Portrék és útirajzok

TRENCSÉNYI LÁSZLÓ

PORTRÉK,

ÚTIRAJZOK

Pedagógiai

publicisztika

I.

fapadoskonyv.hu

2013

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-098-6

© Trencsényi László

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELŐSZÓ

Ideje van a számvetésnek. S ez nem csupán azt jelenti, hogy érdemes elővenni sárguló újságlapokat ez „életmű" számára fenntartott polcról, átbogarászni a sorokat: vajon igaz-e, vagy hamis, túlzó az önkép, hogy a hosszúnak mondható, a zsengékkel együtt az ötödik évtized felé közeledő írói–alkotói–kutatói pálya során fejlődés remélhetőleg mutatkozik, bizonyára hajlékonyság, őszinte szembenézés is, de gerincroppanásról számot adó, röstelkedni való fordulat nem. S e mondatnak az ellenkezőjét is érdemes kontrollálni: a hűség vajon nem makacsság, nem fejlődni képtelen ostobaság tükre-e. Ahhoz lettem, maradtam-e hű, amihez érdemes, amelyből érvényes üzenetek következnek napjainkra is?

Ezt ítélje meg az olvasó. Azok közé tartoztam, akik hamar ragadtak tollat, hamar odaültek az írógép zörgő szerkezete elé, újabban a számítógép csendes duruzsolása mellett a klaviatúrához. Szerencsés embernek mondhatom magam. Többnyire akadt orgánum, amelyik nyilvánosságra hozta írásaimat. Nem az íróasztalnak dolgoztam.

A tudomány „nehéz fegyverzetébe" öltöztetve több könyvem jelent meg az évtizedek során. Ezekből gyakran idéznek kortársaim, tanítványaim, egy-egy művük argumentációjaként.

De mit lehet kezdeni a sárguló újságlapokkal? Olyan folyóiratokkal, melyek ma már nem is léteznek, könyvtárak nem őrzik, ajánló bibliográfiák nem tartalmazzák.

Publicisztika!

A napnak, a pillanatnyi benyomásnak, eseménynek születnek.

Ezen rövidebb írásokat kezdtem kötetekbe rendezgetni.

A kiadóval egyetértésben először – ebben a kötetben – azok a publicisztikai írások jelennek meg, melyek az „én elbeszéléseimnek, történeteimnek alapjául szolgáltak. Emlékek emberekről, nevelőkről, alkotókról, szerzőkről. Találkozásokról. Történelmi elődökről, akiknek emlékét annak idején szívesen idéztem, kortársakról, akiktől sokat tanultam, s fontosnak tartottam munka közben, jeles évfordulójuk alkalmából, elvesztésük idején, hogy elmondjam: mit is jelentenek szerintem a nevelésügy számára, mit is jelentenek számomra. Nem teljes ez a szubjektív „pedagógiai ki kicsoda, de sok szempontból mégiscsak megrajzol egy korképet, a XX. század második felében eszmélő, a nevelés ügye iránt elkötelezett pedagógus-értelmiségi hivatkozás- és kapcsolatrendszerét. Aztán emlékek sorakoznak meghatározó külföldi tanulmányutakról, tanúsítványok az európai, a világ nevelésügyi szakembereinek gondolkodásmódjával való találkozások élményeiről. E körben még nagyobb a szubjektivitás. Mennyi véletlenen múlott, hogy hová juthattam el! S mégis úgy vélem: ez a tabló is jellemez valamit.

E szerkesztési elvnek megfelelően lényegében kronológiai sorrendet választottam. Ez részben a művek keletkezésének, megjelenésének ideje, részben – a portrék, emlékezések esetében – az írás tárgyát képező jeles személyiség pályájának történelmi korszaka.

Ha mást nem segít a kötet, bizonyára segít értelmezni szerzőjük gondolkodásmódját.

Az írások korábban folyóiratokban jelentek meg. Ezek közül kiemelkedik a Pedagógiai Szemle, Új Pedagógiai Szemle, Magyar Pedagógia, Iskolakultúra, A tanító, Óvodai Nevelés, Óvodai Élet, A Kisgyermek, Úttörővezető, Köznevelés, Népművelés, Taní-tani, Fejlesztő Pedagógia, Könyv és Nevelés, MNT, Kútbanézők.

Köszönöm a szerkesztőknek, hogy az első nyilvánosságot ezen írásoknak biztosították.

Mi tagadás, több életút feldolgozása képezte alapját az „ÁMK Ki Kicsoda?" című sajátos kötetnek, mely Jeney Lajos Ybl-díjas iskolaépítész kezdeményezésére gyűjtötte össze egy innováció hőseit és hétköznapi munkásait. S e portrékból is készült tabló A maratoni sereg című könyvem.

Budapest, 2013.

Trencsényi László

„Mikor mozdulok, ők ölelik egymást"

PORTRÉK,

EMLÉKEZÉSEK

GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN –

AVAGY A KUNSÁGI

POIROT FELÜGYELŐ

Balogh Mihály kettős könyvet írt a Mesterek és tanítványok sorozatban. Jeles személyiségek a könyv hősei: Baráth Ferenc, a dualizmus kori református közélet, irodalmi élet, főképp a közoktatás fontos alakjának életútja fonódik össze a Lónyay utcában a zsidó származású Neumann Feri, a magyar irodalom későbbi kiválósága, Molnár Ferenc diákkorával. Ez a találkozás megér egy könyvet, egy iker-monográfiát.

Ám a könyv nem kettő, hanem négyszereplős. Megrajzolódik a meghatározó nagykőrösi mesternek, Arany János tanár úrnak az alakja, aki tanította (Arany Laci iskolatársaként) a kunszentmiklósi asztalosmester ambiciózus fiát, s a későbbi Molnár-legendában is megjelenik a „tölgyek alatt üldögélő költő, aki simogató áldását adja a kisfiúra, a későbbi jeles íróutódra. De a recenzens számára a könyv („Tiszteletpéldány. Baráth Ferenc és Molnár Ferenc találkozása a Budapesti Református Gimnáziumban) nem is három, hanem négy személyiségről szól, így jelképesen jóformán átível a modern magyarországi értelmiség másfél, csaknem két évszázados történetén.

Balogh Mihályról van szó. A kunszentmiklósi patriótáról, a kiemelkedő szorgalmú könyvtárosról, az iker-monográfia kíváncsi szerzőjéről. Négyük egybefonódó sorsa – tán még személyiségük is, sikereik és bántott kivonulásaik, elvonulásaik is hasonlók – regényíró tollára való. A modern magyarországi értelmiség „családregénye". Elképzelem Balogh Miska tanár urat. Egy krimi, irodalmi detektívregény – egy Szerb Antal-regény is – kezdődhetne így: szülővárosa gimnáziumának (kedves tartózkodási helyének) könyvtárában a Baráth-hagyatékot böngészve rábukkan egy kézzel írt, vélhetően kis példányszámban megjelent, de gondosan szerkesztett kötetkére, poétikai szöveggyűjteményre, amelyikről kétséget kizáróan kiderül, hogy a Pál utcai fiúk, a Liliom, a Játék a kastélyban és más világhírű művek szerzője a készítője (szerkesztője, leírója, nyomdásza, könyvkötésze egy személyben). 17 évesen. A Molnár-bibliográfia nem tartja számon a művet, holott tarthatná.

És elindul a nyomozás. A könyvtáros módszeresen minden írott szöveget felkutat és kezébe vesz, ami a tárgykörhöz tartozik. Ha tehát a „tetthelyet", a Lónyayt, a legendás fővárosi református gimnáziumot (megannyi más jeles tanár és diák meghatározó alma materét) kell megidézni a keletkezés évében, 1993-ban, akkor töviről-hegyire fel kell tárni azt a világot, melynek rekvizitumai a szigeti tölgyfák, a ligetbéli cselédlányok és hintáslegények, a beépülő grundok, a redakciók, a soknyelvűből, sokfelekezetiségűből (ideértve az asszimilációba feledkező pesti zsidóságot is) magyarrá váló, a századvégen a Monarchia második világvárosává fejlődő Budapestet, várostörténeti, gazdaságtörténeti, demográfiai, művelődéstörténeti olvasmányokra épülő fejezetként. Ha a budapesti református főgimnáziumot kell bemutatni, akkor kikerülhetetlen a magyarországi középiskolázást egyszerre modernizáló és béklyózó Entwurfot elemezni, majd a gimnáziumi oktatás továbbfejlesztését szolgáló eötvösi, treforti művet.

Ha Baráth Ferenc tanár úr fejlődéstörténetét kell bemutatni, akkor valóságos kis Kunszentmiklós-monográfiát olvashatunk, a Baráth-ősök felszabadulásának történetétől a helyi református iskola osztálynaplóiig bezárólag. Ha a következő állomáson, a híres-nevezetes nagykőrösi gimnáziumban követjük a diák útját, akkor a jeles mezőváros minden zegzugát elképzelhetjük, s megismerhetjük nemcsak a tanárok, de az osztálytársak életútját is, akár kiváló személyek lettek, akár eltűntek az első magyar modernizációban. Hasonlóan színes rajzokat olvashatunk – megannyi filológusi aprómunka nyomán – a diákélet következő állomásairól: Debrecenről, Pestről, majd Edinburgh-ról.

A skóciai utazás különösen fontos „detektívtörténetünk szempontjából. Hiszen Baráth Ferenc a példaként állított polgári világ élményeit gyűjti magába, későbbi közírásainak, politikai törekvéseinek, világképének meghatározó emlékeit. Csak példaként idézzük – a szerző is kiemeli – a Fővárosi Lapokhoz küldött skóciai tudósításából: „Az is egyik jellemző tulajdona a skót társadalomnak, hogy a gyerek, mihelyt elég értelmesen beszél, s ott jár-kel felnőttek közt, mindjárt emberszámban megy, s az udvariasság azon előnyeiből részesül, mint a felnőttek. S innen van, hogy itt olyan szégyenlő ’vad’ gyereket a világért sem lehet látni, mint aminők náluk vannak, s a társalgási ügyességet nem kell a gyermeknek tanulni, mert kicsi korától fogva abban nőtt fel.

A reformkori nemzedék példáját követve Baráth szépirodalomban, politikai szakirodalomban – Carlyle meghatározó forradalomtörténetét fordítja{1} –, publicisztikában, fordításban is próbálkozik, ezenközben tanári állást vállal. Az iskolai világ fokozatosan szippantja be a tehetséges fiatalembert; szembetűnő, hogy a tanórán kívüli világ szervezeti életében mily jól érzi magát, erről is ír nevelési jegyzetében: az iskola szervezzen társulatokat az ifjúság kebelében, melyben tehetségeik és hajlamaik szerint csoportosulnak az ifjak […]

Ilyen tanulói közösségekként nevezte meg a segélyegyletet, önképző társulatot, játszó társaságot, vagy a dalegyletet. „Szervezett szabadtéri játszó-téri társaság" létrehozójaként – 1882-t írunk! – a magyarországi diáksport megalapítójának is tekinthetjük{2} – igazolja Balogh Mihály, a kunsági Poirot, a „tényfeltáró, oknyomozó pedagógiatörténeti kutató (remélem, nem bántom meg őt ezen epithetonnal, de – mint írtam – a Baráth–Molnár kettős történet mögött én az ő regényét is látom). Nem happy end Baráth tanár úr élete regénye. Az elkeseredés, elmagányosodás, visszavonulás finom lélekrajza egyszerre idézi az iskolatárs, Arany László dezillúzióját, egyben a „második reformkor elcsendesülését (bár a tanár úr A Délibábok hősét nem kedvelte különösen, tudjuk meg szerzőnktől), de egyszerre idézi a nem sokkal későbbi nagy tanárregények pszichológiáját is (Kosztolányiét, Babitsét és másokét).

S most lép színre a magyarórák és az önképzőkör tehetséges, eleven, nem is mindig eminens, de mindig jelentős figyelmet kiváltó diákja, Neumann, a Boka-formátumú hős{3}, akinek Lónyay utcai iskolai lépteinek és megszólalásainak csaknem mindegyikét felkutatta Balogh Mihály.

Magyarórák? Természetesen megismerjük a millenniumi idők magyartanításának helyzetét, a tantervek, tankönyvek sorát, a tanítási metódusokról alkotott képeket (s természetesen a „Lónyay" évkönyvei, értesítői alapján az iskolában valósággal alkalmazott dokumentumok teljességét){4}, és ebbe a struktúrába igazítva Baráth tanár úr könyveit és irodalomtanári ars poeticáját. A szöveggyűjtemény nélküli tanításmód, s a diákok ösztönzése a szövegek egyberendezésére – ez a mögöttese Neumann Ferenc VI. osztályú tanulónak egy hónapos megfeszített munkával készített, előállított munkájának, melynek címe Olvasókönyv a poétikához. Gondolom, már mondanom sem kell, hogy a kötetke tartalomelemzése során szinte valamennyi, a „szerkesztő" által beemelt mű recepciótörténetére is fény derül, miközben a későbbi Molnár irodalmi ízlésének, mintáinak érzékeny lélekrajza sem marad el.

Az OPKM jeles sorozatának (Mesterek és tanítványok) formátumát őrző, Kunszentmiklós Város Önkormányzata által szponzorált kötet terjedelme nem mondható nagynak. A jéghegynek a napsütésben szikrázó csúcsa, egy mindenre kiterjedő, igazán nagy méretű, mintaadó kutatás összefoglalója. Ismétlem: mögötte csaknem két évszázad magyarországi értelmiség-történetének kihagyhatatlan, elfelejthetetlen mozzanatai.{5}

IN MEMORIAM

Gergely Márta meghalt. Szomorúan és nagy-nagy hiányérzettel vesszük tudomásul. Az írónő művészi fejlődésének különösen egyenletes felfelé ívelő szakasza szakadt meg. Az utolsó évek (melyek íróilag egyáltalán nem tűntek utolsó éveknek) írásaiban – akár gyerekregényről, akár „felnőttregényről" volt szó, különösen tisztán és indulatosan érvényesült forradalmár pedagógiai szellemisége. Humanista és tevékenységelvű, közösségi szemléletű pedagógusok, e szellemben létrejövő nevelési helyzetek, e szellemben alakuló gyerekközösségek ábrázolásait kaptuk ezen írásaiban, hol konfliktusok sűrűjében, hol szép diadallal (Sárfényes, Többsincs osztály stb.).

Utolsó regénye, a „Teréz, a kedves halhatatlan", különösen méltó figyelmünkre, Brunszvik Terézről, a magyar, sőt európai óvodai mozgalom „ősasszonyáról" szól. Életrajzi regény, egy hosszú, élet eseményeinek és apró rezdüléseinek feljegyzése. Sajátos korszakon ível át ez az életút. A gyerekkort összetipró élmény apjának, s apja haladó törekvéseinek mintát adó II. Józsefnek halála. Öregségére a szabadságharc vértanúiért aggódhatott. Ne lépjünk ilyen nagyot a történelemben, a sok mindent meghatározó ifjúkor élményeit gondoljuk át részletesebben! A gyerekkort jelképesen lezáró két halál a történelemben is lezárt valamit. A felvilágosult jozefinizmus reményeit. S hosszú még idő a XVIII. század végén – épp egy emberöltő a reformkorig –, amíg a társadalmi haladás és a nemzeti lét gondolata cselekvőképes egységben összetalálkozik.

Terézt apja eszméiből s apja szeretetéből felépítkezve nehezen találja helyét ebben a „holt" időben. Szelíd, szomorú életére ez az alapélmény nyom bélyeget. Húga, Jozefin, az ellenkező véglet, ő a szabaduló nő útját járja házasságaiban és szakításaiban, sorra születő gyerekeivel. Lélektanilag érdekes helyzet: Teréz mint pártfogó, mint dajka nélkülözhetetlen Jozefin családja mellett, de magányával, nagy lelkével egyszerre kolonc is.

Nemes, tiszta lélek, aki nem jut formátumához méltó társadalmi érvényű cselekvéshez. Kitörései és próbálkozásai közül az egyik – tán a leghíresebb – a kisdedóvó alapítása s a mozgalom elindítása. A császári adminisztráció már benne, a grófnőben is rebellist sejt, a fiatal reformnemzedék viszont az óvodamozgalom védelmében próbálgatja erejét, köszörüli torkát.

A regény – Brunszvik Teréz életének – hátterében pedig ott ragyognak a kor szellemóriásai: Goethe, Beethoven és Pestalozzi.

Mindez könnyű, finom tollal, érzékeny emberismerettel, hamis pátosz és hamis múltillúziók nélkül. Brunszvik Teréz így, arany keret nélkül is méltó együttérzésünkre és tiszteletünkre. Emlékezetünkre is, miként életének krónikása.

(1973)

KISS ÁRON ÉS NEMZEDÉKE

Nem igazán hivatásos történészre valló eljárás az, hogy egy esztendő jeles, a különböző krónikákban az utókor által számon tartott eseményeit csokorba gyűjtjük, s abból következtetéseket vonunk le. De hát az egybeesés, hogy ti. egy azon esztendőben, 1891-ben jelent meg Kiss Áronnak Magyar népi játékgyűjteménye, s erre az esztendőre esik a Magyar Paedagógiai Társaság megalakulása (a jeles polihisztor ebben is fontos szerepet játszott), nos ez az egybeesés mégis felkelti bennem, az „utódban" az érdeklődést.

A magyar történelemben, művelődéstörténetben a XIX. század utolsó évtizedének első felét nem szokták kiemelkedő korszakként számon tartani. A „nagy generáció, a 48-asoké kivonulóban nemcsak a közéletből, de az életből is (Kossuth utolsó éveire készül, Görgey is kertészkedik Visegrádon, az ünnepelt Jókai megözvegyülten magára maradván elhagyja a politikusi szerepkört, aranykötésű sorozatának utolsó darabjait forgatja –, hogy csak a leghíresebbeket említsem). A millenniumi forgatag is még tervezőasztalon – ennek minden tudományos, kulturális eredményével és máig nem oszló (mikor ártalmatlan, mikor ártalmas) ködös újsütetű legendáival. S hát végképp messzinek látszanak az „új idők, még nem hallatszanak igazán az „új dalok. Ebben a „szélárnyékban helyeznénk el 1891-et, a bevezető bekezdésben emlegetett két – talán nemcsak számunka – fontos eseményt?

Nézzünk körül! Vállaljuk a „kalendáriumi elemzés" módszerét.

Ebben az évben először nevezték „elektronnak" az anyag parányi, sajátos részecskéjét. Először indult útjára az Empire State Express vonat New York City és East Buffalo között. A 436 km-es távot irigyelt gyorsasággal tette meg: 7 óra 6 perc alatt! Beüzemelt a London–Párizs telefonvonal. Először alkalmaznak helyi érzéstelenítést kokainnal a gyógyászatban. Edison 3 szabadalmat is benyújt ebben az évben, a mozgókép és a rádióüzenetek témakörében. (Hogy Magyarország dinamikus fejlődési időszakában lépést tart a technika világméretű fejlődésével, arra adalékul: Bánki Donát és Csonka János ez évben jegyzi be a porlasztót, az autógyártás máig nélkülözhetetlen eszközét.)

A szűken vett kultúra területén kiemelkedik Csajkovszkij fellépése a Carnegie Hallban, elkészül Ibsen Hedda Gablere, s egy igen figyelemreméltó adat: Gauguin odahagyja a „modern világot", megvalósítja exodusát Tahitin.

A történelmi krónikák számon tartják: a londoni omnibusz nagy sztrájkját. (Ismét adódik összevetés a hazai folyamatokkal, ebben az esztendőben a Viharsarok lobban lángra, agárlázadások, kegyetlen sortüzek – elképzelem a különbséget, a londoni omnibuszosoknak már-már az impresszionisták festői ecsetjére kívánkozó derűs sztrájktanyája és a békési elkeseredett agrárproletárok gyülekezőhelye között.) Bár 1891 a XIII. Leo pápa Rerum novarum enciklikája kiadásának éve is. Az egyház a szociális feszültségekre keresett válaszokat. S e válaszokra adott sajátos magyar reflexió mégiscsak a munkavállalók egészségbiztosításának bevezetése, a vasárnapi munkaszüneti nap biztosítása.

Egyre közelebb kerülünk a mi kitüntetett dátumainkhoz. A Parlament elfogadja a Kisdedóvási Törvényt és ezzel kerekké válik az eötvösi mű – az önkényuralom okozta kényszerű 20 éves „szünet" után 1868, 1883 az oktatási törvényalkotás, a modern, polgári közoktatás rendszerét máig meghatározó kereteinek kijelölése, ebbe a sorba illesztjük az említett új jogszabályt is. A felsőoktatás eseménye: az orvosi fakultáson először fogadnak nőket a pesti egyetemen. Egyszóval halad előre a világ. A mi szakmánkban is.

Ugyan még Kiss Áronhoz hasonlóan (Jókai-hősökre emlékeztető) polihisztorok fémjelzik a nevelésügy elitjét (lám az első választott elnökért is, Heinrich Gusztávért vetélkedhet az irodalomtudomány s a neveléstudomány is), de érzékelhető: egy modern tudományosság, egy új tudományos diszciplína „dolgozódik ki" a bölcsészetből, sőt mi több, a teológiából…

Ennek a folyamatnak állnak élére az egyesületalapítók, a „százak. (Az alapszabály „akadémiai elven ennyi jeles tanférfiúnak engedélyezte, hogy „rendes tagnak választassék", ugyan 66 fő szerepel az alapítók névsorában.)

Köztük Kiss Áron is, aki ebbe a közös és új szakmai diskurzusba nyilván „szállította a porcsalmi parasztgyerekekről szerzett élményeit, de a jórészt általa is működésbe lendülő „tanítóképezde tapasztalatait is. S hát nem utolsó sorban: a magyar népi játékok univerzumát. (Milyen szép tanulság: modernizáció és a hagyománnyal alakított jó viszony – ha úgy tetszik: a hagyománytisztelet és modernizáció, jegyben járhat.)

Hogy mi volt a népi játékgyűjtemény küldetése? Hanyadik órában? Ha nem is a huszonnegyedik –, mint ahogyan ma nevezik a néprajzi gyűjtő utak és adatrögzítések mozgalmát –, de legalábbis – hanyadik is? – a „huszadik" órában elhangzott felhívás ez! (Jelképnek is szép. Sokáig az estéli, nyolc órakor felcsendülő harang hívogatta haza a pástról, tarlóról, faluszéli eperfa tetejéről, a labdatérről – ha még nem is a grundról, de majdnem – a gyermekeket.)

Az 1891-ben a társadalmi közbeszédben magára figyelmet felhívó szakmai közösség mindezzel szinkronban volt az európai szakma eredményeivel. Adataink vannak arra nézve: tudtak arról is, hogy néhány – mára legendás – pedagógiai műhelyben valami „új" készülődik, követték e fejleményeket.

De ez még nem az „új iskola" ideje, még nem Ferenczi Sándor, Nagy László, Domokos Lászlóné, nem Nádai Pál, Nemes Lipót, Kodály és Bartók, nem Fülep Lajos, Moholy Nagy, nem Gábor Ignác, Szilassy Aladár, Megyercsy Alajos, akár Karácsony Sándor ideje hazánkban –, hogy pedagógus héroszokat (vagy pedagógusként is számon tartott héroszokat) emlegessek.

Majd ez az idő is eljön. S tudjuk: nem jött volna el, nem így jött volna el, ha Kiss Áron nemzedéke nem teszi a dolgát, a nekik rendelt feladatban s időben.

(2011)

GYERTYÁNFFY ISTVÁN IDÉZÉSE

A FARKASRÉTI TEMETŐBEN

Feltárul előttünk egy impozáns életút és pálya. Mondhatni: irigykedve követtük a pálya állomásait. Miért is?

Képzeljünk bele: kamaszként módja volt látni, megélni az 1848/49-es szabadságharc lelkesítő történéseit, tudjuk: a család több tagja volt fontos beosztású személy a honvédseregben. Képzeljünk bele: abban a korban élhetett, amikor sikeres és figyelemfelkeltő pályakezdés után Erdélyből hívja a magyar fővárosba a miniszter, s ez az átköltözés nem jelentett „áttelepülést". Képzeljünk bele: a magyarországi XIX. század utolsó harmadának dinamikus intézményteremtő korszakának lehetett tevékeny részese. Képzeljünk bele: mily hosszú életet élt. A hosszú XIX. századvég után megélhette, megfigyelhette a XX. század első harmadát (hogy csak a nevelésügy történéseire gondoljunk: a nagy korszakát a gyermektanulmánynak, a forradalmak törekvéseit, a háború utáni intézményi reformokat). Mekkora horizontot vonhatott tekintete horizontjába?

De hát a Gyertyánffy-életút – megismerhettük – más nézőpontból is szemlélhető.

Láthatta 48/49-et? De hát látnia, megélnie kellett Segesvárt, Világost, Aradot is, és ami utána jött…

Megélhette Erdély és Magyarország közti államhatárok, határsorompók felállítását…

Az intézményteremtés nagyszerű, a pedagógusképzés mai reformjai számára is példamutató, tanulságos íve kegyetlenül megtört, a Pedagogium álma nem valósult meg…

Képzeljünk bele: a századfordulón alapvetően elhallgat, passzivitásba vonul a derék férfiú, s néhány védekező, önigazoló „röpiraton" kívül jóformán karosszékből nézi a fontos történéseket. Hogy élhette meg mindezt?

Az utókor számára nagyon fontos tehát, hogy a következő pedagógus nemzedékek számára mintaként felmutassuk ezt az életutat, ezt az életművet; fontos kutatási feladat, hogy felderítsük a fenti kérdések, kétségek történéseit.

A Magyar Pedagógiai Társaság kegyelettel helyezi el az emlékezés virágait egykori tagtársunk, Gyertyánffy István sírjára.

(2004)

NAGYAPÁM ÜL A LUGASBAN

Egy fényképet nézek. Mit olvasok belőle? Szigorú tekintete még ekkor sem enyhül. Pedig látható: kedves hölgyek veszik körül, lombok susognak a feje felett, finom porceláncsészében gőzölgő, friss kávé. Akár hahotázhatna is, örömében.

Nem ezt teszi. „Tanár úr. Tudja, hogy „viselkednie kell. Szigorú szemmel nézni az objektív tekintetébe. Ahogyan ez elvárható. Boldog XIX. század! A modern világ éppen csak megérintette szelével nagyapám nemzedékét. Békeidők. Még messze – legalábbis messzinek látszik – az Európát feldúló szellemi és valóságos forradalmak ideje, még messze a háború vihara is, amit Európában egyedül Ady „köszönt majd" a borzalomnak kijáró megrökönyödéssel.

Sorra épülnek a tudomány palotái, a modern középiskolák, iskolák – ezek ma is nagyvárosaink építészeti büszkeségei. Nagyapám, Waldapfel János tanár úr azon törte tudós fejét: miképp lehet e modern falak közé alkalmas pedagógusokat állítani. Igen: állítani. Mintául a nebulók elé. Hitt abban, hogy nem minden kolléga Frőlich, vagy Csapodi (hogy a kortárs Karinthy, Móricz éles kritikával illetett tanár-portréit idézzem). Úgy gondolta, jó képzés, jó szakkönyv segíthet, hogy az iskola bár a komoly munka színtere, derűs munkahely legyen.

Ehhez kereste a világ szakirodalmában a forrásokat. Tagadhatatlan, hogy nem a forradalmárokat (ma így mondanánk: alternatívokat) kereste, bár ismerte művüket. De megtalálta például az angol szakírót (egy németes tájékozódású kultúrában e fontos találat!), aki a „tanárok hibáiról" liberális, felvilágosult szellemben írt.

Aztán jött a XX. század. Mindazzal, amit tudunk róla! Hogy egy évszázad mérlegén mennyit érnek ezek a hibák és erények? Azt ítélje meg az elfogulatlan olvasó.

(2004)

EGY SZÁZADVÉGI TITÁN

A SZÁZADELŐN

Waldapfel János

Azok a családi legendáriumban megőrzött történetek, melyek különös aurával ruházták fel őt számomra emberi, szakmai eszmélésem idején, már átnyúlnak ugyan a XX. századba, mégis jellegzetesen felrajzolják „hősünk" XIX. századi árnyalakját, kiegészítvén a markáns arcéllel, a múlt századi regényekbe illő fekete szakállal jellemzett figurát.

Két történetről van szó. A „hadak végén, 1919 őszén a megözvegyült nagycsaládos tanárember kényszerű döntést hoz: a fiatalabb gyerekeket inasnak íratja, hogy a család megélhetése biztosíttassék. A 10. évét alighogy betöltött Imre könyvkötő-inasnak áll valahol Lágymányoson. Nincs is ellenére az érdekes munka. Ám a napi sétáját végző Tanár Úr egy délelőtt a kenyérbolt előtt kígyózó sorban ismeri fel a „kisinast, aki a Mesterné asszony utasítására látja el igazán nem szakmai feladatát. Az atya, aki ilyen munkát az istenért nem bízott volna a családban sem gyermekeire, felháborodik azon, hogy egy idegen teremtés ad ilyen megalázó, nem gyermeknek való megbízást, azonnal kiveszi a kisfiút az inasiskolából, aki mégiscsak gimnáziumban folytathatja tanulmányait.

A másik történet is a kemény jellemről szól. A tanügyet, a falusi közoktatást bíráló cikkgyűjteményét rózsaszín masnival átkötve – szóról szóra így szólt a családi legenda: „rózsaszín masnival átkötve – küldi meg az ünnepelt miniszternek, történetesem gróf Klebelsbergnek, aki „érti a kritikát: azonnali hatállyal nyugdíjazza Waldapfel Jánost. 1924-et írunk.

Imponáló történetek.

Csak azt nem értettem fiatal fejjel: ezek után miért nevezte-nevezi őt a neveléstörténet konzervatívnak. Az iskolai értékelésről, az érettségiről vallott igen kritikus – az érettségi vizsga szükségességét egyenesen kétségbevonó – nézeteit megismervén, a falusi közművelődési egyesületeket, az első hazai szülői értekezletet szorgalmazó elméleti-gyakorlati tevékenységéről tájékozódván végképp nem foghattam fel: miért is nem talált, miért is nem keresett utat a progresszióhoz, miért tartja nyilván úgy a neveléstörténet, mint a legendás „gyermektanulmányi mozgalom" kibontakozásától aggódó konzervatív szakembert?

Még izgalmasabbá válik a kérdés, ha a tanítványok – a híres-nevezetes Trefort utcai Gyakorló Főgimnázium egykori növendékeinek visszaemlékezéseit olvassuk: „rajongásig szeretett tanár, „mindig elnéző, barátságos előadó, „dialektikus mágus"{6}, „meleg embersége kincseit ontó aldunai iskolai kiránduló, „mosolyával otthont teremtő{7} – találhatjuk sorra az igazán kitüntető epithetonokat. Ez nem egy konzervatív portréja!

Hát akkor lássunk neki az izgalmas kalandnak. Vegyük szemügyre az életművet. A gyakorló pálya a modern magyarországi tanárképzés említett fellegvárában, a példaképül és mesterül választott jeles pedagógus, Kármán Mór mellett voltaképpen 1988-tól (tehát 22 éves korától) megkezdődött, s egy évre rá az első jegyzett szakmai publikáció is napvilágot lát az iskola Értesítőjében – a gimnáziumi matematikaoktatásról. Három év múlva már a Magyar Paedagógia közli tanulmányait – 1892-ben három folytatásban jelenik meg a herbart-i tradíciót filológiai alapossággal elemző dolgozata: A formális fokozatok elméletének története címmel. (Kortársai is és az utókor is úgy tartja számon, hogy ő nem kétes – vagy kétessé váló – követőin