Pax Vobis 3. rész

GULÁCSY IRÉN

PAX VOBIS

Regény három kötetben

HARMADIK KÖTET

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Singer és Wolfner Irodalmi Intézet R.–T.

Budapest, 1938

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-178-8

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Gulácsy Irén jogutódja

A RADVÁNYI VENDÉGSÉG

I.

Minden kerekek örök törvényé szerint, hol lefelé, hol fölfelé talppal, az idő szúette vén kereke lassú körmozgással forgott tovább, megírott pályáján.

A poshadás jegyében eltelt 1706. év után – mialatt a szerencse egyszintben tartotta a magyar hantok fölött vívódók ügyét – az 1707. esztendő a kurucokat kezdte magasba lendíteni. A császáriak keresztet vethettek arra a néhány várra, melyet védelméből kifogyottan, az előző évben megkaparintaniuk sikerült. Azt se tudták megakadályozni, hogy II. Rákóczi Ferenc, fényes kísérettel, be ne vonuljon Erdélybe, s ott le ne tegye esküjét az erdélyi fejedelemségre. Ugyanúgy tétlenül nézhették, hogy Ónodon összeülnek Magyar- és Erdélyország nekikeseredett rendjei, s miután nagy felbuzdulásukban előbb egymás vérét is megcsapolták egy kicsit, annak rendje-módja szerint, trónfosztottnak nyilvánítják a Habsburg-ház élő fejét, minden ivadékostól együtt. S hozzá ezt a függetlenségi törekvést nem kisebb szövetség pártfogolta, mint amit Bercsényi úrnak, sok huza-vona után, mégis sikerült a minden oroszok cárjával, Péterrel, nyélbe kalapálni, míg a birodalom sáfárjai csúfosan lemaradtak. E politikai balfogások betetőzéseként pedig, mintha a pangás korszakában ellanyhult kuruc fegyverek is új erőre kaptak volna, Bezerédy Imre fenelegényei Bécshez egész közel csörtették kardjukat, melynek zaját a császári zenekar legharsogóbb köszöntője se nyomhatta el. Hasztalan ülte meg az udvar, messzi hangzó ünnepségek közt, az uralkodó öccsének, Károly spanyol trónkövetelőnek és húgának, Mária Anna főhercegnőnek kettős kézfogóját.

Ezzel a fellángolt virtuskodással azonban le is szállt megint a magyar szabadságharcosok hintája. Az 1707-ik év gondoskodott róla, hogy a fák az egekbe ne nőhessenek. Fordult egyet a szerencsekerék.

Alig ült bele Rákóczi az erdélyi fejedelmi székbe, amikor már ki is riadhatott diadalának rövid álmából, egy fájdalmas hírre. A nobilis lelkű és szigorúan igazságkereső külföldi békeközvetítő, Stepney lord – aki az utóbbi időkben mind mélyebben meggyőződött a fölkelők törekvésének jogos voltáról, s mind hangosabban emelte föl szavát érdekükben a népek egyetemlegessége előtt –, nem volt többé. Életének aktáit hirtelen halál zárta le.

Mintha csak heroldként futott volna előre a gyászos esemény, egyszerre borulni kezdett az ég a kurucok felett. A fölsziporkázó harci tűz ismét lelohadt a lobbanékony lelkekben és az 1707. év november havának hatodik napján, Erdély másodszor is elveszett.

Vajmi kevés kárpótlást nyújtott ezért a veszteségért az a kavarodás, ami, Starhemberg Guidó grófnak a spanyol hadszíntérre való átrendelésével, a fővezérségért vetélkedő császári tábornokok közt kitört. Az a néhány erősség, mely a viszálykodás folytán a fölkelők kezére került, nem ért föl azzal a nyomon következő újabb csapással, hogy a bár tántoríthatatlanul császári érzelmű, de tiszta kezű Starhemberg után egy emberbőrbe bújt fenevad, Heister Sigbert gróf szabadult a már minden sebén át vérző, lekoldusodott, árva országra. Nem feledtethette el a szerencse kerekének lefelé zuhanását az a felsülés se, ami a császárpárti magyarok pozsonyi „országgyűlésével érte a nagyméltóságú bécsi urakat, akik azt se tudták, hogy fojtsák el hamarább az elégedetlenségnek azt a felpirkadó tüzét, mely a labanc urakból is kitört, s amit a kontra-gyűlés meghirdetésével ők maguk idézték saját fejükre. Szégyenszemre, határozat nélkül, szerzett törvények nélkül kellett a barátságtalanul kuruckodó császárpárti rendeket a „pestis rémhírével szétugratni. Nehogy – Isten őrizz! – egy második Ónod kerekedjék az alkotmányosságot követelő felförmedésből.

De hát ez is kevés volt ahhoz a veszteséghez mérve, amit Erdély elvesztése jelentett, s amit még tetézett a szabadságharcosok trencséni szerencsétlen és szégyenletes csatavesztése. A fejedelem maga is megsebesült. A lelkét vesztett kuruc had pedig szétrebbent. Heister kardcsapás nélkül foglalhatta sorba a felkelők legfőbb erőforrásait, az észak-magyarországi bányavárosokat, míg a fejedelem, maradék népével, hátrálni kényszerült. Nézhette búsan, hogy leglelkesebb hívei fölött is úrrá lesz a csüggedés. Sőt nemes úrfiai közül is nem egy, óvatosan kihúzta kalpagjából, s elrejtette büszke kuruc tollát… A béke vágya ráhömpölyödött az évek óta hányatott emberekre. A lelkekben megképzelt a családi tűzhely emléke, s marcangolta még azokat is, akik a fáradt nyáj fölfrissítésén apostolkodtak. Nem maradt más tennivalója őnagyságának, mint hívei jóvoltáért, s a belőlük kisugárzó nyomásra, fölvenni a béketárgyalások fonalát, ahogy épp alkalom kínálkozott hozzá, a szabadságelvek és azok képviselőinek megalázása nélkül.

Az 1709-ik új esztendő azonban ezeket az alkudozásokat se koronázta sikerrel. Hiába figyelmeztette a külföld az egyre elbizakodottabb bécsi minisztereket, hogy a birodalom kezd már valósággal köztársasági jelleget ölteni. Őexcellenciáik egyszerűen elfricskázták az elébük telt föltételéket, míg csak a dolgokat felülről igazgató, örök Rendező, idején valónak nem látta, ezúttal megint Bécs felé nyomni le a sors kerekét.

Heister ugyan továbbra se mérsékelte garázdálkodásait, sőt odáig vetemedett, hogy az útjába eső kúriák nemesi hölgyeit is sorra botoztatta férjeik fejedelemhűségéért – de ezzel szemben viszont Béri Balogh Ádám a Lajtán túlra vetette felbőszült csapatait. Január havában magát a Laxenburgba igyekvő császárt is megtámadta, épp mikor Marchese Scipio Publicola di Santa Croce főzeneigazgató udvari énekesei legjavába fújták az újabban divatossá vált dalt:

„Laxenburgo non è Castello,

Laxenburgo non è Città!

Ma è un luogo bello

Che piace a sua Maestà…"

Most már meghökkenték a miniszter urak, s igyekeztek, egy Pozsonyba ismételten összehívott országgyűlés csalogatójával, visszaédesgetni az elriasztottakat. Nem sokra mentek azonban. Ez a diéta se akart szelídebb erkölcsökre térni, mint a megelőző. Ez is a sérelmek feszegetésével kezdte, jogok követelésével folytatta, s ha nem is tiltakozott az ellen, hogy Rákóczit, Bercsényit és a fölkelés főbbjeit Liechtenstein Ádám herceg a haza ellenségeinek nyilvánítva, száműzetésüket kimondja, viszont az ónodi határozatok megsemmisítésén túl, nem is vállalkozott többre. Igaz, hogy aztán a sorsa se lett jobb, mint az elsőnek! Előkerült megint a „pestis" egyszer már bevált ürügye, s szétriasztotta, törvényhozás nélkül.

De kár volt falra festeni az ördögöt! Megjelent az magától is, mindjárt az 1710. év tavaszán, március idusát és vele együtt majd minden portát gyászba borítva.

Nosza, menekült, ki merre tudott! A magyar urak kastélyaikba, a miniszteri meghatalmazottak meg Bécsbe. Hogy pedig oda is utánuk ne lopakodhassék a dögvész, rácsaptak keményen a tiltó sorompót az újabb nyomorúsággal meglátogatott országra.

Komoly és rendszeres hadviselésre egyik fél se gondolhatott többé. Az ellenséges seregek csak kerülgették egymást, egyik részen éppúgy, mint a másikon. És a gyatrák éppúgy, mint a legbátrabbak.

Bercsényi úr – akit vissza nem fordított volna a sárkányok légiója se, ha egyszer valami hadi vállalkozásra elszánta a kardját – most maga kényszerült bevallani a cselekvést sürgető fejedelemnek, hogy irtózik már emberrel szót váltani is. Terebesi jobbágyai közül ötszázan, ungvári birtokain ezren felül hulltak el az undorító betegségben, mely elől azonban hiába keringőzött a fővezér. Hátán vitte a bajt, seregeivel. Szolgái, legbelső cselédei is sorba dűltek ki. Sőt egy jeles napon – miután inni töltött gazdájának és megtömte pipáját – kedvenc legénye, Palkó is követte a többieket.

– Se tálam, se ruhám, s még aki nagyobb, pipám se maradt! –- csordult ki a keserűség a nagyúrból.

A fejedelem nem neheztelt meg riadozó fővezérére. Emlékezetébe idézte Seneca szavait, hogy a halál félelme a halálnál is rosszabb. És inkább sajnálta Bercsényit, azért a beleköltözött iszonyatért, mely egy párnán hált, egy edényből ivott vele. De ennél többet nem tehetett érte. Hiszen neki is nyolc-tíz haldokló harcost kellett naponként seregéből kicsapatnia, hogy – mint a doktorok ajánlják – „Isten jóvoltából maguktól tisztuljanak ki a pusztában".

Az ő lelkén azonban nem tudott zsarnokká hatalmasodni a félelem.

– Theodori parum interest, humane an sublime putrescat! – vonta föl a vállát, ha látta, hogy féltik és Istennek rájuk szakadt büntető ostorát vélve az újabb csapásban, megadással vette az egymást követő hiób-híreket. Hogy Husztról, Kassáról és Ecsedről pár hét alatt egész helyőrségek haltak ki. Hogy nincs kellő számú orvos a szerencsétlen országban. Se a meglévőknek elég tudásuk, a baj leküzdésére. Hogy Munkácson maguk a gyógyszerészek is megbetegedtek. Sőt, vezérei közül is hatan estek a rettenetes nyavalya áldozataivá.

Erdély mintájára – ahol a gubernium felakasztatás és lelövetés terhe alatt tiltotta el a prédikálást, halottak kiharangozását, díszes temetését és a szabad közlekedést – ő is komolyra szigorította ugyan a pestis rendszabályokat –, kemény büntetéssel sújtva azokat a jöszménkedőket, akik a veszedelmet tovább hurcolták – de ezzel inkább csak a megrettent tömegeket akarta megnyugtatni. Befelé meg volt győződve róla, hogy míg ennyi embert seregekbe zsúfoltan kell együtt tartania, s míg ez a had gyöngén táplált, elcsigázott és hiányos a tisztálkodásban, addig hiábavaló minden rendelet és patikaszer. A pestis dúlni, az ő drága népe pedig szenvedni fog, vele együtt, aki száz életét is kevesellte volna váltságul, értük.

*

Természetesen, a legszigorúbb parancs ellenére is akadtak, akik a szabad helyváltoztatás tilalmát megkerülték. Így azt a hatlovas úti batárt se tartóztathatta föl semmi hatalom, mely az 1710. év egy borongós, novemberi délutánján, Rimaszombaton túl, a radványi úton dagasztotta a sarat. Persze…! Mert asszony ült a kocsiban! S amit az akar – ha ugyan igaz a közmondás – Isten maga is akarja.

Bár hiszen, az asszonyságára való tekintettel, csak a fél akaratának teljesedése járt volna ki a hintóban ülőnek, lévén ő afféle félasszony, azaz hajadon.

Vöröskő urának, a horvát bánnak leánya az utas. Mária. Egy-két esztendőcskével megérettebben, bimbójából kibontakozottan, de mégis csak ő. Azon módon, ahogy október utolsó napjaiban kivetette kisasszonnyá cseperedett Szidi húgának lagzijából a hozzáverődött hír, hogy szívének drága jegyesét se kímélte a pestis veszedelme. Megtámadta, még a nyár derekán, a Hernád-menti Bársonyszigeten, ahová a fekete halál elől futó Károlyi-családot segített menteni.

Maraszthatta már aztán úrasszony anyja, újasszony húga, s az egész frissen lett Eszterházy-atyafiság! Lett volna-e ugyan olyan szép szó, ami tovább visszatartsa? Kocsihágóján érte az a nagy hír is, melytől pedig az övével együtt az egész elgyötört ország szíve, reménysége dobbant: hogy a nyugalomba tett Heister Sigbert helyére – akinek véres garázdaságait végezetül maguk a bécsi miniszterek is elsokallták – az ő ízig-vérig magyar apját nevezte ki a nagy minisztertanács, a magyarországi hadak főparancsnokául. Még erre sem tért vissza, örömtort lakozni. Vetett magára egy kiskeresztet hálaadásul, s azzal futott tovább, a vállára mért nagy kereszttel, torony irányába. Senkinek se mondta meg övéi közül, hogy nem egyenes vonalban Bécsnek fordítja a rudat. Csak a megye határában szedette le az udvari hintó ajtajáról a kétfejű sasos címert.

Okosan. Mert ami javára szolgált a császáriaktól megszállt vidékeken, az könnyen vesztére üthetett volna ki a másik felekezetnél. Így nem maradt áruló, külső nyom. A császáriak közt igazolhatták írásai, a fölkelők előtt pedig vőlegényének levelei, képe.

De vajon hol van már azóta, akit az a kép ábrázol? Nem valami hevenyében felhantolt, átmenti sír borul-e drága testére, csigás fürtéire, kevély homlokára, piros virágú, mosolygós szájára? Nem varjak károgása volt-e az elsiratója, harangzúgás helyett?

A lány megdidergett, jó meleg subicája alatt. És ilyen pillanatokban felbuzdult benne a kívánság, hogy bár az irtózatos baj őt is utolérné, mint a kíséretére adott fullajtárokat, sőt már két kocsisát is, akiket egymás után szedett le a bakról! Kikívánta a részét annak az Istenlátogatott fészeknek, Gyöngyösnek sorsából is, melyet pár napja hagyott maga mögött, s melynek siratója nyomon követte, amerre csak járt:

„Reggel kétsorjában városnak hosszára

Házak alatt rakva a koporsó vala.

Tizenkét óráig azt temették vala.

Két órakor annyit még kivittek vala.

S Hernádon pestisben elhalt a föld népe,

Búzája kintveszett, marha vesztegette.

A meghalt embert is nincs aki temesse,

Ott meg nem szállhattok, nincsen ember benne…"

Hanem azért az ilyen gyönge percei ritkák voltak. Többi idejében – mialatt hol vesztegzárt hevert a hintó, hol a falvakat őrző katonák ostromgyűrűjében, hol meg a mindenféle füstölő górékban állta a védelmi rendszabályokat – Mária nem érzett aggodalmat. Maga se tudta volna megmagyarázni, hogy miért, de a lelke legmélyén egy pillanatig se hitte komolyan, hogy őt és szerelmesét, egymástól külön, elérhetné akármi nagy rossz. Őrzi őket az egymás hűsége, imádsága és közös céljuk, mely még beteljesítetlenül állt előttük! Mik az ártó gombák miriádjai is, a kemény akarattal szemben? Játékszerek! A lélek hatalmasabb a test veszedelmeinél. Különb védelem, mint a liktáriumok, tinktúrák, s az alamázia.

Erre a gondolatra aztán el is szűnt mindig szépen a gyöngyösi siralom képzelődő füleiben, s ő elmosolyodott, bátor mosolygással.

Akik annyi ésszel vetett csapdát kikerültek, mint ők, épp a vak véletlen pókháló-szövevényébe akadnának bele? Nem kivédett-e Gábor száz kardcsapást, melyek mind az életére törtek? Vagy ő talán a test és lélek biztonságában lakozhatott a távoli, idegen nagyvárosban?

Megrázta a fejét, mint aki jobb híján saját magával kénytelen vitázni. Hogy: nem. Mióta a zárdából kieresztették, semmi panasza se lehet ugyan. A császár gyónik, áldoz, naponta három misét is hallgat és olyan szelíd, mint a csuporban megaludt tej. Nem ejti rettegésbe szeszélyeivel az udvart, se őt a különös módon villogó szemeivel.

De a császár más volt azelőtt. Kiszámíthatatlan és szertelenségeiben félelmetes. Eleget csodálkozott is az udvar, hirtelen megváltozásán, míg a csudának kijáró idő el nem múlt és az uralkodó környezete belegyőződött, hogy az új szuverén – elhányva fiatalságának tajtékát – beletalált vakbuzgó apjának nyomdokaiba, s ez most már így is fog menni tovább, szép békességesen, az idők végéig. Búcsúk, templomjárások, kolostori ebédek…

– Hála Isten! – bólogatott Thurn gróf, az anyacsászárnő rendbe tett számadásait cirógatva. – Sohase duzzadt így az alamizsnás pénztárunk!

De a különféle kegyes alapítványok is megsokasodtak, s alig akadt templom Bécsben, vagy a birodalom egyéb városaiban, mely meg ne emlegette volna a császár bőkezűségét.

Az éveken át háttérbe szorított hitves se panaszkodhatott. József helyreállította konjugális életüket, mellette töltötte minden szabad óráját, s kárpótló gyöngédséggel dédelgette gyermekeiket is, akiket az aya minden délben a felséges szülők színe elé vezetett.

Bár azok az idők, mikor József tekintete még mohó lángot vetett a megejtő szépségű olasz lány láttára, rég letűntek, mindazonáltal Guitana se érezhetett sértődöttséget. Őfelsége visszavonta ugyan tőle intim kegyeit, de senki mást se boldogított velük. Cipelte a házasság igáját, a nála korosabb, rút asszony oldalán.

– Bizonnyal nem gyönyörűségére! – nyugtatta Ámor-sebzett szívét a megrövidült dáma. – Bizonyára valami magasabb uralkodói érdek miatt! Az is lehet, hogy a Szentszék, Róma keze játszik a dologban…!

Ez nem alázhatta meg önszeretetében, mint ahogy a császárnét se tekinthette diadalmas vetélytársnőjének. Hozzátartozóinak se volt okuk aggodalomra. A császár mindenkor bőkezűen gondoskodott róluk. Sőt leereszkedően, mint soha azelőtt. Leküzdve ösztönszerű idegenkedését, nem mulasztotta el megszólításával kitüntetni Caraffa asszonyt és elnézést tanúsított Ruggiero iránt is. Hogy a magiszter ügyesen használta ki ezt a császári kegyfordulást, meglátszott abból, hogy már saját fogatot tartott úri kényelmére, a Burg főkapuján hajtatott ki, s be, sőt nem átallotta, vérbeli hercegek módjára, imperiális vörössel bevonatni a hintóját…

Csillaga delelőre futott. A császári hitvest semmi se ingathatta meg többé abban a meggyőződésében, hogy férje megváltozott viselkedését egyedül az olasz bűvös hatalmának köszönheti, s megragadott minden alkalmat, hogy kegyencét előtérbe tolja. Ezt a leplezetlen favorizálást aztán – tekintettel Amália megnövekedett befolyására – az udvari és politikai élet kiválóságainak is számba kellett venniök. Aki miniszteri tárcára, birtokra, ordóra, báróságra vagy egyéb effajta kegyre áhítozott, nem mulaszthatta el a mindenható asztrológus pokolkonyháján át irányítani útját a hivatalos ajtókhoz. És Caëtano ezen a mellékfolyón keresztül is, bőven táplálhatta azt a hatalmas vasládát, melyen titokzatos kotyvalékait főzte ugyan naphosszat, de melynek igazi rendeltetése azért mégis csak a krőzusi módon megszaporodott kincsei elrejtése volt.

Egyetlen valaki maradt, aki nem hajolt meg Ruggiero kilombosodott tekintélye előtt, még akkor se, mikor az olaszt már egész a császári antekamerákig vitte impertinenciája. Míg a miniszterek – ha fogcsikorgatva is – kénytelen-kelletlen megtűrték maguk közt, Lamberg hátratett kezekkel sétált el mellette és makacsul vonakodott észrevenni dörgölődző szándékát. Nem mintha a harmad esztendeje elnyert hercegi méltóság, vagy a rákövetkező évben kapott, dúsan jövedelmező leuchtenburgi grófság szállt volna a fiatal főúr fejébe! Szavakkal nem is kifejezhető kifogásai voltak a talián ellen, ösztönszerűleg, minden elvetemültségre képesnek tartotta Ruggierót. Idegenkedett már attól is, hogy egy levegőt szívjon vele. S annyira ment ezzel a megmagyarázhatatlan nyugtalanságával, hogy a helyet is tüzes vizsgálat tárgyává tette, ahol Caëtano ült, vagy állt.

Tulajdonképpen teljesen nyugodt csak akkor volt, ha saját, nagy fénnyel berendezett, Burg-beli lakosztályában láthatta vendégül a császárt. Szerencsére ez a kegy – mely pedig szinte példátlanul állt a Habsburg-ház történetében – mind gyakrabban érte, az utóbbi három év alatt. József idők folyamán valóságos második otthonának kezdte tekinteni a herceg „legénybarlangját", ahová nem követhették a politika nyűgös gondjai, s ahol egy-egy kicsit kifüröszthette lelkét szerencsétlen házas életének önként visszavállalt rabságából.

Lamberg herceg sohase mondta semmire: „Meg kell lennie, felség!" Nem csempészett elé pártfogoltakat. Nem igyekezett befolyást gyakorolni rá, sem pedig kiütni a nyeregből azokat, akik szinte korlátlan hatalmat nyertek a birodalom világi ügyeinek irányításában, mióta őfelsége a lelki élet útjára fordult. Mert József nem bízott többé sajátmagában és inkább nyitott lehetőséget mások politikai elfogultságának, mint hogy ő essen ebbe a hibába.

A tökéletes békesség biztosítékain kívül, még egy nagy vonzó ereje is volt a császár szemében Lamberg otthonának. Egy meghitt kis zúg, amit a herceg tréfásan „neutrális területnek" nevezett. Ez a szoba semmit sem éreztetett abból, hogy férfi hajlékához tartozik. Nem rémítgetett a harciasság közszemlére kitett eszközeivel, se a galantéria sikamlós külsőségeivel. Inkább női szalonnak látszott, mely egyesítette a kor legfinomabb ízlését, a kényelem minden föltételével.

Hogy mire kellett Lambergnek ez a szoba?

Ő tudta.

Egyelőre azonban egy, az udvarnál mindenképpen szokatlan célra használta. Hölgytársaságokat fogadott benne.

A meghívott dámák közt eleintén nagy megütközést keltettek ezek a meghívások. De mikor a szigorú anyacsászárnő dámái és Amália hölgyei is megjelentek, a megdöbbenés moraja végképp elcsendesült. Többé senki se sértődött meg rajta, ha selyemviganókat látott suhogni a herceg appartementje felé. A kezdetben orcátlannak bélyegezett ötlet lassanként szokástörvénnyé vált, lehetőséget nyitva annak, hogy őfelsége olykor viszontláthassa azt, akinek nyugalmáért a lemondás kemény iskoláját járta.

Mária sohase mulasztotta el, eleget tenni Lamberg meghívásának. Nem adta föl a reményt, hogy egyszer talán mégis kínálkozik valami alkalom, mikor a császárt szerencsétlen véreinek sorsára emlékeztetheti. De ez a várva várt alkalom mindegyre késett. József nem nyújtott módot a közeledésre. Csak ült a számára készített place d’honneur-ön, s révedezett maga elé, álmodozón. Aztán rendszerint hamarosan visszavonult.

A türelem próbatevő idői voltak ezek. A kényszerű veszteglés néha jobban gyötörte a lányt, az előző évek minden izgalmánál. Fájt neki a kenyér, amit lenyelt. Égette a párnája, ha azokra gondolt, akiknek ma is kemény hantok a vánkosai, felhő a takarójuk, orgonázó szél az altatójuk, éppúgy, mint mikor ő, teli reményekkel, ide került. Fájt ereiben a vére, s a vérében egész nyomorult nemzete.

– Oh, ha megválthatnám mindet! – vetette fel sűrű pilláit, megtudni az okát annak a zökkenésnek, mely most visszaemlékezéseiből kibolygatta.

A kocsis rántotta hirtelen hátra a gyeplűt. Az első két ló bogárzott, egy kis csapat embertől, meg valami eléje került akadálytól.

– Vedd a fáklyát, s szállj le – szólt a jöttükben felfogadott, egyetlen fullajtárnak.

Az meg is gyújtotta nyomban a fáklyát.

Keresztbe az úton egy emberi test feküdt. Két karja messzi elvetve, mintha a földet ölelné. Szája habosán rányílva a szennyes pocsétára.

Halott volt, annak rendje-módja szerint

A kis csapat pedig nézte ijedten.

Lehettek vagy húszan, férfiak, asszonyok, elegy. A férfiak hátán viharvert cókmók. Az asszonyok karján gyermekek. Nem sivalkodtak, csak pislogtak, félelmesen égő szemekkel, a hullasápadt arcocskáikból. Mintha a kísértő lélek pislogna ki a halottlárvájuk mögül.

A fullajtár visszakiáltott:

– A pestis elől szaladnak ezek, méltósága!

– De a cimborájukat legalább eltakaríthatnák az útból! – mordult mérgesen a kocsis, a bámészkodókra. – Nosza hé! Mit vártok? Nem repül az el onnan magától!

Két ember, a fiataljából, elő is botorkált. Ágakat csaptak az útszéli fáról. Aláfeszítették kidűlt társuknak és befordították az árokba. A tetem tompán buffant. Erre az asszonyok egyike – egy elcsigázott, görbe hátú menyecske – felnyikorodott, bágyadtan. Leoldotta nyakából szakadozott kendőjét, s az árokban hanyatt zuhant holttest arcára dobta.

Indultak volna is tovább, ha Mária oda nem inti a két temetkező embert.

– Jól járunk Radvány felé? – kérdezte, elirtózva attól, amit nem láthatott elégszer, ahhoz, hogy megszokja.

A két férfi összesandított a fáklya fényében. Egyikőjük, egy alig siheder, kelletlenül felhúzta a vállát.

– Jóól – nyújtotta el a szót. – Egész közelesen.

Majd kaparintott egyet az üstökén.

– Csak aki oda készül, ne nagyon emlegesse, hogy találkozott velünk, könyörgöm…!

– Azám! – lökkent elő egy őszhajú vénség is, szorongó arccal. – Mert visszahurcolnának minket, instálom. Pedig a vármegye pandúrjai nem ösmernek tréfát. Gyorsan kerülne egy-két üres akasztófa…!

– Ohó! – ébredezett Máriában a vöröskői várkisasszony, a sunyító jobbágyokon hordozva szemét – Tik szökésben vagytok!

– Bezony…

– Mi gonoszat míveltetek?

Az ember csak forgatta süvegét nagybúsan.

– Szökni szökünk, igaz. De a kezünkhöz nem ragad semmi rossz.

– Akkor mért lopakodtok?

– Hát – sereglett oda most már a többi is – megelégeltük a senyvedésünket. Magunk telkét se mívelhetjük. Aki pelyhedzik, viszik angyalbőrt húzni! Akit meg az ősz tollú kivert: kényszerfuvarba… Vá­rakat tatarozni, sáncot ásni, ágyút önteni, puskaport őrleni… Hordhatnánk, vághatnánk a fát az uraságnak, egész télen át. Miből fizessünk akkor adót? Miből éljünk mink akkor?

– És a többiek, akik visszamaradtak? Azok miből élnek?

A menyecske öklöződött elő, aki kendőjét a halott ura után dobta. Karján a gyerek. Szoknyájába csimpaszkodva még kettő szüpögött, csendesen, mint két megcsapott kis kutyakölyök.

Az asszony szeme élesen villant.

– Nem maradt bizony Károlyi uraméknál férficseléd egy se! Ezek itt az utolja. Mondtuk: mink se hagyjuk magunkat százba-szedni! Úgy veri a szó, hogy arra beljebb tájon már a csoma se dühösködik annyira. Elmúlt a szaladás. Békesség van a népek közt… Mink is odamegyünk, a háborút meg vigye tovább, aki kezdte, verné meg az Isten!

A gyermek – rongyokba burkolt, hibáscsontú kis féreg – megnyaklott derékban az anyja hadonászó karján.

És Mária egyszerre lejjebb hagyott a szigorúsággal. Mély szánalom öntötte el.

Ez a sóvárgása a nyugalomnak…!

Van-e ugyan erőhatalom,