Napfoltok

ILLÉS ENDRE

NAPFOLTOK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-440-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Illés Endre

ERDÉLYI ARCOK

AZ ENCIKLOPÉDISTA

(Apáczai Csere János)

– Én gondolkodom, azért vagyok.

Magyar szavakkal így írták le először Descartes híres alaptételét. „Én gondolkodom, azért vagyok. Minden megtudható dolgok között legelsőbb és bizonyosabb." Descartes alig öt éve halt meg, Olaszországban és Angliában még a nevét sem hallották, de a hegyek közé szorított kis Erdély fia már könyvet ír ezekről a gondolatokról. Magyarul írja, honfitársainak írja. Mindenről tudósítani akarja őket: filozófiáról, teológiáról, az égi dolgokról és a földi dolgokról, „új tsinálmányokról", geometriáról, a földről, a népekről, a tudományról – a világegyetemről, ahogyan 1653-ban a világ önmagát ismerte.

Magyar Encyclopaedia – ezt a címet írja Apáczai Csere János munkája fedőlapjára. – Enciklopédia „azaz minden igaz és hasznos bölcseségnek rendbe foglalása és magyar nyelven világra bocsátása".

A descartes-i gondolat alapja a feltétlen kételkedés. Milyen jellemző ellentmondás, hogy a magyar tanítvány döntő élménye: a feltétlen hit.

Hinni abban, amit csinál. Feltétlenül hinni, hogy érdemes csinálnia. Olyan fogalmakról kell majd írnia, amelyek kifejezésére magyar szó sincsen. Semmiség. Ha nincsenek, hát teremt ilyen szavakat. „Én gondolkodom, azért vagyok" – milyen olvadékonyan, engedékeny lágysággal ömlik ma is ez a mondat. Mondhatjuk-e bármikor szebben, egyszerűbben? Hogy sok szava elavult, vagy érthetetlen? Milyen természetes! Előtte Szenczi Molnár Albert a matematikát csak hat szóval tudta meghatározni, itt tartott abban a korban a magyar nyelv – Apáczai minden tudományos fogalomra egyetlen pontos, tömör magyar kifejezést keresett. Hogy sokszor eltörte azt is, ami addig volt – csodálhatjuk-e? Nem is írói, inkább szobrászi munkát végzett: a nyelv megműveletlen, nyers gránittömbjéből kellett kivésnie az új fogalmakat és szavakat.

De a szó anyagánál mennyivel merevebb, hajlíthatatlanabb az ember! Amikor teljesen vállalta sorsát, tudta, nehezebbre esküdött fel, mintha valaki a csillagokat akarná elérni kezével, az égről közénk húzni le a holdat, vagy az óceánt egy kis árokba szorítani. Mert lehet-e többre, különbre vállalkozni, mint hazánkat, honfitársainkat feljebb emelni, nemesebbé tenni?

Még csak felrónunk sem szabad, hogy idegenkedve fogadták. Történhetett-e volna másképpen? Eleitől fogva mindenhol ez volt a sorsa az ilyen álmodóknak és megszállottaknak.

„Abban az időben – írja önéletírásában Bethlen Miklós erdélyi kancellár –, a szegény magyarok, kivált Erdélyben, úgy hitték, hogy ha valaki nem német és plundrában nem jár, nem is lehet tudós ember." Ő volt az, aki ezt a hitet megdöntötte. Milyen rajongó tanítványai akadtak lassan. Abban az időben – vallja megint csak Bethlen, aki fiatalkorában maga is Apáczai tanítványa – bevitték az együgyű gyereket az iskolába, ott a latin nyelv haszontalanságával töltötték a kincs időt, eltelt nyolc esztendő, és az igazi műveltség nélküli nemes fiúk még a latin nyelv alapját sem tanulták meg, nemhogy szólni tudtak volna szavaival. Ez az iskolázás csinálta Erdélyben a sok nyomorgató, istentelen urat, főembert. Az ilyesfajta nem ismerte azután hazája történetét, nem tudta a törvényeket, mégis országot, hadakat, tömeget igazgatott.

Amikor Bethlen Miklós, mint iskolásfiú a kiváló mester osztályába került, zavara és tudása egyre tisztult. „Apáczai az elébbeni chaost rendbe vette, nagyobb világot hozott az elmémbe, úgy hogy jómra fordult a korábbani hiábavalóságnak tanulása is…"

– Én Apáczait, mint atyámat, úgy tartottam, szerettem, becsültem és emlékezetét ma is becsülöm – fejezi be vallomását.

Tanító volt, mester; a legnemesebb lélekkel és hévvel.

Ő maga Hollandiában tanult. Püspöke juttatja ki a szegény református fiút a híres külföldi egyetemekre; Leydenbe, Utrechtbe, Harderwijkbe. Itt megtanult héberül, arabul, görögül, latinul, hamarosan beszéli a holland, angol, francia nyelveket. Minderre három éve jut, ekkor a teológia doktorává avatják. Megházasodik, holland feleségének szülővárosában, Utrechtben telepedik le, most kezdi írni Enciklopédiáját.

Ilyesfajta teljes összefoglalásra a németek se gondoltak addig. Világképet adni az otthonvalóknak – ez hajtja Apáczait. Mert mindig hazagondol. Könyvtárakat olvas végig, írja munkáját, és honvágyába beleremeg a mű.

Európai földrajzánál tart például. Felsorolja a napkeleti országokat, s hirtelen úgy fordítja a szót: „Itt vagynak Felső és Alsó Magyarország, Erdély (szegény hazám vallyon mikor látlak!), Dácia, Mysia, Rátz és Görögország." Áttér a hegyekre, s a tudományból észrevétlenül emlékezés lesz: „Amerikában van a Popoc Anpeche, Syriában a Lybanus, Erdélyben a Fogarasi havasok, ugyan itt Fejérvárhoz nem messze a Kecskető, Bartzában a Kotla, Vargyas mellett a Tsudakő, melynek az oldalában egy nagy kerek lik vagyon, mire nehezen hághatni fel és osztán oda bé rettenetes üregek vagynak s denevérek sokasága; egynéhány óráig jártam tizenegyed magammal benne, gyertyáknál, de végét sohasem érhettük; sok emlékezetre méltó dolgot láttam benne."

Nehéz tárgyilagos, hideg tudósnak lenni, Erdélytől távol. De vajon Erdélyben könnyebb-e?

Huszonhat éves, amikor eléri otthonának hívása. Csulai György püspök felajánlja neki a gyulafehérvári iskola egyik tanári állását – hogyne indulna! Útiköltséget is kap, s mi lehetne jellemzőbb rá: elhatározza, igen szerényen fog utazni, s az így megtakarított pénzen kinyomatja félig elkészült Enciklopédiájának első íveit. „A számomra küldött útiköltségnek egy részét – írja –, minthogy más módom nem volt, a könyvnyomtatónak adám." A munka nagyobb fele – 487 oldalból 250 – ilyen módon még indulása előtt el is készül; de a teljes mű csak két év múlva jelenik meg.

Ezerhatszázötvenháromban vagyunk, augusztus 29-én érkezik meg Apáczai holland feleségével Gyulafehérvárra. Ez olyan megrendítő, szép nap, hogy a viszontlátásra emlékezve, ezentúl minden augusztus 29-én – élete végéig – böjtöt tart.

Itthon persze mi várhatná? Csalódás, megalázások. Kollégiumi fizetése 250 forint; ezt ő kapja, az erdélyi vér. Az idegen vér, a kollégium egy másik, úgy látszik, előbbre való tanára, Bisterfeld nevű 1800 forint javadalmazással tanít. „Oda fel Hollandiában professzori tisztességes hivatala és kenyere lett volna, ha nemzetségéhez, hazájához, abban dicsőséges Istenéhez való szeretete le nem hozta volna Erdélybe" – írja halála után első életrajzírója.

De Apáczai nem ügyel az ilyen hántásokra. Ő felrázni akarja az embereket, felrázni Erdélyt. Amikor először lép katedrájára, értekezést olvas fel, s ebben a beszédben a hazai érzékeny lelkeknek megdöbbentő dolgokat mond:

– Inkább könny, mint szónoklat illik most hozzám, mikor a szégyenletes tudatlanságnak, tehetetlenségnek, nyomorúságnak roppant tengerét látom a magyar nemzet örök gyalázatára. Aluszékonyak, tudatlanok, meztelenek vagyunk, minden az idegenek kezében van. Még a mesterségek sincsenek magyar kézben, a szerszámokat idegen nevükön hívjuk…

Így beszélt a külföldi egyetemekről hazatért erdélyi fiú, s így kovácsolta össze maga ellen tanártársait, feljebbvalóit, városa polgárait.

Két évig taníthatott. Azután elüldözik Gyulafehérvárról, a kolozsvári elhanyagolt kis latin iskolához helyezik át. Kolozsváron néhány lelkes hívő fogadja szeretettel, tanítványainak egy része utána szökik. Itt találja meg igazán önmagát, tanítása itt lesz egészen tiszta és bátor.

– A rákot a Szamosba fojtották – jegyzi meg gúnyosan Bethlen Miklós, az üldözők ostoba hajszájára célozva.

De az ellenségei itt sem hagyják el. Kolozsvári katedráját még szigorúbb beszéddel foglalja el, mint a gyulafehérvárit. Tanítványait megszégyeníti, hogy legtöbben nem a tudomány kedvéért járnak iskolába, inkább azért, hogy menekedjenek az otthoni munka elől. Ha elvégzik iskoláikat, a semmittevésnek éljenek, szellemi tunyasággal gyalázzák meg hivatalukat. Hármas tétele: a tanulók gyűlölik a tanulást, a tanítók kedvetlenül tanítanak, az urak tanulatlanok.

Mindezt Kolozsváron se hallják szívesen. A református templomban következő vasárnap az istentiszteleten prédikációban támadják. Mindenhol harc, mindig tusakodás folyik körülötte.

Milyen tiszta ember.

Visszás érzés, hogy munkáit – az Enciklopédiát vagy a Magyar logikácská-t ma mégsem olvashatjuk már mosolygás nélkül. Apáczai, a tudós, egybeolvasztotta korának jelentős munkáit, de nem mindig a legjobb, legmegbízhatóbb műveket.

Az elefántról például olyasmiket tudunk meg az Enciklopédiából, hogy ez az okos állat szinte szólni és írni is megtanul. Ha harcolniuk kell, a nyilakat sebesülttársaikból gyengéden kivonják. Istenként tisztelik a holdat, újholdkor folyóvízbe szállnak, magukat vízzel meghintik, ágakat tördelnek, s a magasság felé fordulva lassan mozgatják a letördelt gallyakat. Mikor tengerre viszik őket, addig nem szállnak hajóra, míg hajcsáraik esküvel nem erősítik meg előttük, hogy visszahozzák őket szülőföldjükre.

Az oroszlánról azt állítja: olyan erős állat s olyan kemények a csontjai, ha megütik, tűz szikrázik bőre alól, mint a kovából.

De legyünk alázatosak – háromszáz év múlva vajon milyen mondataink miatt fognak rajtunk mosolyogni.

Mindössze öt évig taníthatott. Két évig Gyulafehérváron, három évig Kolozsvárott. Igen korán meghalt.

Még ma is fontos tudnunk, hogy mit tanított. Egész életével, minden tettével azt hirdette, hogy a nemzet megújhodása egyes-egyedül a fiatalság nevelésétől függ, és a művelődés medre csak az anyanyelv lehet. Még fontosabb életének nagy példája: szenvedélyes hit nélkül alacsonyrendű topogás élni, s a halállal talán csak a szenvedély békíthet meg. Mondhatunk-e ma ennél szorongatóbbat, igazabbat?

Harmincnégy éves, amikor tüdeje végleg elfullad. Bethlen Miklós önkéntelen keserűséggel így búcsúztatja:

– Apáczait az Isten ebből az ostoba, háládatlan magyar világból, mely őrá méltatlan volt, kivette.

Kivette őt. De életét és halálát a legszebb példák egyikévé nemesítette.

Portréjától elválaszthatatlan Németh László Apáczai-drámájának utolsó mondata, az elgyöngülés, a nagy fáradtság, a visszatekintés sóhaja:

– Ha tudtam volna!…

A HARAGVÓ

(Bethlen Miklós)

Éjszakai ember vagyok.

Zsúfolt napok után úgy száll meg a fáradtság, hogy a pihenéshez is fáradt vagyok, az alváshoz sincs elég erőm.

Tegnap késő este is a könyvespolc elé kellett lépnem: a fáradtságtól végül az olvasáshoz menekültem.

Vaktában emeltem le egy könyvet: rég forgatott, nagyon kedves könyvem volt – az egykori erdélyi kancellár, Bethlen Miklós önéletírása. Mohón belelapoztam.

Az emberek félszegen mutatkoznak be. Aki hallgat, az könnyen szürkévé válik. Aki meg azonnal sokat beszél magáról, az inkább taszít, mint vonz. De Bethlen Miklós ismeri a titkot. Sokat beszél önmagáról – és rokonszenvesen.

Hadd idézzem: „Szemem felette fekete és fényes volt, akármely sólyomszemnél nem alábbvaló, lánynak sokat ért volna" – így tud elénk lépni.

Mondataiban mi a megejtő varázs? Hogy csak érzékletes képekben tud beszélni. A szakálláról például így: „A tarisznyája megvolt, de a madzaga kétfelől inkább a torkomon volt, mintsem az orcámon."

Tudja dicsérni magát: „Meglehetősen szép voltam – erőm termetemhez nagyobb, mint sok ember gondolta volna; kezem ujjai is, körmei is szép hosszúak. S tudja ócsárolni magában, ami rossz: „De lábam ujjai, körmei rút, ocsmány tekercsek, talán a szűk csizma miatt. Még csodálni is tudja teste kiválóságait, ízléssel, mértékkel, tréfával: „Bajuszomba néha egy-két szál, ha fehéredni kezdett, egy kevés idő múlva megsárgult, majd visszafeketedett, úgyhogy az urak még reám fogták, hogy a szép, ifjú feleségem tépi ki."

Baj döfködi, gond szorongatja, ifjúkorában tanúja a megrendítő élménynek, Zrínyi Miklós vadkanhalálának, körülötte haldoklik Erdély, ő maga sokat harcol elleneivel, végül, tizenkét évi rabság után, Bécsben hal meg, de a jó szerencsét, a pogány istenek testi kegyelmét szinte tapinthatóan érzi élete fölött lebegni – ilyen dicsekvő mondatai vannak: „hosszú és késő őszülésem volt".

Éjszaka van, már rabja vagyok, telhetetlenül olvasom.

Vigasztaló író. A rossz ellen a jót szegezi, a nagy kudarcokra jelentéktelenebb részletdiadalokkal felel, s a kételyek elől felhőtlen önelégültségbe menekül.

A haragról külön kis fejezetet szerkeszt – milyen kedves, milyen friss és gyanútlan ez a néhány oldal! Hát igen… sokat morgott életében, talán még többet haragudott, s toldjuk meg a mondatot az ő szavaival: „Ha pálca volt a kezemben, hamar verekedésre is fakadtam."

S elsorolja, kikre morgott, kiket pálcázott meg: összeszidta még az öccsét is, Bethlen Pált, kivált vadászatokon, és nagy bosszúságaiban meg-megcsapatta inasait is meg tiszttartóit meg idegen szolgákat. Először azt hiszi, csak keveset, aztán mégis kerekedik, bővül a névsor. Nagyon indulatos volt, hát persze hogy újabb meg újabb nevek jutnak az eszébe.

Indulatos volt, de csak percekre volt veszélyes – ismerte magát, s ő figyelmeztette jó és rossz embereit, fussanak, bújjanak most előle, mert elkapta a harag hulláma. Ilyenkor még azt is megtette, hogy fújtatva, lobogva olyan helyre menekült, ahol nem könnyen akadt pálca a kezébe.

Az is bántotta, hogy annyit szitkozódik. Jól tudta: „Az ember ilyen indulatja az Isten igazságát nem cselekszi." Ezért büntetésekkel is próbált önmaga ellen harcolni. Egy-egy szitokért egy sustákot vetett ki magára bírságul – becsülettel meg is adta a pénzt a koldusoknak. S figyeljük csak, most következik a kedves csattanó: hamarosan fel kellett hagynia az önbírságolással – ó, nem, nem azért, mintha sajnálta volna a pénzt. Azért kellett felhagynia saját megjavításával, mert észrevette, hogy szitok és harag nélkül sokkal keményebb, kegyetlenebb, mint előtte volt.

Akiket megvert, megszidott, azokat később megajándékozta, s az emberek boldogok voltak körülötte. Boldog volt mindkét felesége is, atyafiai, barátai, még az ellenségei is; egész cselédsége. Eszébe sem jut: megalázhatott, megalázott embereket.

Arra való a kémény a házon, hogy kijöjjön rajta a láng, füst, korom, arra való az ember indulatja is – ő legalább így gondolja. „Isten oltalmazza meg gyermekeimet a szitok nélkül levő, halovány, hallgatag emberektől – riad fel ijedten. „Isten oltalmazzon meg mindenkit tőlük.

Eddig Bethlen Miklós.

Már mélyen bent gázolok az éjszakában, becsukom a könyvet – de Bethlentől csak nem szabadulok.

Milyen szerencsés ember volt, szinte irigyen gondolok rá. A haraggal játszott – és senkit nem tört szét a haragja. Nem mérgezte meg a maga életét, s nem tud róla, hogy mérgezetté tett volna másokat. Ő tulajdonképpen nem viaskodott igazában a haraggal: az indulat csak felcsapott benne, lobbant s elaludt. Talán nem is ismerte a haragot. Nem tudta meg erről az érzésről soha, milyen nemes fenevad: csak a legkedvesebbre támad, csak a visszahozhatatlant, a meg nem ismételhetőt pusztítja el életünkben. Alább nem adja.

De valamit mégis jól sejtett a harag körül Bethlen Miklós – kell, kell valamennyi harag az élethez. A harag mindig támadás az igazságtalanság ellen. A harag öröktől fogva az igazság beteljesítésének a vágya. A harag tehát hit is egy magasabb, igazabb világrendben. A harag erő; nélküle puhák, pipogyák lennénk. A harag választja el a hitványt a jótól és igaztól. Aki meg igaz, azt megnemesíti a harag: kiszabadulni minden földi kötelékből; vakon belevág saját érdekeibe, igazságtalan lehet, de csak az igazat szomjazza, olyan tisztán lát, hogy meg kell vakulnia a szemébe vágó fénytől, olyan védtelen lesz, hogy szinte eszmévé nemesedik.

Nem dicsérem a haragot, inkább félek tőle – de azt hiszem: vállalnunk kell. A harag létünknek az a titokzatos, belső hormonja, amely nélkül fehérvérűek is lennénk. Puha csontúak és puha lelkűek.

A BETŰSZEDŐ

(Misztótfalusi Kis Miklós)

Két kolozsvári diák – alig száz éve – koporsó alakú sírkőbe botlik a házsongárdi temetőben. A síremlék régi lehet, talán több száz éves is. A kőbe valamikor verset véstek, a két fiú akadozva betűzi:

Sietsz boldog lélek; de mi nem bocsájtunk,

Numidiából is köveket hozatunk,

Példára azokból oszlopot csinálunk,

Emlékezetedre arra igyen irunk.

A sorok ismerősek, ezt a verset Páriz Pápai, a szótáríró írta, úgy illik, hogy ezt minden értelmesebb diák tudja. A száraz, egymás mellé rendelt mondatok abból a verses életrajzból valók, amely legkedvesebb barátjának, Misztótfalusi Kis Miklósnak életét bontja ki. Így találták meg a „kolozsvári vasműves" ismeretlen sírján.

„Kicsiny Erdélyben ellenségei így csúfolták: „A vasműves.

Nem is vassal dolgozott – ólommal. Vas? Az ő féme nemesebb volt az aranynál is: betű lett belőle – könyv, szellem, biblia, szótár, hármas história.

A legszebb betűket metszette Európában. Református volt, de XI. Ince pápa egyik munkájához nála rendelte meg a különleges betűanyagot. Medici Cosimo arra biztatta, hogy költözzék Firenzébe, és telepedjék meg udvarában. A bécsi jezsuiták nem győztek betelni betűinek formájával: „ezeknél szebbet sohasem láttak. Még Ázsiából is érkezett hozzá rendelés. Minden betűjéért egy tallért fizettek. Feljegyezték, hogy az alatt a néhány év alatt, amíg Amszterdamban élt „néha targoncával szállították a pénzt szállására.

S amikor azután idehaza, a kicsi pátriában átveszi a kolozsvári református egyház nyomdáját, egyszerre hiábavaló minden erőfeszítése: könyveit alig vásárolják, portékájával sokszor hetivásárokra szorul, kollégiumbeli tanár ellenségei azzal is megvádolják, hogy egyházát megkárosította, száz betűért huszonöt dénárt számított.

A fordulat így durva és olcsó.

De ilyen durva, olcsó, szögletes valóság idehaza élni.

Mégis az Apáczai Csere Jánosok, a Misztótfalusi Kis Miklósok élete a legnemesebb jelkép: idehaza kell élni.

Páriz Pápai, az osztálytárs, ezzel a nyugtalanító mondattal fordul barátjához, az enyedi teológushoz:

Prédikálni bőségesen sokan vagyunk már itt Erdélyben. Könyvnyomtatónk még nincs. Ha szolgálni akarod hazádat, szánd magad rá e mesterségre.

Misztótfalusi Kis Miklós éppen harmincéves, amikor Amszterdamba ér. Útiköltségét püspökétől kapta, biztatást Bethlen Miklóstól – az emlék, amit útjára magával visz: a süllyedő Erdély, a kirabolt, rongyosodó Tündérkert. Odahaza szalmával kitömött, levágott rokonfejeket visznek szekereken Konstantinápolyba, itt Amszterdamban béke van. Az a nyugati béke, amely oly finom, kínzó mérgekkel sebzi meg évszázadokig a külföldre került magyar vándorokat. Az a különös, harcos béke, amely a tudományoknak, a gondolatnak, a szabad áramlásnak békéje.

Kilenc évig él az itt rekedt enyedi teológus Amszterdamban, napjait a harmadik hídnál emelkedő hatalmas épületben tölti, az öreg Bloeu világhírű nyomdájában. Drágán él itt. Fél évre kétszáz tallért fizet csak azért, hogy tanulhat. Szerszámait maga veszi, lakását, élelmét – ha tudja – maga fizeti. Mindez olyan szorítás, hogy könnyű legyen később a valóságon diadalmaskodni. Hogy keményebb legyen a test és lélek, görcsbe rándultabb a szándék és akarat.

Odahaza a bibliát szeretnék újra kinyomatni, Károli Gáspár vizsolyi bibliáját. Gyűjteni is kezdik a pénzt, kettőezer-ötszáz tallér kellene hozzá. De a pénz csak nem gyűlik egybe soha, vagy a török viszi el sarcba, vagy más ínség apasztja el. És ekkor az egykori enyedi kollégista levelet ír a hazaiaknak: „Hozzáfogok én, a szegénylegény, és megmutatom, hogy a szegénylegénynek odaadása többre visz, mint egy országnak immel-ámmal való igyekezete."

Csak az édesfiú beszélhet ilyen keserűen. Első tallérjait szerzi éppen, s ezentúl minden pénz arra kell, hogy kinyomassa, egyedül ő nyomathassa ki ímmel-ámmal igyekvő kis hazájának a bibliát. Az igazi bibliát, a megigazítottat, a hiba nélkül valót.

Amikor ezt odahaza meghallják, megbotránkoznak. Teleki Mihály, a kancellár ugyanazt mondja, amivel Apáczai Csere Jánoson is végigvágott néhány évvel előbb:

– A tengerbe vetni ezt a hitvány embert!

De Misztótfalusi Kis Miklós mégis kinyomatja bibliáját. Maga metszi betűit, maga faragja dúcait. Háromezer-ötszáz példányt nyom, a Zsoltárokból, az Újtestamentumból még külön ezret. Előbb hazaküld egy-két könyvet – odahaza belelapoznak, olvassák, és megenyhülnek. Jöjjön haza, szükség van Erdélyben ilyen férfiakra – ezt üzeni még Teleki Mihály is.

Kilenc amszterdami év után Misztótfalusi Kis Miklós hazaindul. Európa legelső betűmetszője – a pápához, fejedelmekhez mehetne, ő Erdélyt választja. És ebben a választásban nincsen semmi hivalkodás, mártírönteltség, inkább űzöttség és öröm fűti: minél több könyvet kinyomtatni odahaza, magyar könyveket, erőt adó könyveket. A megszállottak tesznek így, és a megszállottság ellen nincs orvosság. Nem is jár érte elismerés.

Kis Miklós útitársa sok ezernyi biblia, ezeket viszi magával haza. És ez az útitárs majdnem bajba sodorja. Súlyos, nagy ládáit útközben egy lengyel főúr felnyittatja, azt hiszi, hogy eretnek bibliákat csempésznek, az egész rakományt pincéibe záratja. Egy rablócsapat vágja ki Misztótfalusi Kisnek a bibliákat.

Ami idehaza történik, az már alig érdekes, száznyi példából ismerős. Először megbecsülik a vándort, aztán megmarják. Misztótfalusi Kis Miklós előtt az a néhány magyar betű „úgy mászott könyveinkbe, akár a teknősbéka"; olyan is volt a formájuk. Az ő kiadványai ma is remeklések, Haller János Hármas Istóriáját – az ő tervezésében – csak gyönyörködve és ámulva lehet nézni.

De persze itt az irigyek. Felesége szebben öltözik, mint némely tanárné. Ő maga kis házat vesz. A nyomdájába került kéziratokban irtja a hibákat. A tanárok felhorkannak, mindezt alig lehet tűrni.

„Aki tengerbe esik, vagy megissza mind, vagy kiúszik, másként belehal" – írja az üldözött.

Ő megkísérli mindkettőt. Meginni ezt a kicsiny, házsártos, irigy Erdélyt. És amikor ez nem sikerül, hát ki akar úszni a sok mocskolódásból: könyvet ír, ez a könyv a híres Mentség. Rekedt vágy a könyv, szembefordulás a kíméletlen kopókkal, magyarázkodás is, de még inkább visszavágás. Személyeket sértő sokféle vágás. És méltóságteljesen sorra megharagszanak a papok, a tanárok mind, megsértődik Bánffy György, a nagyúr is. A vádlót zsinat elé idézik. És Kis Miklósnak bocsánatot kell kérnie. Fiatalon fáradt és rokkant ember. Beteg. A sok munka elgyengítette. Vándorútra különben is csak egyszer mehet az ember. Mit tehetne?

Négy év alatt száz könyvet jelentetett meg eddig. Még négy évig vezeti nyomdáját, de ezalatt már csak harminc az új kiadványok száma. Saját könyveit el kell égetnie. Reformátori kedvét, újító szellemét megkötözték. Aki negyven évig dacot és kalandot formált életéből, az most kiégve, megfélemlítve, elgyötörve kis ügyekben is alázatos kérvényeket ír elöljáróinak. Olyasmiket kér, ne legnagyobb ellenségeit tegyék meg cenzorainak.

Ötvenkét éves, amikor meghal. Sírjánál hárman beszélnek. A három szónok közül kettő ellensége. Bosszú ez? Vagy csak ostobaság? A három beszédet könyvben is kinyomtatják, és titkos kezek csakhamar az összes példányokból kitépik a harmadik szónok, a jó barát beszédét. Az utókorra már csak a két ellenség búcsúztatója marad.

A DOHOGÓ

(Apor Péter)

Milyen szép a fiatalság! De csak a saját fiatalságunk. Mi hasznunk a máséból?

Egy hatvanéves öregúr dohog alsó-torjai udvarházában. Ez az öregúr fiatalkorában Erdélyből Bécsbe került, előkelő, hatalmas családokhoz volt bejáratos, grófnő feleséget szerzett, hazatérvén Küküllő megyei főispán lett, harminckét éves, amikor Háromszék főkirálybírája, harminchat éves, és báró lesz, három évvel később császári aranyláncot akasztanak nyakába. Ilyen szép a fiatalság. De azután minden ízét veszti. Amikor az ember átlépi a hatvanat, akkor már mások szereznek grófnő feleséget, másoké a főispáni szék, mások ízlelik az ételeket, a nőket, a vadászatokat és a lagzikat – mi szép van ebben?

Az öregúrnak nem tetszik az új Erdély, amelyben minden más, mint az ő fiatalságában volt. Hosszú, mérgelődő könyveket ír az erkölcsök változásáról, majd unalmában és csillapíthatatlan bosszúságában versre fordítja, amit előbb prózában írt meg:

Náj, módi, náj módi,

sok módi, rossz módi,

Elmulék az régi, igaz magyar módi.

Így kesereg az öregúr. Persze hogy elfogult. Persze hogy igazságtalan.

Ezerhétszáz után a Habsburgok keze elér Erdélyig, és a Királyhágón túli élet néhány év alatt erősen megváltozik. Ez az új Erdély kevély, cifra, felfordult állapotú és koldus, ő meg csak „Erdélynek régi együgyű alázatos idejében való gazdagságát tudta dicsérni, egyedül azt tartja emberhez méltó életnek. Az öregúr különben nem afféle puha, fogatlan, örökkön káráló vénasszony. „Gyükeres székely ő, a régi Erdélynek holtig hű, megmaradott fia: báró al-torjai Apor Péter. Amaz Opur nemzetségből való, akik Bálványosvárát építették, ősei erős indulatú pogányok voltak, s csak kemény harcok után vették fel a keresztény hitet. Természetesen ez is régen a múlté. Apor Péter buzgó katolikus – végrendeletében megelégedéssel dicsekszik, hogy protestáns embert vezetett vissza a katolikus egyház bástyái mögé.

Mi szúrja a „náj módiban"? Legelsősorban az a sok titulus! Midőn Báthory Zsigmond fejedelem átengedte Rudolf császárnak Erdélyt, úgy megszaporodott a titulus, „hogy midőn Székely Mojzes hadaival együtt elveszett volna az Barczán, csak egy szántóföldön tizennégy gróf és nagyságos úr teste feküdt". Hát élet ez, hát tisztességes világ ez? Annyian vagyunk grófok, bárók, egyéb nemesek és nagyságos urak – írja 1700-ban Apor –, „hogy ha úgy viselnők a grófságot és báróságot, mint a régi magyarok viselték, egész Erdély nem vala elég, hogy titulusunknak megfelelhetnénk".

Gróf volt például Apor István. (Hiába, legszebbek a családi példák!) Ő igazán tudta viselni a grófságot. Gróf volt, mert csak közönséges, mindennapra kijáró ezüsttála nyolcvannyolc volt, ugyanannyi ezüsttányérja, amelyek olyan vastagok voltak, mint az ontalak. Magának és feleségének arany „kalánokat" adatott be az asztalhoz, ezüstből való borhűtője pedig olyan nagy volt, hogy egy hatesztendős gyereket megfüröszthettek benne.

Köntöseit is csak három vagy négy hónapig viselte, azután behívatta valamelyik szolgáját, s az egész köntöst meg mentét, mely rókatorokkal volt bélelve, a dolmányt, a nadrágot, a nyusztos süveget, a selyemövet, „azmint maga viselte, egészen mind oda ajándékozta". Nyolcvan-száz szolgája volt, s az egész háznak oly bőven főztek, hogy soha az ételeket mind asztalra rakni nem tudták, „hanem tálastul adták az agaraknak, kopóknak".

Az öregúr haragja enged, szinte derűs lesz, majdnem jókedvű. „Noha az atyámmal egy testvér volt ez a gróf Apor István, de hízelkedés nélkül írom ezt… Keveset írtam, mivel atyafia vagyok: bizonnyal írom, hogy sokkal tovább gondolkozzál felette kedves olvasóm." Hát gondolkozzunk felette – ahogyan Apor Péter kívánta, kedves olvasóm. Bizony dicsekvés volt ez, akárhogyan is forgatjuk.

Irodalmi indulat néha a harag. Apor