Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Drámák II. kötet
Drámák II. kötet
Drámák II. kötet
Ebook228 pages2 hours

Drámák II. kötet

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

„Hát így vagyunk. Az a jó, ami rossz. Az az értékes, ami nincs. Érdekes.
Mintha megint fogna az agyam. Mintha megint kezdenék megbölcsülni. Jaj,
csak el ne múljék ez az állapot! Nézzük csak! A világ szép. Szép, mert
vannak benne fák, és a fák szépek. A világ nagy. Nagy, mert a csillagok
nagyok, de a csillagok láthatóan kicsik, s a nagy csillagok azért
kicsik, mert messze vannak, s ha a világ nem lenne nagy, akkor a
csillagok sem lehetnének kicsik. A világ illatos. Illatos, mert vannak
benne virágok, és a virágok illatosak, tehát illatos a világ az illatos
virágoktól…”(Azután megdöglünk)
„Csöngetnem kell, a saját házamba becsöngetni. Hát ez megalázó kérem,
minden szempontból megalázó. Főleg ha valaki meglátja, hogy a saját
házamba be kell csöngetnem, mint egy… mint egy idegennek… vagy ami még
rosszabb, mint egy olyannak, akit kizártak a saját házából… Hát jó.
Becsöngetek. (Becsönget.) Semmi. És senki. Ezek nincsenek itthon.Nos,
azt nem firtatom, miért nincsenek itthon. Azt meg főleg nem, hogy hol
vannak ilyenkor. Felnőtt emberek, lehet dolguk, magánszférájuk, ugye,
azután elvannak valahol…”(Bevíz úr hazamegy, ha)
LanguageMagyar
Release dateDec 10, 2013
ISBN9789633769508
Drámák II. kötet

Read more from Zalán Tibor

Related to Drámák II. kötet

Related ebooks

Reviews for Drámák II. kötet

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Drámák II. kötet - Zalán Tibor

    ZALÁN TIBOR

    DRÁMÁK

    II.

    Honlap: www.fapadoskonyv.hu

    E-mail: info@fapadoskonyv.hu

    Borító: Rimanóczy Andrea

    978-963-376-950-8

    © Fapadoskonyv.hu Kft.

    © Zalán Tibor

    MOS, FŐZ, VASAL, TAKARÍT, ISZIK, LEDŐL,

    − élettörmelékek −

    (MOS)

    – Egyébként a heti háromszori mosás nem is sok. Kettőnkre. Egy ilyen nagykamasz gyerek, mint a Peti, hát nyilván elhasznál egy csomó ruhát. Tényleg, milyen furcsa, hogy a Peti már kamasz! Te jó ég! Független, önálló férfi. No, azért még nem férfi. Csak független és önálló. Ha már arra neveltem … A fenébe, mitől ilyen koszos ennek az ingnek a gallérja? Mossa ez a kölyök rendesen a nyakát? Meg kéne kérdezni tőle. Csakugyan, de milyen alapon kérdezzem meg? Akkor már meg kéne kérdeznem a pizsamáján is a foltokat… emlékszem, teljesen el voltam képedve, amikor először észrevettem a pizsamanadrágján azokat a száraz foltokat… De hát, nekem nem is lenne szabad azokat észrevennem… még ha a férjemről lenne szó… Mégis, onnantól már nem az enyém a gyerek. Meg kell szokni, hiába… nem az enyém. Majd mos rá más. Na, persze, azt sem lesz könnyű túlélni, ha majd más mos. De akkor nem lesznek ezek a száraz foltok. Micsoda hülyeség, hogy ilyeneken jár az eszem. A francba ezzel a sok szennyes ruhával. Legszívesebben egyáltalán nem vennék fel semmit, hogy ne kelljen utána mosnom. Nohiszen! Jól is néznék ki, negyvenkét évesen ruha nélkül. Miért ne? Azt hiszem, még jól nézek ki. Negyvenkét évesen is. Az apja se azért pattant meg tőlem. Banális történet és ostoba férfira vall, ahogy elszelelt. Szarházi, ennyi, a dolog lezárva. Az érett nőből alig kapott valamit a szerencsétlen. Az asszonyból. Az asszonyszerelemből. Most hajthatja a pipiket. Az egyetemista kicsi ringyókat. Savanyú a szőlő, barátnőm, nagyon is savanyú. Érett nő, meg mifene! Egy feszes kis segg még mindig többet nyom latba a férfiaknál. Hiába nézek én ki jól, már nem vehetek fel miniszoknyát. Miért ne vehetnék fel? Egyetlen deka fölösleg sincs a combomon. A fene érti, hogy mégis… Mit mégis? Ja, hogy honnan látszik két hajszálra egyforma combon, hogy az egyik gazdája tizennyolc éves, a másiké meg negyven? Nyilván onnan, hogy mégse hajszálra egyforma a kettő. Mit tudtam én tizennyolc évesen a combjaimról? Semmit se tudtam. Csak szétraktam őket, ha kellett. Nem kellett persze sokszor, pedig akkor ráhajthattam volna jobban az életre. Különös, hogy mennyire szenvtelenül tudok ezekre visszagondolni. Valamikor meg az életemet jelentette. Na, azért ez túlzás. Bár, miért ne… Az ember fiatalon tegye, amit tennie kell. Kell? Ami jó, és amivel másoknak örömöt szerez. No, azt szereztem, nyilván többet, mint amennyit kaptam. Ezért jó, hogy ez a Peti csak hajtja a csajokat, koslat utánuk. Hadd tombolja ki magát. Le van szarva, hogy hányas tanuló. Majd negyedikre összerántja magát. Tényleg, lehetett ez már lánnyal? Volt már dolga nővel a kis szarosnak? Istenem, a száraz foltok. A néma anyai tekintet! Vajon ő mit gondol rólam? Erről? Nyilván gondolja, hogy nem savanyodtam be? Anyádnak bepókhálósodott a pinája. A rohadékok. Az a beírás valamelyik füzete hátuljába… Még jó, hogy észrevettem. Miért jó, hogy észrevettem? Nem jó, teljesen fölidegesedtem tőle. Egyébként is hazugság. Persze, honnan tudhatnák… Dögöljenek meg, a kis szarosok. Mit mondjak erre Petinek? Hogy nem? Hogy tudod, a Béla bácsi is, meg Zoltán, aki fel szokott jönni… Az a marha meg mindig ugyanazzal a bágyadt dumával jön, hogy elromlott a tévéje… ekkora gyereknek beadni ezt a szöveget… na persze, Peti is érthetné, ha olyan nagy gyerek… Csak el ne felejtsem rátenni a tetőt. A múltkor is beforgatta az összes ruhát a henger alá. Na, mi van még? Semmi. Ennyi bőven elég lesz. Holnap vennem kell mosóport is. Megint nem jövök ki a pénzből a hónap végéig. Az a mocsok is fizethetné a gyerektartást, legalább ilyenkor. Mit ilyenkor, mindig! Följelentem egyszer azt a tetűt. Előbb-utóbb följelentem, nem fogom annyiban hagyni, hogy éli az életét, én meg itt kínlódom a gyerekkel. Jó, jó, persze, hogy nem úgy kínlódás, de mégiscsak el kell tartanom, cipő, ruha, ing, ennek már semmilyen magyar holmi nem jó, azt mondja, hogy szégyelli, mert a többieknek a legfrankóbb cuccaik vannak az osztályban, hozzák őket külföldről, egy vacak Rebook cipő hétezer ötszáz… Még jó, hogy nem kézzel kell mosnom, meg is bolondulnék. Hét óra múlt, lassan meg kell jönnie Petinek, mi a fenét adok neki vacsorára, legutóbb is bejelentés nélkül felhozta azt a fonnyadt karfiolt, hogy nem tud az a gyerek összeszedni valami belevaló kiscsajt, csöpögött a haja a zsírtól, deszka volt elöl, hátul, az a típus, amelyik baszás közben biztos egyfolytában ásítozik vagy sárgarépát rágcsál… jó lenne megnézni a Dustin Hoffman-filmet, meg egy kicsit angolozni is kéne, meg kivasalni a száraz ruhát meg előkészíteni a holnapi ebédhez a húst meg megírni végre a levelet Hilda néninek meg áthúzni az ágyneműt meg elmosogatni meg elolvasni a Thomas Gordon-könyvet… akkor is, ha elképzelhetően már teljesen fölösleges és késő is – mi van, ha rossz szülő voltam egészen idáig?

    (FŐZ)

    Ezt szereti. Ezt meg fogja enni ez a büdös kölyök. Mekkorát fog nézni, ha eléteszem. Kész, – Mi lesz ma a moslék? – Ne szemtelenkedj, édes fiam, mert belerúgok abba az elkényeztetett seggedbe, megértetted? Persze, mindegy, mit fog mondani. Halászlé. Erős, forró halászlé. Puha kenyérrel. Még meleg volt, amikor megvettem. Haláli jó a meleg kenyér. Szeretnék belebújni a belébe. Forró, puha, körülsimogat… bent a kenyér belében. Szinte elélvez odabent az ember. A fenébe is, én itt főzök neki, ö meg fütyül rám. Úgy értem, csöppet sincs tekintettel arra, hogy nekem mire van szükségem. Olyan durva lett ez a gyerek. Jó, rendben van, kamaszodik. De Peti teljesen tahó lett. Faragatlan. Mekkora pofája van, istenem! Mit képzel ez a kis hülye? – Ide nem hozhatsz föl többet férfiakat. Ezt mondja nekem. Mintha valami köze lenne hozzá, hogy én kit hordok fel! Egyébként sem szoktam felhordani férfiakat. És ha felhordanék is? Örüljön, hogy fölneveltem. Örül a túrót, egyébként, miért kellene neki örülnie? Csak ezt a rohadt hagymát ne kellene pucolgatni. Tudok én sírni e nélkül is. Sírni… tényleg. Milyen régen sírtam már! Régebben azt hittem volna erről, hogy kemény nő vagyok. Most már azt gondolom, kiszáradtam. Kiszikkadtam, száraz vagyok, érdes, mint a tapló. „Őrzők, vigyázzatok a strázsán, csillagszórók az éjszakák, szentjánosbogarak a kertben, flórenc nyarán és összekeverten…. Megy ez még, te tapló. Hogy bámult a halas, majd kigúvadt a szeme. De nem mondott semmit. Legalább valami durva bókot mondhatott volna. Az is jólesik néha. Valami faragatlant. A hajamról, vagy az arcomról, vagy ha kicsit merészebb, a mellemről… hála istennek, még szépek a melleim és ez látszik ruhán keresztül is… tavaly háromszor szólítottak le az utcán. Mekkora marha vagyok! Egész életemben készültem, hogy egyszer, egy ilyennek, egy ilyen sima képű, sima hajú stricinek azt mondom, rendben van, apukám, gyerünk, sok a szöveg, ami belefér. Most meg már a kutya se szólít le az utcán. Nem mernek? Vagy nem érdemes már? Sok a már. Kevés a még. A lesz… Ne legyél ilyen hülye tyúk! Gyerünk a halnak. Fúj, de utálom, ahogy csúszkál, vérzik, meg büdös is. Minek kell nekem egyáltalán főznöm? Megjöttél kisfiam, gyerünk, leugrunk ide a vendéglőbe és bekapunk valamit. Bélszín jó lesz? Mustáros bélszínlángost úgyis régen ettünk, nemdebár? A gyerek nyilván azt utálja bennem, hogy nem vagyok nagyvonalú. Mi az, hogy utálja? Amikor tudja jól, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy csak úgy kidobjam mindenféle flancra, hülyeségre azt a kevés pénzt, az apja se fizeti rendesen… hogy dögölne meg az is. De ha nem jön haza ez a büdös kölök, én meg itt kínlódom ezzel a hallal, a múltkor se jött haza, csak reggel, ez már harmadszor fordul elő ebben a hónapban, hol a francban császkál, biztos valami csaj összejött neki, akinek kéglije van, remélem, nem csapódott oda valamilyen bandához, még csak az kéne, hogy sátánista legyen, aztán fejszével fölhasogasson egy éjszaka engem, amikor épp alszom, vagy szőke hajú, kék szemű kislányokat gyilkoljon meg ez a marha. Rémes, nem, hogy mennyire keveset tudok a saját fiamról. Igaz, hogy ő sem tud rólam semmit, amit tud, az is csak a hátrányomra van … Most látom, nincs itthon erős paprika, felszaladok Zoltánhoz, neki mindene van, ezek a megrögzött agglegények mindig tartanak otthon erős paprikát… egy kis finom erős paprikát…

    (VASAL)

    Szörnyű volt látni. Egyszerűen rettenetes. Ott feküdt az alatt a rohadt fekete nejlon alatt, kilógott a piszkosszürke haja a nejlon alól, az emberek meg csak elmentek mellette, egyébként mit csinálhattak volna, mit álljanak meg, rosszul lett egy öregasszony, szívbénulás, felfordult annyi, majd hozzák a tepsit is a részeg sírásók vagy a kiafenék. Azt mondják, ötvenéves lehetett. Egy tízessel több csak. Majd ki fog lógni a hajam nekem is és nem állnak meg az emberek fölöttem se… Legalább nem kell majd vasalnom. Megfájdul a fejem ettől a szagtól. Mindig is megfájdult a vasalt ruha szagától. Szaga csak a szarnak van, fiam, a kellemes dolgok illatosak. Használhatna ez a kölyök trikókat, azokat könnyebb vasalni az ingeknél, meg lezserebb is rajta a póló. Azt hiszem, a legnagyobb kitolás nőnek születni ezen a földön. Mert hogy mi örömöm van nekem ebben a rohadt életben? Erről nem nyitok vitát. Kész, Semmi. Nem is volt semmi. Azon belül pedig a vasalás a legátkozottabb. Az ember már szeretne lefeküdni – lefeküdni, persze, kivel, lefeküdni egyedül elég nagy kurvaság –, megnézni a filmet, de filmet nem lehet csak úgy nézni, film alatt, közben, előtt-után valamit kell csinálni, mondjuk vasalni, mert mosogatni nem lehet, akkor nem lehetne látni a filmet. Lehetne látni – ilyen meg nincsen is. Romlók, de jó, hogy még észreveszem. Ha lányom született volna… én akartam még gyereket, de Pétert akkor már nem érdekelte a gyerek, mivelhogy én sem érdekeltem már akkor. Ezt csak később tudtam meg, az is lehet, rosszul gondolom most, de ki tilthatja meg nekem, hogy rosszul gondolkodjam, egyáltalán, kit érdekel, hogy én gondolkodom, már ez a szaros kölyök sem hallgat meg. Elnéztem magamat reggel a tükörben, kócos haj, ráncosodó arc, akár egy öregasszony, sok idő kell, amíg a bőröm kirúgja magát. Ha ez így megy, lassan hajnalban kell kelnem ahhoz, hogy este emberek közé mehessek. Hehe. Még jó, hogy el tudom szórakoztatni magamat. Nem kellett neki a gyerek, pedig egy másik gyerekkel meg tudtam volna tartani. Érdekelt is ő, ott egye meg a fene, ahol van, de együtt maradt volna a család, s most egyre inkább megértem, miért fontos, ha egyben marad a család, hogy nem kellene a tükör előtt bámulnom azt az öregasszonyt, aki belőlem lesz pár év múlva. Merthogy folyton látom. Belelátom magamba. S aki sokat mondja, hogy öregszik, az végül valóban megöregszik. Öregszik a testem. Egy magányos nőnek ez halálos ítélet. Ez a halálos ítélete. A lelkemért senki sem fog megkeresni, annyi szent. Ez a kölyök meg, mintha csak engem akarna bosszantani, hordja felfelé a csajokat, már be se köszön, éjfél felé kibotorkál a konyhába, beviszi a kaját, amit a hűtőszekrényben talál, azt megzabálják, aztán nyihorásznak hajnalig. A végén felcsinálja valamelyiket a nagy zabálások közben. Ne irigykedj, te! Mi az, hogy irigykedem? Én csak aggódom. Nem elviselem, hogy hajnalig hallgatnom kell a nyögdécselésüket, a szuszogásukat, némelyik lány megállás nélkül sikoltozik, mintha gyilkolnák…? Nem, nem igaz, hogy hallgatózom. Már a feltételezés is undorít… még hogy én, a tulajdon fiamra… van nekem elég bajom anélkül is, örökké szalad a ház. Most jól esnék egy pohárka bor. Az se lenne baj, ha pohár volna. Persze, nincs itthon ital, miért is lenne. Tartani kellene itthon italt, nem csak a vendégek miatt… Szerencsére Peti még nem iszik. Vagy csak én nem veszem észre. Amit nem veszek észre, az nincs is. Tegnap azt álmodtam, hogy sorra fordultak ki a fogaim az ínyemből, istentelenül szar érzés volt, nem értettem, csak arra gondoltam, mi lesz velem fogak nélkül, hogy fogok csókolózni, aztán meg az jutott eszembe, álmomban jutott eszembe persze, hogy az én koromban már nem szoktak csókolózni, csak összefekszenek és minden

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1