Az egyetlen út

HEGEDÜS GÉZA

AZ EGYETLEN ÚT

HÁROM REGÉNY

A MAGYAR ÁLLAM KIALAKULÁSÁNAK

ELSŐ ÉVSZÁZADÁBÓL

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest

Korrektor: Budai Ákos

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-286-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

ELŐSZÓ

Az itt következő három regény a X. század legvégén, illetve a XI. század folyamán játszódik. Személyeik magyarul, latinul, németül, oroszul beszélnek, azaz pontosabban a magvar, a német és az orosz nyelvnek ama fejlődésfokán, amely e közel évezrednyi távolságban köznyelv volt itt, Európa középtájain, és azon a latin nyelven, amely az antik irodalmi nyelvből módosult, kopott, egyszerűsödött az egyház és a jog önkifejező és érintkezési eszközévé. Nyelvészeti tréfa kedvéért akár azt is megkísérelhetnék, hogy hőseink eme hajdanira visszaállított beszédformákban társalogjanak. Az olvasók túlnyomó többsége részére azonban az effajta játék merőben értelmetlen volna. Nemcsak azért, mert a latin, a német és az orosz nyelv idegen, és regényben akkor sem beszélnek idegen nyelven, ha a beszélők valójában így szolnak, hanem mindenekelőtt azért, mert az évezred előtti magyar nyelv megkísérelt helyreállítása is szüntelen rejtvények elé állítaná az olvasót, akinek kedvéért az író írja ezeket a hajdani történeteket. Ebből a XI. századból néhány tucatnyi szón kívül mindössze egy mondattöredék maradt fenn a számunkra a Tihanyi Alapítólevélben, amely mostani helyesírással így hangzik: Fehérvár reá mené hodu utu reá. Mai nyelvünkön: Fehérvárra menő hadi útra. Ha megpróbálnák ennek a fordulatnak az alapján beszéltetni regénybeli személyeinket, az olvasó mondatról mondatra törhetné a fejét, hogy ki mit is mond. Ez a nyelv a mi hajdani múltunk, de már régóta nem mi vagyunk, amiként a felnőtt már régóta nem azonos kisgyermekkori magával, noha egyenest abból származott. Ez az ómagyar nyelv a mi múltunk, de már nem mi vagyunk, fordulatait ugyanúgy le kell fordítani mai magyarra, mint a korabeli német, orosz vagy latin mondatokat. Az író tehát még csak kísértésbe sem esett, hogy egy olyan kor nyelvére archaizáljon, amely az olvasók túlnyomó többségének merőben ismeretlen, és még így sem bizonyos, hogy hitelesen eltalálta volna, vajon azok a régi emberek valóban így mondották-e. Hőseink tehát közérthető magyar nyelven fognak beszélni, de oly módon, hogy gondolataik tartalma nagyjából megfeleljen annak az ismeretanyagnak, amely a XI. század táján tulajdona lehetett az itteni embereknek.

Ne képzelje senki, hogy ezek afféle primitív emberek. A XI. század államteremtő elméi a kor műveltségének birtokában voltak. István király és köre világnézeti és jogi problémákkal birkózott, ismerte a Nagy Károly körében kivirágzott első reneszánsz kultúráját, a cluny apátok teológiai-társadalmi törekvéseit. Az Intelmek, amelyeket alighanem valóban István fogalmazott, vagy ha nem is, de az ő elgondolásai szerint keletkeztek az ő udvarában, egy igen tudatos, kora műveltségét birtokló férfiúra vallanak. István törvényei nagyméretű jogi és szervező tudatosságot bizonyítanak. Az olvasó tehát ne csodálkozzék, hogy ezek az elszánt államszervezők problémákkal viaskodó, saját tetteiket végiggondoló, jövő évszázadokat tudatosan előkészítő emberek.

Ez a jövőt készítés, ez a tudatos államalkotás az, amely összefogja ezt a három, cselekményében külön-külön önálló, kerek történetet. A magyar állam kialakulásának kalandos regényei ezek: három főmozzanat államunk kezdeti korszakából. Az első egy ifjú ember, egy rendkívüli tehetségű és erélyű ifjú ember megindulása azokban a történelmi percekben, amikor reászakad a jövő gondja. A második egy válságos pillanat, amikor dönteni kell, hogyan tovább. A harmadik az általános rendetlenségben a rendcsinálás előkészítése. S mindenütt a középpontban egy-egy férfi Árpád nemzetségéből, ebből a nagyszerű, államalkotásra kész családból: István, akinek szentté kellett válnia, Endre, aki pogány lázadás segítségével erősíti meg a keresztény királyságot és László, a lovageszmény, aki alkalmas a rendcsinálásra, aki szentté avattatja Istvánt, a példaképet. A három regény külön-külön zárt, de mégis egymáshoz kapcsolódó cselekménye a kilencszázkilencvenes esztendőkben kezdődik és az ezernyolcvanas években végződik: ez a két emberöltő a mi államunk történetének kezdete, a magyar nép nagy kalandja, amely bebizonyította életképességét azon a földön, ahol előtte oly sok nép törekvése került csődbe. Ifjúkorom óta, amióta elragadott az Árpádok korának története, hittel tudom, hogy önismeretünk számára nagyon is fontos, hogy kinek-kinek élményévé váljék ez a kezdet. Legalább negyven éve készülök, hogy regényekbe foglaljam főalakjait. És íme, most, néhány héttel hatvanadik születésnapom előtt, úgy érzem gyanítok már annyit róluk, hogy kortársaim és talán a jövendő olvasók számára is felidéznem őket, a hajdani, már rég elhagyott ómagyar nyelven beszélőket a mi mostani magyar nyelvünkön.

1972. április-szeptember.

ISTVÁN

ELSŐ FEJEZET

1

A Kelen-hegy aljában, közel a pesti révhez állt a böszörménynek nevezett Pomáz kőből épült háza. Az út, amely a révtől Esztergom felé vezetett, a ház előtt kanyarodott észak felé, hogy a kopár sziklás hegy lába alá forduljon. Lovak és szekerek időtlen idők óta taposták ki ezt a révtől ide, s innét a hegy alá mutató útszakaszt. Pomáz éppen azért költözött ehhez az útkereszteződéshez, mert azok is, akik a révészek kompjára vártak, azok is, akik a kompon túlnanról ideérkeztek, gyakorta kerestek olyan helyet, ahol enni-inni lehet, esetleg kaphatnak olyan holmit is, amire éppen szükségük van. Pomáz gyapjúért, nyúzott bőrért, kicsépelt gabonáért szerszámokat, fegyvereket, szekéralkatrészeket adott. De akinek gabonára volt szüksége, és ezért ékszert vagy szerszámot ajánlott, az is megcsinálhatta a cserét Pomáz házában. Éppen ezért a csereberélő, ételt-italt adó foglalatosságáért, mondották Pomázt errefelé mindenütt böszörménynek, minthogy általában a Mohamedre esküvő bolgárok kereskedtek efféleképpen. A ház gazdája ugyan újra meg újra magyarázgatta, hogy ő nem böszörmény, s habár néhavaló apósa az volt, de az öreg régóta halott, sőt tavaly már Pomáz felesége is temetőbe költözött, méghozzá keresztény temetőbe, minthogy ők azóta keresztények, amióta az esztergomi kende körében kedvesek voltak azok, akik keresztvíz alá hajtották fejűket. De azért, ha Pomázt egyszerűen csak „te böszörmény-nek, vagy „vén böszörmény-nek nevezték, hallgatott a megszólításra, noha vénnek sem volt még mondható. De már sok éve él itt, ifjak nemzedéke nőtt fel, tudván, hogy ott, a pesti rév közelében áll a háza.

Ez a ház, ha kőből is épült, kerek alakú volt, nádfedele magas kúp formájában csúcsosodott; akik építették, még sátorban gondolkoztak. De ablakain rács volt, nehéz, pántos ajtaját odabentről retesszel zárták. Akinek drágaságai vannak, helyes, ha jól el tud zárkózni. Az ajtón külön nyitható nyílás volt, hogy a dörömbölésre ki lehessen nézni. Ha a gazda nem volt otthon, akkor leánya úgy bezárkózott, hogy azt sem engedte be, aki csereberélni akart. Várják csak meg Pomázt. Így azután, akiknek dolguk lett volna vele, és várni kényszerültek, nyáridőben leültek a ház előtt kerekedő nagy asztal köré levert padokra vagy üldögélésre alkalmas tönkökre. Az az asztal is fatönkre szerelt jól ácsolt falap volt. Emellett lehetett enni-inni is, amíg az ember várta a túlpartról megérkező kompot.

A táj kopár volt. A Kelen-hegy nem magas, de sziklás. A környéken igen gyér a fű. A pásztornemzetségek nem erre sátoroznak. A téglavetők és szénégetők kemencéi a hegy túloldalán sorakoznak, és a túlnani partról látszik ide néhány égetőkemence, amelyekről azt a túloldalt szláv szóval Pestnek nevezik. Napközben mégis gyakran jártak erre emberek, ki lovon, ki szekérrel, sokan gyalogszerrel, mivelhogy aki a révtől jött vagy a révhez ment, annak itt kellett elhaladnia; és innét Esztergom felé is vezetett út, a kende városa felé, és napnyugat felé is innét indultak Somogy iránt, ahol Koppány horka volt az úr. Ha pihent a komp, a révészek is elüldögéltek Pomáz háza előtt, iszogatván a böszörmény szolgálta bort. De ebben a kora nyári délelőtti időben mintha senki sem lett volna a messze kerek világon. Legalábbis az a magányos gyalogló, aki a Duna partján, a hegy alatt húzódó úton közeledett, senkit sem látott.

Az utast Orosnak hívták. Vállán hordott hegedűjéről bárki láthatta, hogy regös. Egyébként úgy festett, mint bármelyik magyar vitéz, aki éppen nem ül lovon. Borjúszájú inget és lengő szárú gyolcsgatyát viselt, lábán puha bőrcsizma, fején hegyes posztó-föveg, jobb oldalán tarisznya függött, balján enyhén görbülő kard. Nem volt se fiatal, sem öreg: úgy harminc fölött, kissé ferdeszemű arca keményvonalú barnás, két-három napi borostával, bőrénél sötétebb barna bajsza lefelé konyult. Amikor szemébe tűnt a kőház, valamivel gyorsabbá váltak a léptei, egyenest odatartott. Tudta, hogy ott böszörmény lakik, akitől kaphat egy kupányi bort és némi ennivalót. Volt ugyan kenyér és sózott hús a tarisznyájában, de aki hosszú úton jár, jól teszi, ha takarékoskodik az eleséggel. Igaz, a böszörmények mindig kérnek valamit az enni-innivalóért, ezeknek általában nem elegendő, ha a regös gyönyörűségükre az apák tetteiről énekel. Jobb elvendégeskedni egy pásztornemzetség sátraiban. Ott ellehet az ember akár napokig is. De onnét nem is lehet éppen hogy enni-inni, és menni azonnal. Orosnak pedig sürgős volt a továbbmehetnék. A böszörmény az más. Annál az ember leül, megkérdezi, hogy egy bizánci csecsebecséért, például asszony nyakába való kis vésett kőért, vagy övet díszítő-kapcsoló csatért mit ad cserébe. Ilyen holmik, minden eshetőségre készen, akadtak Oros tarisznyájában is. Még az apja hozta hajdani kalandos útról. Az ilyesmik mindig jól elcserélhetők.

Amikor elért a házhoz, megdöngette a zárt ajtót. Ki is nyílt az ajtó kisablaka. Kerek képű szép leány nézett ki rajta. Orosnak azonnal kedve támadt, hogy az a leány jöjjön csak ki. Akár ajándékba is nekiadja azt a nyakba való vésett kis követ. Böszörmény leányok is örömmel veszik az ilyesmit. Hanem az a leány ezt mondta:

– Nincs itthon az apám. Ülj csak le, és várd meg, amíg hazajön. Csak a révhez ment. Amint megérkezik a komp, ő is siet haza. – Ezzel be is csukta a kisablakot.

Oros az öklével újra döngetett. Az ablak újra kinyílt. De most már mérgesen-kérdően nézett rá a szép lány.

– Nem a böszörmény kell nekem, húgom. Ehetném, ihatnám, hozhatod te is. Kapsz olyan csecsebecsét, amilyet csak kívánsz. Gyere csak ki.

– Nem mehetek, amíg apám nincs itthon. Oros mérgesen vágta oda:

– Ugyancsak félti lányát a böszörmény.

– Mi nem vagyunk böszörmények. Ne is mondd apámat böszörménynek. Keresztények vagyunk. – Kemény, kijelentő hangon mondta ezt a lány, és becsapta a kinéző ablakot.

Oros legszívesebben megfordult volna, hogy vissza se nézve menjen tovább. A keresztények elől futott Esztergomból. És lám, újra meg újra keresztényekre bukkan. Már a böszörmény is keresztény. A lánya is az. Magyar hadának földjein már mindenütt keresztényekkel találkozik az ember. Talán már csak a Balaton táján, Koppány horka közelében lehet úgy élni, ahogy az apák és nagyapák éltek. Oros oda igyekezett, Koppányhoz, aki majd minden hadak kendéje lesz, ha az esztergomi Géza úr végre mégis kegyeskedik meghalni. Ha Koppány lesz a kende, minden másképpen lesz, de azt ki kell várni. És Esztergom táján életveszélyes a várakozás is. Jó lenne minél hamarabb Somogyban lenni. De az út hosszú. Orosnak lova sincs. Bujdokolva kellett kimentenie magát Esztergom házai közül. Ki tudja, hol és mikor tud szert tenni hátasjószágra. Hosszú útra kell számítania. És éppen eléggé éhes, szomjas ahhoz, hogy mégis kivárja a böszörményt.

Leült tehát a kerek asztal mellett egy fatönkre, és ökleire támasztva az állát nézett a Duna felé. A túlparton – láthatta – már eloldották a kompot, előbb-utóbb itt lesz. Akkor a böszörmény is hazajön, s kijöhet az a szép lány is.

Egyszerre csak kiáltásokat és ostorpattogást hallott a háta mögött. Nemezzel borított, nagy szekér állt meg, bakján egy férfi és egy asszony, mögöttük két lovas. A szekérsátorból is kinézett egy női fej, később két gyermek is kikandikált. Egy egész utazó család. A férfiak leszálltak a nyeregből, nyűgöt kötöttek a lovak lábára, a kocsit hajtó ostoros is lekászálódott. A nők és gyerekek ottmaradtak, de a három férfi a ház felé közelített. A legöregebb meglátva az üldögélő regöst, odaköszönt:

– Jó füvet, jó lovat!

– Tinéktek is – bólintott Oros. – Hiába dörömböltök, a böszörmény nincs idehaza, a lányának meg addig nem szabad kijönnie. Ha megvárjátok, üljetek csak le ti is.

Nézte őket. Az öreg afféle nagyapának tetszett, a két másik a fia lehetett: az egyiknek íj volt a vállán, a másik, a kocsihajtó, most is kezében tartotta az ostorát. Mindhármuknak kard függött az oldalán. Tehát pásztorvitézek lehettek. De hol van a nyájuk? Vagy talán ezek jöttek előre, és mögöttük vándorúton az egész nemzetség? Nézte a kocsit. A bakon ülő asszony bizonnyal az ostoros felesége, az a másik, aki a nemezboritó alól néz ki, az íjasé. Nyilván több gyermek – gyerek és leány – van még odabent a kocsisátorban.

– Egész családdal utaztok – bólintott értően Oros. – Elfogyott talán a fű?

Az íjas indulatos keserűséggel válaszolt:

– A nyáj fogyott el, és a föld fogyott el.

Az ostoros meg sóhajtott hozzá:

– Otthont keresünk, mint hajdan a dédatyák. Az öreg leült az asztal mellé.

– Regös vagy? – kérdezte, vagy inkább megállapította a hegedő láttán.

– Az.

– Honnét?

– Megyer hadából.

– Merről jössz és hová igyekszel?

Oros elnézte az öreget, aki ennyire érdeklődik más dolga iránt. Ráncos, de erőteljes, nyilván sokat megért, hát sokat is értő férfi lehet. Lám, elszánta magát, hogy övéivel együtt úgy induljon el a kiszámíthatatlan távolságba, mint hajdan az otthont kereső elődök. Nyilván azonnal érteni fogja Orost is, ha megmondja, honnét és hová:

– Esztergom felől, Somogy vár felé.

Amaz pedig bólintott:

– Koppány horkához.

– Oda. Koppány vár reánk. – És mintha magyarázná is, miért várja a horka a más tájakról felé sietőket: – A Balatonon túl még nem sebezték fel ekével a föld testét. Ott az embert nem kérdezik unos-untalan, hogy imádkozik-e és hogy kihez imádkozik… És ott nem néznek gyanakodva a regösre, ha az apákról, a halott vitézekről énekel.

Ahogy beszélt, a két másik férfi is rá figyelt már. Az ostoros meg is jegyezte:

– Akkor te nem a révészekre vársz. A Balaton amarra vagyon. – Fejével napnyugat felé intett, de még ostora hegyét is arrafelé fordította.

– Én a böszörményre várok – magyarázta a regös. – A házban csak a leánya van. De hiába dörömbölünk, amíg a böszörmény haza nem jön. Ti odaátra igyekeztek?

A három ugyan egy szót sem szólt, de mind a három arcon ott ült az igen. Oros nem tudta elképzelni, mit kereshet arra egy család, amelynek nincs jószága.

– Arra nád és mocsár van.

– Az – mondotta az öreg. – De túl a lápon a marosvári úr földjei vannak.

– Ajtony vezérhez mentek – értette már Oros. –H allottam felőle. Érkeztek már Esztergomba Marosvár felől is. Beszélik, hogy ott bizánci papok terelik a marosvári cifra templomokba az embert.

– De azt is beszélik – vetette ellenébe az öreg –, hogy ott nem kerítik el a földeket, és Ajtony úrnak számtalan gulyája meg íjas-kopjás harci népe van.

Oros bólintott:

– Szolgálni mentek hát Ajtony vezérhez.

Erre morgó hangon szólalt meg az eddig hallgatag íjas:

– Élni megyünk, mert itt már nem lehet élni. Mindegy hova megyünk, csak messze innét!

Az ostoros sóhajtott:

– El a régi földtől, amelyet karddal szerzett dédatyánk…

Az öreg bólintott, befejezve a mondatot:

– És elkerített tőlünk rokonunk.

Oros már értette a család történetét.

– Másokkal is megesett – morogta. Az öreg azonban már mesélő hangon idézte fel, mi is történt velük:

– Volt egy bátyám, régen elesett. Utána én voltam a legidősebb, hadakozásra alkalmatos férfi, nemcsak gyermekeim atyja, de ifjabb rokonaim apja is. A bátyám két fia azonban elment Esztergomba, a templomban a pap elé hajoltak, a pap meghintette fejüket vízzel. És ettől kezdve kedvesek valának a kende előtt…

Oros bólintott, és mint aki ismeri a történetet, folytatta:

– És Taksony fia Géza úr, a kende, a nemzetségetek minden jószágát, minden legelőjét a bátyád két fiának adta, benneteket pedig esztergomi kopjások űztek el a régi földről.

– Honnét tudod? – álmélkodott az öreg, és csodálkozva nézett a regösre az íjas meg az ostoros férfi is, hiszen ez történt velük valóban. Oros pedig vállát vonogatta:

– Gyakorta így esik másokkal is.

Az íjas ingerülten mondta:

– Felszántották a földet! A nyájnak alig is maradt legelő.

Bosszúsan mordult bele az ostoros:

– Mi közöd többé a földhöz, a nyájhoz? Nem a miénk.

– És miért Ajtonyhoz mentek? – kérdezte Oros.

Az öreg magyarázta:

– Mit is tehetnénk? Ha maradt volna valamicske jószágunk, talán mi is Koppány horkához igyekeznénk. Koppány – mondják – békén hagyja legeltetni a családokat. De nincs, ami legeljen. Hát megpróbáljuk Marosvár felé. Mesélik, Ajtony úrnak számtalan gulyája van, és ad annak, aki szolgál neki.

Elhallgatott. Hallgattak. Az öreg úgy nézett a messzeségbe, mintha az elmúltakba tekintene. Nagyot sóhajtott, inkább csak magamagának mondotta:

– Jobb volt bizony hajdanta. Amikor én voltam ifjú. Ha szűkiben volt az élet, lóra ült a had, és rácsaptunk a németekre vagy a taljánokra. Ki tudja, miért nem járunk többé kalandos utakra?

Komoran mondotta erre Oros:

– Meggyávultunk. A halott vitézek haraggal néznek ránk a csillagok közül. Elpusztulunk, mert hagyjuk, hogy az esztergomi kende, Taksony fia Géza elűzzön bárkit legelőiről… A csillagok közt nem bocsátják meg nekünk, hogy ekével sebzik meg a földeket.

Az öreg egyetértően bólintott, de mint aki tehetetlennek érzi magát is, a többieket is, annyit mondott:

– Hatalmas úr Taksony fia Géza.

– Koppány is hatalmas! – vágta vissza a regös.

– De Koppány sem tesz semmit Géza ellen.

– Én Koppányhoz megyek – kezdett új mondandóba Oros. Alighanem azt magyarázta volna, miért is megy a somogyvári horkához, mit vár, mit remél tőle. De nem folytathatta, mert a többiek egyszerre az Esztergom felől jövő útra néztek. Vágtatva jött a hegy lába alatt ideforduló úton egy lovas. Még nem látszott, kiféle-miféle, hanem ahogy a ló mélyedéseket átugorva, nemcsak nagyon gyorsan, de látványos lendülettel közeledett, jól látszott, hogy aki a nyeregben ül, úgy tud ülni a lovon, mint kevesen. Az íjas elismerően mondotta is:

– Ez aztán tud bánni a paripával. Az öreg is bólintott rá:

– Ifjú fővel én tudtam így ugratni. Ma már a fiatalok féltik magukat. Ez nem fél.

Oros már, úgy látszik, jobban látta a nyeregben lendülő vitézt:

– Ez pedig ifjú ember.

És a lovas már ott is volt. Úgy ugratott közéjük, mintha át akarna lendülni a nagy, kerek asztalon. Oros önkéntelenül behúzta a fejét. De a mesteri kézzel irányított-fékezett ló bámulatos pontosan az asztal előtt, két pad között torpant meg. A lovag pedig egyetlen lendülettel leugrott. Oros az elismerés első pillanata után idegenkedve nézett rá, mert azt hitte: idegen. Az ifjúember arca ugyanis bajusztalanul sima volt, mint a német lovagoké. Öltözéke is a napnyugati ifiurakra emlékeztetett. Barna hajú, barna szemű, nyurga fiatalember volt, aligha több tizennyolc-tizenkilenc évesnél. Testén világoskék mente, lábán szűk piros nadrág, sárga csizmával, fején félrecsapott, piros sapka. Arannyal áttört övéről jobboldalt drága markolatú kis tőr függött.

De amikor körülnézett, magyarul köszönt, a régi módon:

– Jó füvet, jó lovat, emberek.

Az öreg fogadta az üdvözletet:

– Néked is és a tiéidnek is.

– Jó füvet, jó lovat – mondották erre a többiek is.

A jövevény körülnézett, de úgy, mint aki ismerős itt. Lovát a közeli magányos fához vezette, kikötötte. Majd egyenest a házhoz ment, és öklével megdöngette az ajtót.

– Hiába dörömbölsz – szólt oda Oros. – Nincs itthon a böszörmény, a leánya meg nem jön ki addig. Ülj csak közénk, ha te is italra vársz.

Az ifjúember mosolyogva nézett a regösre, és így válaszolt:

– Talán Méhecske is ad, ha szépen kérjük.

Az új vendég tehát azt is tudja, hogy a böszörmény leányát Méhecskének hívják.

Egy újabb döngetésre, ki is nyílt az ajtó kisablaka. És amikor az a szép lány meglátta a kopogtatót, örömmel kiáltotta el a nevét:

– István!

– Nyitod-e az ajtót, Méhecske? – kérdezte az Istvánnak nevezett vendég.

– Hát hogyne nyitnám! – Szinte kacagta a szavakat a lány.

És az az ajtó ki is nyílott.

– No lám – morogta Oros –, a jó lovas előtt a féltett ajtó is kinyílik.

Méhecske kilépett. Nagyon jó formájú, gömbölyded, fekete hajú, fekete szemű leányzó volt, fehér gyolcsruhája alig ért térde alá, mezítláb volt, de nemrég mosakodhatott, mert lábai is tisztán villogtak. Ahogy kilépett, István átölelte, magasba emelte. Méhecske kacagva sikoltozott, mire az ifjúember, anélkül hogy a földre tette volna, a levegőből ölelte magához és csókolta ajakán. És csak azután állította két talpára a leányt. De azonnal az asztalnál ülőkre mutatott:

– Itt szomjas emberek borra várnak, talán éhesek is. Adsz-e nékik enni-inni?

– Hogyne adnék – lelkesedett Méhecske. – Igyék, aki szomjas. Egyék, aki éhes.

Odafutott az asztalhoz.

– Bort akartok? Szóljon, aki éhes. István vendégei vagytok.

Oros megfogta a leány csuklóját, és odatekintve a ház ajtaja előtt álló Istvánra,megkérdezte:

– Mondd, húgocska, ki ez a jó lovas?

Méhecske csodálkozva nézett Orosra is, a többiekre is, mint aki el sem tudja képzelni, hogy lehet ember, aki ne tudná, kinek a vendége itt mindenki.

– István.

– István? – kérdezte az öreg. – Miféle név ez?

Méhecske végre megmondta, ki is az az István:

– Az esztergomi Géza úr fia. De hozom már a bort. – És futott is a házba.

Szavaira az asztalnál ülők döbbenten néztek össze. Az öreg felállt, mint akinek már az asztal sem kell.

– A földet rabló Géza úr fia. Én ugyan nem iszom a borából. – Olyan hangosan mondta, hogy meghallhassa az ajtó előtt álló ifjú is.

Az meg is hallotta. Komoly arccal lépett melléjük, és az öregre nézett. Halkan, de igen érthetően mondotta:

– Fogadd el, ősz atyám, a bort, nem Esztergom ura kínálja. Én szökve jöttem Esztergom felől. Atyám elől szököm. A papok szentjei és tanítóm könyvei elől futok, jól tudván, hogy atyám haragját idézem fejemre.

Oros gyanakodva nézett Istvánra. Próbaképpen megkérdezte:

– Iszol akkor is velünk, ha az első kortyot földanyánknak áldozzuk?

István arcán mosoly jelent meg:

– Nálunk ugyan ez nem szokás, de éljen ki-ki a maga jóhite szerint.

Ekkorra már megérkezett Méhecske, nagy fatálon hozván cserépkancsóban bort és kinek-kinek cserépkupát. Töltött mindenkinek. Oros, kezében a telt ivóedénnyel, odamutatott az öregre és fiaira:

– Atyád elől futnak. István értően bólintott:

– Én is. Atyám elől búvok.

– Minálunk? – kérdezte Méhecske.

– Nálad, Méhecske, ha befogadsz – mosolygott rá István.

Méhecske szótlanul lehajtotta a fejét. Oros pedig magasra emelte a kupát:

– Egy másmilyen időre, mint amilyet most élünk.

Az öreg bólintott:

– Olyan jövendőre, amikor visszajöhet, aki most messze megy.

István nézte őket, majd halkan ennyit mondott:

– Talán, ha egyszer rajtam múlik… – Nem fejezte be, végigitta a kupát. Végigitták a többiek is.

– Töltsek még, István? – kérdezte Méhecske.

– Tölts csak nekik – válaszolta István. – Borért nem nyargaltam volna hajnal óta. Hozzád jöttem. Vártál?

– Vártalak – vallotta a lány, nem törődve, hogy mások is hallják. Erre István az asztalra tette az üres kupát, kézen fogta a leányt. Mintha a többiek ott sem lettek volna, megindultak, és vissza se nézve bementek a házba. Az ajtó is bezárult mögöttük.

Az asztalnál előbb csak némán néztek utánuk. Aztán Oros megvonta a vállát:

– Most már nem is kell vigyázni a házra… De hát ő a kende fia… még ha fut is atyjaura elől.

Észre se vették, hogy közben megérkezett a komp. Csak a révészek kiáltozására figyeltek fel.

Azok ott még a kikötéssel bajlódtak, de már jött haza Pomáz, a ház ura. Úgy látszik, elegendő volt neki, amit a megérkező kompon látott, és sietett előre, hogy készüljön a vendégekre. Már messziről hívta a leányát:

– Hej! Méhecske.

Pomáz javakorabeli, nagy fekete szakállú férfiú volt. Okos szemű, mozgékony termetű, beszédes természetű. Látván, hogy asztalánál várakozók ültek, biztatva szólt feléjük:

– Azonnal jövök, emberek, jön a lányom is. Amit kívántok, nálam megkaphatjátok.

Orost ingerelte a böszörmény, s a leánya, aki nem nyitna ajtót a szomjas embernek, de örömmel mulatozik odabent a kende fiával. Gúnyos hangon mondotta néki:

– Hiába kopogtattam az ajtódon, az az ajtó csak nem akart kinyílni. Hanem azután vágtatva jött egy sima képű ifjú Esztergomból, ö is bezörgetett, mire megnyílt az ajtó, de mögötte be is zárult.

Azt várta, és nyilván a többiek is azt várták, hogy erre elkomorul a szakállas ábrázat. Ehelyett örömteli mosoly ült Pomáz arcára, és szinte büszkén mondotta:

– Árpád-nembéli Géza fia István, minden nemzetségek kendéjének nagyon kegyes legényfia szerencsélteti a házamat. Úgy bizony, megfordul ő gyakorta nálunk. Esztergomban az urak jól tudják, hogy ha Rajna menti kard vagy lombard posztó vagy bizánci ékszer kell e tájon – én a föld alól is előkerítem.

Végignézett a vendégeken meg a várakozó szekéren:

– A kompra vártok? Még van idő, ha enni-inni akartok. A révészek csak most kötik ki a kompot. Most csak egy utas jött túlnanról. Itt megvárják, amíg több gyülekezik össze… Ámbár ti éppen elegen vagytok. De azért a révészeknek is kell egy kis pihenő, talán egy-két kupa bor is. – Felmérte, mit mire lehet ezeknél cserélni. Amúgy csalétekként dobta be az ajánlatot:

– Van egy Frankföldön készült zablám, elcserélem két véka búzáért.

Erre végre megszólalt az öreg:

– Kínáld csak Esztergomban a holmidat. Mi hárman csupán pihentünk és egy-egy kupányi bort ittunk. Mondják, valamit cserébe kell adni érte…

Pomáz a vállát vonogatta:

– Nekem nincs gulyám, nincs földem, amelyet ekével szánthatnék, még csak szolgám sincs, aki helyettem végezne bármiféle munkát. Én ebből élek, hogy pihenőt, ételt, italt adok, megszerzem, amire szükségetek van.

– Nem szép mesterség – vélte Oros.

Pomáznak már mások is mondottak ilyesmit, megszokta, és máskor is, most is így válaszolt:

– Élni kell, vitéz.

Az öreg megkérdezte:

– Hát mit kívánsz a rövid pihenőért és a három kupa borért?

A kalmár úgy gyanította, nem egészen üres az a szekér, lehet itt üzletet kötni:

– Jobb szeretném, ha azt a frank zablát vinnétek el két véka búzáért, vagy ha nincs gabonátok, akkor juhbőrt is adhattok, és akkor ráadásnak adom a bort meg a pihenőt az asztalomnál.

Az íjas indulatos szóval akart véget vetni az alkudozásnak:

– Nekünk nincs búzánk! Ami eleséget viszünk, az magunknak is kevés: csak most kezdődik még az út java.

– Hát akkor én adok nektek búzát, vagy ha kívánjátok, őrölt lisztet az útra. Van gyapjútok?