Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Családi dolgok
Családi dolgok
Családi dolgok
Ebook316 pages6 hours

Családi dolgok

Rating: 3 out of 5 stars

3/5

()

Read preview

About this ebook

Thury Zsuzsa született elbeszélő, az irodalmi divatoktól függetlenül alkotó realista író, aki mindig érzékenyen és pontosan ábrázol, akár anekdotázik, akár elmélkedik, akár ironikus, akár tragikus módon láttatja a világot. Elbeszélései az elmúlt fél évszázad belső, emberi történéseinek pillanatképei, akár önéletrajzi regényként is egybeolvashatók lennének. Elsősorban családi dolgokról szólnak a novellák, a gyermekkor szegénységéről, tragédiáiról, megaláztatásairól, de ugyanilyen tiszta és őszinte hangon szól az öregkor magányáról és veszteségeiről. A kötet erőssége a Tiszta helyzet című kisregény, amely a Mihelfi-Nagy család lassú széthullásának, képmutatásának és lelepleződésének groteszk és tragikus története. Thury Zsuzsa nagy hatásának titka kétségtelenül a személyesség varázsa és a realista jellemábrázolás: ez teszi lehetővé, hogy írói skálája az érzelmes emlékezéstől a maró szatíráig terjed. Elbeszéléseinek e gyűjteménye erről a gazdagságról győzhet meg minden olvasót.
LanguageMagyar
Release dateDec 10, 2013
ISBN9789633767283
Családi dolgok

Read more from Thury Zsuzsa

Related to Családi dolgok

Related ebooks

Reviews for Családi dolgok

Rating: 3 out of 5 stars
3/5

1 rating0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Családi dolgok - Thury Zsuzsa

    THURY ZSUZSA

    CSALÁDI DOLGOK

    Elbeszélés gyűjtemény

    Honlap: www.fapadoskonyv.hu

    E-mail: info@fapadoskonyv.hu

    Borító: Rimanóczy Andrea

    978-963-376-728-3

    © Fapadoskonyv.hu Kft.

    ©Thury Zsuzsa jogutódja

    CSALÁDI DOLGOK

    A SZÓLÓTERNÓ

    Anyai dédapámnak pipagyára volt a Ferencvárosban. A szót, hogy „pipagyár, leírom, ahogy én hallottam emlegetni gyerekkoromban, ámbár ma már tudom, hogy sok benne a túlzás, mint minden családi legendában. Ahogy például apai nagyapámról úgy meséltünk, büszkén, hogy negyvennyolcas őrnagy volt. Tizenhat éves korában Désen önként jelentkezett Bem tábornok seregébe, végigküzdötte a szabadságharcot, őrnagyi rangot ért el, majd nyolc évet töltött „oláhországi emigrációban, így beszéli a családi krónika. Később, asszony voltam már, a kolozsvári házsongárdi temetőben kószálva találkoztam nagyapám süppedő sírhantjával, fejtől kőkereszt: „K. L. honvéd százados, élt negyvenhárom évet." Emlékszem csalódottságomra: tehát nem őrnagy, csupán százados, s ezt a rangot sem a szabadságharcban szerezte, hanem negyvenhárom hosszú esztendő folyamán! Sajnáltam, hogy szertefoszlott a tizennyolc éves őrnagy legendája, s azóta sem szívesen kutatom a régi dolgok nyers valódiságát.

    Tehát annál maradok, hogy anyai dédapámnak pipagyára volt a Ferencvárosban. Földszintes épület, a kapualjban jobbról és balról egy-egy lakás, jobboldalt az öregek, balról nagyapámék, ekkor ifjú házasok. Képviselőválasztáskor egyik lakás ablakában a kormánypárti zászló lengedezett, másikban a negyvennyolcas lobogó. Azért jól megvoltak egymással, nem volt semmi baj. A házhoz széles, nagy udvar tartozott, deszkapalánkos gödrökben a pipagyártáshoz szükséges agyag, a padláson meg a kész, száradó pipák, rendben egymás mellett. Hangos volt az udvar, dédapám több legénnyel dolgozott, s egy háziszolgát is tartott.

    Amint nekem elbeszélték, nem volt ő olyan típusú gyáros, amilyennek mondjuk Henry Fordot képzeli a mostani nemzedék. Lobogó, ősz hajzat, az arca borotvált, a szeme kék. Idejének java részét kávéházi beszélgetéssel töltötte vagy hosszú zongorája mellett. Magyar nótákat játszott, és énekelt hozzá, gyakran azt, hogy: „Ne menj, babám, a tarlóra, gyönge vagy még a sarlóra. Ha megvágod kis kezedet, ki süt nékem lágy kenyeret…", s nótaszó mellett szövögette szépséges álmát a fényes jövendőről, aminek bekövetkeztét nem pipagyárától, hanem a lutritól – ma lottónak nevezik – várta.

    Akkoriban volt linzi lutri és pesti lutri. Dédapám mindkettőn játszott, mint afféle nagystílű ember, szólóternóra. Ez azt jelentette, hogy csupán három számot tett meg, s mind a háromnak ki kellett jönnie ahhoz, hogy nyerjen. Bombaüzlet, ha beüt a szólóternó!

    De dédapámnak ritkán ütött be, a legenda szerint csupán egy alkalommal.

    Nagyapámék akkor már a Bazilika mellett laktak, a mai Bajcsy-Zsilinszky út, akkor Váci út 16. számú házban, négy gyermekkel. Egy napon megjelent dédapám háziszolgája.

    – Tessenek kijönni a Liliom utcába, a tekintetes úr megütötte a szólóternót.

    A család izgatottan szedelőzködött. A háziszolga kíséretében felkapaszkodtak a lóvasútra, amely az Andrássy út sarkáról indult, s lomha kerengés után valahol a Városligetnél kötött ki. A cammogó alkalmatossággal a Népszínház utcáig utaztak, s onnan gyalog vonultak a Liliom utca felé, a háziszolga hátán vitte a legkisebb gyereket, anyámat.

    Hatalmas dínomdánom volt a pipagyárban. A legények az udvaron tárgyalták az eseményt, számtalan korsó sör élvezete mellett, s amúgy általánosságban a lutri esélyeit. Odabent a lakásban dédnagyanyám foglalatoskodott az ünnepi ebéd körül.

    A szólóternó nyertese elemében volt, s mint igazi pátriárka, módos öreg gavallér, kínálgatta étellel és itallal apraját-nagyját. Ebéd után a zongora köré csoportosította unokáit, s együtt énekeltek. A hangulat ünnepélyes volt, mégis meghitt és gondtalan. Nagyapám végül is megkérdezte:

    – Tulajdonképpen mennyit nyert, apám?

    – Nem tudom – felelte az öregúr –, holnapra kiviláglik. – S hozzátette: – Nem mindennapi dolog a szólóternó, fiú!

    Sajnos dédapám nem nyert hatalmas összeget. Akkor éppen sokan játszották meg azt a bizonyos három számot a linzi lutrin. A legényeket sorra elküldözgette dédapám, a padláson egyre kevesebb agyagpipa száradt, azután elúszott a Liliom utcai ház minden tartozékával.

    Ezt az írást azonban a világért sem kell félreérteni. Senkinek sem szeretném elvenni a kedvét a lottózástól, legkevésbé a magamét. Baj nem érhet – a mai lottó nem ismeri a szólóternó kombinációját.

    MIÉRT BÁNTJUK EGYMÁST!

    A mama elment otthonról úgy nyolc óra tájt. Nem bírja a lármát, szétpattan a feje – és rá sem nézett a két kis lányára, míg kapkodva felöltözött. A mindeneslány adjon tojást vacsorára a két gyermeknek, azután fektesse le őket. A fiú, ha hazajön, egye meg a déli főzeléket. Azután szaladt ki a szobából, mint aki menekül.

    A visszafojtott nevetés kitört a kislányokból. Nekiestek a nagy parasztcselédnek, belekapaszkodtak, körülugrálták, a lány egyensúlyozott a tálcával.

    – Na, Bözsike, Mari, elment az eszük? A szegény anyjukat beteggé teszik a rosszaságukkal, és még nem győzik kivárni, hogy elmenjen hazulról. Várjanak, egyszer itthagyja magukat, azután futhatnak utána, de hiszen beszélhet ezeknek az ember!

    A kislányok egy szót sem hallottak az egész szép beszédből. A nyolcéves Mari azt sem tudta, mit csináljon féktelen jókedvében, a fejét törte valami nagy, nagy rosszaságon, fényes szeme keresőn ugrált jobbra meg balra.

    – Bözsi, ne fürödjünk hideg vízben?

    A két évvel idősebb, haragos tekintetű, szép gyermek elvetette a húga ötletét.

    – Megvárjuk Lacit. Ő majd megmondja.

    Akkor már jött is a fiú. Úgy látszik, a konyhában értesült a mama távollétéről, mert nagy robajjal csapta ki az ajtót. Tizenöt éves kamasz, tömött hajának egy fürtje a homlokába hullott; izgatott volt és dühös. Kiabált:

    – Mi van vacsorára?

    – Kelkáposzta – nevetgéltek a kislányok. – Szereted?

    – Ne tréfáljatok velem – dühöngött a fiú. Zsebre dugott kézzel fel és alá járkált a szobában, néha a hajába markolt, mintha csomóstul akarná kitépni. Egyszer hátrafordult, meglátta, hogy a két kislány hosszú léptekkel sétál mögötte, bele-belemarkolva a hajukba. Nevettek a fiú dühös arcának láttán, az meg egyet taszított kisebbik húgán, és rohant tovább.

    A mindeneslány asztalra tette a főzeléket. A fiú ránézett, valamit szólt volna, azután mégis hallgatott. Utálkozva elfordult, járkált, majd mégis asztalhoz ült, és evett. A két kislány a sarokban a földre telepedett, nézték az idegesen habzsoló nagyfiút, lökdöstek egymást, majd megszólalt a kicsi:

    – Kell káposzta?

    Kirobbant a nevetés, és mondogatták:

    – Kelkáposzta, Lacikám, kell káposzta?

    A fiú szótlanul evett, ekkor közelebb merészkedtek az asztalhoz, s mint két kis szemtelen veréb, körülugrálták, a fiú orra előtt hadonásztak: – Kelkáposzta!

    Az meg egyszerre felugrott, csörömpölt az asztalra hajított villa, rekedten ordított:

    – Pimasz kölykök, még ti is ingereltek az ostoba tréfáitokkal! Vigyázzatok, mert adok nektek!

    – Mit adsz? Kelkáposztát?

    A fiú ütésre emelte a kezét, a kislányok összekapaszkodva szaladtak az asztal körül, kiáltozva az oly tetszetős jelszót. A nagyfiút elöntötte a düh. Egy ugrással utolérte a húgait, átnyalábolta s a földre dobta őket, öklével ütötte a nagyobbikat. A két lány egyre nevetett, a nagy dölyfösen, mintha föl sem venné a rá zúduló ütéseket, a kicsi szepegve. Szeméből kicsordult a könny, már zokogott.

    – Lacikám… a Bözsi arca vérzik…

    Kis cseppekben folyt a lány arcáról a vér. Szép arca eltorzult a fájdalomtól, piszkos kezével letörülte a vért. A fiú felugrott, átment a másik szobába.

    Lassan föltápászkodtak, a nagy segített hangosan jajveszékelő húgának. Szorosan átölelte, szinte az ölében vitte a díványig. Simogatta, véres, szép arcához szorította, és most már lassan ő is sírva fakadt.

    – Ne törődj vele. Ne félj, megmondjuk anyának, ő majd ad neki… ne sírj…

    Átölelték egymást, szepegve, elcsöndesedve.

    A másik szobából halk nyöszörgés hallatszott. Azután még egy, több egymás után. Figyeltek, abbahagyták a sírást. Azután felállt a nagyobbik, az ajtó felé indult, a kicsi utána. Csöndesen benyitották, és megálltak. A nagyfiú végignyúlt a díványon, a zokogás szinte dobálta a testét. Egyszerre észrevette két csöndesen figyelő húgát. Fölugrott, rohant, magához kapta mind a kettőt, a díványra helyezte őket, s nagy, kamaszos kezével simogatta a húgait, gyorsan, idegesen, nagyokat zihálva. A két lány görcsösen beléje kapaszkodott, ölelte, csókolta. A nagyobbik lány halkan motyogta:

    – Lacikám, drágám… ne haragudj…

    A fiú fuldokolva, ordítva mondta:

    – Senkink sincs ezen a világon… csak mi hárman… hát miért bántjuk egymást…

    A PATKÓSZÖGEK

    Az utolsó nyarat töltöttük apával a Szemlőhegyen.

    A bérelt villa – meglehetősen rozzant épület, elvadult kertjében sok rejtekhely, sűrű bozót, zegzugos, dombnak kapaszkodó utak s még egy föld alatti verem is, ismeretlen rendeltetéssel – idős városi tanácsnoké, bizonyos Capinszki nevű özvegyemberé volt. A bérlet megkötésekor az özvegyember húzódozott: mégis, négy gyerek – s megkérdezte apát:

    – Nem rosszak a gyerekek?

    – Dehogy, kérem – méltatlankodott apa. – Kissé élénkek…

    A beköltözést követő hajnalon Capinszki úr iszonyú lármára ébredt. Hálóköntösében megjelent emeleti ablakánál, parancsszavakat küldött lefelé, s mi tiszteletteljes csöndben figyeltünk.

    – Csend legyen, hallják? Többé ne lássam magukat az ablakom alatt! Elég legyen maguknak a hátsó kert. Hallatlan! – Az egyre növekvő csatazajban vinnyogta: – Takarodjanak!

    A háziúr valamiféle felvidéki tájszólással beszélt, s ezért az utolsó, hörgésszerű szó így hangzott: – Tákárodjánák! – Felségesen mulattunk ezen, s egymásnak mondogattuk: – Nem hallottad, mit mondott a bácsi? Azonnal tákárodj!

    Aznap időnk java részét Capinszki úr ablaka alatt töltöttük. A derék özvegy estefelé panaszra ment apánkhoz felháborodástól dúlt arccal. A verandán útját állta Púpos Róza, apró termetű régi mindeneslányunk, s lehordta a háziurat: – Mit jön ide lamentálni? Nem tudja, hogy beteg az úr?

    Capinszki úr nem nyert bebocsátást a lakásba, s egy nyilvánvalóan gondokban és álmatlanul töltött éjszaka után a hajnali órákban arra riadt, hogy ablaka alatt egy gyerekhang szakadatlanul dünnyögi:

    – Capinszki, takarocc ki! Capinszki, takarocc ki!

    Kisebbik bátyám, Dezső köszöntötte mondókájával a háziurat. Dezső akkor nyolcéves volt, kis maszatos csibész, kerek arcú, mélyen ülő, sötét szempárral. Rossz volt ő is, mint mi valamennyien, de valahogy másként volt rossz. Vezérünknek ismertük el az akkor tízéves Lajos bátyámat, s ő zsarnoki módon uralkodott fölöttünk, változó hangulatának megfelelően osztogatva elismerést és pofonokat, vitathatatlan tekintéllyel. Böske nővérem lázadó természet volt, viharzó temperamentumú. Dezső csöndes, szelíd és kiszámíthatatlan gyerek, cselekedeteivel olykor mindenkit elképesztett – például patkószöget gyűjtött, s éppen gyűjteményéről lesz szó az alábbiakban.

    Én, a legkisebb, kullogtam utánuk. Nem sok ügyet vetettek rám, s ezért sokat sírtam, gyötört a féltékenység és mellőzöttségem tudata; Dezső odaadóan szerette Lajost, Böske elragadtatással Dezsőt, s én magányos voltam, a legkisebb, iskolába sem jártam akkor még.

    Hát ilyenfajta közösség voltunk mi azon a kora nyári reggelen, amikor Dezső ott vesztegelt a háziúr ablaka alatt, s mélyen fekvő, tűnődő szemét, melyet sűrű és sötét pilla árnyékolt, a magasba vetve ismételte fáradhatatlanul:

    – Capinszki, takarocc ki! Capinszki, takarocc ki!

    A városi tanácsnok megjelent odafönt éjszakai öltözékében, s a haját markolászva érthetetlen szófoszlányokat hápogott. Ott volt akkor már Lajos is, kezét zsebre dugva, elismerő mosolyával tüzelte Dezsőt. Jöttünk mi is, csattogó szandállal, lobogó hajzatunkkal, ruhánk kinőtt, kötényünk szakadozott, és Böske máris süvítette éles és erőszakos hangján a Dezső megadta jelszót. Odafönt valamiféle nyöszörgés hallatszott, majd ablakcsukódás, az ellenség visszavonult, és mi is odábbálltunk elégedetten.

    Apa szobájának ablaka jóval távolabb volt, feléje közeledve lehalkítottuk a hangunkat, ő az ablakba könyökölve ránk mosolygott, szemüveg nélkül szokatlanul fiatal volt az arca. Mosolygott, intett, és mi száguldottunk feléje.

    – Dühöngött, mi? – kérdezte apa Dezsőtől.

    – Igen, apa – felelte Dezső –, nagyon dühöngött.

    – Akkor jó.

    Jött anya, apát ágyba parancsolta, minket az alsó kertbe kergetett, hagyjuk békében szegény Capinszki urat. Anya volt az egyetlen, aki némileg szánta a háziurat, mi gyűlöltük, és megvetettük apával és Púpos Rózával egyetemben, a jó isten tudja, miért.

    Vonultunk a kert aljába, és kezdetét vette a harc a szemlőhegyi sváb gyerekekkel.

    Úgy kezdődött, hogy mi álltunk fönt, a rácsos kerítésnél, alattunk vagy másfél méterrel vezetett az út. Jött három szőke fiú, fölnéztek, és tátott szájjal bámultak nővérem szép és vad arcába. Az egyik vigyorogva mondott valamit, mire Lajos egy követ hajított feléje. Az is dobott, ekkor már Dezső is, bősz rikoltással Böske szintén, én meg buzgón hordtam mindhármuknak a muníciót. Az ellenség megfutamodott, mi ott maradtunk, mámoros győztesek. Testvéreim indultak fölfelé, elöl a két fiú, büszkén fölvetett fejjel Böske, s mivel rólam nem vettek tudomást, megint nagyon boldogtalan voltam. Böske mellé somfordálva titokzatosan súgtam:

    – Én tudom, mit mondott az a fiú.

    – No?

    – Azt mondta, hogy sőnekacce.

    Böske iszonyú egyenesre kihúzta magát, e roppant magasságból nézett le rám, s iramodott a fiúk után.

    Eltelt június és július. A mi életünk vidám volt ott fönt a hegyen; a már megszokott és bevált szórakozásokhoz – a háziúr bosszantása, és a naponta megújuló harc a sváb gyerekekkel – újakat találtunk ki, napjaink telve voltak izgalommal, a szabadság nagy mámorában éltünk. Púpos Róza ellátta a házat, anya pedig már alig mozdult ki a betegszobából. Apa sovány, fiatal arca mind ritkábban jelent meg az ablakban, nem követte szemmel a játékainkat, mint addig, valami nagy sóvárgással, mintha fájlalná, hogy nem mondhatja együtt Dezsővel a hajnali köszöntőt a városi tanácsnok ablaka alatt.

    Minket egy-egy percre engedtek be apához, s az, hogy mindig ágyban látjuk, hogy oly csöndes és tűnődő, valami szokatlan, szorongó hangulatot ébresztett bennünk – de gyerekek voltunk, életelemünk a játék és mozgás.

    Csupán Lajos töltött egyre hosszabb időt apa mellett, hol némán, hol élénk beszélgetésben, amint ezt az ablak alatt ólálkodva irigyen és némi tisztelettel megállapítottuk. Egyszer hosszú idő után azt is láttuk, hogy apa ír az ágyban. Áhítattal suttogtuk:

    – Apa dolgozik!

    Estefelé anya a betegszobába hívta Púpos Rózát. Izgatott volt, apa meg a szokottnál is sápadtabb, s e hangulatból Púpos Rózára is ragadt valami, és ránk is, akik az ablakpárkányra kapaszkodva figyeltünk. Apa azt mondta, hogy Púpos Róza vigye le a kéziratot a szerkesztőségbe, húsz koronát kap érte, s kérte szépen, hogy vigyázzon az írásra és a pénzre. A mi apró termetű mindeneslányunk máris kötötte a fejkendőjét; akkor Lajos rimánkodott, hogy ő is megy Púpos Rózával.

    Így azután elindultak ketten, s valami ünnepélyes csönd maradt utánuk.

    Augusztusi alkonyat volt, a kert kuszán terjengő régi fái és bokrai között szél zümmögött, lent a városban fények pislákoltak már. Anya az ágy szélén ült, s apa olyasmit mondott, hogy lám, tud még dolgozni, talán nem is olyan nagy a baj. Anya hévvel bizonygatta, hogy minden rendbe jön, csak apa vigyázzon magára, ne könnyelműsködjön cigarettával, egyebekkel – így suttogtak sokáig.

    Mi azután elcsatangoltunk a kertbe, kissé árván és kedvetlenül, vezérünk nélkül. Telt az idő, sötét volt az este, és hűvösödött. Megérkezett a háziorvos is, és mi megint a betegszoba körül settenkedtünk. Odabent csönd volt, anya fogta apa kezét, az orvos mondott egy-egy szót túl hangosan és kedélyeskedőn, azután ő is elhallgatott.

    Nem tudom, hány óra lehetett, amikor Púpos Róza megjött Lajossal, de késő éjszaka volt. Lajos az ajtóhoz támaszkodott halálra váltan, míg Róza elmondta: Lajoska akarta vinni a kéziratot. Leszálltak a villamosról, s jókora utat megtettek már, amikor észrevették, hogy elveszett a paksaméta. A végállomásra gyalogoltak, ott igen sokáig várakoztak, míg a kocsi visszatért, eredmény nélkül.

    Lajos sírt.

    – Apa!…

    Ő nagyon csöndesen mondta:

    – Menj ki.

    Ez volt augusztus vége felé, s most kell beszélni a patkószögekről.

    Anya szaladt ki a betegszobából, tántorogva haladt át az előszobán, kezében egyensúlyozva a lavórt. Valami csikordult a lába alatt, megbotlott, és kiabálva nyitott a konyhába.

    – Ezek az átkozott patkószögek, az ember kitöri a nyakát! Amerre lépek, patkószög! Holnap kidobom az egészet, az isten verje meg azt a sok mocskot!

    Dezső ült a konyhaszéken. Anya arcát nézte, gyöngyöző homlokát, szürkének tűnő szája szélét és a szemét, amely riadt pillantásával olyan idegen.

    Anya megint haragszik a patkószögekért, állapította meg Dezső, és kissé ellenséges pillantással követte anya zilált alakját, amint szaladt a lavórral az udvar felé. Púpos Róza megkérdezte:

    – Rosszul van az úr?

    Anya az ajtóból szólt vissza:

    – Vért hányt. Ma este harmadszor. Mit csináljak, istenem, mi lesz velünk…

    Botorkált az udvaron a csatornához, azután vissza a konyhába. Pillantást sem vetett Dezsőre, s ő komor hallgatásban kuporgott a támlátlan széken. A patkószögek! Mit tudja anya, milyen kitartó és vesződséges munka árán jutott e kincsekhez, amelyek három szivardobozt megtöltenék már. Amikor az ember elmúlt hatéves, megkezdi a gyűjtést. Az osztályban minden fiú gyűjt valamit, a legtöbben préselt képet és számolócédulát, van, aki elhasznált gyufásdobozokat. Patkószöget egyedül ő gyűjt. Messze külvárosokba gyalogol érte. Gondosan átvizsgálja a teherkocsik környékét, és sokszor hosszú utcákon át követi a lovakat. Rendszerint az útközépen halad, földre szegzett szemmel. A rendőrök rászólnak, kocsisok meglegyintik az ostorral. A múltkoriban, amikor egy ló lába körül keresgélt, feléje rúgott a hatalmas és félelmetes állat. A patkószöggyűjtés tehát mérhetetlen veszedelmekkel jár, ezernyi kaland és izgalom közepette jut egy-egy példányhoz. Hónapok munkája a három tele szivardoboz. Anya kezdettől haragudott a patkószögekre, de apa betegsége óta egyenesen tűrhetetlen a helyzet – kiabál, átkozódik, feljajdul, ha lába véletlenül érintkezik eggyel.

    Dezső makacsul összezárta a száját, a homlokát zord redőkbe vonta. Nem adja a patkószögeket. A szemébe haragos könnyek tolultak, és elfordult, hogy ne lássa anyát, akinek kezében táncot járt a lavór.

    Dezső aznap vacsora nélkül aludt el, sokáig időzött a kertben, és senki sem kereste. Púpos Rózát anya jégért küldte, ő maga órák óta ki sem mozdult a betegszobából. Megjött a háziorvos, ajtók nyíltak, csukódtak, s Dezső komoran figyelte e neszeket.

    Mikor valamennyien elcsöndesedtek már, Dezső lábujjhegyen a polchoz surrant, majd a három szivardobozzal vissza az ágyába, a dobozok tartalmát a takarójára öntötte. Az orrát megcsapta a jól ismert, nehéz szag. Elégedetten vette fúrás-faragástól sebhelyes ujjai közé a szögeket, s egyenként rakosgatta vissza a dobozba. Hétszáznegyven… Nemsokára ezer darab… Ilyen gyűjteménye nincs senkinek. Talán a gyárban sincs ekkora készlet. Boldog mosoly ült a szája szélén. Lajos megszólalt:

    – Tedd már el azt a mocskot!

    – Igen, Lajoskám.

    A nap erősen az ágyára sütött, amikor felébredt. Különös, hogy senki sem jelentkezik reggelivel, s hogy a gyerekszobában egyedül van. Felöltözött, majd halkan benyitott apához. Apa arca furcsán merev, a szeme félig nyitva, melle fölött alig-alig emelkedett a takaró, és Dezsőt mintha nem is látná.

    Kisurrant a szobából, a konyhaajtónál megtorpant: apró, rettenetes sikolyokat hallott gyors egymásutánban. Benyitott. Anya karja lelógott a konyhaszék mellett, és hallatta a gyors, ijesztő sikolyokat. Dezső az udvaron ténferegve összetalálkozott Púpos Rózával.

    – Mi történt anyával?

    – A papuska nem éri meg a reggelt – mondta Púpos Róza, s a szeme vörös volt.

    Dezső lassan bandukolt a gyerekszoba felé. – Szegény anya – motyogta –, szegény anya… – Zsebre vágott kézzel őgyelgett a szobában, mély szemében riadalom és tétovaság. Azután hóna alá vette a szivardobozokat, s ment a kertbe, a csatornához. A mélység elnyelte a patkószögeket, és Dezső, némi töprengés után, szemétre hajította a dobozokat is. A konyhában anya elé állt.

    – Anya – mondta –, a csatornába dobtam a patkószögeket. Ne félj, többé nem kell bosszankodnod miatta. – S ahogy szokta, monoton hanglejtésének változtatása nélkül ismételte: – Ne félj, többé nem kell bosszankodnod miatta.

    Látszott, hogy igen-igen fáj a szíve. Nemsokára ezer lett volna, és most vége. Soha többé nem lesz patkószöge! Egy vaskos könnycseppet hullajtott anya kezére. Akkor anya magához ölelte, sebes csókokkal borította a maszatos kis arcot, szemük kétségbeesett bánattal kapcsolódott egymásba. Két szomorú ember, mindent elvesztettek, ami becseset adhat az élet.

    Azután jöttek a rokonok, és vittek minket a szélrózsa minden irányába.

    A PÉNZ

    Szegények voltunk, krajcáros gondok között éltünk – ennek ellenére háromszobás lakásunk volt a Lipót körúton, mindeneslányunk, olykor nevelőnőnk, még külföldi utazásra is telt és Duna-parti, balatoni nyaralásra. Látszólag sok ebben az ellentmondás, s az érthetetlen elem, megkísérlem hát pontosabban körvonalazni elhelyezkedésünket a világban s anyagi létünket.

    Apánk életében rendezetlenek voltak pénzügyeink, lakbérhátralék miatt vándoroltunk egyik lakásból a másikba, és állandó vendég volt nálunk a végrehajtó. Apa, hogy négy falánk gyerekének megszerezze az ennivalót, írt éjjel és nappal, tehetségét eltékozolta a napilapok tárcarovatában; életének harminchat esztendejéből nem futotta hosszabb lélegzetű munkára, mert mindig azonnal kellett a pénz, betömni vele egy rést, hogy valamiféle áradat el ne sodorja egész létünket.

    A máról holnapra élés bizonytalanságát anyánk zokszó nélkül, tizenegy éven át megosztotta apával, s amint mesélte, soha nem volt közöttük vita vagy perlekedés pénz miatt. A közösen vállalt bizonytalan életmódnak nem is érezte terhét, de amikor egyedül maradt, egyszerre mázsányi súllyal nehezedett rá. S mert egymagában nem lett volna képes megbirkózni lakbért követelő háziurakkal s a lakásban otthonosan tevékenykedő végrehajtókkal, minden erejét arra összpontosította, hogy rendet teremtsen az életünkben.

    A kezdeti időn átsegítette a közösség, amelyből származott, a jómódú polgári rokonság. Egy esztendőt töltött Bécsben, ahol fehérneművarrást tanult, ez idő alatt kolozsvári nagyanyánk és a rokonok gondoskodtak rólunk. Bécsből visszatérve – képesítés nélkül, protekcióval! – kinevezték a Mester utcai női ipariskola fehérnemű-oktatójának. A fizetése havi százhúsz korona, évi nyolcszáz korona lakbérpótlék. Ugyanakkor megnyitotta varróiskoláját a Lipót körút 8. számú ház harmadik emeleti, háromszobás lakásában.

    Az „iskola" a nagy udvari szoba: nyolc szürke asztal és szék, nagy szürke szekrény, fiókos szekrény, fekete tábla, óriási fakörző, centiméterek, kréták, szabásminták. Az újságokban hirdetés jelent meg az újonnan megnyílt varróiskoláról, s tüstént jelentkezett apa néhány jó embere: Kozma Andor író két lányával, Ambrus Zoltán Giza nevű lányával és mások, akiknek sokat jelentett apa neve. A jelentkezők egy részét az első évben el kellett utasítani. Nyolc tanítvány helyezkedett el a nyolc szürke asztal mellett; a tandíj havonta harminc korona.

    Fiatal úrilánykák jártak anyához, jómódúak, csupán kedvtelésből tanultak szabás-varrást. De anya komolyan vette a hivatását. Akkoriban mindig szomorú volt, ideges és túl érzékeny, fájdalmával a munkába menekült, s mindenekfölött rend, nyugalom és biztonság után vágyódott.

    Ezek a fiatal lányok az ő vezetése alatt kénytelen-kelletlen megtanultak varrni, mert anya szigorú polgári erkölcse tiltakozott olyan

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1