Szerelmes asszonyok II. rész

D. H. LAWRENCE

SZERELMES ASSZONYOK

Második kötet

Fordította

Róna Ilona

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Európa Könyvkiadó, 1975

Borító: Geri Zsófia

978-963-374-808-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Róna Ilona jogutódja

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

HOLDFÉNY

Betegsége után Birkin egy időre Dél-Franciaországba utazott. Nem írt senkinek, nem is hallottak róla semmit, Ursula úgy érezte magát nélküle, mintha céltalanul suhanna el mellette minden. Semmi reménység az egész világon. Parányi kis szikla ő, mely körül egyre magasabbra dagad a semmi árja. Egyes-egyedül ő valóságos, akár a magányos szikla a vizek árjában. Minden egyéb puszta semmi. Megkeményedett, érzéketlenné vált, és teljesen magába zárkózott.

Nem maradt más, csak a megvető, ellenálló érzéketlenség. Az egész világ belesüppedt a semmi szürke posványába, s neki semmivel sem volt érintkezési felülete, kapcsolata. Megvetette és gyűlölte az egész cirkuszt. Szíve mélyén, lelke legmélyén megvetette és gyűlölte az embereket, a felnőtteket. Csak a gyerekeket és az állatokat szerette: szenvedélyesen, de hűvösen szerette a gyerekeket. Dajkálni, óvni kívánta őket, vagy életet adni nekik. Ám ez a szánalmon és kétségbeesésen alapuló szeretet is csak gyötrelmet, igát jelentett számára. Mindennél jobban a magányos állatok nőttek a szívéhez, mert azok éppoly társtalanok, akár ő. A réteken legelésző lovakat, teheneket szerette. Magányos valamennyi, és csodálatosan magának való. Nem szorul rá semmiféle gyűlöletes társadalmi elvre. Nem is hajlik érzelgősségre, tragikus lelki gyötrelmekre, amitől ő annyira irtózik.

Ursula tudott nagyon kedves, behízelgő, valósággal alázatos is lenni, ha emberekkel került össze. De senkit sem sikerült félrevezetnie. Mindenki ösztönösen megérezte benne az emberi lények iránti csúfondáros megvetést. Mélységesen lenézte az emberi létet. És az „emberi" itt mindazt képviselte, ami visszataszító és gyűlöletes volt az ő szemében.

Szíve többnyire elzárkózott ebben a rejtett, tudattalan, megvető csúfondárosságban. Ő azt hitte magáról, hogy szeret, sőt el van telve szeretettel. Így vélekedett magáról. De a lényéből áradó sajátságos derű, a benső életerő csodálatos kisugárzása mindennek tagadása volt csupán, tagadás és semmi egyéb.

Voltak mégis pillanatai, mikor ellágyult, felengedett és szeretetet kívánt, tiszta szeretetet. A másik lelkiállapot, a kérlelhetetlen, folytonos tagadás megpróbáltatás, sőt szenvedés volt neki. Iszonyatos vágy támadt fel benne ismét a tiszta szeretet iránt.

Egy este elindult hazulról, mert valósággal lebéklyózta ez a szüntelen szörnyű szenvedés. Akikre pusztulás méretett, most kell meghalniuk. Ez a tudat megmásíthatatlanul rögződött meg benne. A meg–másíthatatlanság viszont megkönnyebbülést hozott. Ha a sors intézi úgy, hogy meghaljanak, akikre az elmúlás méretett, minek gyötrődjék ő emiatt, minek ellenkezzék tovább? Nem tartozik rá, kereshet új kapcsolatot másfelé.

Ursula útnak indult Willey Greenbe, a malomhoz. Elérkezett a Willey-tóhoz. A száraz időszak után most majdnem színültig volt a meder. Innen az erdők felé vette útját. Leszállt az este és besötétedett. De Ursula, bár a rettegésnek bő forrását hordozta magában, megfeledkezett a félelemről. Az emberektől távol, a fák között, valósággal varázsos békességre lelt. Minél teljesebb volt az ember nélküli magány, annál jobban megkönnyebbült. Tulajdonképpen megrémült, elborzadt attól, hogy mennyire irtózik az emberektől.

Megriadt, mert jobbról, a fák közül valami magára vonta a figyelmét. Mintha valami hatalmas jelenség figyelné, ingerkedne vele. Egész testében megrázkódott. Csak a fiatal fák között átsütő hold volt. Rejtélyesen tekintett rá gyilkos, fehér mosolyával. Előle nem menekülhet. Sem éjjel, sem nappal nincs menekvés e baljós, diadalmas, sugárzó arc, a nevető hold elől. Sietve ment tovább, rettegve a fehér égitesttől. Hazatérés előtt még egyszer meg akarta nézni a malomtavat.

A kutyák miatt nem akart átvágni az udvaron, inkább elkanyarodott, hogy a domboldalon leereszkedve közelítse meg a tavat. A hold áttetsző fényt hintett az egész térségre, és Ursula szenvedett, mert védtelen volt vele szemben. Nyulak sejlettek fel mindenfelé az éjszakában. Kristálytiszta, csendes este volt. A távolból birka köhögése hallatszott.

Leereszkedett a meredek, fás parton a tóhoz az égerfák kusza gyökerei között. Boldog volt, mikor árnyékba került a hold elől. Megállt a kanyarodó part végében, kezét a fatörzsön nyugtatva a mozdulatlanul csendes vizet bámulta, mely a hold képét ringatta felszínén. Maga sem tudta, miért, ellenszenvvel tekintett rá. Nem nyújt neki semmit. Most a zsilip tompa morajlását figyelte. Valamiképpen ki akart menekülni az éjszakából, más éjszakába kívánkozott, nem ebbe a gyémántkemény holdsütésbe. Érezte, sírva panaszkodik benne a magányos lélek.

Hirtelen mozgó árnyékra lett figyelmes. Talán Birkin az, úgy látszik, váratlanul hazaérkezett. Ezt is egyszerűen tudomásul vette, neki már semmi sem számít. Leült az égerfa gyökereire, láthatatlanul az árnyékba figyelt, s a zsilip finom nesszel morajlott, mintha hallhatóan hullna le a harmat az éjszakában. A szigetek csak félig rajzolódtak ki a sötétben, sötéten meredeztek a nádszálak is, csak egyik-másik tükröződött halványan a vízen. Feldobta magát egy hal, ezüstösen csillanva meg a tó fölött. A hűvös éjszaka sötétjét folytonosan megtörő fények viszolygást keltettek benne. Makulátlan sötétségre vágyott most, teljes nesztelen, mozdulatlan sötétségre. Birkin sötét kis alakja a holdvilágban megcsillanó hajával közelebb húzódott. Egészen a közelébe került már, de még mindig nem vált valóságossá számára. A férfi nem is sejti a jelenlétét. És ha olyasmit tenne, amihez nem kíván szemtanút, és most azt hiszi, hogy nem látja senki? Nos, hát számít ez? Mit számítanak az egyedüllét apró titkai. És miért volna lényeges, mit tesz? Titok nincs, minden emberi szervezet egyforma. Mire való a titkolózás, úgyis mindenki mindent tud!

Birkin ösztönösen megérintette az elszáradt virágok magházát, amint elhaladt mellettük, és csapongva, fennhangon gondolkozott.

– Az ember nem szabadulhat el, mert el nincs sehol. Legfeljebb önmagába húzódhat vissza.

Egy száraz magházat dobott a vízbe.

– A ráfelelő dallam is hazug, akárhányszor ismételjük. Igazság sem volna hazugság nélkül. És akkor fölösleges a bizonygatás is.

Nyugodtan állt, a vizet nézte, aztán dobálni kezdte a száraz magházakat a tóba.

– Cybele… verjen meg az isten! Átkozott Syria Dea! Talán neki köszönhetjük. Mi volna már…

Ursula csaknem elkacagta magát hisztérikusan, hangosan, mikor meghallotta, hogy a magányos ember fennhangon beszél. Valóban nagyon nevetséges volt.

A férfi a vizet bámulta. Egy idő múlva lehajolt, követ vett fel, célzott és a tóba hajította. Ursulának most azt kellett látnia, hogy a hold ragyogó tükörképe darabokra szakadva hányódik a vízen. Mintha fénynyalábokból megannyi lába nőtt volna, és fénylő polip vagy tintahal alakjában vibrált a víz színén.

A férfi árnyalakja a parton egy darabig csak állt és nézte, majd ismét lehajolt, és köveket markolt fel. Újabb csobbanás, és a hold ezernyi darabra robbant a vízben, félelmetesen szerteszórva fehéren szikrázó darabkáit a víztükrön. Mint a fehér madarak, hirtelen ellepték az izzó cserepek a felszínt, szikráztak, kavarogtak birokra kelve a sötétség hullámaival. Amint elsimultak a vibráló fények, mintha a parton leltek volna menedéket, a sötétség hullámai súlyosan gördültek előre a víz közepe felé. E mindenség szívében, a középpontban azonban még mindig ott ringott a megrontatlan hold fehéren izzó koronája, még most sem tört meg, sértetlen maradt. Mintha sajátságos, vak küszködésben ismét összeszedné magát. Egyre erősödött s mindinkább összeállt a sérthetetlen örök hold. Fátyolosan törtek elő és futottak szét a sugarak, majd visszatértek a megerősödött holdhoz, mely diadalmasan föltámadva ringott a vízen.

Birkin csak állt és figyelt mozdulatlanul, míg szinte teljesen megnyugodott a víz, és a hold is szinte derűs volt. Betelt vele és megint köveket szedett fel. Ursula megérezte a férfi hajthatatlan konokságát. Egy perc sem telt bele, ismét elkápráztatták a holdtányér szétrobbantott darabjai, és közvetlenül utána hallotta az újabb csobbanást. A széttört tükörkép fényeket szórt a levegőbe. Szertehullt a fény, helyébe kúszott a sötétség. A hold helyén maradt, a csatatéren tört fények és árnyékok versengtek váltakozva egymással. Súlyos fekete sötétség telepedett oda, ahol az imént a hold szíve ragyogott, s most teljesen megsemmisült. Fehér cserepei felvillantak itt-ott, céltalanul lebegtek a tavon, akár a rózsa szirmai, melyeket szanaszét sodort a szél.

Aztán megint utat törtek maguknak a közép felé, vakon vergődve a helyes irányba. Ismét elcsendesült minden, Birkin is, Ursula is figyelt a messzeségből. A víz hangos morajjal csapódott a partnak. A férfi látta, hogy a hold álnokul összeszedi magát, a rózsa szirmai vak életerővel ismét összeállnak, magukhoz vonzzák a szerteszórt szilánkokat, küszködve, vibrálva, hogy teljessé váljon a kép.

A férfi ebbe nem nyugodott bele, valóságos téboly hajtotta a folytatásra. Most nagy köveket szedett, és hajigálta egyiket a másik után a hold fehéren izzó szívébe, míg más nem hallatszott, csak a tompa csobbanás, felbolydult a tó, s nem volt benne hold, csak szétszórt cserepek villogtak a sötétségben cél és értelem nélkül, sötét kavargásban, mintha kaleidoszkópban rázódnának fekete-fehér szemecskék. Az üres éjszaka csupa zaj és nesz, a zsilip felől szabályos időközökben erősödött a moraj. Itt-ott felcsillantak a fények, elkínzottan, nem várt pontokon törték át az árnyékot, a sziget fűzfájának tövében. Birkin állt, fülelt és elégedett volt.

Ursula elkábult, valósággal elhagyta öntudata. Úgy érezte, széthullott, akár a kiloccsantott víz a föld színén. Kimerülten és mozdulatlanul húzódott az árnyékba. Mégis érezte, hogy a sötétségben nyüzsögve gyülekeznek a fény szilánkjai, körbe táncolnak, egymásba fonódnak, hogy a végén csendben összeálljanak. És valóban újból erőre kaptak, újból életre keltek. Táncolva, imbolyogva egyesültek a darabkák, mintha állhatatosan hazatalálnának, és csak félrevezetésül szökkennének ismét hátra, de mégis egyre közelebb gyülekezve a rejtélyesen növekvő nagy csillogáshoz, míg ki nem rajzolódott megint a zilált rózsa, s ott nem lebegett a vízen a hold megtépázott képe, mely erőlködve igyekezett kiheverni a zaklatást, hogy ismét békességben teljes egésszé válhasson.

Birkin tétován álldogált a vízparton. Ursula félt, hogy ismét kővel dobálja a hold képét. Előjött rejtekhelyéről, odament hozzá és megszólította:

– Ugye most már abbahagyja a hajigálást?

– Mióta van itt?

– Már régen. Ugye nem dobál több követ?

– Kíváncsi voltam, el tudom-e végképp kergetni a tóról.

– Igen, nézni is borzasztó volt. De hát miért gyűlöli a holdat? Az igazán nem bánthatta magát.

– Gyűlölet lett volna?

Néhány percig egyikük sem szólt.

– Mikor jött haza? – kérdezte a lány.

– Ma.

– És miért nem írt nekem?

– Nem volt mit mondanom.

– S miért nem volt mit mondania?

– Ezt már nem tudom. Amiért most nincs nárcisz.

– Az nincs.

Ismét hallgatásba merültek. Ursula a holdat nézte. Összeállt képe kissé vibrált a tavon.

– És jót tett az egyedüllét? – kérdezte a lány.

– Talán. Magam sem tudom. Az biztos, sok mindenen sikerült túltennem magam. És maga? Történt valami lényeges?

– Semmi. Megnéztem Angliát, s úgy érzem, torkig vagyok vele.

– Miért éppen Angliát? – lepődött meg a férfi.

– Csak, így adódott.

– Nem országok kérdése ez – jegyezte meg Birkin. – Franciaország még rosszabb.

– Hogyne, tudom. Úgy éreztem, mikor ott jártam, örökre elég belőle.

Leültek egymás mellé az árnyékban, a fák gyökereire, hallgattak, és a csendességben felsejlett a férfi emlékezetében a lány szépséges szeme, mely némelykor úgy eltelt fénnyel, akár az ígérettel teljes gyönyörűséges tavasz. Így aztán magával küszködve, lassan megszólalt:

– Van magában valami arany ragyogás. Bárcsak nekem adná. – Úgy hatott, mintha már régebben töprengene ezen.

Ursula meglepődött. Meghökkentette s egyben hízelgett neki a dolog.

– Miféle ragyogás? – kérdezte.

De a férfi félszegségében nem mondott többet. Így aztán ezúttal elszalasztották a pillanatot. A lányt elfogta a szomorúság.

– Félben maradt az életem – mondta.

– Értem – vágott közbe a férfi, mint aki nem szívesen hallja ezt.

– És úgy érzem, soha senki nem fog igazán szeretni.

A férfi nem felelt.

– Ugye maga azt hiszi – szólalt meg vontatottan Ursula –, hogy én csak testiségre vágyom? Pedig nem így van. Azt akarom, hogy maga a szellememnek hódoljon be.

– Tudom. Tudom, hogy nem önmagában véve a testiségre vágyik. De én azt akarom, hogy adja nekem a szellemét, azt az arany ragyogását adja nekem, ami maga, pedig nem is tud róla… azt adja nekem.

Némi hallgatás után ezzel felelt a lány:

– Hogy adhatnám, ha maga nem szeret! Más nem fontos magának, csak az elgondolásai. Dehogyis akar hódolni nekem, csak az a fontos, hogy én hódoljak be magának. És ez így nagyon is egyoldalú!

A férfinak nagy erőfeszítésébe került folytatni a beszélgetést, hogy kicsikarja azt, amire mindennél jobban vágyott: hogy a lány lélekben megadja magát.

– Ez egészen más dolog – mondta aztán. – Merőben más szolgálatról van itt szó. Én másképpen szolgálom magát… valahol másutt, nem önmagában. De én azt akarom, hogy önfeledten egyesüljünk, nem is törődve önmagunkkal… valóságosan egyesüljünk, mert együtt vagyunk, mint egyetlen jelenség s nem olyasvalami, amit erőfeszítéssel kell összetartanunk.

– Nem így van – felelt elgondolkozva Ursula. – Maga egyszerűen egocentrikus. Nincs magában rajongás, sosem érzem a szikrát, amivel felém közelít. Tulajdonképpen csak önmagával és a maga dolgaival törődik. Tőlem egyszerűen azt várja, hogy kéznél legyek és szolgáljam.

Mindezzel csak elzárkózást váltott ki a férfiból.

– Nos – mondta aztán –, ezek csak szavak, és a szó nem számít. A lényeg vagy megvan kettőnk között, vagy nincs!

– De hiszen még csak nem is szeret engem – kiáltott fel Ursula.

– Igenis, szeretem – vágta rá bosszúsan a férfi. – De azt akarom… – E pillanatban a lány szeméből, mint valami bűvös ablakból, áradt feléje a tavasz arany sugárzása. Azt kívánta, kövesse őt és egyesüljön vele a büszke közöny birodalmában. De mi értelme volna megmondani neki, hogy a büszke közönyben kíván egyesülni vele. Mire való egyáltalán a beszéd? Ennek egy hang, egyetlen szó nélkül kell bekövetkeznie. Veszedelmes dolog meggyőzéssel próbálkoznia. A bűvös madarat nem lehet megfogni, az csak magától szállhat kettőjük szívébe.

– Mindig azt hiszem, szeretni fog valaki, és aztán csalódnom kell. Maga nem szeret engem, tudja meg. Nem kíván hódolni nekem. Nem fontos más, csak önmaga.

A férfi minden idegszálában érezte az ingerültséget erre a folyvást hajtogatott „nem kíván hódolni nekem"-re. Elszállt belőle a bűvös madár.

– Nem – felelt bosszúsan –, nem kívánok hódolni magának, mert nincs minek hódolnom. Semmi az, ami előtt behódolást kíván, puszta semmi. Még csak nem is maga az, csupán a női mivolta. Nekem a maga női énje fabatkát sem ér… rongybaba, nem egyéb!

– Úgy! – kacagott fel Ursula csúfondárosan. – Legalább tudom, hogyan vélekedik rólam. És akkor arcátlanul még azt meri állítani, hogy szeret!

Felpattant, hogy hazamenjen.

– Maga paradicsomi tudatlanságot kíván – mondta visszafordulva a még mindig árnyékban ülő férfihoz. – Jól tudom én, mit jelent ez, köszönöm szépen. Ki akar sajátítani, azt akarja, hogy soha ne bírálhassam, és hogy még önmagam előtt se legyen saját véleményem. Azt akarja, hogy egyszerűen az eszköze legyek! Köszönöm, ebből nem kérek! Ha ilyesmit kíván, bőven talál nőt, akitől megkaphatja. Számos nő akad, aki lefekszik a lába elé, csak taposson rajta. Menjen azokhoz, ha ez kell magának, talál. Menjen csak!

– Nem – tiltakozott haragosan a férfi. – Azt akarom, hogy vetkőzze le az önző akaratosságot, azt a riadt, sértődött eltökéltséget, igenis, ezt akarom. Azt, hogy fenntartás nélkül legyen képes bízni önmagában annyira, hogy fölengedjen végre!

– Fölengedjek! – ismételte csúfondárosan. – Én elég könnyen fölengedek. De maga sosem tud fölengedni, olyan nagyra van magával, mintha ez volna az egyedüli kincse a világon. Maga vasárnapi iskolai tanító, maga… maga prédikátor!

Annyi igazság volt ebben a kirohanásban, hogy a férfi megmerevedett, és rá sem hederített Ursulára.

– Nem azt kívánom én, hogy eksztázisban engedjen fel, mint egy bacchánsnő – mondta. – Tudom, ezt megkaphatnám, de gyűlölöm az eksztázisnak minden fajtáját. Az csak körben futás, mint a mókusé a kalitkában. Én azt szeretném, hogy ne törődjön magával, egyszerűen mindent vessen el magától, semmi mellett ne tartson ki… Legyen boldog, magabiztos és nemtörődöm.

– Ki erősködik? – csúfolódott Ursula. – Ki erősködik örökké? Én bizonyára nem.

Annyi elgyötört keserűség volt a hangjában, hogy a férfi egy ideig megszólalni sem tudott.

– Értem – mondta azután. – Míg bármelyikünk erősködik a másikkal szemben, egyformán hibásak vagyunk. És tessék, mégsem találjuk meg az összhangot.

Szótlanul ültek egymás mellett a fák árnyékában a vízparton. Fehéren fénylett az éjszaka körülöttük, csak ők ketten maradtak zavart lélekkel a homályban.

Lassan mégis rájuk szállt a csend és a békesség. Ursula habozva a férfi kezére tette a kezét. Lágyan, békésen fonódott össze a két kéz.

– Igazán szeret? – kérdezte a lány.

A férfi nevetett.

– Ez a maga harci kiáltása! – felelte, mulatva a dolgon.

– Miért? – kérdezte Ursula, őszinte csodálkozással, ugyancsak nevetve.

– Ez az erősködés, ez a harci kiáltás: „Egy Brangwen, egy Brangwen, ez az ősi csatakiáltás. A magáé még ez is: „Szeret? Add meg magad, rabszolga, vagy meghalsz!

– Nem – szólalt meg könyörgő hangon a lány. – Nem így van, de meg kell bizonyosodnom róla, hogy szeret! Nem?

– Nos, akkor vegye tudomásul és ezzel kész.

– Hát csakugyan szeret?

– Igen, szeretem, és tudom, hogy ez végérvényes. Visszavonhatatlan, tehát nem kell többé beszélni róla.

Ursula boldogság és kétség között hallgatott egy darabig.

– Biztos ebben? – kérdezte boldogan simulva a férfihoz.

– Egész biztos, de most érje be vele, fogadja el és érje be vele.

A lány szorosan odabújt hozzá.

– Mivel érjem be? – suttogta boldogan.

– Vége az okoskodásnak – mondta a férfi.

Ursula még szorosabban bújt hozzá. A férfi átölelte, és lágyan, gyengéden csókolni kezdte. Annyi békesség és mennyei szabadság volt abban, hogy ölelheti, gyöngéden csókolhatja, feladva minden gondolatot, vágyat és akaratot, csak együtt lenni vele, teljes békességben együtt, olyan békességben, mely nem álom, hanem megelégedés és boldogság. A vágy és bizonykodás nélküli elégedett boldogság maga a mennyország: együtt lenni ebben az örömteli békességben.

Hosszú ideig simult Ursula a férfi mellére, s az elborította csókjaival haját, arcát, fülét, mintha gyenge harmat hullna rá. De amint a fülén érezte a lehelet melegét, Ursulában felébredt a nyugtalanság, a régi romboló tüzes indulat. Hozzátapadt a férfihoz, és Birkin érezte, hogy felszökik benne a vér, mint a higany.

– De nyugton maradunk, ugye? – kérdezte.

– Persze – felelte Ursula megadóan.

Még mindig a mellére simult. Kis idő múlva elhúzódott, és felnézett a férfira.

– Most már haza kell mennem – mondta.

– Kell? Elég szomorú!

Ursula előrehajolt, és csókra nyújtotta a száját.

– Igazán sajnálja? – suttogta mosolyogva.

– Bizony – felelt a férfi. – Azt szeretném, ha így maradhatnánk együtt örökre.

– Örökre? Igazán? – suttogta Ursula, s a férfi csókolta. Ő pedig hirtelen, tele torokból valósággal felbúgott: – Csókolj, csak csókolj! – Forrón hozzásimult, s a férfi elborította csókjaival. De azért változatlan maradt az akarata, gondolkodásmódja. Neki csak ez a gyengéd összetartozás kell, semmi egyéb, semmi szenvedély. Ursula pedig hamarosan elhúzódott tőle, föltette kalapját, és hazament.

Másnap azonban a férfit elfogta a nyugtalanság, a vágy. Úgy gondolta, meglehet, hogy nem volt igaza. Talán nem volt helyes feltárni az elgondolásait, a vágyait. És valóban, csak elgondolás-e az, vagy egy mélységes vágy kivetítődése? Ha pedig az, akkor miért emlegeti folyton az érzéki kielégülést? E két dolog valamiképpen nincs összhangban.

Rádöbbent, hogy szembe kell néznie a helyzettel. Egyszerű a dolog, csaknem végzetesen egyszerű. Egyrészt tudta, hogy amire vágyik, az nem az érzéki élmény… valami mélyebb és sötétebb, mint amit a mindennapi élet nyújthat. Eszébe jutottak azok az afrikai fétisfigurák, amelyeket olyan sokszor látott Hallidaynél. Különösen egy kis két láb magas szobor ötlött fel benne, egy nyugat-afrikai, magas, karcsú, sötét fából faragott, elegáns figura; vonzó és kellemes látvány. Nőalak volt, magasra felcsavart haja úgy hatott, mint egy dinnye formájú kupola. Élénken emlékezett rá: ez a nőalak lelke meghitt ismerősei közé tartozott. Teste nyújtott és elegáns, arca elgyötört kis bogárarc, nyaka körül több sorban, mint valami gallér, felfűzött fémkorongok. Nem felejti el a nőalak kulturált eleganciáját, töpörödött bogárarcát, csodálatosan nyújtott, elegáns törzsét a csúf, rövid lábakon, kidudorodó farát, mely oly súlyosnak és meghökkentőnek hat karcsú hosszú dereka alatt. Ez a nő azt is tudja, amit ő nem. Sok ezer évi pusztán érzéki és teljesen földhözragadt tudás áll a háta mögött. Sok ezer éve már annak is, hogy a fajtája titokzatos módon kihalt, azaz annak, hogy megszakadt a kapcsolat az érzékek s a megnyilatkozó lélek között, és csakis a misztikusan érzéki tapasztalatot örökítette át. Sok ezer évvel ezelőtt mehetett végbe ezekben az afrikaiakban az, amivel ő most néz szembe: a jóság, a szentség, a teremtési s a gyümölcsöző boldogságra való vágy kiveszett valamiképpen, és csak bizonyos ösztönzés maradt utána egyfajta tudásra, az érzékeken át elérhető gondolattalan, fokozatosan kifejlődő tudásra, mely az érzékekben kezdődik és végződik; a bomlás és megsemmisülés titokzatos tudata az ismeret, mely benne él a bogarakban, mivel létük egyes-egyedül a rothadás és a megsemmisülés világában folyik le. Ezért olyan bogárarcú az a nőalak: ezért imádták az egyiptomiak a galacsinhajtó szkarabeuszt, mivel a bomlás és a rothadás fogalmát testesíti meg.

Hosszú utat kell megjárnunk a halállal bekövetkező törés után: attól a pillanattól fogva, amikor mélységes szenvedés közben kiszakad a lélek, elválik a szerves kapcsolattól, mint a lehulló levél. Így válunk el élettől és reménytől, kiszakadunk a szerves, egyetemes létből, teremtésből és szabadságból, s belezuhanunk a végtelen hosszúságú afrikai folyamatba, a pusztán érzéki felfogás folyamatába, a bomlás misztériumának megértésébe.

Birkin most eszmélt rá, milyen hosszú folyamat ez: évezredekig tartó folyamat a teremtő lélek halála után. Megértette, milyen bonyolult rejtélyeket kell még felfedni, érzéki, lélektelen, iszonyatos rejtélyeket a fallikus kultuszon túl is. Mennyire jutottak ezek a nyugat-afrikaiak ellentétes kultúrájukban, a fallikus ismereteken túlmenően? Nagyon, nagyon messzire. Birkin ismét felidézte magában azt a női figurát: a nyújtott, hosszú, nagyon hosszú törzset, a megdöbbentően különös, súlyos farát, a körülbéklyózott hosszú nyakát és a bogárszemű kis arcát. Messze túl van ez minden fallikus tudáson, finom érzéki létezésre vall, messze túl a fallikus vizsgálódás területén.

Ilyenformán hátravan még, hogy beteljesedjék rajtunk amaz iszonyatos afrikai folyamat. A fehér fajtáknál ez másképp zajlik majd le. A fehér fajták, a háttérben az Északi-sarkvidékkel, a jegesen pusztító tudás misztériumát, a hótisztán elvont megsemmisülést hozzák létre. A nyugat–afrikaiak viszont a Szahara izzó halál-elvontságának hatalmában a nap-pusztítást, a rothadó napsugár-misztériumot teljesítették be.

Csak ennyi maradt hát nekünk? Nincs más hátra, mint a szakítás a boldogan teremtő léttel, végképp lejárt az időnk? Vége hát a teremtő életünknek? Nem marad egyéb, csak ez a különös szörnyű utánérzése a bomlás megismerésének, az afrikai tudásnak, ami nálunk szőke, kék szemű, északi fajtánál mégis egészen más?

Birkin most Geraldra gondolt. Ő egyik megtestesítője ama különös, csodálatos, fehér északi démonoknak, akiket eltölt az a fagyos, pusztító misztérium. Arra ítélte őt vajon a sors, hogy léte elmúljon ebben a tudásban, a kihűlés végtelen folyamatának ismeretében, a teljes fagyhalállal. Ő lenne hírvivője és ómené a havas fehérségbe történő egyetemes feloldódásnak?

Birkin megrémült, bele is fáradt, míg idáig jutott az elmélkedésben. Hirtelen megszakadt a megfeszített gondolkodás fonala, nem mélyedhet el tovább ezekbe a misztériumokba. Van még más út is: a szabadság útja. Ez vezet el a tiszta paradicsomi magában való léthez, melyben az egyéni lélek felülkerekedik a szerelmen, az egyesülés vágyán, erősebb minden érzelmi gyötrelemnél, a büszke, örömteli magában-valóság állapotához, mely elismeri a másokkal való állandó kapcsolat kötelezettségét, s a másikkal együtt aláveti magát a szerelem igájának, pórázának, de nem adja fel büszke, egyéni magában valóságát, még akkor sem, amikor hódol és szeret.

Marad a másik út. Az egyedüli. Ezt kell követnie, most, azonnal. Ursulára gondolt, hogy milyen érzékeny, kifinomult lény, a bőre leheletvékony, mintha egy réteg hiányozna róla. Milyen csodálatosan gyengéd és érzékeny. Hogyan tudott megfeledkezni erről? Máris elmegy hozzá. Megkéri feleségül. Össze kell házasodniuk azonnal, elkötelezni magukat visszavonhatatlanul, visszavonhatatlan közösségre lépni egymással. Indulnia kell