Szép históriák

GRENDEL LAJOS

SZÉP HISTÓRIÁK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-134-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Grendel Lajos

A TENISZLABDA

A villanegyed úgy emelkedik a város fölé, akár egy emlékmű. A kertek felfutnak a dombtetőre, ahonnan be lehet látni az egész környéket, jobbra a várost, a cifra templomtornyokat, a dombok alatt épülő új negyedet hatalmas bérkaszárnyáival, balra az apró szigetekhez hasonlítható falvakat.

– Jövőre mi is napszámosokat fogadunk – ajánlotta Ica. – Nem akarom, hogy tönkretedd magad a kert miatt. Lassan semmire se marad időd.

Elsősorban őrá nem. Ezt így kell érteni. Ica nem jár le a városba, megelégszik azzal, hogy este felkapaszkodik a kert végébe, és meghallgatja a harangszót. Ilyenkor kémlelődik, mintha azt vizsgálná, melyik toronyban harangoznak, és elcsodálkozik azon, hogy amonnan, a falvak felől egy hangot se hoz a szél.

– Egyszer elviszel oda. A parasztok közé. Innen semmit se látni. Én még sose voltam falun.

– Holnap majd elmegyünk.

Másnap hiába kérlelem. Mire késő délután megérkezem a hivatalból, már ott ülnek nála a diákok, kinyitják kenyérszínű táskáikat, előkerül a füzet, a toll, a szótár, kezdődik a francia óra.

– A passé simple ma már csak az írott nyelvben használatos...

Kész. Ezt még mindegyik tudja, de a ragozásra már Icának kell rávezetnie őket, s a következő órán se fognak többet tudni, mint ma. Kimenekülni a kertbe! A gyerekek is legszívesebben ezt tennék, de se tiltakozni, se magyarázkodni nem mernek. A teniszpályát bámulják, az őserdővé duzzadó parkot.

– Ki lakott abban a kastélyban? – kérdezte egyikük.

– Egy gazdag úr.

– És sokat mulatoztak, ugye?

– Elég sokat.

– És azért vették el tőlük. Mert a bőrünkön mulattak.

– Nem azért. Lebombázták, az úr pedig elköltözött. Messzire, Amerikába.

– És akkor ki lakik most ott?

– Senki.

A gyerek elképzeli az üres szobákat, a falon végigfut egy pók, a folyosón csonkig égett gyertyák, a szolgálók foszladozó ruhája ott hever a cselédszobák sarkában, senki se mer hozzányúlni. Az egyik szobában égve hagyott csillár, a másikban csillár helyett a bevilágító hold.

– Költözzünk le oda. A park felé eső része teljesen ép.

Ica könyörgő szemekkel vár. Gyerekkorában talán arra vágyott, hogy egyszer kastélyban lakjon.

– Mit szólnának a szomszédok?

– Téged az érdekel?

– Érdekel. Azt hinnék, miattuk mentünk el.

Ica a legostobább kifogásokon nevetett a legjobban.

– A varrónő miatt nem jönnél, tudom... Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, honnan ismer ez annyi népdalt. Sose hallottam őket. Lehet, hogy ő maga költi? Vagy a faluról hozta mind? A falusiak munka közben mindig énekelnek.

– Ezt honnan veszed?

– Te mondtad. De lehet, hogy valaki más. Nekem ez nagyon tetszik. Ilyenkor szeretnék együtt lenni velük.

Irma csodálatosan énekel. Naphosszat görnyed a varrógépe fölött, apja szőlőt kapál, a kisfia valamelyik szobába húzódik és játszik. A varrógép zakatolása kihallatszik az udvarra, valami ritmust visz még a mi munkánkba is. Mintha biztonságérzetet, valamiféle megbonthatatlan rendet teremtene maga körül.

– Félek ettől a gyerektől – árulta el egyszer Irma. – Nem megy ki az udvarra, folyton csak játszik. A kockáival. Valamit fel akar építeni, de mintha még sose sikerült volna neki. Néha az az érzésem, hogy nem is ő játszik a kockákkal, hanem a kockák vele.

– Gyerek még.

– Éppen ez az! Egyáltalán nem úgy viselkedik, mint a többi gyerek.

– Társaság kéne neki.

Irma lemondóan legyint:

– Ugyan! Azt hiszi, nem próbáltam? Rájuk se hederített.

Egy nap elromlott a varrógépe. Az ágy szélén ült, riadtan figyelte a kisfiú minden mozdulatát.

– Télen egy hóembert állítottunk a konyha elé. Azt hiszi, örült neki? Csak nézte. Sokáig nézte, aztán bejött. Én pedig hirtelen arra gondoltam, hogy talán az apjának nézi. Valami pótapának. Hát nem furcsa?

Nevetni kezdett. Olyan hosszan nevetett, ahogy csak egyetlenegyszer, álmában. Azt álmodta, hogy az anyja sírja fölött áll, a szomszédos kereszten pedig az ő neve. Mögötte egy ráncos öregasszony, aki arról beszél, hogy mennyire jól ismerte mindkettőjüket.

– Törvénytelen kölyök. De ne gondolja, hogy azért jöttünk el a faluból! Sőt, ott talán jobban szerették, mint én magam.

– Nálunk nem vennék ennyire természetesnek.

Irma vállat vont:

– Nem érdekel. Gondoljanak, amit akarnak. Tudomásul kell venniük.

– Nálunk is előfordult már ilyesmi.

Ez bután hangzott, mintha védeni próbálnám, ami Irmát szemmel láthatólag dühítette.

– Azt a kastélyt puszta kézzel szét tudnám verni.

– Túl vastagok a falai.

Erre mindketten elmosolyodtunk.

– Maguknak jó. Maguk tudnak élni. Csak az a baj, hogy gyerekük nincs.

Aztán maga alá gyűrte az ágyterítőt, újra nevetni kezdett.

– Úgyis a maguké lesz ez a gyerek.

Ica sokszor érdeklődött a gyerek felől. A nyár végére nyugtalanabb lett, de így volt ez minden évben. A kertbe is többször kijött, a teniszpályára is, és úgy sétálgatott a pálya szélén, mintha ő gondozná.

– A jövő héten kivágatom a diófát.

Ica ellenkezett.

– Tavaly is jó termést hozott. Tele van új hajtásokkal.

Érthetetlenül ragaszkodott a korhadó fához. Nekidőlt a törzsének, mintha dacolni akarna a fűrésszel, vagy a testével akarná felfogni a fejszecsapásokat.

– Meglátod, jövőre még el is adhatunk belőle.

Vacsora után arra kért, hogy menjünk le a városba. Legalább sétálni, vagy be egy moziba.

– Ma már elkéstünk. Majd holnap.

– Igazad van, majd holnap.

Később szemrehányásokat tett:

– Trágyázni kellene ezt a fát. Törődni vele. De te csak a szőlővel törődsz.

*

Szombaton beállított Pista, és estefelé lementünk teniszezni. Érdekes játszma volt. Döntetlenre álltunk, s az utolsó szett végén sikerült egypontos vezetéshez jutnom. Pistát bosszantotta a dolog, s egy alkalommal olyan erővel ütött a labdába, hogy az eltűnt a pálya mögötti bozótban. Sokáig kerestük, de a labda csak nem akart előkerülni.

– Eldugtad – gyanúsított Pista elnézően mosolyogva, mint egy görög istenszobor. – Félsz befejezni. Félsz, hogy elveszíted.

– Ha nem tudnád, én vezetek.

– Számít ez?

Dühösen csörtettünk a cserjésben, az ágak ropogása háborús emlékeket idézett. Tábortűz mellett épp így ropogtak a száraz gallyak.

– Ma már hiába keressük.

Ránéztem.

– Elválok Icától.

Pista azt hitte, viccelek.

– Úgy mondod, mintha most jutott volna eszedbe.

– Komolyan mondom. Tudod jól, hogy a házasságunk véletlen volt. A körülmények hülye összejátszása.

– Elkéstél.

Valóban elkéstem?

*

– Trágyázni kellene ezt a fát. Törődni vele. De te csak a szőlővel törődsz.

Másnap minden különösebb ok nélkül áthívott bennünket Irma, és kiültünk a kertbe. A feleségem először volt náluk; kíváncsisága legyőzte ellenszenvét. Egész idő alatt azon törte a fejét, vajon mi késztette a varrónőt erre a váratlan meghívásra. Így aztán csalódott. Képtelen volt megérteni, hogy semmi. Csupán embereket akart maga körül látni. Semmiségekről beszélgetni. Hogy az egész mégis máshogy végződött, annak Ica az oka. Talán ő sem.

– Nehéz lehet így. A gyerek megsínyli.

Lehet, hogy Ica jó szándékkal kezdte. A varrónő még a vállát se vonta meg. Csupa fölényes mosoly volt.

– Az apjának nem hiányzik.

– Ilyen esetekben ez így szokott lenni. A férfi odébbáll, egy-két hónapig lelkiismeret-furdalás gyötri, aztán kész. A nő, a gyerek meghalt. Csak akkor jut eszébe, amikor havonta egyszer fizetnie kell. Ilyenkor aztán egy-két percig bosszankodik.

Irma a fejét rázta.

– Nem hagyott el. Sőt! El akart venni feleségül.

Ica annyira értetlenül bámult rá, mint egy kisiskolás a másodfokú egyenletre. Én sem értettem, s az első pillanatban valami eget rázó tragédiára gondoltam. Talán meghalt. Még az esküvő előtt. Pedig a dolog sokkal egyszerűbb volt. Illetve egyáltalán nem olyan egyszerű, amilyen egyszerűnek ez később a feleségem előtt feltűnhetett.

– Nem szerettem.

Akkor minek feküdtél le vele? – ez a kérdés foroghatott Ica nyelvén, de minden ellenszenve ellenére igyekezett megőrizni a tapintatosság látszatát.

– És ő se szeretett engem.

– Vallja be, kedvesem, hogy még most is védi azt a becstelen alakot.

– Szóval hazudok?

– Nem, csak mindenféle meséket kitalál.

Irma felnevetett. Szinte keresztülszúrt a nevetése.

– Ön ugyan mit tett volna a helyemben? Egész életére elkötelezte volna magát egy embernek, aki egypár napig tetszett, de akit sose szeretett? Kinek tett volna jót vele? Önmagának? Vagy a férjének? Vagy a gyereknek azzal, hogy mást se látott volna, mint veszekedéseket, a meg nem értést, a közönyt...

– Kedveském! – Ica felvette a sokat tapasztalt nő álarcát, olyan képet vágva hirtelen, mint a teázó grófnők két hörpintés között. – Maga nem tudja, hogy mit jelent egy asszony számára a tudat, hogy soha nem lehet gyereke. Én már nem élnék, ha nem tudtam volna alkalmazkodni és beletörődni. Látja, mégis boldog vagyok. Legalábbis elégedett. Számomra nincs nagyobb boldogság az elégedettségnél. Akadt egy férfi, aki így is tudott szeretni.

Talán itt. Itt kellett volna közbeszólnom. Apropó, csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy nem igaz. Elvettem egy huszonöt éves lányt csak azért, mert nyomorultabb volt nálam is. Elvettem azzal a tudattal, hogy sose lesz gyerekünk. Elvettem bosszúból. Hozzám jött egy huszonöt éves lány, mert attól félt, hogy vénlány marad. Hozzám jött annak ellenére, hogy a rendszer számára csak osztályidegen vagyok. Egy a sok közül, akinek ott kellett hagynia a főiskolát. Hozzáment egy elcsapott diákhoz, aki nem tudva mit kezdeni magával, évekig a felesége nyakán lógott. Albérlője lett a feleségének, és megjátszotta a hősszerelmest, miközben boldog volt, ha néhanapján a városban felcsípett egy-egy kurvát. Íme, egy asszony, aki elégedett a férjével. Csupán azért, mert van. Nem is kíván egyebet, csak annyit, hogy legyen. Egy asszony, akinek az elégedettség boldogság. Aki feltételezni sem meri, hogy a férjének ez kevés. Sose fogja elhinni, hogy tíz évet kitörölhetek az életemből, s nekem sose volt bátorságom ezt a szemébe mondani. Talán jogom sincs hozzá. Úgy látszik, nekem a boldogság a becstelenséggel azonos.

*

Bekúsztunk a bokrok közé, félrehajtottuk az ágakat, talpunk alatt szétpattantak a száraz levelek, mintha üvegre léptünk volna. Itt-ott rejtett kőpadokra bukkantunk, növényekkel befutott ösvényekre, ahol hosszú évek óta senki se járt. Az egyik kőpad alatt kisebb üregeket találtunk. Pista szerint valamilyen ismeretlen állatok lakhatnak bennük.

– Lehet, hogy egy ilyen üregbe esett a labda.

– Az lehetetlen – kiáltottam magam előtt is megmagyarázhatatlan hévvel.

– Azt hiszed egyedül jobb lesz?

– Elveszem a varrónőt.

– Puszta szimpátiából. Aztán tíz év múlva egy harmadikat. Azt is szimpátiából.

Pista a fűcsomó között kotorászott. Arról mindketten lemondtunk, hogy a teniszlabdát megtaláljuk, de kíváncsiak voltunk rá, hogy az üregek egész láncolatáról van-e szó. Érdeklődve néztem a fák törzsére csavarodott kúszónövényeket. Az egyik fáról megpróbáltam leszaggatni az indákat, de azok olyan szívósak voltak, akár a megfeszített húr. Mintha alig látható szívókákkal kapaszkodnának a fák törzsére. Nemhogy leszakítani, de lefejteni sem lehetett őket.

– Hogy lehet ennyire elhanyagolni ezt a helyet? – háborgott Pista. Arca verejtékezett, az enyém is, olyanok lehettünk, mint akik ebben a pillanatban másztak elő valami tó fenekéről.

– Patkánymérget kellene itt szétszórni.

Amikor kiértünk az útra, csodálkozva vettem észre, hogy a parkot a házaktól csak egy keskeny aszfaltcsík választja el. Ha fentről nézné az ember, azt hinné, hogy a gyümölcsös egyenes folytatása a ligetnek. Onnan a házak is csak ismeretlen üregeknek látszhatnak.

– Beköltözünk a városba.

– Aztán a fővárosba – indulatoskodott Pista. – Aztán külföldre, a tengerpartra, Amerikába, a Holdra. És közben elfelejted, hogy bárhová mentek is, ketten mentek. És ez benne a pláne.

– Nem érted, hogy itt mindenki úgy él, mintha rajta kívül senki se létezne. Ica is ilyen. Tíz évvel hamarabb halna meg, ha el kellene innen mennie.

Pista rosszallón károgott. Egy darabig ott ácsorogtunk az út szélén teniszütővel a kezünkben, mintha gondolatban akarnánk befejezni a játszmát. Aztán szó nélkül elváltunk. El lehet kezdeni ezt a játszmát?

Hűvös szél kerekedett, fájni kezdett a torkom. Sokáig botorkáltam fölfelé, a park hosszú szakaszon kísért. Hirtelen a villák is apró üregeknek tűntek fel, megközelíthetetlennek, kihaltnak. A játszmát el kell kezdeni. – Hazaérve nyitva találtam a kaput, a konyhában égett a lámpa. Meglepetésemre Irma kisfia ült az asztalnál. Érdekes, a nevét még most se tudom. Ica egy könyvet olvasott. Amikor beléptem, intett, hogy jöjjek a szobába.

– A gyerekkel tenni kell valamit.

Rosszat sejtve ereszkedtem a fotelba:

– Történt valami?

– A varrónőd fölakasztotta magát.

Ica még mást is mondott, de a szavak értelmét képtelen voltam felfogni. Csak az utcai lámpa fénye maradt, az árnyak szigorúan mértani alakja, a félhomályban lapuló megszeppent bútorok.

– S Irma apja?

– Dühöng. Valami levélről beszélt, meg hogy a gyereket mi neveljük fel.

– Én nem bánom.

– Sejtettem. Nekem igazán mindegy. Beadjuk egy intézetbe. Elvégre most már mi rendelkezünk vele.

Mi rendelkezünk vele. S velünk ugyan ki rendelkezik?

TIZENNYOLC NAP

Ugyanabban a pillanatban ébredek föl. A folyosón elbődül a sziréna, áthatol a maradék álom gyémántrétegein. Úgy rémlik, kiterítve fekszem, s a szirénabúgással elszabadult erő egyre magasabbra repít. Súlytalanul lebegek az álom és ébrenlét határmezsgyéjén. Fegyelmezetten lépek ki az álomból, talpam megérinti a padló hűvös felületét. Az emeleten lovascsata dúl, dübörög a plafon, reszketnek az ablakok. Az órára pillantok. Két év óta úgy alszom, hogy a karóra a csuklómon, s ébresztő előtt pár perccel a szorongás katapultja vet ki a mély álomból. A szorongásé, amely szerencsére tüstént elmúlik, de a szervezetem mégis éjszakáról éjszakára újratermeli. Hajnali fél négy. Tintakék folyadékba mártva a laktanyaudvar, a bejárat előtt virrasztó neonlámpa burája körül éjjeli lepkék és bogarak piaci nyüzsgése. Innen is, onnan is halk káromkodás a sötétből. Mégsem mozdul senki sem. Ma a prágai fiú a napos, együtt vonultunk be, s most először a folyosó túlsó végében alvó szakaszt kelti föl. Ha ugyan föl kell kelteni még valakit! Becsületére legyen mondva, nem siet. Megáll az ajtóhasadékban, megköszörüli a torkát, lenyűgözően higgadt.

– Riadó!

S mindez tizennyolc nappal a leszerelésem előtt. Hátul a szobában meggyújtják a petróleumlámpát, s a földerengő sárga fényben pillanatokon belül darázsfészek a szoba. Pokrócot göngyölítenek az ablakokra, az előbbi egyperces lazsálásnak vad futkosás az ára. Valaki hangosan biztatja magát. Gyerünk, gyerünk, az istenit! Az elszabaduló pokolban én vagyok az egyetlen, aki nem siet. Ötször teszem meg a rövid utat az öltöző és a szoba között. Először a gázmaszkot felejtem el, másodszor a melegítőt, harmadszor a szappant, negyedszer a cigarettát, ötödször elfelejtem bezárni a szekrényt. Ez tilos ugyan, de fütyülök a tilalmukra, a szekrényben a civil ruhám lóg. Magát a szórakozottsága miatt csukatom le egyszer. De a századparancsnok nem lehet még itt. Mind az ötször görnyedt hátak fölött lábalok át, s még javában öltözködöm, amikor mások már felsorakoztak a folyosón. A nadrágszíjammal bajlódom, pedig a napos a géppisztolyokat osztja már. Ropognak és nyikorognak az emeletes ágyak, hangfoszlányok kavarognak a szoba büdös, áporodott, mocsári levegőjében; a falak roppant ernyőjén az indulatok kusza árnyékokká absztrahált röntgenrajza. Az utolsó riadó, mondja mellettem valaki. De mit számít, hogy hányadik, ha a java hátravan még. Kettesben maradunk Honzával. Honza kétségbeesetten próbál begyömöszölni valamit a hátizsákjába, ami nem fér be oda. Akkor ököllel nekimegy a zsák púpjának, az egész kramancot a földhöz vágja, és kétszer belerúg. Úgy kapkod, mint az első napokban, amikor mindnyájan nevetségesek voltunk, mint most ő; a tekintetünk is fátyolos volt, s a szájunk szegletében összegyűlt a nyál. Én ezt nem bírom. Elegem van belőle. E-le-gem. Tizennyolc nap, nyöszörgi, és megkér, segítsek neki behúzni a szíjat a hátizsákon.

– Hát nem mindegy, te ökör!

Feljajdul. Megint mi vagyunk az utolsók. Az ügyeletesasztalnál a prágai fiú cigarettázik már, a hamut egy műanyag szappantartóba pöcköli, s láthatólag jókedvű. Bármi történjék is, ő a laktanyában marad. Az asztalfiók félig kihúzva; megelőző manőver, ha netán tiszt jönne, eltüntethesse benne a hamutartónak rögtönzött dobozt. Honza eközben már a második stádiumban. A hátizsákon ül, békés turista, aki az imént fogyasztotta el reggelijét, s most a napfölkeltét várja. Ideje indulnunk, mondom. Meg sem hall. Civilben cukrászsegéd, nagy lapátkezével ha lekenne valakinek, azt aligha vakarnák fel egyhamar. Na gyere, fiú, mondom még egyszer, s gyengéden meglököm a vállát. Honza feltápászkodik, s lecsavarja a petróleumlámpa lángját; én hónom alá kapom a hálózsákomat, s akkor végre tényleg elindulunk. Eszembe jut, hányszor figyelmeztettem pedig. Itt minden kiszámíthatatlan, öregem; ha az ember nincs állandóan résen, hamar a fejére ütnek. A földszinti lépcsőfordulón összefutunk a századparancsnokkal. Hamuszínű arcáról és beesett szeméből látszik, hogy úgy rángatták ki az előbb az ágyból. Mi árnyékban vagyunk, szerencsére a sapkánk a szemünkbe húzva, így nem ismer meg bennünket. Dögölj meg, morogja Hozna. Hiába beszélek neki. Újonckodásunk első időszakában egy alkalommal tiszti iskolába toboroztak bennünket, s nem sokon múlott,