. II. k. 305. o.) – nyilván angol forrásból – ezt a borsos kis összeállítást közli a brit állampolgár adóterheiről:

„Az angol adó.

Mi adót fizetünk – így szól egy angol író – mindenért, mit szájunkon beveszünk, testünkön viselünk vagy lábainkkal tapodunk; adót mindenért, mit látni, hallani, érezni, ízlelni vagy tapintani szeretünk. Adót a melegért, világosságért és mozgásért, adót mindenért, mi a földön, vízen vagy föld alatt létez; mindenért, mi a külföldről jön vagy hazánkban terem; adót a természet kezéből durván kapott készítetlen dolgokért, adót minden új készítményért, melynek a szorgalom szab árat; adót azon cifra és drága mártásokért, melyek az emberi étvágyat elrontják és azon orvosszerért, mely azt újból helyreállítja; azon hermelinért, mellyel az ítélőbírót díszítik, s azon kötélért, mellyel a gonosztévőt felfüggesztik; a szegény ember sójáért, saváért és a gazdag fűszeréért, a koporsószegért, a mátkapántlikáért.

Az oskolás gyermek csigajátéka adó alatt van, az ifjú adó alatti lovon ül, adózott kantárral fékezi azt, s adó alá vetett utcán lovagol. A haldokló angol kitölti orvosságát – melytől 7 procentet fizetett – egy kanálba, melytől 15 procentet kell fizetni, befedi magát karton takarójával, melytől 22 procentet fizetett, megkészíti végrendeletét 8 font sterlinggel fizetett hivatali bélyeggel bíró (stempelezett) papirosra, s meghal egy orvos karjai között, ki 100 font sterling adót fizetett azon kiváltságáért, hogy őt megölhesse."

Nem kell azonban hinni, hogy csak Angliában burjánzott így el az adódudva. Egy maibb német újságban épületes odavaló adatokat találtam. A Stimme der Freiheit 1931. évi 9. számában megemlékezik a Sarrasin-cirkusz berlini szerepléséről. Az óriási vállalatot óriási adóteher nyomta víz alá, bele is fulladt. A lap összeállítása szerint ezeket a tételeket kellett kinyögnie:

Kereseti adó Házbéradó

Jövedelmi adó Ipargyakorlási adó

Vagyonadó Egyházi adó

Forgalmi adó Ebadó

Alkalmazottak kereseti adója Tűzvédelmi adó

Gépjárművek adója Vándoripari adó

Hirdetési adó Italadó

Vigalmi adó Italmérési adó

Telekbérleti adó Engedélyek adója

Közigazgatási illeték Játékengedély illetékei

Váltók és bélyegek Rendőrtisztviselők jelenléti díja

Tűzoltó-illeték Állatszemlék díjai

Csatornázási járulék Üst-felülvizsgálati díjak

Út- és kövezetvám Szakértői díjak

Utcatisztítási illeték Hitelesítési díjak

Hirdetési engedélyek díjai Útlevelek illetékei

Plakátragasztási díjak Vadállatok bemutatásának díja

Hídvámok

Repülőgépek fel- és leszállási illetékei

Idegen munkások alkalmazhatásának illetékei

Az utca légterébe nyúló reklámtáblák légűrhasználati díjai

Gépjárművek lebélyegzésének díjai

Különvonatok áthaladásánál az éjjeli felügyelet díjai

Ebbe bizony a cirkusz belebukott s megismerkedett még a fizetésképtelenség illetéközönével is.

De tartsunk rendet. Hol és mikor bukkant fel a legelső adó?

A bibliai Józsefet, az egyiptomi fáraó pénzügyi tanácsadóját illetheti a feltalálás dicsősége.

„És József törvénnyé költé mind e mái napiglan Egyiptomnak földéről, hogy Fáraónak ötödrészt adnának, csak a Papok földe nem volt Fáraóé."

Akár adónak, akár bérleti összegnek számítjuk ezt a húsz százalékot, megtudjuk a törvényből azt is, hogy a papok földjét nem volt szabad bántani. S ezzel a kiváltságos rendek adómentességének alapelve is létrejött.

József ötlete bőségesen megtermékenyítette az elkövetkező korok pénzügyi lángelméit; ezek azonban az életrevaló adócsecsemők mellett világra hoztak csodálatos torzszülötteket is.

Ezekből mutatok be néhányat, amint olvasmányaim során elém kerültek.

ADÓÜGY ÉS EGÉSZSÉGÜGY

Az angol adók tömkelegében szemembe tűnt az ablakadó. Már III. Vilmos király alatt, 1697-ben kísérleteztek vele, tökéletesített formájában pedig Pitt, Anglia 24 éves miniszterelnöke örvendeztette meg vele a népet 1793-ban.

A győztes amerikai szabadságharc nagy érvágást jelentett Anglia pénzügyein. Elvesztek a busásan jövedelmező gyarmatok, viszont majdnem száz millió fonttal duzzadt fel a birodalom államadóssága. Új adónemekkel kellett az eddigi adórendszert megfejelni. Ezek közt az ablakadó volt a leggaládabb, mert valójában a fényt és levegőt adóztatta meg.

Minden házban csak hat ablak volt adómentes, a további ablaknyílások után adót kellett fizetni. Adózás szempontjából ablaknak számított minden nyílás, benn a lakásban is, akár egyik szobából nyílt a másikba, akár szellőztetés végett volt rá szükség bizonyos mellékhelyiségekben.

Hiába volt minden felzúdulás, a törvény életbelépett, nem lehetett ellene tenni.

Azaz, hogy mégis lehetett. A lakók egyszerűen befalazták a nélkülözhető ablakokat, s London utcáit kezdték elékteleníteni a vakablakok. Azért persze maradt elég nyílás az adópénztár számára, amelyeken keresztül benyúlhatott az adófizetők zsebébe; azt azonban a budget (költségvetés) nem mutathatta ki, mit szenvedett a fénytől és levegőtől megrabolt lakosság egészsége.

Végre 1851-ben a kormány kénytelen volt lazítani az adógyeplőn, az esztelen adót eltörölte, s ma már csak néhány vakablak emlékeztet a pénzügyi elmék vakságára.

Adópolitika és egészségügy nem született egy anyaméhből. A múlt század közepe táján az Egyesült Államokban az újságok hadjáratot indítottak a fürdés előkelősdi divatja ellen. „Nem demokratikus országba való az ilyesmi – volt a vezérszólam –, éljen csak vele az arisztokratikus Európa, nekünk ugyan nem kell."

Furcsa, de megtörtént: az orvosok is segítettek lázítani a puritánokhoz nem illő újítás ellen. Indokolás: a fürdés általában árt az egészségnek.

Virginia állam kormánya felismerte a vitás kérdésben rejlő pénzügyi lehetőségeket és 1843-ban minden fürdőkádra évi 30 dollár adót vetett.

Itt hát az orvosi kar győzedelmeskedett. Viszont rosszul járt régebben, Dijon városában, ahol is a városi tanács 1386-ban életbe léptette a sikertelenségi adót. Első áldozata egy orvos volt; 50 livre adót – akkoriban nagy pénz volt ez! – vetettek ki rá, mert nem sikerült a betegeit meggyógyítania. Egészséges adóötlet volt, talán ki is terjesztették egyéb foglalkozási ágakra, de több részletet nem tudunk róla.

KELETI ADÓFANTÁZIÁK

Ismeretes az Ezeregyéjszakából a keleti ember szivárványos képzelőtehetsége. Ez megmutatkozott az odavaló pénzügyi ötletekben is.

Egy régi magyar tréfa szerint a fogadót azért nevezték el így, mert ott az ember a fogától adót fizet. Lady Montague keleti útján egyszer olyan helyre került, ahol csakugyan létezett a fog-adó. Ha az ottani basa beutazta a hatásköre alá eső tartományt, a népre külön alkalmi adót vetettek ki, mert a basa hivatali kötelességből a fogait koptatta.

Egy afrikai mohamedán uralkodóról olvastam, hogy amikor igen nagy szél kerekedik, ki szokott menni a kertbe sétálni. Ilyenkor turbánját lazán illeszti a fejére s a vihar egy-kettőre le is sodorja. Az udvari nép odarohan, megállapítja, hogy merről fújt a szél, s a felségsértésben vétkes tartomány szél-adóval bűnhődik.

Ismeretes, hogy a feudális hatalmasságok a legváltozatosabb fogásokhoz nyúltak, amikor a zsidóságból pénzt szándékoztak kiszivattyúzni. Ismét a Nemzeti Társalkodót idézem. (1843. I. k. 23. szám). Azt írja, hogy Konstantinápolyban mohamedán és zsidó teológusok közt valami hitvita tört ki. A zsidók tagadták Mohamed paradicsomát. Csak egyféle paradicsom van – mondták –, s ez őket illeti. Állítólag csak azt az engedményt tették, hogy a mohamedánság a paradicsom kapuja előtt helyezkedhessek el, s magába a paradicsomba legfeljebb benézegethet. A hitvita fülébe ment a nagyvezérnek és nyomban megragadta az alkalmat a szipolyozásra. „A zsidóság nem kívánhatja – jelentette ki –, hogy a mohamedánok a szabad ég alatt tanyázzanak. Sátrakra van szükség, ezek pedig pénzbe kerülnek. Illő tehát, hogy a zsidóság ehhez külön sátor-adóval járuljon hozzá."

A magyar újság nem mondja meg pontosan és félreérthetetlenül azt, hogy hírét honnan vette, de ezzel a határozott állítással fejezi be:

„Ezen adót ők most is fizetik."

AZ ADÓBÉRLET

Nem elég az adókat kivetni, be is kell azokat szedni.

A régi Róma a legkényelmesebb módhoz folyamodott: az adókat bérbe adta. Az állam jövedelmeinek publica volt a neve, az adóbérlő publicanus. A lovagi rendhez tartoztak, aranygyűrűt hordhattak, skarlát tunikában járhattak, s mint éhes farkasok rohanhatták meg a provinciákat. Rendszerint öt évre kapták meg a bérletet, tehát igyekeztek ezt a pár esztendőt jól kihasználni. Úgyszólván csapra verték a nép verítékét és óriási vagyonokat gyűjtöttek össze belőle. Szenvedélyesen gyűlölte is őket az egész meghódított világ – a biblia is ebben a hangnemben beszél a publikánusokról.

Virágkorát élte az adóbérlet XIV. Lajos és utódai alatt. Versailles pompájához, a spanyol örökösödési háborúhoz pénz kellett, sok pénz. Mégpedig sürgősen – az adók viszont csak lassan folydogáltak a teljesen üres állampénztárba. Tehát a főbb adónemeket (közvetlen adók, só- és dohányjövedék stb.) bérbe adták egy 60 tagból álló pénzcsoportnak.

A bérleti szerződés megkötésekor a társaság azonnal lefizette előre az egy évre járó bérösszeget, 37 millió livre-t. Lajos király pedig, ugyancsak azonnal, legnagyobb részét a versailles-i szökőkutak építkezésére fordította.

Az intézmény egyre jobban kiterebélyesült. Az adóbérlők zsarolták a népet, a kormány zsarolta a bérlőket. A bérleti összeget felrúgtatták 1743-ban 64 millió, 1769-ben 90 millió, 1786-ban 112 millió livre-re. Ebből következett, hogy amilyen arányban nőtt a bérösszeg, olyan arányban fokozódott a nép köpölyözése. Franciaország egy meghódított tartományhoz kezdett hasonlítani. A „legkeresztényibb királyok" 60 főadó-bérlőnek 250 000 alkalmazottját szabadították az országra, ezek a legnyomorúságosabb kunyhót is végigszaglászták, nincs-e valahol adóköteles holmi eldugva, amiért aztán súlyos bírságokat lehetett behajtani.

Az adóterhek aránytalanul oszlottak meg. Egyrészt, mert a két kiváltságos rend: a papi és a nemesi, mentes volt a legtöbb adó alól, másrészt, mert a fogyasztási adókat a gazdagok meg sem érezték, a nép viszont nyögött belé.

Taine számszerű adatokkal is szolgál.{8} Franciaországnak tíz tartományában a szegények csoportja 11 636000 livre, a gazdagoké 1 450 000 livre adót fizetett. A vérbeli hercegek birtokai után 2 400 000 livre adó járt volna, de kiegyeztek 188 000 livre-ben.

„A legnyomorultabb napszámos – írja Taine –, akinek nincs egyebe a két kezénél s naponként legfeljebb 10 sou-t (fél frankot) keres, évenként 8-10 frank fejadót fizet. Néhol az egész pénz, amit a kőművesek a nyári munka után hazavisznek, elmegy a családjukért fizetendő adóra. Nincs jobb sorsa a parasztoknak sem. A bretagne-i paraszt rosszul táplálkozik, rosszul öltözködik, s az év végén mégsem marad egyetlen tallérja sem, amely az övé volna: elviszi a fejadó. Provence-nak úgyszólván egész adóját a nép fizeti; a püspök, a márki, a nagykereskedő kevesebbet fizet finom halakból és szalonkákból álló ebédjéért, mint a teherhordó a maga kétfontnyi, fokhagymával bedörzsölt kenyeréért."

Taine hosszú fejezeteket tölt meg az adóprés hajmeresztő részleteivel, s az egész feudális adórendszert egy olyan hálóhoz hasonlítja, amelyben csak az apró halak maradnak fogva, a nagyok kicsúsznak belőle.

A FŐADÓBÉRLŐK

Sohasem lehetett pontosan megtudni, mennyit tett a főadóbérlők haszna. Beszéltek a kincstárnak fizetett összegek kétszereséről, sőt háromszorosáról is. Nem látok még az utóbbiban sem túlzást, mert egyszer kivételesen sikerült a számonkérés, és még nagyobb nyereséget lehetett rájuk bizonyítani. 1789-ben a só-adó jövedelmeiről kellett felelniük, s akkor kisült, hogy 38 milliót vettek be, de az államnak csak 7 milliót juttattak belőle!

Bizonyos, hogy hihetetlenül meggazdagodtak, pedig a nyereség egy részét le is kellett adniuk. Miután nem dolgoztak mindig a legtisztább eszközökkel, befolyásos pártfogókat kellett szerezniük. Croupe volt a neve a vesztegetési pénznek. A főadóbérlők gavallérosan osztogatták. Kapott croupe-ot kormányhivatalnok, udvari ember, de még vérbeli herceg és hercegnő is. S ez a vesztegetés nyíltan, királyi engedéllyel történt, sőt királyi kegyet jelentett; a javadalmasokat úgy is hívták: Croupiers de faveur.

Maradt azért az ebül gyűlt harácsból bőven. Telt belőle, hogy versenyt fussanak a XVIII. századnak hírhedt pénzdobáló arisztokráciájával.

Ha a főurak palotákat építtettek Párizsban, nosza, ők is zsoldjukba fogadták a leghíresebb építészeket.

Egy Crozat nevű főadóbérlő Párizs kellős közepén 9 arpent{9} földet vásárolt össze 4 millióért s egy kis Versailles-t varázsolt oda parkkal, narancsligetekkel, szökőkutakkal.

Egy másik, Saint-James nevezetű, éppenséggel a királyi család egyik tagjának közvetlen közelébe furakodott. Artois grófja, a későbbi X. Károly, 1777-ben 3 millió költséggel egy pazar palotát építtetett a Bois de Boulogne-ban. Színlelt szerénységgel Bagatelle névre keresztelte. (Ma is megvan. 1904-ben 6½ millió frankért vette meg Párizs városa!) A főadóbérlő fogta magát, ugyanoda telepedett egy még pazarabb kastéllyal. (Ez is megvan, sőt a boulogne-i erdőnek ez a része ma is Saint-James néven van térképezve.)

A paloták persze belül is másolatai voltak az akkori nagyúri ízlésnek: aranyos-brokátos kacér rokokó-bútorok, – műremekszámba menő faliszőnyegek, – kristálycsillárok szikrázását visszaverő tükörtermek, – képek, szobrok, egyéb műtárgyak zsúfolásig.

Az aranyakkal kikövezett versenypályának végső állomása volt a színház. Itt is a sarkába hágtak, sőt a sarkára is tapodtak az arisztokráciának. Nem valami különös műpártolásra gondolok –, dehogyis: azt a divatot értem, amely előkelő úriembertől elvárta, hogy drága szeretőt tartson, mégpedig a színház, opera és balett tájairól.

Az előbb említett Saint-James az opera egyik táncosnőjét, Beauvoisin kisasszonyt szemelte ki. Az tette kívánatossá, hogy előbb a hírhedt Marquis de Sade-nak volt a szeretője. 20 000 livre évjáradékot biztosított a kisasszonynak és 1 800 000 livre értékű ékszerajándékkal indította el a mézesheteket. Hogy a lány a viszony – és esetleg egyéb viszonyok – tartalma alatt mekkora vagyont táncolhatott össze, szemlélteti a halála után felvett vagyonleltár két adata: 200 darab gyémántgyűrű és 80 estélyi ruha, mind olyan, aminőkkel „egy királyné sem dicsekedhetett".

Az opera egyik első énekesnőjéről, Laguerre kisasszonyról szintén csak a halála után derült ki, milyen teli