Éleslövészet

GRENDEL LAJOS

ÉLESLÖVÉSZET

Nem(zetiségi) antiregény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-138-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Grendel Lajos

ELSŐ LESZÁMOLÁS

TÖRTÉNELMI

Mint harangtornyot fürkésző égzengés,

parancsot adok: tüzeljetek pontosan a képre.

Velemir Hlebnyikov

(Rába György fordítása)

1

Az itt egybegyűjtött eseményekről titokzatoskodva fogunk szólni, hogy magunknak is szerezzünk némi örömöt (kárörömöt), s nem csupán azért, mivel azok cseppet sem napfényesek. Amiről szó lesz, az Olsavszky-házban talált tekercsek nehezebben értelmezhető szövegrészei. Talpnyalás és irónia fedik át bennük egymást megtévesztő-tökéletesen, s az elbeszélő nem tudja eldönteni, hogy ami hajbókolásnak látszik bennük, nem irónia-e, illetve ami ma pamfletként olvasódik, valójában nem talpnyalás-e. Az elbeszélő nincs könnyű helyzetben, a szövegeket csupán tapasztalatainak ösztönös kontrolljával és egy történelmi csőd keserű fintorával egészítheti ki. További munkára semmi sem ösztönzi. A szövegek írójának üzenete sem (ha ugyan van ilyen), noha a vélt üzenet többértelműsége (komiszabbul: többértelmű értelmetlensége) éppen ma – itt és most – provokálja érzékenységünket. A homályos utalások szövevénye sem felhívás az elbeszélői továbbgondolásra, de még az óvatos kommentárokra sem. Az elbeszélő mégis megküzdött a szövegekkel, csak hogy földerítse belső összefüggéseiket (a titkos ajtókat), a valóság viszont újból szamárfület mutat neki. Tehát előreláthatóan semmi sem tisztázódik majd. Legföljebb világosabb lesz valami, amit az elbeszélő föltehetően sikerként könyvel el, de ami nem jelenti azt, mintha utána elégedett lehetne. Sőt, eggyel több ok rá, hogy óvakodjék az olcsó belemagyarázásoktól, bármilyen tetszetőseknek mutatkoznának is.

2

Másfelől viszont könnyű dolgunk van. A modell friss és utánozható. A város hét évszázados története frappáns cáfolata az egyenes vonalú progresszióról alkotott gyermeteg hiteknek. Ki vagyunk szolgáltatva a „nem várt események vaskos naturalizmusának, a valóság lépten-nyomon helyesbít vagy kiegészít bennünket. Amiről szó lesz, annyira irreális, hogy szinte valósághű már. Az Olsavszky-házban talált tekercsek írójának szándéka is hasonló lehetett: minél messzebbre merészkedni a hétköznapok banális és fecsegő valóságától, ha úgy adódik, átlépni a még megfogható, a „reális határmezsgyéjét. Röviden: mágnest tartani a vasreszelékekkel beszórt papírlap alá. Az időpont sem fontos, illetve csak annyiban, hogy nevezetes esztendő a város történetében. A törökök százhúsz évi eredménytelen próbálkozás után 1663-ban veszik be a várat és foglalják el a várost. Jelenlétük az országban már nem botrány, hanem régóta adottság. Könnyű kiszámítani: a város legidősebb polgárának nagyapja is legföljebb húsz-harminc éves ifjú lehetett Buda elestekor. Így, bár ez a hosszú jelenlét még mindig félelmetes, de már nem misztikusan az. hanem – profánul szólva – paták és szarvak nélkül. A török ostrom elől csak a lakosság fele menekül el a közeli erdőkbe és mocsarakba, a másik fele a városban marad, csaknem közömbös szemlélőként, valami süket beletörődéssel a török nélkül is bizonytalan jövőbe. Közöttük a városbíró, Boross Ambrus is.

Boross Ambrust a tekercsek írója kezdetben csupa kiváló tulajdonsággal halmozza el, bár a dicsérő jelzők mögül mintha hallani lehetne az irónia vékony erecskéjének a csörgedezését is. Ennek jelentőségét azonban hiba volna felnagyítani. Ha hinni lehet a szavainak, úgy Boross Ambrus bátor, önfeláldozó, bölcs, nehéz helyzetekben makacs, szívós és türelmes, aki elveiből jottányit sem enged. S ugyan mi okunk volna kételkedni e jellemzés hitelességében? (Egy belső hang: nagyon sok, nagyon sok! – az elb. megj.) Igaz, példák híján ez a jellemzés mai fül számára kinyilatkoztatásszerűnek, némiképp önkényesnek hat. (Egy másik belső hang: tőled is kinyilatkoztatást várnak, te hülye! – az elb. megj.) Számunkra azonban garancia a szerző névtelensége (több hang belülről: a névtelenség mint az igazmondás garanciája… Ó, Közép–Európa, te agysivatag!), a későbbiek folyamán pedig az a tárgyilagos részvét, amivel Boross Ambrus sorsát végigkíséri.

Amikor Musztafa bég csapatai beözönlöttek a városba, a városháza előtt gyér számú küldöttség élén Boross Ambrus üdvözölte őket. Jelképesen átnyújtotta a bégnek a város kulcsait, és a török vezéri másnap ebéden látta a házában. Három szolga kivételével a cselédség már az ostrom első napjaiban kereket oldott. A török vezér dicsérte az itt maradtak bátorságát.

– Tőlünk nem kell félni – bizonygatta. – Megígérhetem, hogy akik barátsággal fognak viseltetni irányunkban, azoknak nem esik bántódásuk.

Később megkérdezte a városbírót, vajon megözvegyült-e, hogy egyedül fogadta őt a házban. Boross Ambrus elszégyellte magát, mentegetőzött, mondván, a feleségét meg a lányát elküldte Zólyomba, hiszen nem tudhatta, milyen sors vár a városra.

– Ugyan, ugyan – csóválta a fejét a török vezér –, engem úgy tájékoztattak, hogy itt rejtegeted őket a házadban.

– Mi tagadás, valóban – felelte a városbíró. – Jól tájékoztattak téged, magasságos bég.

– Mi nem vagyunk rablók. Mi katonák vagyunk – mondta a magasságos bég. – Szeretnék megismerkedni a lányoddal. Tizenhat éves, ha jól tudom.

– Tizenhat – válaszolta megsemmisülten a városbíró.

– Hatvanhárom kiló.

– Hatvanhárom.

– Alig várja, hogy megismerhessen engem.

– Alig várja.

3

A tekercsek névtelen írója nem győzi elég sokszor hangoztatni, hogy a törökök bevonulása mennyire fegyelmezett, mondhatni civilizált volt; ahhoz képest, hogy pogányok, egyenesen példás. Csupán azokat az alföldi magyar legényeket rója meg, akik a janicsár csapatban janicsárabbak akartak lenni a janicsároknál, és éjjel-nappal unszolták a nagylelkű és művelt Musztafa béget, hogy engedélyezzen számukra három nap szabad rablást, illetve kobozza el azoknak a hűtlen polgároknak az ingóságait, akik, nyilván a rossz lelkiismeretük elől menekülve, elhagyták a várost. Mert ezek rossz magyarok. A tekercsek írója gyakran hivatkozik rá, hogy ezek az alföldi magyar legények, akik még kitűnően beszélték az anyanyelvüket, úgy bántak leigázott fajtestvéreikkel, mint a barmokkal, sokat megöltek közülük, az asszonyokat pedig megerőszakolták és megfojtották, illetve előbb megfojtották, aztán megerőszakolták. Végül a török vezérnek kellett közbelépnie. Musztafa bég megelégelte hűséges magyar legényeinek a kihágásait, és megtiltotta, hogy elhagyják a vár területét.

Az Olsavszky-ház padlásán talált tekercsek egy másik szövege Somogyi Juhász Péter pamfletjét tartalmazza; ezt a tekercsek írója mintegy függelékként hozzáillesztette a saját írásához. A pamflet hatásos cáfolata akar lenni bizonyos (meg nem nevezett) kéziratban terjedő, felforgató tartalmú írásoknak, s mint ilyen, pontról pontra felsorakoztatja az álnevek mögé rejtező rebellis tollforgatók téziseit, kigúnyolja dagályos stílusukat, rámutat hazaszeretet-fogalmuk ürességére és eszmei kártékonyságára. Teszi mindezt bátor lendülettel, szarkasztikus hévvel, felnőtlen magabiztossággal. Ma (vagyis a 18. század első felében – az elb. megj.). szögezi le Somogyi Juhász Péter, a hazaszeretet legtisztábban a király iránti hűségben és fiúi ragaszkodásban nyilvánul meg, ezektől éppenséggel elválaszthatatlan. Ezzel szemben a királyi tekintély csorbítói – lásd Rákóczi és bandája – már régen a pogány török zsoldosaivá züllöttek. Kell-e ennél több bizonyíték?!

(Tegyük föl, hogy kell – az elb. megj.)

Az álnok rebellisek, csak hogy megszolgálják kenyéradóik alamizsnáját, a török hódoltság keserves évtizedeit paradicsomi állapotnak tüntetik föl, amely alatt ha elő is fordultak, úgymond, szórványos túlkapások, azokért csupán egy-két túlbuzgó személy a felelős. Ugyanakkor – jó magyar szokás szerint – nem átallják gyalázni, s bosszúálló hordának lefesteni Lipót király keresztény vitézeit, pedig szép számban voltak közöttük magyarok is, tiszta szívű hazafiak. íme, kiált föl a pamflet szerzője, hová vezet a durva és tendenciózus történelemhamisítás! (Fölkiáltásában, illetve az ezt kiváltó aggodalomban mi is osztozunk, nem feledve el persze a történelemhamisítás bizonyos nemzetnevelő, tehát jótékony rendeltetését, jellempuhító funkcionálását. S miután lélekben gratuláltunk a szerzőnek, még alaposabban elmélyedünk írása tanulmányozásában.)

A pamflet szerzője röstelkedve vallja be, hogy jó pár évig maga is törökök között élt, tanúsíthatja tehát, hogy a török nép nem emberi fajta. Musztafa bég például, aki a török időkben a város katonai parancsnoka volt, a legszentebb keresztény ünnepeken vaddisznó képében rabolt és fosztogatott. A hajadonokat és a fiatalasszonyokat pedig… hm, hm… szóval, a várba hurcoltatta őket, és ott… nos, a pamfietíró megjegyzi, hogy az egyik meggyalázott hajadon vallomása szerint a bégnek a madárkája (a pamfletíró szava – az elb. megj.) csontos volt, olyan csontos spiccben végződő valami, mint a vadkan agyara. (Az elbeszélő közbevetőleg megjegyzi, hogy még ma is, kivált kemény teleken, betéved néha a városba egy-egy vaddisznó a közeli erdőkből, s ezeket itt török disznónak hívja a nép. Az elbeszélő tudomása szerint sehol másutt a magyar nyelvterületen, csupán az elbeszélő szülővárosában.)

Az elbeszélő kisfiú volt még, amikor egyszer megkérdezte az apját:

– Igaz–e, édesapám, hogy a vaddisznó egy török disznó?

– Igaz bizony.

– Es miért?

– Majd ha felnőtt leszel, akkor megtudod.

– Elmondod nekem?

– Nem én.

– Miért nem?

– Mert te akkor is az én kisfiam leszel.

– És akkor én sose leszek felnőtt?

– Sose leszel, kisfiam.

4

Nos, amit Somogyi Juhász Péter szeméremből nem részletez, részletezi azt a meggyalázott hajadonok legszebbike, bizonyos Kenéz Borbála, aki viszolyogva számol be róla a naplójában, hogy a bég pogányul rút és szeplős testét tetőtől talpig vörös szőrzet pelyhezi, de még a tenyere meg a talpa is szőrös, mint a majmoké. Nem légből kapott tehát a világhírű bécsi természettudós, Alfréd Höhnel feltevése, miszerint a törökök csupán közvetve isten teremtményei, s tulajdonképpen a majmoktól fajzottak el. Az a sok nyugat-európai utazó (csupa kifogástalan, szavahihető gentleman), aki bejárta a török császár birodalmát, egybehangzóan megerősíti a bécsi tudós hipotézisét. Útijegyzeteikben a civilizált, magasabb rendű ember utálkozásával számolnak be róla, hogy, főként a birodalom déli tartományaiban, szodomai