A jó fiú II. rész

THURY ZSUZSA

A JÓ FIÚ

Regény

MÁSODIK KÖTET

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1963

Korrektor: Bene Edina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-746-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Thury Zsuzsa jogutódja

***

5

TISZTESSÉGES MUNKA, SZERÉNY MEGÉLHETÉS

Zudor Béla bizonytalan időre megszakította egyetemi tanulmányait, de hűséges látogatója maradt a Centrál-kávéháznak. Kellemes helyiség, félhomály, csönd, ismerős arcok. A feketekávé iható, mióta a pultra eszpresszógépet szereltek, s kezelését egy vonzó külsejű fiatal nőre bízták. A törzsvendég előjogait élvezi. Időnként a pincér tiszteletteljesen bizalmas suttogással közli: – Egy szép pár tormás virslit félretettem a doktor úrnak. – Jöhet – mondja Béla – kis üveg sörrel. – Utána rendel még egy dupla feketét, az ember fogyaszt ezt, azt, ha órákig tartózkodik a kávéházban. Vendégül látja a két jelentéktelen fiatalembert, egyetemi ismerőseit, akik benépesítik asztalát. Könnyedén osztogatja a borravalót, s ha idegen téved az Egyetem utcai kávéházba, bizonyosan feltűnik neki a jól öltözött, daliás fiatalember, aki oly nagyúri módon közli óhajait a pincérrel, és magatartásával félreérthetetlenül kifejezi, hogy változhatnak az idők és az emberek, ám ő, Zudor Béla nem változik.

Kora délelőtt a takarítás friss szaga érződik a helyiségben. A vonzó fiatal nő a pultra rakja lefordított poharait, halk csörömpöléssel egy tartóba rendezi a kiskanalakat, s egy másikba kristálycukrot önt. A székek glédában állnak az asztalok körül, s az újságok a friss nyomdafestéktől még nedvesek. Béla kényelmesen ül sarokasztalánál, a terem végében, szemmel tartja az utcát, míg ő úgyszólván megközelíthetetlen tolakodó pillantások számára.

Naponta megújuló kellemes izgalom. Előtte gőzölög a forró kávé, kezében a Szabad Nép; az ember kénytelen-kelletlen végigolvassa, bárhogy viszolyog a pártlaptól. Sajnos a Magyar Nemzet sem a régi. Béla megkérdezi a pincértől: – Nem kaptak külföldi lapokat? – Nem, kérem, egyelőre nem jött semmi. – Béla ezen őszintén felháborodik, mellékes körülmény, hogy anyanyelvén kívül mindössze néhány latin és német szó ragadt rá a gimnáziumban, s hogy lassacskán azt is elfelejti. Ha nem hallgatná a nyugati rádiók magyar adásait, tájékozottsága az itthoni eseményeket illetőleg egyoldalú lenne, márpedig, ha az ember tovább akar látni az orránál, őrizze meg tárgyilagosságát.

Lapozgatja az újságokat, majd aktatáskájából előkerül a jegyzetfüzet. „A kapitalizmusban a termelés terén anarchia uralkodott. A népi demokrácia az államosítással megteremti a népgazdaság tervszerű, arányos fejlődésének lehetőségét. Szemenszedett hazugság!!! Lásd Amerika!!!" A nyitott füzet fölött tűnődő pillantást vet az utcára. Siető emberek, dolgozók! Diákok és diáklányok. Hová lettek a Belváros jellegzetes figurái, hová lett a szín az életből? Idelent semmi sem emlékeztet a tavaszra, csupán odafönt a kék égboltozat – s Béla ezt a gondolatát is feljegyzi, sok törléssel, elmélyülten. A kávéházba tévedt idegen megállapítja, hogy a magányos fiatalember ott a sarokasztalnál felelősségteljes, komoly munkát végez.

Kellemes találgatni, hogy barátai és ismerősei közül ma ki keresi fel asztalánál. Az ablak alatt feltűnik dr. Mestyán Dezső nehézkes, de tagadhatatlanul elegáns alakja, mily megkönnyebbülés! Örömét leplezi, nem tartozik Dezsőre – különben is, hátha továbbmegy! Néhány feszült pillanat, azután ajtónyitás, csukódás, Mestyán Dezső indul a sarokasztal felé. A fiú felemelkedik, lagymatagon kezet fognak.

– Egy duplát? – kérdezi a pincér.

– Jó, hozzon egy duplát.

Az újságokat lapozgatják. Dezső cukor nélkül issza a kávét, mégis hosszan kavarja, egy korty után félretolja.

– Mi az, nem ízlik? – érdeklődik Béla.

– Förtelmes. Különben is otthon már kávéztam.

Béla fesztelen érdeklődéssel figyeli. Különös öreg szempár, állapítja meg, a vastag és ráncos, félig leeresztett lilás szemhéj alatt olyan tunya és közönyös a tekintete, mintha érdemleges látnivalót már nem nyújthatna a világegyetem. Mindketten hallgatnak, egy idő óta meg-megújuló küzdelem ez közöttük. Végül is Dezső elveszíti a türelmét, egyenesen szembenéz a fiúval, és nyersen kérdezi:

– Mi újság nálatok?

A szavakban is, a pillantásában is annyi a megvetés, hogy Béla valamelyest összezsugorodik, válaszát néhány másodpercnyi vívódás előzi meg. Ha mindössze annyit mondana: – Semmi! – és az Istennek sem többet. Egy-két közömbös, nyájas szó még, azután Dezső fizetne és távozna. E másodpercek alatt Béla a tisztító fürdő jó melegét érzi, s villanásnyi időre megint a régi kisfiú, aki nővére kezébe kapaszkodik. A látomásnak vége, amint kinyitja a száját; áldatlan helyzete és valami kaján öröm mondatja vele:

– Megvagyunk. Anya vár szombaton, nagyon örül neked. Az élete elég egyhangú, de ő így szereti, az otthon és a család, mondd, mindig ilyen volt?

– Tizenhét éves korában más volt.

Béla jóízűen nevet; a szemközt ülő férfi türelmetlensége nem zavarja, de jó volna túl lenni az egészen. A lelke mélyén érzi, hogy nem éppen tiszta ügybe bonyolódott, azonkívül jöhetnek mások is az asztalához, esetleg Szuchy Paula, Dezső menjen a dolgára.

– Remélem Katus is otthon lesz, nála nem lehet tudni. Tegnap is este kilenckor jelentkezett egyik imádója…

– Kicsoda?

– Hámos Pál, ismered. Holdvilágos séta a hegyen. Roppant élvezetes lehetett, úgy éjfél tájt hallottam Katus lépteit.

Csönd volt, a férfi félig-meddig hátát mutatta Bélának.

– Tulajdonképpen ki ez… mivel foglalkozik ez az alak?

– Isten tudja. Letette a doktorátust. Ír, kérlek, afféle széplélek, de úgy látszik megél belőle. Állatian szerelmes –tette hozzá vigyorogva.

– És…

– Katus? – Béla felvonta a vállát. – Isten tudja. Képes és hozzámegy. Jó volna, ha beszélnél a fejével.

Mestyán Dezső hirtelen felállt, kabátja zsebéből elővett egy húszforintost.

– Fizesd ki a kávémat – mondta. – Szervusz.

Ismét elhalad az ablak előtt. Béla eltünteti a húszforintost, a pincér jön a poharakért. Szimpla kávé is megtette volna Dezsőnek, ha amúgy is otthagyja a felét. Kidobott pénz. Jó sok lehet az öregnek, ha naponta egy húszast költ… kávéra. S egy röpke beszélgetésre. Valamelyest nyomasztó ez az egész, de nem kell túlozni. Nem követ el inkorrektséget, ha beszámol az otthoni eseményekről legközelebbi rokonuknak és barátjuknak. Inkább Dezső, ahogy a pénzt az asztalra hajítja, no persze, a pécsi árvaházban nem tartottak tánc- és illemórát.

Mozgalmas délelőtt, később meglepetést is tartogat. Dezső távozása után megjelenik Szuchy András, negyedéves bölcsész, a szeretett barát. Zsebre dugott kézzel jön az asztalok között, két kifordított könyöke sodorja a székeket, a nyomában idegtépő zörejek és felháborodott pincér. Béla arcán gyerekes öröm.

– Fizetsz egy kávét? – kérdezi a jövevény, és lecsapja Béla kezéből az újságot. – Tíz percet áldozhatok neked.

– Ülj le, hogy az ördögbe ne fizetnék! – S ez az a megváltó pillanat, amikor Bélából nyom nélkül távozik mindenfajta rossz érzés.

A fiú lábával húzza előre a széket, oda sem nézve ereszkedik rá, mint a színész, aki legönfeledtebb jelenetében is pontosan tudja, hová kell ülnie; ezzel felkelti a néző csodálkozását, és figyelmét eltereli a mondanivalóról. Széttárt könyökével Andris füles korsóra emlékeztet, amelynek hirtelen lecsapják a fedelét, ugyanis egyszerre felrántja az állát, és annak ráncaiban eltűnik a szája. A mutatványt megismétli.

– Jó, mi? Gumiarc.

Egy, az ablak előtt elhaladó kislánynak is megmutatja gumiarcát, az nagy szemet meresztve lassít, de mert Andris arca megint szigorú és mozdulatlan, nyilván káprázatnak véli a dolgot, és megy tovább. A pincérrel kísérletezik és egy-két gyanútlan vendéggel. Béla vonaglik a nevetéstől. Azután beszélgetnek, a tíz percből félóra lesz, Andris felpattan a helyéről.

– Fizetek! – kiáltja sztentori hangon, és int a barátjának: – Légy szíves.

Ez is egyik hóbortja: a fogyasztását a jelenlétében kell kiegyenlíteni, nehogy másnap rajta követeljék. Pénzt nem hord magánál, egyetlen vagyontárgya a villamosbérlet, baráti kölcsönt nem fogad el, csupán feketekávéra szóló meghívást. Béla tenyérnyi aprópénzből fizet, s útban a zsebe felé néhány forint csörömpölve gurul szét a földön. Lomhán mozdul, de a pincér megelőzi, a székek alól összekotort pénzből Béla hanyagul egy kétforintost hullajt a tenyerébe.

– Hálás köszönet. – A pincér szalvétájával végigsöpör az asztal lapján, és elvonul.

Béla azt mondja, megvető mosollyal:

– Nesze neked öntudatos proletár.

Andris lábujjhegyen, szétterpesztett könyökkel egyensúlyoz, csoda, hogy nem esik hanyatt.

– Ahhoz átváltozó művésznek kellene lennie. A múltban a pincér nem volt proletár.

– Hát mi az ördög?

– Lumpenproletár.

– Egykutya.

– Az ilyen ficsuraknak, mint te. – Olyan lendülettel nyújta a kezét, hogy Béla orrát súrolja, majd a maga gondtalan módján távozik.

A kávéházban álmosító csönd, odakint napsütés, harangszó. Az ablak előtt sétáló lassít; egy behemót alak nevetséges bajuszkával az orra alatt s egy vékony dongájú legény, lányos képű, a válla keskeny. Az óriás jóképű vidéki gavallér, rózsás arcban egészen apró száj, s fölötte a hetyke bajusz; orrát az üveghez nyomja, vigyorog és ujjával kocogtat. Béla tartózkodó félfordulatot tesz, majd felugrik, és szíve most valóban a torkában dobog.

Bálás Gabi és Finály Jóska! A két drága régi barát, a szőlőhegy, a németek, 1944, nagy isten, Bálás Gabi és Finály Jóska! Lángoló arccal siet eléjük, mindkét kezét nyújtja, egymás vállát veregetik, a kis Finály kergülten ugrál Béla körül, érzékeny gyerek, kis híján sírva fakad. Törtetnek előre az asztalok között, milyen meglepetés, milyen öröm! Béla három dupla szilvóriumot rendel, a vendégeim vagytok, micsoda beszéd, és most halljuk, hogy vagytok?

– Pompásan!

Egyszerre mondják, és akkorát nevetnek, hogy az asztalon bukdácsolnak a poharak, de mielőtt egy csepp is veszendőbe menne, a kis Finály felkapja a maga italát.

– Isten éltessen, kedves barátom. Látom, tele vagy pénzzel.

Béla legyint, most néhány pillanatra akadozik a beszélgetés. Egymást kínálják cigarettával, elmondják ki melyik fajtát szereti, megszokás dolga, szívtunk rosszabbat is a háború alatt, emlékszel? S elárad tagjaikban édes melege az emlékezésnek. Micsoda idők, nagy idők, barátom, lelkendezik Finály Jóska, izeg-mozog a helyén, mint azelőtt, és egyre ismerősebb. Sorra veszik a tanárokat, az osztálytársakat, mi történt azzal a fiúval meg a másikkal, no, a harmadik sorban ült az ablaknál – s egészen elképednek, mert egyik sem emlékszik nevére a fiúnak, aki a harmadik sorban ült Listyák mellett. Lássuk csak a névsort, talán így… Ádám, Auer, Bálás, Balogh, Bán, Bitskey, Bodnár…

– Igaz, mit tudtok Bodnárról?

– Itt van Pesten – mondja Bálás Gabi. – Jól él, lakása van, szép női. Valami minisztériumban dolgozik.

– Megvan a telefonszáma, majd összehozunk vele. Együtt lesz a régi kompánia. Emlékszel, Zudor, a szőlőhegyen? Micsoda idők!

– Az ám, a születésnapod – tódítja a hatalmas termetű ifjú. – Hát amennyit akkor összeittunk! – A megjegyzése semmitmondó, de ő maga mulat rajta, s mindenki készségesen vele tart. – Pavlovszky! Pavlovszkyra gondoltál, mi, Zudor?

Örvendeznek, persze, Pavlovszky, de hogy így kiment a fejükből! Igaz, nem tartozott a kompániához, állapítják meg a régi fölénnyel.

Nehezen szakadnak el közös múltjuktól, kora ifjúságuk színhelye, a kisváros képe kialakul, ahogy rakják egymás mellé az emlékezés mozaikkockáit. A felejthetetlen 1944-es esztendő, a német megszállás, deszkafallal védett kuckójuk a Központi-kávéházban… Finály Jóskának jut eszébe:

– Bámulatos véletlen. Négy év után összeakadunk, ugyancsak a Központi-kávéházban.

Központi? Az ám, Centrál! Ettől meghatódnak, a beszélgetés egy időre mellékvágányra téved s némileg döcög. Bálás Gabi megkérdezi:

– Gyakran jársz ide?

– Hogyne – feleli Béla. – Ennél az asztalnál keresnek fel a barátaim.

– Látom, szorgalmas olvasója vagy a Szabad Népnek.

– Hagyd el, kérlek, megette a fene.

Szívesen kifejtené politikai álláspontját, de a kis Finály a családja felől érdeklődik, majd ő is elmondja, hogy édesapját, a városi kórház főorvosát elbocsátották állásából. Egyelőre magánpraxist folytat, amíg ezek megengedik. Az emberek szegények, nem költenek orvosra, a betegbiztosítás egyre nagyobb arányokat ölt, ha így megy, a falusi pacientúrától is elesik a nyomorgó vidéki orvos. Bálás Gabiék nyolcszáz holdját felosztották, Béla otthon volt még, amikor ezt a disznóságot csinálták. Emlékszik a mamára? Kocsiszám hordta a tanároknak a csirkét, libát, tojást, remek asszony, nem kell félteni.

– A városba költözött a húgommal. Standja van a piacon.

– Standja? – ismételte Béla együgyűn.

– Persze. Hát hol élsz te, Zudor?

Most mégis kissé körülnéztek, a három fej összehajolt, a hangjukat suttogóra fogták. Béla úgy látszik nem tudja, otthon mi a helyzet. A magyar úri osztály, a nemesség, és az itthon ragadt néhány környékbeli mágnás família szorosan összetart, nincs széthúzás. Eleinte nagy volt a riadalom, a birtokosok lába alól kihúzták a földet, az öreg Zimmer Jóskától elvették a téglagyárat, mielőtt értékesíthette volna, Ottlik bárótól a malmát. Néhányan búcsú nélkül eltűntek a városból, az emberek a puszta életüket féltették. Tulajdonképpen, mesélte Bálás Gabi, a mama volt az egyetlen, aki nem veszítette el a fejét, ámbár ilyesmi a levegőben van, válságos időkben a magyar úri osztály mindig megállta a helyét. A mama ellátogatott az ismerős asszonyokhoz, összejöttek egyiknél-másiknál, kerülve a feltűnést, azután akcióba léptek. Az első lépés a mama piaci standja volt. Menjen csak híre messze földön, túl az országhatáron – erről gondoskodnak –, hogy balásfalvi Bálás Egonné zöldséget árul. No, természetesen van a mamának eldugott értéke, ékszer, arany- és ezüstkészletek, évekig megélne a finom ágyhuzataiból meg az asztalneműből, de jó helyen van az, egyszer majd előkerül. Azután sorban a többi asszony. A finom holmit félretették, naftalinba, a tüntetés egyik formája a bekötött fej, az őskori cipő gavallérsarokkal, vásott téli kabát. A volt rendőrkapitányné pulóvereket köt, pénzért. A volt polgármesterné gyerekeket sétáltat. A szép Ottlikné, hiszen ismered, szakácsnénak szegődött ki a cukorgyárba, de a legtöbben kötögetnek, varrást vállalnak. A kommunista párttitkár felkereste a mamát a piacon. Női fehérnemű-üzemet létesítenek, a Zimmer-házban, a berendezés útban van már, villany-varrógépek, mifene, szalagrendszerben dolgoznak, szép kereseti lehetőségek, a mama szóljon a barátnőinek satöbbi. Ó, szerénykedett a mama, nem értenek ők ahhoz, otthon ügyetlenkednek, hálásan köszönik a jóindulatot, pompás asszony a mama. Mert a legfontosabb: szerénység, udvariasság, szigorú elzárkózás, ezeket meg eszi a fene, hogy nincs mibe belekapaszkodni.

Béla feszült figyelemmel hallgatta a beszámolót.

– Hősköltemény – mondta. – Valóságos hősköltemény.

– Hát – folytatta a behemót fiatalember –, a helyzet a következő: mi idefent is igyekszünk megvalósítani a mama elképzelését, és mondhatom neked, a legjobb úton vagyunk. Kísérletezünk némely ötlettel, de most rátapintottunk az elevenére! – A mondás megnevettette, majd közelebb hajolt Bélához. – Ide figyelj, pajtás, a dolog szigorúan bizalmas!

Béla kihúzta magát.

– Fölösleges, kérlek…

– Jól van, Zudor, ne ugrálj. Utóvégre mit tudom én, hová szegődtél.

A méltatlankodás Béla arcába kergette a vért. Hűvös és lesújtó válaszra készült, a gondolkozó ember pallérozott stílusában, de az indulat sajnálatos és együgyű kérkedésbe sodorta.

– Elfelejted balásfalvi Bálás, hogy kivel beszélsz. A nevem sibói Zudor Béla. – Ültében kissé meghajolt, neve végén az r-betűre mintha kalapáccsal sújtott volna, s mindez nagyon nevetséges volt, belepirult.

Finály Jóska izgatottan fészkelődött a helyén.

– De barátaim! Ezen csak nem veszünk össze, drága barátaim! – S hogy végét vesse a két jól megtermett fiatalember vitájának, sietve kimondta: – Úgy nézz ránk, Zudor, hogy szállító munkások vagyunk!

– Nono! Önálló vállalkozók. Eleget dühöngtél, Zudor, az ember manapság óvatos, mi van abban?

A mama negyvenöt végén lovas kocsira rakott egy szoba bútort, s őt világgá küldte, mert – amint mondta – kis helyen inkább szem előtt van egy fiatalember, mint a fővárosban. A lovat Gabitól valami pestkörnyéki kertész vásárolta meg, a kocsi, helyesebben jókora tragacs, évekig hányódott egy Nádor utcai bérház udvarán, esőben és hóban. A házmester fel akarta vágni tüzelőnek… Vagy három hónapja összeakadtak a két Ottlik fiúval, rendes gyerekek, kiváló sportolók, ott volt a birtokuk…

– Ismerem az Ottlik családot – mondta feszesen Béla, és szívébe szúrt a régi bánat.

– Persze, hogy ismered. Várj csak, pajtás, mondtam már, hogy mi Jóskával együtt lakunk a Nádor utcában? Öreg ház, kapott egy csomó belövést, egyszer a fejünkre szakad az egész miskulanc. Két szobánk van, jól elvircsaftolunk. – Nevetett, barátja és lakótársa készségesen vele tartott. – Pont megjött a karácsonyi csomag, libamáj meg sültféle, bájgli, a két Ottlik jól beevett nálunk. Szó jött minden az ördögről, hogy mihez kezdjen az ember, amivel nem kötelezi el magát…

– Ez az! – lelkesedett Béla. – Ez az én álláspontom! Minden őt igazolja! Helyesen jegyezte meg Gabi, ilyesmi

a levegőben van. Így kell gondolkoznia minden becsületes, az ő társadalmi osztályukhoz tartozó magyar embernek, elég sajnálatos, hogy akadnak kivételek. A felismerés, hogy ő nemes és tiszta lélek, mint Gabi és a két Ottlik, boldoggá tette, kerek gyerekszeméből sugárzott a várakozás. Gabi nem tett megjegyzést az ő lelkendezésére, készült a történet folytatására, de belőle még kikívánkozott:

– Pompás, hogy megint együtt vagyunk! Micsoda véletlen!

– Emlegettünk – mondta Finály Jóska –, kár, hogy nem adtad meg a címedet.

– Azt hittem, Amerikába hajóztatok. Azóta sem voltam otthon. Zsoltot láttam egyszer az Operában, azután eltűnt. Annyi mesélnivalóm van, majd összeülünk, de most beszéljetek!

Az történt, hogy elmenőben, a sötét udvaron Ottlik Marci beleütközött a tragacsba, káromkodott, mi a fene ez? Gabi tragacsa. Mit csinálnak vele? Semmit, eszi a penész. Beültek egy eszpresszóba. Marci visszatért a tragacsra. Mi volna, ha fuvarozást vállalnának? Gurtni kell hozzá, meg valami rossz ruha. Négyen vannak trógerok. Cédulákat ragasztottak a kapualjakra, a Nádor utcai fákra: Fuvart vállalunk itt meg itt.

– Elsőnek a házból jelentkezett valaki, százhúsz forintot fizetett egy szoba meg konyhabútorért, Máriaremetére. Jó kis út, de annyit ordítottunk, hórukkoztunk, meg kellett szakadni a nevetéstől! A környéken már hírünk van, beszélik az emberek, hogy „mágnásfiúk" álltak össze fuvarozásra. Főként lecsúszott boltosfélék keresnek minket, azok most kisebb lakásba költöznek, és odáig vannak a megtiszteltetéstől, hogy micsoda előkelőségek cipelik a kasztnijukat.

– Óriási!

– Hallottad, Gabi – mondta Finály Jóska –, tegnap az a sárga hajú asszony grófurazott engem.

– Nehéz megállni röhögés nélkül. De nálunk szabály, hogy dráj sritt fon lájb!

– A borravalóval vannak megakadva.

– Elfogadjátok?

– Mi az, hogy, de mennyire!

– A tróger az tróger!

Béla is nevetett, de nem úgy nekifelejtkezve, mint a másik kettő. Mintha csupán a közelébe sodródott volna a tréfálkozóknak, mondjuk a villamoson. Nyomorúságos érzés. Négyen vannak az Ottlik fiúkkal, övék a tragacs és az ötlet. Irigység és bánat nyomasztotta. Ha megtalálná a módját az ajánlkozásnak, úgy odavetőleg egy könnyed mondatot…Arról beszélnek, hogy másnap a Stefánia útra fuvaroznak egy könyvtárat. Vagy harminc láda könyv, barátom! Mint az ólom! Két emeletről le, egyre föl. Most lehetne valami olyasfélét: Ne mondjátok, hogy rossz fiú vagyok, majd segítek nektek… És a pénzről is mellékesen, hogy nem tart igényt a részesedésre, éppen csak passzióból…Semmi nem lehet vonzóbb, mint könyveket fuvarozni két régi barátja és az Ottlik fiúk társaságában. Ha most elmennek, csak így! Alig ismert saját remegő hangjára, míg három dupla kávét kért, lelkében oly nagy volt a meghunyászkodás, hogy törpének érezte magát a vézna Finály mellett. Nem kellek nekik, hajtogatta magában vérig sértve, talán azt képzelik, hogy nem vagyok elég jó az Ottlik fiúknak? Fölösleges volt kávét rendelni, a látszat szerint dúskál a pénzben. Előkotort a zsebéből valami aprót, ügyefogyott mosollyal mormolta:

– Remélem futja…

– Igaz is, pajtás, veled mi van?

Néhány erőteljes ecsetvonás ihletett pillanatban, az önarckép megdöbbentő hűséggel ábrázolja a férfivá érett Zudor Bélát. Mélyen érző, töprengő és igen magányos ember. Az élete vívódás, mert kötelességét teljesíteni kívánja családjával szemben, oly módon, hogy ne váljon hazaárulóvá. Éppen ezért elgondolkoztatják az imént hallottak. A terve még nem alakult ki, de… egyszóval…

– A mi emberünk vagy, pajtás, kár annyit papolni.

Vállon veregették egymást, összeölelkeztek. Béla szerezzen valami ócska proliruhát, erős cipőt, holnap reggel hétkor indulás a Nádor utcából. Béla csordultig volt szeretettel, nehezére esett megválni a barátaitól, hiszen rengeteg még a megbeszélnivaló.

– Délután jöjjetek fel hozzánk – mondta lelkesülten. – Anya szívesen lát és a nővérem is – ekkor valami enyhe szúrást érzett, kényelmetlenséget, jó volna, ha Katus nem említené a Vas utcát.

– Együtt lesz a kompánia! – örvendezett Finály Jóska. Erről eszükbe jutott Bodnár Zsolt, s együtt vonultak a telefonfülkéhez. Meglehetős huzavona, és várakozás után jelentkezett „Bodnár elvtárs szobája", s ők hárman egyszerre kiabáltak a kagylóba. Rendben van, tehát délután!

Béla azt mondta az anyjának, tündöklő arccal:

– Elszegődtem trógernak egy fuvarozási vállalathoz.

– Jól tetted – felelte Hanna. – Asztalon a leves.

– Nem vicc, anya.

Tera szokása szerint nyitva hagyta a hallajtót s a konyháét is, bejött a tányérokért, azután a tállal, és hát a dolog szigorúan bizalmas, nem tartozik Terára. Béla titokzatoskodott: ebéd után mindent megmagyaráz.

Anya és fiú hosszú és bensőséges megbeszélést folytatott feketekávé és cigaretta mellett. Tera után végre becsukódott az ajtó, éppen a kellő távolságból érkezett vékonyka énekhangja ahhoz, hogy el lehessen viselni magacsinálta dallamait valamely közismert szövegre. Béla elmondta találkozását régi barátaival, és megismertette Hannával az „akció" jelentőségét.

– Féltelek, fiam – mondta az asszony. – Nem szoktad meg a testi munkát.

Béla nevetett.

– Látnád Finályt! Szerintem a legalacsonyabb rendű munkához is intelligencia kell. Előbb az értelmemmel felmérem a terhet, a legelőnyösebb helyzetet – nekirugaszkodott egy széknek, a magasba lendítette, fordult egyet a tengelye körül, nagyot bődült: – Vigyázzon a nagysága, nem lát a szemitül? Most emeld, hó rukk, ne dűtsd, az anyád keservit! – Ő volt, a régi vidám, lármás Béla.

Azután megbeszélték, hogy mit adnak a fiúknak. Nincs szükség flancra, jelentette ki Béla, de ha egyszer vendégül látja a barátait, ne maradjanak éhesen. Valami hideg húsféle, vaj, sajt bőségesen, ital is természetesen és feketekávé.

– Ugye, nem bánod, anya? – Béla elérzékenyülten simogatta az asszony kezét, egyszerre átölelte, túláradó szeretettel, forrón és féktelenül. – Ne búsulj… Miattad szeretném valamire vinni az életben. Tudom, hogy nem ezt vártad tőlem, én sem, elhiheted, és ha eszembe jut apa, hogy mit szólna az egészhez… Talán meg sem értené úgy, mint te, és Katusnak adna igazat…

– Nem tudok semmit – mondta az asszony. – Nekem semmi sem fontos, csak hogy te boldog legyél, én édes jó fiam.

Béla felugrott, helyére vitte a széket.

– Meglátod, keresek én még annyi pénzt! Leküldöd Terát? – Az ajtót szélesen kicsapva kiáltott: – Elvtársnő! – és mély meghajlással tessékelte befelé a lányt.

A fiú izgalma és jókedve átragadt Hannára is. – Vakulj magyar! – mondta, és sorra gyújtogatta a villanyokat. Serényen készülődtek. Csak semmi flanc, ismételte Béla, semmi terítés, a tányérokat, poharakat, a tálalóra, estefelé beadják a hideg tálat, aki éhes, eszik. Ügyesen és szakszerűen hajtogatta a papírszalvétákat, kávét darált, és egyre beszélt. Meglátod anya, az a kis mozgás jót tesz nekem, egészen elpuhulok. Tulajdonképpen tevékeny természet vagyok, emlékszel, azelőtt órákig mászkáltunk a fiúkkal a szőlőhegyen, birkóztunk, versenyt futottunk. Érdekes kettősség ez bennem, mi, anya? Az elmélkedésre és a tétlen töprengésre ugyanúgy hajlamos vagyok, nem furcsa? Huszonhárom év talán még nem olyan magas kor… Hidd el, nem vesztegettem el az éveket. Rengeteg gondolatomat és megfigyelésemet feljegyeztem, ha érdekel, egyszer megmutatom, ámbár igazán csak a magam számára, neked se említettem, de most… Olyan jó veled, anya, semmi kedvem sincs megnősülni. Örülök Zsoltnak, persze, az ő helyzete más, mi sem természetesebb, mint hogy állást vállal, a mi szabályaink őt nem kötelezik, ugye? Talán legjobb volna a tizenkét személyes lombikot elővenni…

Hanna kinyitotta a szobák közötti ajtókat. Az ember szíve megtelik gyönyörűséggel, ha végignéz a tágas, meleg, szép otthonán. Amióta megszabadult a gyűlölt hálószobától, berendezése a pécsi nagyúri lakás értékes darabjaiból tevődik össze, minden darabhoz emlék fűződik. Hanna sóhajtott: legalább ennyit meghagytak az embernek!

Fél öt volt, odakint csöngettek. Az ajtóban Mestyán Dezső állt, és Béla arcáról lekopott a szívélyes mosoly. Kényszeredetten üdvözölte nagybátyját, mintha a sötét, nehézkes alak életének egy réges-régen elfeledett, szégyenletes korszakára emlékeztetné. Pillanatnyi érzés volt, hiszen inkább Dezső látszott enyhén bűntudatosnak.

– Rosszkor jöttem? – kérdezte. – Látom, pazar kivilágítás!

– Dehogy, parancsolj. Néhány barátomat várjuk.

– Budán volt dolgom.

Jó, jó, tudjuk… Béla könnyedén megérintette a férfi karját. Az ő reggeli közlése eredményezte e váratlan látogatást. Dezső körülnéz, hogyan is áll a Hámos-ügy. A fiú most először látott mélyére az érzelemnek, amit eddig egy szeszélyes, zsarnok és féltékeny öregúr rajongásaként kezelt. Mintha túl közel merészkedett volna a lánghoz, visszahőkölt. Szerencse, hogy többé nem szorul Dezsőre! Mivel nem ismerte a szenvedély állhatatosságát, tisztelte azt a másikban – képesség, aminek ő híjával van –, és elbámult azon, hogy a nővére, akire soha nem gondolt másként, mint családjának egy noha szép és vonzó, de semleges tagjára, bonyolult helyzetek előidézője lehet. Mert anya a magáénak tekinti Dezső látogatásait, a figyelmességét, érzelmeinek java részét, anya nem osztozik – és e villanásnyi időben Béla hallotta a bosszús hangot: „Nem szeretem Katus és Dezső között ezt a nagy barátkozást…" és visszaemlékezett az anyja kedvetlenségére, ha Katus az előszobába kísérte Dezsőt, és futó csókkal búcsúztatta. Nehéz ügy, persze, de a perc, amely eltelik az ajtótól a szobáig vezető úton, nem old meg semmit. Mindenki intézője és hordozója saját sorsának, így van ez.

– Parancsolj – mondta melegen, mintha lelkének egy húrján halkan pengene tovább az iménti megrendülés.

Hanna pedig örült a sógorának, valósággal megkönnyebbült. A nála öt évvel idősebb férfi társaságában nem érzi majd magát olyan vénségesen vénnek. Maga mellé vonta Dezsőt, kikérdezte az életéről, a terveiről, mihez kezd a nagy lakásával, remélhetőleg nem érinti súlyosan az irodájának időleges pangása. Lassanként Dezső is belemelegedett, élénk beszélgetésük kellős közepébe toppant Tera, útrakészen, smaragdzöld kardigánjában.

– Szép tálat rendeztem össze – mondta –, tormát is reszeltem rá, kidíszítettem céklával meg uborkával, egyet meg sajtosat, a vajat kiformáltam, ehetnek a vendégek.

– Jól van, Tera, mehetsz a dolgodra.

– Nem búcsúzok Dezső úrtól – mondta a lány –, mire megjövök, még itt lesznek. Van elég bor.

– A doktor úrnak adj konyakot.

– Két poharat hozzak?

– Egy poharat.

– Magába igyék? Hanna a férfihoz fordult.

– Ez megint nem fér a bőrébe. Veled akar koccintani. Tera nevetgélve, szívélyesen sürgölődött a vendég körül.

– Na hiszen, kapnék én! Tetszik tudni – magyarázta Dezsőnek –, az egyik tanítónőm…

Kórusban kiáltotta anya és fiú:

– A jó Bozsikné!

A lány sikkantó nevetéssel nyújtotta a poharat, s kezében a gyufásdobozzal készült tüzet adni.

– Hát ha nem tetszik végighallgatni…Dezső megpaskolta a leány kemény kis kezét.

– Mondd csak, Tera fiam, én hallgatom.

Akkor Béla nagyot ugorva a fejéhez kapott. Tera ne szaladjon, majd elfelejtette! Holnap szüksége van egy munkaruhára, egy rossz nadrág és egy zubbony megteszi, talán Tera szerelő barátja kölcsönözne valami ócskaságot egy napra. – A fiúkkal tervezünk valamit – fordult magyarázón a nagybátyjához –, remek hecc, egyszer majd elmesélem, na, ugorj Tera, légy szíves.

A lány hamarosan megjárta az emeletet, és lihegve jelentette:

– Azt mondja, nem adhat.

– Nincs neki semmi ócska gönce?

– Azt mondja, jobbára csak ócskája van, de hogy az ő munkaruhája nem arra való. Azt mondja, a fiatal úr menjen el a jelmezkölcsönzőhöz, ott adnak affélét.

– Hülye fráter!

– Éppenséggel nem az. – Tera sarkon fordult, kiment a szobából.

Béla dühöngött, szidta a piszok proli istenit, ezt még megkeserüli, most itt áll ruha nélkül, hihetetlenül pimaszok ezek, a legszívesebben felpofozná! Az asszony csillapította:

– Nem érdemes bosszankodni, Buksikám, majd keresünk valamit, holnap pedig beszerzed, ami kell. Csak nem fogsz pofozkodni egy ilyen Robespierre-rel?!

Robespierre, haha, nagyon jó! Bélából fergetegesen tört ki a nevetés, Robespierre, óriási! Dezső is nevetett, döcögősen, s máris zihálva köhögött, az asszony erélyesen hátba vágta.

– Ne dohányozz annyit, Dezsőke, végül is megfulladsz nekem!

Béla rohant ki a csöngetésre, s mint aki nem tud betelni vele, útközben még magasra hajította a nevet: Robespierre!

– Mi az, pajtás, kitört a forradalom?

Bálás Gabi után hárman nyomultak az előszobába, ünnepélyes sötétkékben Finály Jóska, s két középtermetű, szőke fiatalember, az Ottlik fiúk. Elnézést, hogy betörtünk… Micsoda beszéd, ne marháskodjatok velem, tessék egyenesen előre, nálunk nem lehet eltévedni – az ajtóban mégis megtorpant a társaság, az újabb csöngetésre. Bodnár Zsolt érkezett.

Együtt volt a kompánia.

6

SZERELEM

– Új a kabátod?

– Dehogyis, kétéves. Rövid szünet után:

– Jó helyen csináltattad, látszik rajta.

Katus nem felelt; minden további szó táplálja Merényi Ágnes emésztő kíváncsiságát, jó volna már kint lenni a szobából, az épületből, de vagy tíz perce piszmog, kapkod. Kibújik a kabátjából, leengedi a kontyát, és ámbár nem tartozik magyarázattal a hegyes orrú, vércsepillantású Ágnesnek, átszól hozzá:

– Megfájdult a fejem.

Haja, mint a kibontott göngyöleg, elborítja a vállát, hullámos tömeg a vadgesztenye kora őszi színében, az arca lágy, az álla alatt gyerekes gömbölydedség. A szemközt ülő nő elbámészkodik rajta, és majdnem sír.

– Kalapot nem veszel? – kérdezte elfulladva.

– Utálom a kalapot.

– Ha az ember rendes helyre készül…

Katus menekült, a folyosón vette föl a kabátját. A helyettes vezető szobájába nyitott.

– Szaladok, dolgom van. Ida felnézett.

– Hallod-e, nagyon szép vagy!

A lány boldogan intett, szaladt lefelé.

– Viszontlátásra, Suba bácsi.

– Viszontlátásra, szép kisasszony.

Egyszerre ott állt a Vas utcai kapu előtt, repeső szívével, és körülnézett a délutáni bágyatag napsütésben, át a túlsó járdára, azután jobb- és baloldalra, majd elindult, de nem a körút felé. Egy trafikban cigarettát vásárolt, és lassan sétálva megint a Vas utcai ház elé érkezett. Kijózanító képét látta a hétköznapnak; siető emberek egymást előzve a keskeny járdáról lelépnek a kocsiútra, szembetalálkozó gépkocsik dudálva lassítanak, egy teherautóról hatalmas kötegekben dobálják le a szalmaseprűket, a fűszerüzlet előtt hosszú sor, ha éppen pillanatnyi szünet állt be a járműforgalomban, úgy hangzott az asszonyok zajongása, mint mikor a kereplő nyekereg egyet.

Az órásüzlet kirakatában egy kék és egy piros ébresztőóra, ezt nézegette Katus. Visszafordult, de az utca képe változatlan volt, a kapualjból léptek zaja, beszéd. Futólépésben indult a Rákóczi út felé.

Az ember álmában gyakran repül, és ezt magától értetődőnek tartja. Szárnya nincs, semmiféle gépezet nem mozgatja, egyszerűen lebeg vagy lépeget házak fölött, a levegőben, nincs ebben semmi meglepő, csupán ébredéskor. Álombéli lebegő állapotban telt Katus napja, szavak zsongták körül, ezeket ismételte a végtelenségig, és egészen elbódult. Az ebéd utáni álmos csöndben eszébe jutott, hogy Hámos Pál pontban négy órakor ott lesz a Vas utcai kapu előtt, de ez nem vágy volt már, hanem bizonyosság. A rövidlátó fiatalember szinte anyagtalanná vált, csupán hangja volt szokatlanul magas és éles, mégis szelíd lánggal hevítette a bensőjét, ami egészen a talpáig ért.

Ment magányosan a Rákóczi úton, és nem volt csalódott. Úgy váltak el, hogy ő egy-két nap múlva felhívja, miért várta volna a Vas utcában? Most már ennek a gondolata is feszélyezte, hiszen nem döntött még. Anyával is meg kell beszélni, esetleg Dezsővel, sok minden tisztázatlan – s akkor előre megfontolt szándék nélkül befordult a Petőfi Sándor utcába. A kirakatokat nézte. Esőköpenyt kellene vásárolni, négyszázhúsz forint egy jó minőségű ballonkabát, egész havi fizetése. Béla mostanában nem jön hozzá tíz- és húszforintos kölcsönökért. Béla szeret seftelni, adni-venni, amilyen jóhiszemű, egyszer még belerántják valami kínos ügybe, isten őrizz! Anya hat tucat törülközőt kapott a kelengyéjében, huszonnégy személyes abroszai is vannak, használatlanok, egyéb sem hiányzik az embernek, mint huszonnégy vendég! Néhány kellemes ember… érdekes, hogy Hámos Pál, Palipál – és Katus hirtelen beharapva az alsóajkát elmosolyodott – hogy összemelegedett a zongoraművésszel.

Az emberek ma az arcába bámészkodnak, a nők is. Egy illatszertár oldalsó kirakatában tükör, Katus megállapodott előtte. Körömkefe, papírszalvéta, kékítős üveg, a szappanért még mindig sorba kell állni, ha nagy ritkán érkezik egy szállítmány – s nézte magát a tükörben, álmélkodva. Mögötte mintegy tizennégy éves kislány ágaskodott, sovány és ágrólszakadt, a szemében sóvárgás, s az arcán fintor, ahogy összeakadt a pillantásuk.

Most már sebesen haladt, erőteljesen koppanó lépteivel, benyitott a Szabadság-kávéházba. Hámos Pál asztalánál két kövér férfi, hangos vitában. Katus a közelükben helyezkedett el; az egyik fújtatva magyarázott, a másik minduntalan leintette: Ne beszélj blődségeket! Hülyének nézel?!

A pincértől megkérdezte:

– Hámos doktor úr nem volt itt?

– Ma még nem. Hat óra után szokott benézni.

Hat óra után otthon, a Jégverem utcában várja a telefonhívását, ma is, holnap is, a szobában, ahol oszlopok vannak. Az izgatott kövér ember aktatáskájában kotorászott, majd egy papírlapot csapkodva bizonyított valamit, a másik arra is csak legyintett. Ha most odaszólna a kétségbeesésbe hajszolt kövérnek: – Önnek igaza van, kérem, engem teljesen meggyőzött! – és kisétálna szépen a kávéházból.

Jókedve volt, ahogy menetelt gyalogszerrel, át a hídon, elborította sok mámorító érzés. Volt abban gyengédség és diadal, mohó vágy belemarkolni az életbe, és elérzékenyülés, egyszerűen, mert tavasz van és alkonyodik, az égboltra tarka fények terülnek, és benne mint a muzsika: Hámos Pál nagyon jó ember… jó és okos, tiszta ember… De nem látta világosan az arcát. Magas, szemüveget visel, hintázik alatta a szék.

Mikor ment fel a Bimbó úton, kigyulladtak a villanyok. Két romos ház előtt állványzat, tégla és homokrakás. Az ember itt jön-megy naponta, és észre sem veszi, hogy például a páratlan oldalon felépült a ház, aminek felét lehasította a bomba. Az országban megy tovább az élet, akármit mond Béla, dolgoznak a gyárak, de hát bánom is én, fütyülök a politikára! A kezét mélyen a zsebébe süllyesztve jól kilépett.

Béla szobájában égett a csillár, a függöny mögött imbolygó árnyékok. Talán Szuchyék? Kulcsával kinyitotta az előszoba-ajtót, rohant befelé, és megállt a nagy kivilágításban, füst és zaj közepén, boldog arcával. Dezső sietett feléje, lesegítette a kabátját, a fülébe dörmögött: – Megszépültél, kicsi lány…– Hanna a tálalónál vékony kenyereket szelt, a konyhakéssel integetett: – Végre, mióta várunk, Katikám! – A lány hevesen átölelte, egymásra nevettek. – Mi van itt, anya, jogászbál? – Olyasmi. Segíts, kislányom, jó, ráér, csak menj – mondta, mert Béla a karjánál fogva ragadta magával Katust.

– Ugye, megnőtt a nővérem?

Látszott, hogy már emelkedett a hangulat, az asztalon üres és félig töltött borospoharak, feketekávés csészék. Béla régi osztálytársa, a csapott vállú Finály Jóska a kezét szorongatta, és hadart:

– Kezedet csókolom, Katus, szebb vagy, mint valaha, barátom, büszke lehetsz a nővéredre! Remélem iszol velem exet, régi pajtásoddal!

– Várj, hadd vegyek lélegzetet.

Kezet fogott a két Ottlik fiúval; valaki még hátra volt. Az illető erélyesen félretolta a borospohárral okvetetlenkedő Finály Jóskát, lassan és mélyen meghajolt, Katus hajszesz illatát érezte, és hirtelen kikapta a poharat Jóska kezéből.

– Kezét csókolom, Katus – mondta Bodnár Zsolt. – Hogy van?

– Jól! – kiáltotta a lány olyan hangosan, szilaj-vidáman, hogy egyszerre nagy nyüzsgés keletkezett körülötte, valamennyien álltak és kiáltoztak: Egészségére! Ex, Katuska, be kell hoznia a mulasztottakat! Fórban vagyunk! – A fivérek közül az idősebbik kis, nyerítő nevetéseket hallatott.

– Látom. – A lány nevetett, fejét forgatta a hangok irányába, meghitt hangok voltak ezek, otthoniak. – Hányadik üveg? Dezsőke, itt a kocsid?

– Itt, itt – mondta mögötte a férfi. – Díjmentesen mindenkit rendeltetési helyére szállítunk.

– Hol van az még! – A túl boldog Béla cigarettát kínált, ölelgette és vállon veregette a barátait.

Bálás Gabi toronymagasságból lehajolt Katushoz.

– Mesélj valamit, könyörgöm, hogy élsz, nem láttalak a boldog háborús idők óta.

Nevettek, nagyon jó, van benne valami, az ember manapság visszakívánja a régi rosszat. Ne kezdjétek a politikát! Isten éltesse a legszebb háziasszonyt és bájos leányát! Ottlik Marci mély meghajlással a karját nyújtotta Hannának. – Tessék már minket is megtisztelni. – Az asszony letette a kenyérvágó kést, lassú és könnyed lépteivel ment a fiú mellett. Szemével jelezte a lányának, hogy szedje össze a csészéket, teremtsen rendet az asztalon. Ahogy elhelyezkedett egy karosszékben, leült a többi is, s ő, mint a karmester, aki a szeszélyesen kalandozó hangokat összetereli, megindította a folyamatos beszélgetést. Zudor Béla szép és előkelő mamája, mellette meg sötét ruhás, jelentős külsejű sógora, a volt kisgazdapárti képviselő, és a szép környezet szellemi erőfeszítésre késztette e fiatalembereket, enyhén letompított, de friss és vitára kész hangon, egymással versengve igyekeztek minél előnyösebb színben megmutatkozni.

Hannának tetszett a társaság. Jól öltözött, jó modorú fiúk, az ember legalább tudja, ki az apjuk, anyjuk, mi fán termettek, nem úgy, mint az új pesti ismerősöknél. Hanna vidéken nőtt fel, a fülének megszokott volt a minden mondatba beleszőtt „barátom, „pajtás, „édes öregem", egy-egy ilyen kifejezés elengedhetetlen tartozéka a vidéki ember szótárának és egyéniségének. Hazulról hozott külsőségeikhez a fővárosban is ragaszkodnak, mint a büszke szegény ember a rongyaihoz. Az asszony a maga fajtájának érezte a fia barátait, kár, hogy fiatalok Katushoz. Megkérdezte Ottlik Marcit, hogy hány éves.

– Huszonhat múltam – felelte a fiú –, és tetszik látni, már a trógerségig vittem.

Széles vállú, erőteljes fiatalember, sűrű és lágy szőke haja zabolátlanul ágaskodik a feje búbján, s elöl a homlokába hull. A bátyja, Ernő, fél fejjel magasabb, a beszélgetésben nem vesz részt, időnként nyerítve felnevet, egyik cigarettát szívja a másik után, a száján sötétlik a rátapadt dohánypor. A nagy Bálás és a kis Finály régi ismerősök, kijártak Bélához a cukorgyárba, Katusnak is gyerekkori játszótársai. Halványan emlékszik a Bodnár cipész fiára is, úgy rémlik, kis gimnazista korában súlyos tuberkolózisa volt, évekig kezelték egy Pest környéki szanatóriumban.

Az asszony tartózkodó pillantása vissza-visszatér az elegáns fiatalemberre; ápoltsága, kifogástalan külseje némileg keresett, Hannának rokonszenvesebb kócos hajzatával a tróger báró. A Bodnár cipész fia kimért és hűvös modorú férfi nekiszilajodott kamaszok között, a Belkereskedelmi Minisztériumban bizonyára még sokra viszi – mindez nem tetszett Hannának, és az sem, hogy titkosnak szánt fürkésző pillantását a fiatalember keményen s – neki úgy tűnt – kihívó gunyorossággal állja.

Katus ügyefogyottan csörömpölt a csészékkel, kanalakkal, Finály Jóska a segítségére sietett. Egy kannát kígyózó mozdulatokkal a magasba tartott.

– Kanna-tánc! – kiáltotta. – Emlékeztek a Hattyú halálára?

– Hát a rendőr tánca? Az sem volt kutya! Összenevettek, cinkos módra. Négy év távlatából forró

és érzéki emléke maradt meg a születésnapnak, fent a szőlőhegyen, egy vad éjszakáé és a fiatalságé.

– Emlékszel, Zsolt?

Béla sürgölődik a barátja körül, mint egy vidám komondor-kölyök és a boltos-ivadék, a kényes agár…

– Erre iszunk! – Béla az üres üveget lötyögtette. – Anyu, van még bor?

–Éhgyomorra nincs – mondta Hanna erélyesen. – Még az kell, hogy becsípjetek nekem. Katus, adj valamit enni a fiúknak.

– Segítek, kezedet csókolom – ugrott Finály Jóska. – Roppant ügyes házifiú vagyok.

– Majd én. – Bodnár Zsolt felkapta a kávéscsészékkel, poharakkal megrakott tálcát. A vézna fiú készségesen félreállt, s már Hannának magyarázta: – Pompásan érzem magam, tessék elhinni, régen éreztem magam ilyen pompásan!

– Örülök neki –