Kenyér és virág: A Simeon család III.

TATAY SÁNDOR

KENYÉR ÉS VIRÁG

A Simeon család III.

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1977

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-640-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tatay Sándor jogutódja

KATALIN TÜNDÖKLÉSE

A tél nem volt túlságosan zord. Csak a legvégén csattogott át egy kemény fagyhullám azon a hajlaton, amelyben a vasútvonal futott. De erre aztán sokáig emlékeztek az emberek. 1923 tavaszán a diófák nem rügyeztek ki az állomás körül. Pedig nyári napsütésben ezek a fák szoktak enyhet nyújtani a vonatra várakozóknak.

Katalint Benedek bácsi hozta ki a csézán, de hátul, a pokróccal leterített kocsiülésen ott szorongott az apa és az anya is. Megszokásból valamennyien az egyik diófa alá álltak, pedig annak csak ritkás kopasz ágai vetettek arcukra éles árnyékokat.

Az anya is, az apa is úgy érezték, hogy néhány útravaló tanácsot kell adni a lányuknak, vagy éppen intést a jóra, ami Katalin esetében igenis szükségesnek mutatkozott. Mégis úgy történt, hogy egészen közömbös dolgokról beszélgettek, mintha idegenek véletlen találkoztak volna, s az időt kénytelen-kelletlen el kellene ütni a vonat indulásáig. Még Benedek úr is, mikor Katalin jegyével visszatért a pénztártól, a rendkívüli forróságról beszélt, mely túlságosan hirtelen érleli meg a gabonát. Aztán mikorra Irénnek, az anyának az ajkára jöttek volna a régóta melengetett szavak, az állomás kavicsa megcsikordult Anna lovának patái alatt.

Anna leszállt a lováról, hogy búcsúzóul megcsókolja a nővérét. És míg ez az ünnepélyes perc tartott, a szülők visszahúzódtak. A vicinális vonat pedig ugyanebben a percben nagy kurjantással megjelent a dombon, kiszállva a maga támasztotta fehér felhőből.

Történetesen ezzel a vonattal érkezett haza nyári vakációjára Tamás. Elsőnek ugrott le a lépcsőről és volt ideje megölelni a búcsúzó nénjét. De mire a vonat eltűnt a nyírfásban, abban a ritkás erdőcskében, mely Irén távozó gyermekei után, mint könnyei fátyla, össze szokott borulni, és Katalin kísérői leeresztvén integető kezüket az érkező gyermek felé fordultak; az árván és könnyezve állt két súlyos csomagja között. Mikor megkérdezték mért sír, azt felelte, Katalin teljesen idegen volt. A tekintete, a hajviselete, a ruhája, még a napernyője is egészen ismeretlen.

Katalin kint maradt a kocsi folyosóján, és az ablakon kihajolva integetett mindaddig, míg a körbe forgó nyírfák táncra nem perdítették az otthagyott családot. Akkor felemelte új divatú vászonnal bevont bőröndjét, melyre saját kezével hímezte rá nevének kezdőbetűit, és a monogram fölé ötágú koronát is. Benyitott az egyik piros párnás fülkébe. A Simeon-család tagjai ebben az időben már rendszerint másodosztályon utaztak, de Katalin nem érkezhetett második osztályon arra az állomásra, melyen Schoberék fogata várta.

A szakaszban egyetlen ember ült, egy igen öreg, kiérdemesült tábornok, aki nyilván már a világháborút is csak játékzászlócskákkal küzdötte végig az asztalára kiterített mappán. Még a közös hadsereg régi egyenruháját viselte, melynek a színei valósággal harsogtak az élénkpiros díványon. Ha hozzávesszük ehhez Katalin halványzöld ruháját és szőkeségét, elképzelhetjük, hogy tobzódtak a színek ebben a napfényes fülkében. Az ősz tábornok fiatalosan ugrott fel, hogy Katalin csomagját segítse felemelni a hálóba. De Katalin fürge mozdulatát nem érte utol, csak követte remegő kezével.

Katalin mosolyogva megköszönte a segítséget, aztán leült a tábornokkal szembe. Feje fölött az új bőrönd, melyben a könnyű, tarka nyári holmik alatt egy fekete selyemruha is pihent régi nehéz anyagból varrva: arra az alkalomra, ha Schober meg találna halni.

Ezt a ruhát az utolsó héten rögtönözték a nagyanya maradékaiból. Mert hisz Katalin Schoberék badacsonyi nyaralójába kapott meghívást és a fonyódi Anna-bálra. De másképp rendeltetett. A nyugalmazott alispán huszonegyedik és utolsó násznagysága alkalmával a celldömölki templomban rosszul lett. Felesége, a lágyszívű Vilma azt írta Simeonoknak, hogy azóta mozdulatlan fekszik hálószobájában, a fejét is csak néha mozgatja jobbra-balra. Szelíd a tekintete és béketűrő, mint a szenvedő Krisztusé. De körülötte mind csak öregasszonyok sürgölődnek: Katalin azért kell, hogy napsugarat vigyen a házba. „Maga mondta, szegény betegem, még mikor Anna esküvőjéről hazatértünk, hogy olyan ez a lány, mintha télen is nyári napsugarakat hordana a hajában."

Azt is írta ebben a levélben Schoberné, hogy tudja milyen áldozatot jelent egy fiatal lánynak ilyen házban tölteni a szép nyarat. De nem lesz hálátlan ezért az áldozatért sem ő maga, sem a szegény beteg, akinek – ki tudja – nincsenek-e a napjai is megszámlálva?

A levélnek ezen a részén a Simeon-házban valamennyien elgondolkoztak, de megjegyzést nem fűzött hozzá senki. Ha csak nem számítjuk ide Anna szavait, hogy „légy észnél végre, hagyj fel a könnyelműségeddel és álmatagságoddal, a boldogságodról van szó"!

Annyi bizonyos, hogy a levél megérkezése óta az egész család lázasan készült Katalin utazására. Az elutazás napjának különös jelentőséget tulajdonított mindenki a család életében. Legkevésbé maga Katalin.

A piros bársony fülke és egyetlen útitársa az öreg tábornok előkelő légkört teremtett körülötte, és ő elbűvölten élvezte az utazást a megszokott vonalon, hol minden dombot, fát, házat ismert. Meglehetősen telt keble királynői tartást kényszerített rá. De világoskék szemében a szépségnek semmi gőgje, csak gondtalanság, nyugalom, az ajkán engedékeny mosoly.

A tábornok lába mellől felkelt egy ökölnyi kis fehér kutya, nyújtózott, ásított, aztán álmos szeme egyszerre megélénkült. Hirtelen felugrott Katalin mellé a pamlagra, majd óvatosan az ölébe mászott, s állát a lány kezére támasztva folytatta álmát.

– Ó, bocsánat! – szólt a tábornok, és a kutya után nyúlt, de Katalin ujjait érte, aki váratlan természetességgel megfogta a kezét, és szelíden visszatolta.

– Hagyja csak, kérem, hiszen olyan jól érzi itt magát.

Az öreg katonának az angyalok adták kései ajándékul ezt a kurta órácskát, mely a vicinális vonal végállomásáig tartott.

Az út második szakaszán egy magas rangú vasúti tiszt volt Katalin útitársa, a harmadikon egy sápadt, rozsdás hajú fiatalember. Mert a néhány órás úton kétszer kellett átszállnia. Ez a fiatalember hegedűtokkal szállt fel, és egy hordár két jókora bőröndöt cipelt utána. Fel is rakta a csomagtartóra. El sem lehetett képzelni, hogy a törékeny fiatalember maga emelje fel a nehéz bőröndöket. Annyira vékony volt, annyira halovány, hogy az orra, a füle egészen átlátszónak tűnt fel. Különösen amint a napfénybe állt, és hajának vörösbe, vagy inkább narancssárgába hajló színe fellobbant. Enyhén hullámos volt haja és lányosan puha. De e pasztell színekkel ellentétben mélyen ülő, sötét szeme volt és hosszú fekete szempillái.

Közel másfél órát ült szembe Katalin ezzel a fiatalemberrel, anélkül hogy egy árva szót szóltak volna egymáshoz. Néha percekig néztek egymás szemébe, Katalin tekintete csupa biztatás volt, és a fiatalember már-már mozdította az ajkát, de végül is újra meg újra kivonta tekintetét az idegen lány bűvköréből. Az utolsó percben segítségükre sietett egy káposztalepke, amely betévedt a vonatablakon, de ez már későn volt. Mert a vonat ugyanabban a percben megállt Barnátszeg állomáson, és mindkettőjüknek itt kellett kiszállni.

A fiatalember csomagjaiért egy libériás kocsis jelent meg a fülkében. Katalin maga vitte ki könnyű táskáját. Kipirulva és a kelleténél kicsit jobban sietve szállt le a vonatról. Szinte szaladt Schoberék kocsijához, mely ott várakozott az állomás mellett. A kocsis csodálkozva nézett a világoszöld ruhájára.

– Hát nem tudja még a kisasszony? – szólt, amint elvette tőle a bőröndöt.

– Mit?…

– A méltóságos úr az éjjel meghalt… Megnézem nem érkezett-e még másvalaki is – mondta aztán –, reggel feladtuk a táviratokat.

Nem jött senki, Katalin egyedül ült a hintóban. A kocsis sebesen hajtott, mert a pesti vonatra vissza akart érkezni. A fiatalember fogata csak akkor érte utol őket, amikor közvetlen Schoberék háza előtt lelassítottak. Elhúzott mellettük a bárói címerrel ékesített hintó, és valamivel odább behajtott egy széles kapun, mely mögött az út porától megőszült bokrok és fák elrejtették a kastélyt. Schoberék házának kilenc ablaka viszont közvetlen az utcára nyílt, melyek közül kettőn Katalin már a kocsiról meglátta a fekete leplet.

Az egykori alispánt a dolgozószobájában ravatalozták fel. Még nem érkezett meg a vármegye két hajdúja, hogy díszőrséget álljon a koporsónál. A szobában Vilmán kívül két öregasszony tartózkodott. Az egyik az elhunyt édesanyja, aki nem messze járt a századik esztendőjétől. Otthonosan tett-vett a szoba félhomályában, a virágok és leplek között. A másik Zsófi, egy elszegényedett rokon, akinek az agg nő a háza minden dolgát-gondját átengedte régen, de most elemében volt, mint minden haláleset alkalmával. Zsófi viszont szüntelen zokogott a fegyvertábla alatt.

Mikor Katalin, vállán a nyári verőfénnyel, belépett az ajtón, mindhárman feléje mentek, valóban a fény felé… Lágy és hideg ajkakkal végigcsókolták, aztán sietve betették mögötte az ajtót.

– Látod – mondta az új özvegy –, a Szilvia meg nincs itthon. Még az a jó, hogy anyáék ilyen közel laknak, és mégsem vagyok egyedül. Az Isten küldött téged is, aranyos Katinka, gyere.

Odavezette a halott lábához, ott megállította, aztán újra a csend. Hosszú, nehéz csend. Mozdulni is csak a legöregebb asszony mozdult néha. Az ablakon megigazította a leplet, mert amint fordult a nap, beszökött egy szalmaszálnyi résen a napsugár, a gyertyákról koppantotta le a hamvat egy régi ezüst szerszámmal, majd ismét a virágokkal bajlódott és a kereszttel, mely a fia mellén feküdt.

Az idő itt a megboldogult lábánál irtózatos lassan telt, és senki nem nyitotta ki az ajtót. Legjobban az özvegyen maradt Vilma némasága döbbentette meg Katalint, és az otthonossága a halott körül. Arra gondolt, hogyha őneki férje lenne, mondjuk az a fiatalember, akivel a vonatban utazott, vagy valaki más, és az egyszer meghalna, ő képtelen lenne minden érdemes cselekedetre, csak zokogna, zokogna, míg a sírba nem teszik, és azután is isten tudja meddig… A bőröndjét a kocsis letette a hallban. Jöhet valami kéregető cigány és elemelheti. De itt nem mozdul senki, mintha az idő megállt volna. Katalin maga is kezdte elveszíteni az időérzékét, és már fogalma sem volt róla meddig állt itt, mikor egyszerre csak újra hallatszott az udvarra berobogó kocsi zöreje. Valamivel később pedig hangos léptek. Kicsapódott az ajtó, és belépett Szilvia néni. Az ajtót nyitva hagyta maga után, és a sötétséghez szokott szemeknek úgy tűnt fel, vakító fény támadt.

Szilviának fehér volt a haja, mint a hó, az arcszíne sötétbarna, az orra, az álla is erőteljes. Inkább hasonlított egy rizsporos parókával ékesített régi öregúrhoz, mint asszonyhoz.

– Na, itt vagyok! – mondta.

A szavai is katonásan pattogtak. Kelletlenül odatartotta arcát az asszonyoknak, és most sem átallotta megjegyezni, hogy milyen ostoba dolog ez a csókolózás. Különösen fogatlan vénasszonyok között. Aztán nem hogy csak tárva hagyta maga mögött az ajtót, hanem a fekete leplet is félrebillentette az ablak sarkáról.

– No de Szilvia! – rebegte kétségbeesetten Vilma.

– Hát meghalt – mondta az újonnan érkezett, akinek a verőfényben elvakult szeme előtt csak most bontakoztak ki valójában a ravatal körvonalai. – Gondoltam, hogy erre érkezem haza, de azért nem kell az egész házból kriptát csinálni.

Zsófi a fegyvertábla felé fordult, a gyászoló anya pedig elhúzódott a ravataltól.

– No de Szilvia! – szólt újra sértődötten Vilma, de azért megnyugodva is, hogy van, aki levegye gyenge válláról a nehéz nap terhét.

– És te? – fordult ekkor Katalinhoz Szilvia néni –, te hogy kerülsz ide ebben a kanáriszínű ruhában?

Katalin pirulva nézett végig magán, és indult, hogy átöltözzék.

– No azért ne siess! Melyik is vagy te? A Katalin, a szőke, mi? Igaza volt ennek a szegény megboldogultnak, hogy szép vagy. De még milyen szép. Csakhogy az nem számít semmit. Ahhoz ész is kell. Én is voltam ilyen szép, ha jól emlékszem, mégis vénlány maradtam. Ha végigkocsiztam Bécsújhely utcáin, csak úgy forogtak utánam a kadétok. Még ez a Horthy is, majd a szeme ugrott ki, pedig vagy tíz évvel öregebb voltam nála… Most meg alig tudtam bejutni hozzá. Könnyebb volt annak idején a császárhoz, az einmal zicher.

– Mégis oda mentél? – Vilma egy pillanatra megfeledkezve a nap ünnepélyességéről, belekeveredett ebbe a profán társalgásba.

– Hogy oda mentem-e? Jól tudod, hogy előttem nincsenek zárt kapuk. Mikor megkérdezték, mit akarok a főméltóságú urukkal, csak azt mondtam: Marthonyi Szilvia vagyok. Aztán már kérdezhettek tőlem akármit, a második irodában is meg a harmadikban is csak ennyit mondtam. Mert csak tudni kell az embernek kimondani a nevét, ennyi az egész. De hát ehhez kevés ember ért. Ezt nem lehet tanulni. Erre születni kell!…

Katalin ezalatt tétován állt az ajtó és a ravatal között. Szilvia néni most odalépett hozzá.

– Na, gyere – mondta –, fölösleges neked itt remegned.

Kivezette Katalint, és ezúttal betette maga mögött az ajtót.

Majd egy cseppet újra megnyitotta és visszakiáltott.

– Elmegyek a paphoz, megbeszélem a tennivalókat. Meg a partecédulák is… – mondta aztán magában. – Ajjaj!

– Legelőször persze kényelembe helyezem magamat. Egy kis tus meg egy kis napozás. Ezt nem lehet halasztani. Négy nap Pesten, pfuj! Érzem, hogy összegyűltek a bőröm alatt a mérgek. No, ne állj itt, mint egy sóbálvány, te szőke tünemény!… Gyere, megmutatom a szobádat. Azaz, várj csak, megnézzük elébb, mit csinál az a trotli a konyhán.

A konyhában Katalin egy nálánál fiatalabb lányt talált, alaposan megrakott tűzhely mellett, mint ahol valami ünnepi lakomára készülnek. A lányon láthatóan nem rászabott fekete muszlin ruha volt, melyen áttetszett az egyszerű tarka alsónemű, a fején fehér kendő, előtte fehér kötény.

– Jaj, Szilvi nagysága! – kiáltott és elébük szaladt az ajtóba, kezet csókok az öreg hölgynek és Katalinnak is, bármenynyire szabadkozott. Majd nyomban a szeméhez emelte kötényét.

– Jól van, ne bőgj, te szamár! – Szilvia néni a tűzhelyhez ment, és sorba emelgette a fedőiket a lábosokon. – Nna, jól van, ki rakta fel ezeket az ételeket?…

– A Zsófi nagysága segített.

– Hát akkor menj érte, hogy ne bőgjön ott a puskák alatt, hanem fejezze be, amit elkezdett. Te meg gyere! – Ismét kézen fogta Katalint, és bevezette a kisebbik vendégszobába.

Széles rézágy volt ott, a két végén színes zománcképekkel, melyek nagyúri japán hölgyeket ábrázoltak, napernyőkkel, barackfavirágos tájban. Az ágy felett olajfestmény. Pufók felhők cipeltek a hátukon még pufókabb angyalokat. Másutt gipszkorongok a falon finom miniatűrökkel, melyek nyilván a háziasszony művészi kezétől származtak. Apró képek a szoba volt lakóiról, közelebbi vagy távolabbi rokonokról. Egy márványmosdó, rajta sárga majolika szerviz. A lavórba csorgott az utcai ablakból a napsugár, mely a báróék kertje felé nézett.

Katalin megmosta a kezét, és felöltötte a súlyos fekete ruháját. Közben lábujjhegyen járt, úgy hallgatta a fürdőszobából áthallatszó vízcsobogást és Szilvia néni monológját.

– Ide a vállamra! – beszélt a vízsugarakhoz. – Így ni. Ez kell a magyarnak. Barátom Sándor, éljen a haza… Még hogy ne beszéljek olyan hangosan, azt mondja nekem az az ostoba kis lajtinant. Na hiszen, megkapta a magáét. Azért, mert maga a kabinetirodában kapirgálja a papirost, azt hiszi így beszélhet egy Marthonyi Szilviával? Magának még a zsandárzsebkendője lógott, mikor én már a tűzvonalban voltam az olasz fronton. Schwester Silvia, Sie sind ja eine Heldin, sagt der Erzherzog… No, szép kis wirtschaft, hogy a maga ezredesét zavarom én a hangos beszéddel. És mi van, ha lőnek?… Mi?

– Hallod, te szőke démon? – kiáltott most a vendégszoba felé.

Katalin valóban ott hallgatózott a tapétaajtónál.

– Hallom – rebegte pirulva.

– No, akkor legalább nem kell még egyszer elmondanom. Verstehst du auch etwas deutsch?

– Ja, Tante Silvia!

– Hujjé, akkor te egy tüchtig lány vagy!

Valamivel később Katalin az udvaron álldogált egy bukszusokkal körülvett virágágy mellett tanácstalanul. A nyitott konyhaajtón át a gőzben libegő szolgálólány gyors mozdulatait figyelte. Akkor Szilvia egy hosszú fehér frottírköpenyben, éppoly fehér kibontott hajjal végigszáguldott az udvaron.

– Ne állj ott, mint egy faszent, te! – kiáltott Katalinnak. – Csukd be a kaput inkább, nehogy berobogjon valami hintó, mert arról átlátnak ezeken a bokrokon és megvakulnak.

Szilvia néni a konyhakertbe szaladt, melyet sűrű, de nem valami magas fagyalbokrok választottak el az udvartól. Mikor becsapódott a kapu, ismét hallatta fülsértő, éles hangját.

– Na, most gyere közelebb, de azért csak maradj a bokrokon kívül. Mert én úgy fekszem itt, ahogy az Isten megteremtett. Attól, hogy én itt eltöltök negyedórát, még nem marad el a temetés, légy nyugodt. Ez az! Ennek a nyár eleji napsugárnak nincsen párja… Már gyöngyözik is a bőröm. Eltávoznak a mérgek, és én most fiatalodom tíz évet. Akár hiszed, akár nem. Hallod? Nekem lovagias ügyem volt ezzel a Horthyval. Mert hogy kegydíjat adott, az még hagyján, arra szükségem van, hiszen ezeknél is kegyelemből élek, de hogy engem kinevezett őrmesternek!… Egy Marthonyi Szilvia, mint Wachmeister! Mit szólsz hozzá?

Katalin tudott a dologról. A Simeon-családban a tavasz folyamán kézről kézre adtak egy hivatalos lapot, melynek közlése szerint a kormányzó néhány úri hölgyet, akik a háborúban mint ápolónők különösképpen kitüntették magukat, szolgálatuk közben katonához méltó hőstettet hajtottak végre; tiszteletbeli őrmesternek nevezett ki. A kormány pedig e rendfokozatnak megfelelő nyugdíjat folyósított a számukra. Szilvia néni hőstettét is jól ismerte. Az olaszok egy alkalommal nem törődve a tetőre kifestett hatalmas vöröskereszttel, repülőgépről bombát eresztettek egy tábori kórházra. A bomba pontosan betalált a ház kéményébe, és ott megnyugodott. Csak annyi, hogy a fal azon a helyen megpocakosodott, és a vakolat lehullott. A házban pánik keletkezett, akinek jártányi ereje volt, messze húzódott ettől a faltól, és úgy látszott, hogy a kórházban teljesen felbomlik a rend. Legtöbben menekülésre gondoltak. Szilvia azonban mindenféle visszavonulásnak esküdt ellensége volt. Fogott egy csákányt, kibontotta ott a falat. A bombát a kötényében kivitte és az erdő távolabbi részén egy használaton kívül helyezett latrinába dobta.

E sérelem miatt, hogy őrmesternek tették meg, Szilvia kihallgatást kért a kormányzótól, és ellenállást nem tűrő akaratosságával elérte, hogy őrmesteri nyugdíjának meghagyása mellett címzetes zászlóssá nevezték ki. Erről pecsétes írást is kapott.

A budai várban tett útjának történetét itt a fagyalbokrok mögül adta elő Katalinnak részletesen. Mert Szilvia egyszerűen nem élhetett ideig-óráig sem beszélgetés nélkül.

Körülbelül két héttel a temetés után együtt ültek és dominót játszottak az asszonyok, akik közül az utolsó férfi is kihalt. Ezúttal nem Schoberék halljában, hanem a régi házban, ahol az öregebbik özvegy Schoberné lakott meg a szerény ós örökkön szomorú Zsófi.

A megboldogultnak kedvenc játéka volt ez, azért nem is tartották kegyeletsértésnek, hogy ilyen rövid idő után már kedvüket keresik benne. Mégsem akarták, hogy a játék vidámabb nesze az új özvegy házának békéjét verje fel. A két házat egy tágas gazdasági udvar választotta el egymástól. Ezen az udvaron egyik kertajtótól a másikig köveket raktak végig, hogy sáros időben is közlekedhessenek rajtuk az idős hölgyek.

A több száz éves, vastag falú, dohos ház bejárata elé az öreg Schoberné leánykorában, tehát körülbelül a negyvennyolcas időkben verandát építettek. Ezen a vadszőlővel befuttatott verandán játszották első dominójátszmájukat az utolsó Schober halála óta. A barnátlaki birtok a nagyanya öröksége, vagyis Marthonyi tulajdon volt. A Schoberék nyolcvanéves szereplésük után most kihaltak belőle.

A ház öreg úrnőjét Dáliának hívták. Természetesen nem erre a virágnévre keresztelték. Hetvenéves kora táján nevezte el így a saját fia. Mivel a régi neve valósággal feledésbe ment, és nem volt, aki nagyanyának nevezze. Rajta kívül részt vett a játékban Vilma, Zsófi és Katalin. Szilvia napi hét cigarettájából az ötödiket szívta a hintaszékben és újságot olvasott. Amíg ő olvasott, csend volt, csak a dominók kopogását lehetett hallani. De mikor az újságot félretette, szokása szerint hangosan kezdett gondolkodni.

– Azt hiszitek, nagy öröm ennek a leánynak vénasszonyokkal dominózni?

Az igazság az, hogy Katalin nem sokat törődött vele, hogyan telnek a napjai. Huszonhárom éves volt, de eszébe sem jutott, hogy egyszer eljár fölötte az idő. Ha most hónapokat kell dominózni az öreg asszonyokkal, az sem számít semmit. Legfeljebb az, hogy a gyász miatt nem lehet ebben a két házban énekelni, még dudorászni sem. Gyenge, de lágyan csengő hangja volt, és szerette nótákon továbbringatni az óráit. Különösen a délelőttieket és legfőképpen a reggelt. Nagy rémületére már a temetés utáni reggel kiszökött az ajkán egy nóta vidám kezdete, míg szokása szerint haját lobogtatta a tükör előtt. De azóta megszokta a csendességet.

– Holnap elviszem fürdőzni – folytatta Szilvia –, ott van egy kis élet, van fiatalság. Itt megsavanyodik köztetek.

Ez a kijelentés nagy megbotránkozást keltett az özvegyek között. Katalinnak ugyanis világossárga fürdőruhája volt, rajta fehér csónak piros vitorlával. Ennek a fürdőruhának már ujja egyáltalán nem volt. A felső comboknak is csak a kisebbik felét takarta. A nadrágrész fölött volt ugyan némi lebegő anyag, de ez a szoknyácskának csak az illúzióját akarta kelteni. Hosszas vitatkozás után elhatározták, hogy megnézik a lány testén a fürdőruhát. Katalin a tőle megszokott engedelmességgel és készséggel átszaladt az újházba, és tíz perc múlva visszatért egy hosszú fürdőköpenyben.

A fürdőköpenyt a veranda előtt a napsugárban ledobta magáról, aztán két karját az égre emelve néhányszor körbefordult az öregasszonyok szeme előtt. E jelenség nyomán néma csend támadt a verandán. Szilvia néni szavainak szüntelen folyama is megállt egy időre. Ideges mosoly fagyott az ajkára.

Később Katalint elküldték, hogy legyen segítségére Margitnak, a szolgálólánynak a vacsora előkészítésében, az idős hölgyek tanácsa pedig ezalatt úgy határozott, hogy másnap elengedik Szilviával a Szélesvízhez fürdeni, de nem ebben a fürdőruhában, ez a gyászeset ilyen közeli napjaiban teljesen lehetetlen volna. Hanem fel kell öltenie Vilma fekete klott fürdőruháját, mely még a háború előtti években készült.

Minden más lány irtózott volna még a gondolatától is, hogy ezt a térden alul érő, zöld masnikkal ékesített holmit magára öltse. Katalin ellenvetés nélkül felpróbálta, és a hallban lévő nagy tükör előtt mosolyogva állapította meg, hogy diadalmas szépségének nem árthatott ez a szörnyű inzultus sem. Kinn a vízparton pedig olyan játékos fölénnyel tudta viselni jelmezét, hogy gúny nem fért hozzá, csak csodálat.

A temetőn és egy fiatal akácoson túl folyt a Barnát-patak, melytől a falu a nevét kapta. A patak a malom fölött kis tóvá szélesedett ki. Ezt nevezték Szélesvíznek. A patakon túl, az egyébként majdnem sík területen hosszú szélfútta domb húzódott ritkás, megtépázott erdővel, melyben a községi kondás legeltetett. A Szélesvíz partján régebben a konda szokott hűsölni. A háború utáni években azonban a helybeli intelligencia heves harcot vívott az elöljárósági gyűléseken a parasztgazdákkal, hogy a disznók a vízpartról kitiltassanak, a Szélesvizet pedig szabad fürdővé nyilvánítsák. Ez a harc a keresztény kurzus éveiben végül is az intelligencia javára dőlt el. A kanász többé nem hajthatta a csordát a patakra, csak a malom alatt. A Szélesvíz körül pedig már 1921-ben gomba módra nőttek a falu érdemesebb családjainak színes kabinjai.

Bár Schoberéknak nyaralójuk volt a Balaton mellett, és a nyár jó részét ott töltötték, mióta a földeket felesben műveltették, mégis helyénvalónak tartották, hogy egy ügyes építménnyel részt vegyenek a Szélesvíz partjának szépítésében. Egyszerű és szűk bódé volt ez, csak annyi, hogy zöldre festették, és a kátránypapírral borított teteje csúcsba futott össze. Ez Schober szerint elegendő volt ahhoz, hogy megkülönböztesse más rendeltetésű hasonló építményektől.

Szilvia helyesnek találta, hogy Katalint bemutassa a barnátlaki társaságnak, mielőtt felölti a régimódi fürdőruhát.

Azt a fürdőruhát feldobta a kabin kitárt ajtajára, és az ősz hölgy oldalán megindult. Ekkor már nem kellett a nehéz fekete selyemruháját viselnie. Azt a lenge és átlátszó anyagot, melyet az Anna-bálra szántak, megfestették, és a nyári gyászviselete ebből készült. De színes alsóneműje áttetszett rajta, és a bőrén is csak annyi volt, mint a füst.

Legelsőnek Barnáthyék kabinjához mentek, nemcsak azért, mert ők voltak a szomszédok, hanem így is illett, hogy a falu legrégibb családját vegyék elsőnek. A kabinajtótól a vízig vezető pallón csak a két unoka süttette magát a nappal, egy tizenhárom és egy tizennyolc éves lány. A vízben egyik kezével a pallóba kapaszkodva testes német nevelőnő lubickolt. A nagyobbik lány, aki a szokatlan Melinda néven mutatkozott be, magasságra éppen akkora volt, mint Katalin, csak jóval törékenyebb. A nap még nem barnította meg, csak néhány szeplőt hozott ki az arcára. Vékony ujjai Katalin erős kezében, mint egy férfikézben vesztek el. És valósággal ott is felejtette a kezét, szép arcát pedig nem tudta elfordítani. Katalin megszokta, hogy a férfiaknak így rátapad a tekintetük, de Melindának ez a hosszas csodálkozása zavarba ejtette.

Mikor eleresztették egymás kezét, Melinda megsimogatta a vállára lógó szőke haját, és ezt mondta:

– Milyen jó, hogy jöttél, te kedves.

Úgy mondta ezeket a szavakat, hogy Katalinnak átmelegedett tőle a szíve. Már mozdult, hogy ezt az idegen lányt megcsókolja, de akkor a kisebbik Barnáthy unoka éneklő hangján elkiáltotta magát.

– Megjött a nagypapa!…

Egy könnyű hintó robogott át a vakondtúrásos réten. A lovak csak a kabin közvetlen közelében lassítottak, és valamivel arrább egy terebélyes fűzfa árnyékában megálltak. A fiatalabb Barnáthy, aki a lovakat hajtotta, leugrott a bakról, és mielőtt az apjának tartotta volna kezét, egy pillantást vetett Katalinra. Szakállat viselt, mélyen ülő, szúrós szeme volt. Vadóc külsejével szöges ellentétben volt az a gyöngédség, amivel apját lesegítette a hintóról. Az öregúr egyik kezével ezüstvégű botjára, másikkal fiára támaszkodva indult meg a kabin felé.

– A maga kezét be kellene aranyozni, Szilvia nagysám –kiáltott már messziről az öreg úr. – Mióta megmasszírozta a vállamat, tíz évet fiatalodtam. Csakhogy nagyon hűtlen lett hozzánk mostanában.

Szilvia nyomban előadta budai útjának történetét. Így Katalin bemutatására csak azután került a sor, hogy az idős Barnáthy hosszú sor hangos nevetésen és utána egy köhögési rohamon túlesett.

– A két Barnáthy Mátyás – mondta Szilvia –, ez pedig a szép kis rokon, akit megígértem.

Az öreg Barnáthy keresztapja volt Vilma egy elhalt testvérének, és így vette magának a bátorságot, hogy Katalint homlokon csókolja. A fiatalabbik viszont még a kezét is félénken nyújtotta, akárha tűzhöz közelítene, és a szakálla felett a fehér bőre egyszerre rózsaszínűre vált.

– Ő a te édesapád? – kérdezte Melindától valamivel később.

Melinda hangosan nevetett.

– A Matyi bácsi? Hisz az vénlegény! – Aztán elkomolyodva tette hozzá: – Az én apám meghalt a háborúban.

A következő kabint közösen építtette a postamester és az állomásfőnök, akik történetesen sógorok voltak. A kabin kimustrált talpfákon állt, és ilyeneken lehetett besétálni a vízbe is. A kabin mellett egy narancsszínű ernyő alatt asztalka állt, emellett kaláberezett a két sógor és harmadiknak a malomtulajdonos. Hármuk közül csak a postamester volt fürdőruhában. Köpcös ember volt, mélyen nyugvó pocakkal. Az arcán derű, nyugalom és kis bárgyúság is. Bőrének színe nemcsak az italtól, most az ernyő adta pírtól olyan volt, hogy szinte kicsattant. A vasutas sovány volt és hármuk között láthatóan a legfiatalabb. A molnár tiszta ősz, jól ápolt bajuszán látszott, hogy nemrég szabadult a lukacsos kötő béklyóiból. Festő ecsetjére való látvány volt a három férfi a narancsszínű ernyő alatt, és látásuk Katalint fel is vidította. Különösen, ha még hozzávesszük a számos bókot, amelyeiket ezen a helyen kapott. Néhány perc alatt pedig, mert a három férfi sietett a bókokkal, mielőtt a feleségek a közelbe érnek. A két megtermett nővér, a postamesterné és a főnökné sebesen törtettek a part felé, és szinte egyszerre léptek ki a partra, nagy nyugtalanságot hagyva maguk mögött a víz tükrén. Katalin megfogta vaskos kezüket, aztán rövid és közömbös szóváltás után továbbment Szilvia néni nyomában.

– Egy gazdag paraszt két leánya, de kényesebbek minden kisasszonynál – mondta Szilvia, és láthatóan nem volt kedve többet beszélni róluk.

Egy-két üres kabin mellett elhaladtak a malom irányába. A malom közelében a víz összeszűkült, és zsilip zárta el az útját, amelytől egy favályú vezetett a nagy mohos kerékhez. A malom járt, dohogott, ha a molnár kint kártyázott is a narancsszínű ernyő alatt. A zsilip mellett keskeny híd vezette át őket a túlsó partra, ahol legelsőnek a molnárok kabinját találták. A molnárék öltözhettek volna a lakásukban is, hiszen ott volt közvetlen a parton, de így illett, hogy legyen kabinjuk, annál is inkább, mert a malmosnak veje volt a községi főjegyző, és azok is ezt a kabint használták.

Most csak a molnár fia állt a kabinajtóban és cigarettázott. Atlétatermetű, szép szőke fiatalember volt. Széles vállak, erőteljes mellkas, vékony derék. Az arca nem túl sok értelmet, de annál nagyobb határozottságot árult el. Nem volt illő, hogy a fiatalemberhez magához odamenjenek, az nyilván jól tudta is ezt, azért elébük sietett a kabinok mögött vezető gyalogútra. Kezet csókolt Szilviának, aztán Katalin előtt vágta össze meztelen bokáját, de olyan katonásan, hogy lehetett hallani a csontok koppanását.

– Halics Ferenc szigorló jogász!

A bemutatkozás után néhányat nyelt, míg megtalálta a mondatot, mely hivatott volt a társalgást elindítani.

– Szintén fürdeni tetszik?

– Ó, igen – felelte Katalin, és átmutatott a vízen Schoberék kabinjához –, abban a fürdőruhában, amelyik ott függ az ajtón. – Azzal gáttalan kacagásba kezdett. – Kicsit ódivatú, de mit tegyek, ha nincs itt másik. Ne fürödjék? Majd bolond leszek! Nem igaz?

Ez a könnyedség nemcsak a fiatalembert, de Szilviát is meglepte.

– Hujjé! – kiáltotta kicsit erőltetett megbotránkozással. – Az én koromban szemérmesebbek voltunk. De igazad van! Te nem maradsz vénlány, mint én, az egyszer szent.

A fiatalember elkísérte őket a sajtgyárosék fürdőházához. Ez a négykabinos építmény svájci havasi házacska mintájára készült, hogy a sajtos családot egykori hazájukra emlékeztesse.

Szép számmal hangoskodtak e kis ház körül fiatalok és idősebbek egyaránt. Mert a szorgalmas és életerős házaspárt nemcsak szépen gyarapodó vagyonnal, hanem számos gyermekkel és unokával is megáldotta az Isten ebben a dunántúli faluban. Svájci rokonok is élvezték itt a fürdőzés örömeit, s vegyesen járta a fürdőház körül a magyar és német nyelv. Katalin a bemutatkozásnál nem tudta megjegyezni mind a neveket. Csak néhány alak rögződött gyorsan a szemében. Mindenekfelett a család feje, aki magas kora ellenére jótartású, szálas ember volt, derűt és biztonságot árasztott maga körül. Másodiknak egy magához hasonló korú asszony, akit rendkívül szépnek talált. Gesztenyebarna haja volt, kerek válla, dús keble, gyönyörű hosszú lábszára. De az egész megjelenésében volt valami szoborszerűség. Világoskék szeme olyan érdektelenül tekintett rá, ami Katalinnak teljesen szokatlan volt. Hilda néven mutatkozott be, de alighogy elsuttogta nevét, már vissza is fordult ahhoz a férfihoz, akivel németül társalgott, mikor Katalinék odaérkeztek.

Szilvia rögtön elmesélte róla, hogy tizenhat éves korában ment férjhez a sajtgyároséknak ez az unokája egy katonatiszthez, aki nem sokkal később hősi halált halt. És hirtelen még annyit róla, hogy a soproni kaszinó műsoros estélyen a leláncolt Hungáriát alakította egy előképben az elmúlt télen ez a germán szépség. Körülötte nagy csoportozat volt. Lelkes ifjak meztelen kardjukat tartották feléje, asszonyok tenyerükben tartott újszülöttjeikkel, öreg parasztok kiegyenesített kaszákkal, izmos munkások marokra fogott csákánnyal, kalapáccsal térdeltek lábának zsámolyánál.

Katalin itt is megemlítette különös fürdőruháját, és elsőnek ő maga nevetett rajta, hogy élét vegye minden gúnynak. Aztán megindultak vissza a kabinjukhoz. Ezúttal nem a malom felé, hanem szembe a víz folyásával elsétáltak addig a rozoga kocsihídig, mely ott vezetett át a Barnáton, ahol az kifolyt a báróék vadaskertjéből. Bent a vadaskertben a báróéknak külön fürdőhelyük volt. A fák összehajoltak előtte, és sehonnan a kerítésen kívülről odalátni nem lehetett.

Mire Szilvia után Katalin is elvonult a kabinba, a legtöbben a vízben voltak, és mindenki tudott a furcsa fürdőruháról, melyet az öregasszonyok Katalinra erőszakoltak. Előre nevettek, és igyekeztek Schoberék kabinja felé evickélni, nehogy észrevétlen a vízbe merülhessen. Katalinnak azonban ez esze ágában sem volt. Késznek mutatkozott kielégíteni a barnátlakiak eseményéhségét. Végigszaladt azon a deszkán, melyet azért erősítettek a kabin elé, hogy átvezesse a fürdőzőket a disznók által feltúrt iszapon, és ott hangosan kacagott. A többiek azonban ekkor mind elhallgattak, mert olyan volt ott, mint a karnevál választott szépe.

Az első, aki megszólalt, Melinda volt.

– Jaj, de gyönyörű, ilyent sose láttam.

Örömében összecsapta kétszer-háromszor a tenyerét. Ezt követően a férfiak valamennyien tapsolni kezdtek, majd utánuk kelletlenül az asszonyok is. A postamesterné a maga keresetlen szavaival odasúgta a nővérének, míg maga is tapsolt.

– Ez aztán egy rafinált dög.

Még tartott a taps, mikor Katalin beleugrott a vízbe, és nagy karcsapásokkal a legmodernebb stílusban úszni kezdett. Ezt a tudományát, mely mindenkit meglepett, még az intézetben tanulta, ahol a lelkes tornatanár úszócsoportot szervezett, és kora tavasztól késő őszig gyakoroltatta tanítványait a város melegvizű uszodájában. Annak idején az egész család tiltakozása ellenére Katalin tagja lett ennek az úszócsoportnak, éspedig a legjobb eredménnyel. A négy Simeon-lány közül egyedül ő tudott úszni. Katalint a családban lustábbnak tartották valamennyi testvérénél, ebben volt is igazság, de mintha a víz az ő igazi eleme lett volna. Akármilyen hideg vízbe mártózhatott, soha nem vacogott. Sőt, bőrének mi sem volt kedvesebb a csípős hideg víznél.

Szembe úszott a víz lassú áradatával egyfolytában majdnem a vadaskertig. Melinda a parton futott utána, és ott a felső hídról beugrott melléje a vízbe.

– Te – súgta a fülébe –, a Matyi bácsi szerelmes beléd.

– Bolondokat beszélsz.

– Holt biztos vagyok benne. Láttad volna, hogy kísért a szemével. Még nőre így nem nézett. Bárkit bemutatunk neki, csak húzza az orrát, most meg mintha meg lenne babonázva. Jaj istenem, de jó lenne, ha a sógornőm lennél, vagyis hogy tulajdonképp a nagynéném. Csak azt ne kívánd, hogy levágja a szakállát. Mert ha ezt kezdi ki egy nő, akkor már vége mindennek. Különben is kell neki, mert kicsi álla van. De amúgy szép ember, csak nézd meg a szemét. Okosabbat pedig nem is találsz a környéken. Csak egy kicsit mániákus a rádiójával, de az sem kutya, hogy hallgathatjátok Londont, Párizst, amikor akarjátok; késő éjjel még New Yorkot is. Hallottál már rádiót?

– Még nem, soha.

– Nahát, majd meghívunk egyik este. Sajnos a birtokot majd neked kell kezelned, mert Matyi bácsit az egyáltalán nem érdekli. A nagyapa beteges, az én édesapám pedig elesett a háborúban. Most anya csinál mindent, de elképzelheted, hogy unja már szegényke. Hát szóval ezzel lesz gondod elég, de az is lehet, hogy ha megosztjuk a birtokot, kiadjátok a részeteket felibe vagy bérbe, és egészen a rádiónak éltek… Egyébként, ha akarná, vitézzé avatnák, mert megvan a nagyezüstje. De ő az ilyesmire nem ad semmit. Az életével sem sokat törődik – azt mondja a nagyapa –, azért kapta a nagyezüstöt. Mégis életben maradt, szegény jó apám meg odavan.

Ez a befejezés lehetetlenné tette, hogy Katalin hangosan nevessen Melinda elmefuttatásán.

A fiatalság ezalatt elkezdett játszani a vízen azzal a nagy labdával, amelyet a sajtgyárosék svájci vendégei hoztak. A fiatalemberek úgy intézték, hogy egyre közelebb jussanak ahhoz a helyhez, ahol Katalin és Melinda álltak. Labdát dobtak nekik, és a két lányt észrevétlen bekapcsolták a játékba. Úszni a nagytestű szép Hilda is jól tudott, de a labda után mindig olyan álmatagon nyúlt, hogy soha el nem érte, csak lomha nevetéssel követte. A fürgébb mozdulatokat nem is tartotta méltóságához illőnek.

Szilvia alkalmasnak találta az időt az esteli légkúrázásra, ami abból állt, hogy napnyugta után kifeküdt az akasztófaszerű zsilip tetejére, hadd simogassa bőrét a nyáresti szél. Katalin hát nélküle indult vissza, de nem egyedül. Halics Feri, a malmosék jogász fia Szilvia külön engedelmével elkísérte.

A postamesterné és a nővére közösen megállapították, hogy hat órakor mentek be a gyalogúton a kis erdőbe, és a hetes vonat elment, mikor kiértek a temető mellett. Ez az út pedig egy sietős embernek nem tarthatott tovább öt percnél. Mikor ez a pletyka vagy harmadkézből Vilma fülébe jutott, Katalin azt mondta, hogy gombát kerestek.

Az igazság pedig az volt, hogy az erdőcske közepén a gyalogúttói kissé eltávolodva leültek egy fa törzsére, melyet a tavaszi vihar kidöntött, de néhány szál gyökerével tovább táplálkozott és megőrizte zöld leveleit.

A fiatalember sárga vászonruhát viselt és abba a diákszervezetbe tartozott, melyet a liliomos hercegről neveztek el, és célja volt az egyetemi hallgatók körében a tiszta férfiúság megőrzése, a keresztény erkölcsiség és a hazafias érzés ápolása. Ezekben az években mindenek felett: a küzdelem Nagy-Magyarországért. De a tevékenysége főképp ünnepségek, bálok, tüntetések rendezésében és a háború óta elszaporodott lovagias ügyek lebonyolításában merült ki. Bár természetesen voltak, akiket ez a sekély tartalom nem elégített ki, és igyekeztek mélyebben megmártózni a kor eszméiben. Halics Feri is ilyennek tartotta magát. Ennek a tanújelét adni most fontosabbnak tartotta a szép szavaknál, mert úgy vélte, Katalin lelkesül az eszmékért. És ez a feltevése igaznak is bizonyult.

A gazdag molnárék fia kitűnően végezte tanulmányait, jól sportolt, egyszóval diadalmas ember volt. Mégis úgy vélte, a női szívekhez könnyebb a panasz hangján közel férkőzni.

– Tudja, Katóka kedves, az a borzasztó, hogy Magyarországon lényegében még most is feudalizmus van. Csak annyi, hogy a régi urak most szövetkeztek az új gazdagokkal. A becsületes magyar polgárokat pedig kirekesztik maguk közül. Ha az én apámnak hadi milliói lennének, nem számítana, hogy honnan jöttünk. A sajtosék, azok igen. De engem, a tisztességes magyar iparos fiát semmibe sem vesznek.