Tarka históriák II. rész

RÁTH-VÉGH ISTVÁN

TARKA HISTÓRIÁK

II.

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Gondolat 1964

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-282-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ráth-Végh István jogutódja

TÖRTÉNELMI MENDEMONDÁK

KÖZÉPKORI KRÓNIKÁK

A római birodalom felbomlása után a történetírás a kolostorok falai közé szorult. Csakis ők értettek a betűvetés tudományához; laikus többnyire írni sem tudott, nemhogy egész könyvnyi papirost végig felszántani.

A barátnak volt elég ideje a vallási kötelességek közeiben, hogy olvassa a régi írók írásait, s azokat maga is szaporítsa.

A szaporításban azután nem volt mindig köszönet. Az általános tudatlanság közepette az írástudást a saját rendje szolgálatába állította, s a történelmi valóságot úgy teletűzdelte a keresztény misztika virágaival, hogy olykor a szürke igazság alig látszik ki alóluk.

Buckle az angol civilizációról írt könyvében (I. kötet, 6. fejezet) azt mondja, hogy ez a módszer táplálta az emberek hiszékenységét, hozzászoktatta őket a hazugsághoz és a történetírást századok tartamára lezüllesztette; az általános hiszékenység pedig elősegítette, hogy az egyházi rend befolyását hosszú időkre biztosítsa.

Ugyanő mutat rá ennek a krónikaírásnak a keresztény misztika mellett megbúvó sajátosságára. A könyvek világában élő szerzetes alaposan ismerte a klasszikus irodalmat, sajnálta volna ezt a tudományát véka alá rejteni, és beleszőtte a krónikáiba. Buckle rászánta a fáradságot, s mint írja: a legkiválóbb és legnevesebb krónikaírók műveit böngészte át, hogy példákat szedjen össze a legkirívóbb furcsaságokról. Ilyen volt az az igyekezetük, hogy klasszikus eredetiről szóló mendemondákkal szolgálják az országok és városok hiúságát.

A franciák származására könnyű volt ráakadni. Magának a nemzetalapítónak a neve igazított útba. Francus volt ez, a trójai Hektor fia, Priamos király unokája. Trója eleste után társainak egy csoportjával megmenekült − s amiről mi magyarok nem is tudunk itt − Magyarországon királyságot alapított. Országának határait egészen a Rajnáig terjesztette ki, utódai pedig a IV. század elején meghódították Franciaország keleti részét, s közülük került ki Pharamond, az első francia király.

A nevezetes honalapítás története Ronsard képzeletét is megtermékenyítette, La Franciade címmel belefogott egy hőskölteménybe, ez az Aeneis párdarabja akart lenni, de csak a negyedik énekig jutott el, azontúl az ihlete cserbenhagyta, a mű csonka maradt.

A franciák az irodalmukat ért veszteségért kárpótlást találhattak abban, hogy egy másik trójait is a magukénak vallhatták. Párizs városáról van szó. A névelemzés alapján könnyű kitalálni, hogy a várost szintén egy trójai királyfi, Paris alapította, miután szintén sikerült megmenekülnie a trójai veszedelemből. Más honfitársai is eljutottak francia földre, így kétségtelen, hogy Troyes-t is ők építették − Tours pedig (latinul Turones) nyilvánvalóan onnan kapta a nevét, hogy egyik trójai menekültet, Turonust, ott temették el.

Nem lehetett panaszuk a briteknek sem, jutott nekik is egy trójai hős: Aeneas fia, Brutus.

A skótoknak be kellett érniök egy asszonyi ősanyával. Ők egyiptomi származásúak, egyik fáraónak Scota nevű lánya vetődött el a messzi északra, s ott országot alapított.

Egyiptomban kell keresni a szaracénok őshazáját is. Sarasins: Sarah, vagyis Ábrahám felesége. Az őskutatók nem átallottak belegázolni a tisztes bibliai hölgy becsületébe, s a női erény kénytelen volt meghátrálni a névelemzés kényszere előtt. Az Ábrahámmal kötött házasságból nem lehetett őket leszármaztatni, tehát nem volt más lehetőség: Sárának Egyiptomban lehetett valami titkos szerelmi kalandja.

A tatárok egyenesen a pokolból kerültek elő. Tartari: Tartarus, vagyis a pogány hitrege alvilága − amelyet különben némely teológus azonosított magával a pokollal.

Legelőkelőbb származással a krónikaírók egy lovagrendet tüntettek ki. Rávetették magukat a Szent Mihály-lovagrend történetére, s nyomról nyomra haladva megérkeztek a paradicsomba. Ott alapította a lovagrendet maga Mihály arkangyal, aki eszerint az első lovag volt a világon, vagyis igazi úriember.

A KÖZÉPKOR HÉRODOTOSA

Buckle általános szemléjét kiegészítem néhány egyéni példával. Félreértés ne essék: egyáltalán nem akarom a középkori krónikák, évkönyvek, várostörténetek, életrajzok százaira rámondani, hogy mind csupa haszontalanság. Igenis megvan a maguk fontossága: nélkülük nem lehetne megérteni a középkor eszméit – az meg a történettudomány dolga, hogy a temérdek pelyvából kirostálja a tiszta búzát.[1]

Toursi Gergely, latin írói nevén Georgius Turonensis, Tours püspöke a VI. század utolsó negyedében írta meg Historia Francorum című nagy krónikáját. A középkor Hérodotosának nevezték el, mert műve éppen olyan fontos Gallia történetére nézve, mint Hérodotosé Hellaséra.

Gallia történetét a 412. évvel kezdi el. Akkor Briccius volt Tours püspöke. Ez a szentéletű férfi 33 évi szent élet után nagy bajba keveredett. Mosónőjének gyermeke született, s ráfogták, hogy ő a gyerek apja.

Megtudta ezt maga az érdekelt csecsemő is, és tanúnak jelentkezett a püspök javára. Mindössze egyhónapos volt még, de megszólalt, és cáfolta a vádat. Az egyházközség azonban nem fogadta el a vallomását, mert alighogy a világra jött, kellő tapasztalat híján tévedhetett az apa személyében.

Ekkor a püspök szőrcsuhát öltött, szent Márton sírja elé járult, izzó parazsat tett a köntösére és lám: az meg sem perzselődött. „Bizonyság ez − kiáltott fel –, hogy valamint a parázs nem pörkölte meg a ruhát, az ő testét sem szennyezte be asszony ölelése."

De a híveket a parázs sem győzte meg. A püspökön rajta száradt a mosónői ölelés szégyene, és letették a hivatalából.

A papi életnek a keserves megtartóztatáson felül volt még egy kötelező erénye: az alázatosság. Gergely püspök erre nézve is szállít egy csodatétellel fűszerezett tanulságot.

Egy bordeaux-i kolostorban történt. A barátok megmostak néhány mérő búzát és egy ponyvára kiterítették száradni a napra. Egy próbaidős jelöltet bíztak meg az őrizettel. Egyszerre csak beborult az ég, esővel terhes felhőket kergetett a vihar, már hullottak a zápor első cseppjei, már késő lett volna a segítség, néhány pillanat és a búza pocsékká ázik. A megrémült ifjú térdre borult és bámulatosan agyafúrt jámborsággal arra kérte az istent, hogy ha már megnyitja is az egek csatornáit, legalább a ponyvára ne küldjön esőt, maradjon a búza szárazon.

Az egek ura meghallgatta a jámbor ifjú könyörgését, és a zivatar csattogására előrohanó barátok ámultan látták, hogy bár ömlik a zápor, mintha dézsából öntenek, de a ponyvára nem esik egy csepp eső sem.

Idáig ez csupán amolyan rendes csodatétel volt, aminők a középkor krónikáiból csak úgy záporoznak felénk. De furcsa következmények szegődtek a nyomába. A jámbor ifjú lelkét bizonyára büszkeség töltötte el, hogy ím, az Úr az ő könyörgésére csodát tett, − tehát az apát, hogy a hívságról leszoktassa és az alázatosság erényében megerősítse: megkorbácsoltatta, hét napra lecsukatta, kenyéren és vízen keményen koplaltatta. A különös pedagógia használt is; az ifjú utóbb, mint szerzetes, mintaképévé vált az alázatosságnak. Az önmegtartóztatást is annyira vitte, hogy a negyvennapos böjtben még kenyeret sem evett, csak minden harmadnap költött el néhány kanálnyi darapépet.

Ilyen csodakását tálalt fel az utókornak a középkor Hérodotosa.

ASSZONYOK A KRÓNIKÁKBAN

Nem tartozik ide a sok haszontalan irkafirka, amely tisztátalannak gyalázta az asszonyi ölelést és dicskoszorút kanyarított az örök szüzességben vergődő gyámoltalan férfiak feje köré. Csupán a krónikaírók dicshimnuszai közül keresek ki egy hazai példát.

Majdnem ezer éven át szólt a kegyes fuvolázás Imre herceg önkéntes szüzességéről, mint valami istennek tetsző és követésre méltó erénygyakorlatról.

Bonfinius, Mátyás király udvari történetírója, a magyarok dolgairól szerzett krónikájában emléket állít ennek a meddő erénynek is.

A latin szöveget zamatos magyar nyelvre ültette át Taxonyi János jezsuita atya Az emberek erkölcsinek és az isten igazságának tükörei című könyvében. Már csak azért is folyamodom hozzá, mert könyve 1740-ben jelent meg − megdöbbentő példa, hogy még ebben a korban is élesztgették a sem nem világító, sem nem melegítő, hiábavaló szent tüzet.

Tehát Szent László király idejében élt Magyarországon bizonyos Konrád nevű német lovag. Ez rettentő súlyos bűnökkel terhelte meg a lelkét, végül azonban rájött a bűnbánat, és Rómába zarándokolt a pápához, bűnbocsánatért.

Akkoriban a pápák különösen súlyos bűnökért különösen súlyos vezekléseket szoktak kiszabni. Tudjuk ezt Tannhäuser esetéből, aki csak akkor nyerte el a teljes bocsánatot, amikor botjának száraz fája az opera utolsó felvonásában kizöldült. Konrád lovagra ezt a vezeklést mérte a pápa:

„Először, hogy a belső ruhája helyett vaspáncélba öltözzék; másodszor, hogy láncokkal szorosan megkötöztessék; harmadszor, hogy minden gonosz cselekedeteit egy papirosra leírja; negyedszer, bepecsételvén bűneinek lajstromát maga gyűrűjével a pápa, azt parancsolá neki, hogy mindaddig járja a szent helyeket és látogassa a szentek koporsóit, míglen oly helyre nem akad, ahol a páncél magától meg nem hasadozik, a láncok önkényt el nem szakadoznak, írott bűnei pedig a papirosról le nem töröltetnek.

Nemcsak nem vonogatá magát, hanem inkább nagy örömmel felvállalá szegény bűnös Konrád ezen penitenciát. Elindula azért és Európában csaknem minden országokat és tartományokat bejára, de Európában sehol el nem érhetvén, amit kívánt, általkele a tengeren a szentföldre, s kiváltképpen Jeruzsálembe a Krisztus koporsójánál ugyan erőlteté az istent buzgó imádságával, hogy egyszer immár meghallgatná és mind bűneiből, mind köteleiből felszabadítaná, de annyi reménykedéseivel sem teheté annak szerét.

…Hallotta azonban, minő csodatételek történnek Magyarországon, Székesfehérvárott, István király koporsójánál, tehát végső reménységgel felkereste a sírt.

Ugyan esőztenek a szemei, annyi könnyet hullatott reggeli egy órától esti kilenc óráig való imádságában, amelyben elfáradván és elbágyadván, végre elszenderedék. Álmában megjelenek neki Szent István király és így szólítá meg:

»Szerelmes Atyámfia! Hogy ily szörnyű és szertelen bűneidnek bocsánatját az istentől néked megnyerhessem, én azzal nem biztathatlak. Hanem azt tanácsolom néked: kelj fel innét, és menj ide a szomszédságomba az én fiamnak, Imrének koporsójához. Minthogy ő szüzességét teljes életében szeplő és makula nélkül megtartotta, oly nagy kegyében és gráciájában vagyon az istennek, hogy amit kívánsz, ő általa könnyen megnyerheted.«

Felserkenvén álmából szegény Konrád, és fogadván intését a Szent Istvánnak, Szent Imre koporsójához vivé magát; ahol alig kezdé segítségül híjni a szent ifjat, azonnal a páncél és a láncok diribről darabra összetörettetének és nagy zörgéssel róla a földre esének: a levélnek pecsétje önkényt megnyílék, és bűnei a papirosról letöröltetének, úgyannyira, hogy oly tisztának láttaték, mintha azon soha egy bötűt sem irtanak volna."

Nem lehet tudni, Bonfinius maga találta-e ki a hitelesség viaszával megpecsételt történetet, avagy a királyi udvar tányérnyalóinak szájáról ellesett mendemondát ékelt be a krónikájába. A nagy tömjénfüstben nem látta meg, hogy ami szeplőt és makulát leszed Imre hercegről, átragasztja az édesapjára és édesanyjára, miután azokat nyilvánvalóan nem lehet az önmegtartóztatás erényével meggyanúsítani.

Nem árt azt is megtudnunk, hogyan szánta rá magát Imre királyfi az örökös önmegtartóztatásra:

„Nagy buzgósága lévén Imre hercegnek magát abba az isteni szolgálatba foglalni, amely legkedvesebb volna ő Szent Felségének, és nem tudván, mi volna az, Veszprémben a Szent György templomába méne, ahol a Boldogságos Szűz Máriát segítségül híván, oltára előtt forró imádsággal azon kérte az Istent, hogy jelentené meg neki, mi volna az, amiben legjobban kedve telne ő Felségének? És imé ilyen szó esik füleibe:

Én Imrém! A szüzességnél semmi sincsen kellemetesebb az Istennél.

Ezt hallván, azonnal erős fogadással kötelezte magát, hogy a szüzességet teljes életében épen és minden legkisebb sérelem nélkül megtartandgya. Azonban az atya, hogy az országnak egymás után következő királyi lennének, egy igen szép és ékes szűz leányzót, aki királyi nemből származott vala, eljegyezte neki. Igen nehezen esett ez a dolog Imrének; mindazonáltal fogadá szavát az attyának; de alattomban mátkájával olyan kötést és egyezést tett, hogy mind a ketten szüzességüket a házasságban is megtartandgyák."

Taxonyi hozzáteszi Bonfinius történetéhez:

„Bizonyára nékem ez a Szent Imrének házasságban megtartott szüzessége csudálatosabbnak látszik a Szent Józsefénél, aki is házasságában szüzén élt a Boldogasszonnyal. Mert noha a Boldogságos Szűz testi szépségben is felülhaladta a többi asszonyokat, mindazonáltal az ő szépsége Szent Ambrus bizonysága szerint nemcsak fel nem gerjesztett senkit is a bujaságra, hanem ellenben a fajtalanokat is a tisztaság követésére indította. De Istennek ez az ajándéka nem volt Imre herceg feleségében, mert ő szinte úgy, mint a többi asszony-állatok, az ő szép termetével és mindennapi előttevaló forgásával Imrét az testi kívánságra felgyullaszthatta volna, és nagy csuda, hogy fel nem gyullasztotta."

Eddig a történet és Taxonyi János elmélkedése a hideg szépségről és a gyújtó hatású bájakról.

ROSAMUNDA

Bonfinius írt egy olyan asszonyról is, akinek öleléséből valóban nagy gyalázat fakadt. Innen vette Valkai András is regényes történetének anyagát. (1579.) A könyv már címében elmondja a tartalmat:

„História, ének szerént szerezve az longobardusok királyáról Alboinusról, ki mikor győzelmes lött vala az Kunimundus király ellen; fejét vőn és pohárt csináltata vala a fejéből és az ő leányát, ki akkor fogva esett vala, vőn házasul. Kit mikor rákényszerített vala, hogy az ő atyja fejéből igyék, szörnyű álnoksággal megöleté az ő urát."

Tökéletes rémdráma. Bonfiniustól azonban el kell vitatnom az elsőséget. Az ősforrás Paulus Diaconus benedekrendi szerzetes könyve a longobárdok történetéről. (De gestis longobardorum.) A VII. század végén írta, igen nagy sikere volt: száz kéziratos példánya maradt ránk, van egy az Országos Széchenyi-könyvtárban is.

Hogy hosszabb lére eresszem Valkai sűrített címét: Alboin longobard király háborúba keveredett a gepidákkal, legyőzte őket, s a döntő csatában Kunimund gepida királyt saját kezűleg levágta. Szabályszerű cselekedet volt; a verses és prózai hőskölteményekben minden vezér saját kezűleg volt köteles az ellenséges vezért lekaszabolni. De az már a lovagi szabályok felrúgásával történt, hogy Alboin a megölt ellenség koponyájából serleget csináltatott, s a lakomáikon abból ivott nagyokat. A feudális erkölcsöknek még csattanóbb bizonyítványát adta azzal, hogy Rosamundát, a megölt ellenség lányát, ha kedve ellenére is, feleségül vette.

Feudális erkölcsök! Egyszer Veronában lakománál ültek, Alboin király az emlékezetes serlegből kortyolta a bort, meglehetős bőven. Italos kedvében bort hozatott a királynénak is és ráparancsolt, koccintson az apja koponyájával. Az embertelen, durva tréfa felforralta Rosamunda vérét, és most már minden gondolata csak a bosszú volt.

Alboinnak meg kell halnia! De ő, gyönge asszony, képtelen a gyilkosságra. Ehhez férfi kell. Volt Alboinnak egy fegyverhordozója, Helmechis nevezetű; ezt környékezte meg, nem tudni, milyen ígéretekkel. A hű fegyvernöknek nem is lettek volna erkölcsi kifogásai, de ő sem érzett elég erőt, hogy egymagában támadjon a csataterek edzett bajvívójára. Próbálkozzék meg a királyné a nagy erejű Peredeóval, ez talán kötélnek áll. Rosamunda hozzá fordult, de ennek meg erkölcsi észrevételei voltak a királygyilkosságot illetően.

Jöjjön hát az asszonyi fortély.

Tudta, hogy Peredeónak szerelmi viszonya van egyik udvarhölgyével és éjszakánként eljárogat hozzá. Tehát a lányt valami ürüggyel eltávolította a szobájából, és maga feküdt az ágyába. Peredeo meg is érkezett, és eléggé érthetetlenül, a két nőt nem tudta egymástól megkülönböztetni. Csak akkor eszmélt a valóságra, amikor Rosamunda leleplezte magát és elébe tárta, micsoda kelepcébe került. Nincs tovább: vagy a király végezteti ki, mint házasságtörőt –, vagy neki kell megölnie a királyt.

Peredeo az utóbbi mellett döntött. Egy délután, mikor Alboin aludni tért, kardját Rosamunda odakötözte az ágy fejéhez, és jelt adott a bérenceinek. Azok betörtek a szobába, a király felriadt, kardjához kapott, de nem bírta kirántani, s a gyilkosok leszúrták.

Rosamunda bosszúja betelt.

Az olasz novellisták pedig kegyelettel adózhattak Paulus atya emlékének, amiért a nőcsere ötletével hálás anyagot szállított csiklandós történeteikhez.

LÁTOGATÁS A TISZTÍTÓTŰZBEN

Anglia őstörténetének is volt egy Hérodotosa, szintén benedekrendi szerzetes, az angol Beda, akinek nevéhez utóbb a „tiszteletre méltó" (Venerabilis) jelzőt illesztették. (673−735.) Rengeteg tudományával meg is érdemelte. Filozófia, matematika, fizika, csillagászat, földrajz, történelem, nyelvészet, retorika, poétika és természetesen teológia, mind elfért a fejében. Korának legtanultabb embereként emlegették; írt vagy negyven könyvet, az akkori tudomány valóságos enciklopédiáját.

Fő műve, amely nevét hazájában halhatatlanná tette, Anglia őstörténete volt. Ennek ötödik könyvében egy olyan csodáról ír, amely szerinte méltó párja volt a bibliai idők csodáinak.

Egy Drithelmus nevű northumberlandi ember meghalt, ki is terítették. Éjjel azonban koporsójában hirtelen felült, mire valamennyi virrasztója rémülten szanaszét szaladt, csak a felesége maradt mellette. „Ne ijedj meg − szólt hozzá –, én nem voltam tetszhalott, én valóban meghaltam, de megengedték, hogy visszatérhessek s még egy darabig élhessek − másképpen persze, mint eddig."

Ezután szétosztotta vagyonát családja és a szegények közt, elment remetének, böjtölt, imádkozott, a testét sanyargatta. Megtette azt is, hogy télvíz idején nyakig ült a jeges folyóba, és ott zsoltárokat énekelt. Amikor megkérdezték, miért cselekszik ilyen bolondot, azt felelte: „Sokkal nagyobb hideg volt ott, ahol jártam."

A rejtélyes mondat magyarázatául elmondta, hogy ő a purgatóriumban járt, egy fényes arcú jelenség vezette oda. Hogy ott mit látott?

„Végtelen hosszú völgybe érkeztünk, olyan mély volt, aminő széles. Baloldalán − irtózat volt látni! − mindent elemésztő tüzes lángok csapkodtak fel − jobboldalát viszont hó lepte el, jégeső verte és metsző hideg szél viharzott rajta keresztül. A völgy mindkét oldala tömve volt lelkekkel; ezek, mintha forgószél ragadta volna őket ide-oda, egyik oldalról a másikra vetették át magukat, mert a lángok heve elől enyhülést kerestek a jégvilágban, itt azonban úgy elgyötörte őket a hideg, hogy visszamenekültek a tűzbe, és így tovább, mindig hiába."

Drithelmus a szörnyűségek láttára kísérőjéhez fordult, hogy ugyebár, ez a pokol? „Nem − felelte az –, nem a pokol: a tisztító tűz. Itt azok vezekelnek, akik halogatták a gyónást, folytatták bűnös életüket és csak haláluk óráján tértek meg. Ezek az utolsó ítélet napjáig szenvednek itt, akkor viszont feljutnak a mennyországba. Addig is itteni szenvedéseiket a földön élők megrövidíthetik imákkal, alamizsnákkal, főképpen pedig szentmise áldozatokkal."

Ha Beda hitt az alvilágot megjárt, VIII. századbeli Münchhausen meséjének, tiszteletre méltó hiszékenységről tett tanúságot, − ha nem; az a kevésbé tiszteletre méltó cél lóg ki belőle, hogy a hívek kellő ráijesztés után kegyes adakozásokra és miséknek mennél sűrűbb rendelésére buzduljanak.

A KÁRHOZOTTAK FELVONULÁSA

Orderic Vital angol származású francia szerzetes Normandia történetének volt a Hérodotosa. (10751142.) Ő sem megy a szomszédba az ismeretes célt szolgáló történetekért. Meghinti velük a könyveit bőven; köztük híres lett a Gauchelin pap látomása.

Gauchelin nem szállt le az alvilágba. Itt helyben vonult el előtte az elkárhozottak menete.

Az eset 1097. január 1-jén történt, tehát a pap Vital kortársa volt. Éj idején beteghez hívták a szomszéd faluba. Jó messze járt már, amikor egy elhagyatott helyen olyasféle dübörgés ütötte meg a fülét, mintha valami nagy sereg vonulna fel. El akart bújni, de hirtelen egy óriási, buzogányos ember termett mellette, és ráparancsolt, hogy moccanni se merjen. Állva maradt tehát és végignézte a kísérteties sereg elvonulását. Elöl gyalogos emberek vánszorogtak, vállukat súlyos poggyász nyomta − keservesen nyögtek és sóhajtoztak. Utánuk ötven koporsót hoztak, mindegyiken egy kis démon kuporgott, csak aprócska, de a feje hordónyi. Lovas asszonyok végeláthatatlan sora következett, női nyeregben ültek, vörösen izzó szögekkel voltak odaszögelve. Időről időre hatalmas forgószél kerekedett, kiemelte őket a nyeregből könyöknyi magasra, majd hirtelen elállt, s a nők visszazuhantak a tüzes szögekbe. Ilyenkor szörnyű jajveszékelések közepette nyilvánosan bevallották elkövetett bűneiket. Gauchelin pap kegyes ijedezéssel ismert fel köztük nemrég elhalt nemes asszonyságokat. Sőt azt is látta, hogy a menetben hány üres nyergű paripát vezetnek, s ezekben ráismert olyan hölgyek hátaslovaira, akik még javában éltek. Sok egyéb bűnös csoport következett még: a menet végén néhány gazdátlan ló poroszkált. Gauchelin papnak eszébe jutott, hogy ezeket a csodás dolgokat odahaza talán el sem hinnék neki bizonyíték nélkül.

Bátor és nagy erejű ember volt, azt gondolta, kifog egy lovat és hazaviszi élő bizonyságul. Zablán ragadott egyet, s lábát a kengyelbe dugta, hogy majd felszökik rá, de ó csoda: a kengyelvas összeégette a lábát, a zabla jéghidegre dermesztette a kezét. Tetejébe három lovas rontott rá, magukkal akarták hurcolni, amiért a lovukhoz nyúlt − szerencsére egy negyedik pártját fogta és megmentette. Nem történt egyéb baja, mint hogy az egyik lovas a torkát kegyetlenül megmarkolászta.

„Mindezt az ő tulajdon szájából hallottam − teszi hozzá Orderic barát –, s magam is láttam torkán a sebhelyeket, a szörnyű lovas markának nyomait."

Mire nem képes egy jámbor krónikás, hogy az olvasónak lelki épülést szerezzen és megerősítse a másvilági javítóintézet hitében.

ALVILÁGI HELYSZÍNRAJZOK

A középkor irodalmából általában sűrűn csap felénk az alvilági fantáziák pokolszaga. Szinte önálló műfajt jelentettek a tisztítótűzről és a pokolról szóló útleírások, tele ezeknek a kevéssé rokonszenves helyeknek a rémségeivel – üdvös intelmül a hitetlenkedők számára. Talán nem is külön-külön egy-egy ember képzeletének a szülöttei voltak, hanem elszórt hagyományokat, szószéki ijesztgetéseket sepert egy kalap alá valamelyik kolostor tollforgató barátja.

A XIII. század táján keletkezett a Tondalus nevével jegyzett útirajz.

Ez a Tondalus katona volt, egy csatában sebet kapott, három napig tetszhalottként hevert odahaza, ezalatt megjárta a poklokat, majd magához tért és elrémledezte a tapasztalatait.

A kínzási módszereket elhagyhatom, kevés újat tud róluk mondani. Új ellenben, hogy alkalma volt meglátni magát Lucifert is.

Emberi formája volt, de borzalmasan csúf: száz karhossznyi magas; fekete, mint a holló; temérdek karja s összesen ezer keze volt, mindenik kezén húsz vaskaromban végződő ujja. Egy-egy ujja száz arasz hosszú és tíz arasz vastag volt − a vaskarmok olyanok voltak, mint megannyi lándzsa. Irtóztató nagy szája tátongott, farkából hegyes szögek meredeztek ki. A rémületes szörnyeteg óriási tüzes serpenyőn ült; a serpenyő alatt hatalmas parázstömegek izzottak, ezeket a démonok beláthatatlan serege élesztette a leheletével. Körülötte a kárhozott lelkek akkora tömege hullámzott, mintha a világ teremtése óta minden elhalt ember lelke ide került volna. Maga Lucifer izzó láncokra volt verve. Dühében és fájdalmában ezer kezével a lelkek közé markolt, s akiket elkapott, vaskarmaival összemarcangolta, majd olyan rettentő dühöset fújt, hogy szétröpítette vele a lelkeket a pokol minden tájékára. Azután újra lélegzetet vett, s azzal együtt valamennyi szétfújt lelket megint visszaszívta a saját tüzes, kénköves torkába. Aki kisiklott keze közül, szöges farkával csapkodta és tépte.

Tehát Lucifer maga is örök gyötrelemre van ítélve, és kínjai között, dühében ő maga hajtja végre a kárhozottak büntetését.

Általában a középkori pokol felszerelését egy korabeli írástudó és versfaragó ebbe a két sorba foglalta össze:

Nix, nox, vox, lachrymae, sulphur, laquei, sitis, aestus,

Malleus et stridor, spes perdita, vincula, vermes.

(Hó, éj, hang, könnyek, kén, tőrök, szomjúság, hévség,

Pöröly és csattogás, elveszett remény, bilincsek, férgek.)

DANTE ÉS AZ ALVILÁGI VIZIÓK

A múlt század elején nagy vita kerekedett akörül, vajon Dante ismerte-e azt a kéziratot, amely Albericus barát víziójáról szól és a montecassinói kolostorból került elő? Sőt egyáltalán: ismerte-e a többi, sok változatban keringő alvilági útleírást? Ha igen, babérkoszorúját meg kell ritkítani, mert hiszen akkor a Pokol nem eredeti alkotás, tüzét mások parazsával lobbantotta lángra.

Mielőtt a vádra felelnék, álljon itt néhány kép − mit is látott ez az Albericus barát odalenn.

Tulajdonképpen nem is a poklot járta be, csak a purgatóriumot. Igen előkelő vezetője volt: maga Szent Péter.

Mindjárt az elején különös látvány tárult eléje: egy év körüli gyermekeket forró gőzökben főztek és izzó szénnel etettek. Albericus − igen helyesen − ezen meglepődött, de Szent Péter felvilágosította, hogy még az egynapos csecsemő is vétkezhetik, mert megszomoríthatja az anyját, sőt kapálózás közben a kis kezével pofon is ütheti. De az olvasó ne vegye nagyon szívére a dolgot: egy éven aluli gyermeket mindössze hét napig párolnak, azontúl kétévesig mindössze tizennégy napig és így tovább. Azután feljutnak a mennyországba.[2]

Ez úgy-ahogy megnyugtató, s követhetjük Albericust további útjain. Egy völgybe érkezett, itt a házasságtörő férfiak nyerték el méltó büntetésüket. Hogy bűnös tüzeik lehűljenek, egész testük jégbe volt ágyazva, s ez úgy emésztette a testüket, akárcsak a tűz. Megkapták a magukét a hitvesi hűség ellen vétett asszonyok is: hajuknál fogva felakasztva lógtak nagy pokolbeli fák ágain, s talpuk alatt örökös tűz lobogott. Következő kép: egy 360 könyöknyi hosszú létra, mindegyik foka tüzes vasból, ezen kellett a bűnösöknek felhágniuk − nem tudni, hová.

A völgyek után egy óriási pusztaság tárult ki, legalább három napi járás lehetett a szélessége. Véges-végig be volt hintve kegyetlenül éles tövisekkel, vérző talpú bűnösök meneteltek rajta, nem állhattak meg egy pillanatra sem, mert sárkányokon lovagló szörnyűséges démonok hajszolták őket, viperákból font korbáccsal.

Szól Albericus az alvilág bejáratáról is. Ez egy mély barlangtorok, borzalmas szag árad belőle, egy láncra kötött rettentő nagy kígyó őrzi. Előtte sorakoznak fel az érkező bűnösök. A kígyó, mint a legyeket kapdossa be őket, azután mint égő szikrákat köpi be a barlangtorokba.

Albericus vándorútjának van egy második része is. Szent Péter, mint a mennyország kulcsainak őrizője, megmutatta neki a mennyországot is. Ugyan nem a kapun eresztette be, csupán azt engedte meg, hogy a falon át vethessen egy pillantást az üdvözültek paradicsomába. Az olvasó alig várja, hogy megtudjon valamit az ottani életről, azonban Albericus fantáziája beadta a kulcsot.

Szorultságából nem tudta okosabban kivágni magát: megtiltották neki, hogy elmondja, amit látott.

Ami ezek után a Dante fejére olvasott vádat illeti: az bizony lehetséges, hogy ismerte a kolostori pokolfantáziákat, s kezébe kerülhetett Albericus víziója is. Hatásuk a költőre? Mint