Öcsémnek szeretettel

HORVÁTH PÉTER

ÖCSÉMNEK, SZERETETTEL

Kisregények

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: kovács G. Tamás

978-963-374-350-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Horváth Péter

ÖCSÉMNEK, SZERETETTEL

I

Ha rossz kedved van, legjobb, ha fogod magad, átmész a hídon, lefordulsz a Tisza-partra, menet közben kilépsz a szandálodból, hogy a forró homok égesse a talpadat, odaköszönsz a heverő ismerősöknek, akik a Laposon ütik agyon a délelőttöt, kibújsz az ingedből és a nadrágodból, felakasztod őket egy faágra, hogy a vízből is meg lehessen állapítani, megvannak-e még, aztán leheveredsz a homokvárat építő gyerekek mellé, akik mindig ott vannak, elnézed a fénylabdákkal játszó folyót, s ahogy a Dóm kettős tornya fölött egy pillanatra megáll a nap, rá kell jönnöd, hogy az egész mindenséget kizá­rólag a te kedvedért hozták össze az ismeretlen okosok.

Aznap is ott térdelt két kis kőmíves kelemen, szöszke szeleburdiak, klottgatyában, papírcsá­kóval a fejükön. A kisebb összeráncolta a homlokát, levette fejéről a frissen hajtogatott csá­kót, és csíkokra tépte. A bátyja csodálkozva, majd hirtelen irigységgel szemlélte a kicsi fortélyos cselekedetét. A csíkokból szélfútta harci zászlók lettek a vár fokán.

– Neked már nincs csákód, nekem meg van! – kiáltott a báty, dölyfös kis Napóleon-pofával.

A kicsi végigmérte a csákós bátyót, aztán vesd el magad, a nyakába! Egymásba kapaszkodva lihegtek a forró homokon, végül a báty, aki alulra került a hempergésben, a méltatlan helyzetet megoldva:

– Odanézz! – kiáltott. A homokvár zászlóstól, bástyástól romba dőlt. A kölykök elengedték egymást, és újra nekifogtak az építkezésnek.

Mielőtt ebből a kis háborúból kihámozhattam volna az örök érvényű tanulságot, valaki elfogta előlem a napfényt. Góliát állt köztem és a nap között, mint egy glóriás csontvázisten, az egy méter kilencven centijével.

– Ha volnál olyan jó…! – Nagyvilági mozdulattal intettem arrébb. Barátsága jeléül teleszórta a képemet homokkal.

– Van egy ötletem. Vegyük meg a Kis Soltész hajóját. Ezer a hajó és ezer az árboc.

Fel kellett ülnöm.

– Nem mondanád meg, honnét a fenéből szerezzünk kétezer forintot?

– Dolgozni fogunk. Most szépen felöltözöl, és elmegyünk jelentkezni. Sietnünk kell, mert minden hely betelik, és nem vesznek föl.

– Hova?!

– A szabadtéri színpadhoz, üvegvisszaváltónak.

– És mi lesz az érettségivel?

– Majd munka közben tanulunk.

A hídról lenézve a folyó még ragyogóbbnak tetszett, tükrei pillanatonként törtek darabokra, s valahogy eszembe juttatták a tavalyi nyarat. A földvári móló végén csücsültünk Góliáttal: ha nekünk is lehetne egyszer vitorlánk! Miért ne? – már akkor is ilyen volt, csendes őrült, biciklivel tekert le a tóhoz, Szegedről a Balatonra, defektek, izomláz stb., bár erről egy szót se szólt, amikor a megbeszélt időben, Akarattyán, a Rákóczi szilfa alatt, kedden délután négykor összefutottunk. Öcsém is ott volt, de fehér vá­szonsapkáját nem merte feltenni már, pedig milyen gonddal rajzolta rá előző nap a két betűt: NO, és büszkén viselte, pedig a kutya se fordult utána, csak egy akarattyai szerv méltatta elismerésre, csendesen bár, de kitartó türelemmel fixírozva kettősünket, ahogy sportszatyrainkkal kizuhantunk a vonatból a déli álmát álmodó állomásra; öcsém lekapta fejéről a sapkát, a NO bekerült a sportszatyorba. Miért ne? – tette fel Góliát (nem a sapkát) a kérdést –, miért ne lehetne nekünk is vitorlánk? Egy szakállas tag, helybéli, tapasztalt tavi medve, harmincezret mondott, annyi minimum egy új hajó, nem gondolhattam, hogy Góliát komolyan tervezi a dolgot, és most mégis; dolgozni visz ez a csendes őrült.

– Eladtuk magunkat! – próbáltam jelezni, mennyi mindent gondolok életem első munkaszerződésével a zsebemben, amikor a Béke II. úszóház fapadlójára léptünk.

– A Kis Soltészt keressük – mondta Góliát az úszóház mesterének, aki egy bakokra fektetett kajakot festett át kékről pirosra.

– Türelmet! – Odaadással, szinte gyönyörrel húzta a pemzlit, ki kellett várnunk, míg befejezte a megkezdett részt, s távolabbról, mint egy igazi festő, megszemlélte a készülő remeket. – Jöjjenek! – A jobb oldali hangár felé indult, követtük. – Soltész úr! – üvöltött borral edzett baritonján. Kis Soltész tarka, holland fürdőnadrágban pompázott fel az emeleti napozón.

– Mi kell?

– Keresik! – Nem tágított mellőlünk, míg Soltész úr fel nem bukkant a hangár túloldalán. Akkor ötforintos vigyorát ráemelve szólt: – Ők azok.

– Kösz szépen, Pistukám! – Kis Soltész kifizette a mosolyt.

– Rohadt arisztokrata vagy – mondtam neki, ahogy a mester távozott. – Honnan szeded ezeket az osztályidegen allűröket?

Kivörösödve feszült a hangár nehéz tolóajtajának.

– Segítsetek már! – nyögte végül.

Góliát eltolta az ajtót, beléptünk a hűvös hangárban sorakozó csónakok közé.

– Ez az! – mutatott az egyikre Kis Soltész.

Viharvert jószág volt, a festék leköszönőben piroslott rajta a vízvonal alatt, de azért megbízhatónak látszott, kétezerért. Góliát végigkopogtatta a hajót, belemászott, szöszmötölt, kapargatott és szagolt.

– Két bordája törött, az orrtőke rohad – kö­zölte, miután kimászott; csak ámultam, honnét tud ő ilyeneket.

– Rohad – bólintott Kis Soltész –, azért kétezer, de csak haveroknak.

– Aha – mélázott Góliát, pedig ő is tudta, hogy Kis Soltész nem a haverunk. Persze ahhoz képest, hogy az anyja a suliban tanított (földrajzot és biológiát), elég rendes fej volt a Kis Soltész, három nyelven is karattyolt, és szóló­gitáron pöntyögött a sulizenekarban, ahol egy időre Török Imre is feltűnt, mint basszgitáros és szabadgondolkodó stb., róla majd más alkalommal,{1} egyelőre Kis Soltész figyelmünk tárgya. Én szereztem be a zenekarát a városi pinceklubba, ami egy éve alakult, és Pintulás Károly, oszt. fő. lett ott a góré, aki bőven megér egy kö­zéphosszúságú lélegzetet. Fiatal ember volt, és cukorbeteg, naponta injekciózta magát, és harcsabajuszt viselt, hogy idősebbnek tűnjön minálunk, és igyekezett könnyed, természetes hangot találni (maga mondta így) velünk, a bajusza ellenére. Egy este találkoztam vele az utcán, meghívott vacsorázni a tiszti klubba, bár egy bizonyos márc. 15-i ünnepség óta kissé feszült volt köztünk a viszony, mert az általam szervezett és bonyolított, emlékezetes ünnepély abból állt, hogy egy lyukas seggű nadrágban felolvastam legújabb verseimet, köztük a HARCRA FEL TIZENÖTÉVES ŐRÜLT GYEREKEK című opust; azon az estén mégis kifizette a vacsorámat, és tanácsot kért, milyen programokat szervezzen a pinceklubban. Adtam neki néhány használhatónak tűnő écát, meg is ígérte, hogy megtesz majd diáktitkárnak, mert (ő maga mondta így) készülni kell a társadalmi feladatokra. Két nappal később, az alakuló klubesten, minden javaslatomat úgy vezette elő, mint a saját nagyszerű ötleteit, és diáktitkárnak Majorannát tette meg, akinek valóban szép segge volt már akkor is, és olyan klubnaplót kreált, ami megnyerte a megyei klubnaplóversenyt. Most veszem észre, megint fecsegek, és nem is a Kis Soltészról, aki elég rendes fej volt a maga módján, de hogy a haverunk lett volna, az túlzás.

Visszatoltuk a hangár ajtaját, letelepedtünk a fapadlóra, lábunkat szandálostól lógattuk a vízbe, forgókat keverve az igyekvő folyóba.

– Mikorra kell a pénz? – kérdezte Góliát. Kis Soltész felnézett a hídra, amelynek szé­pen ívelő vaspántja fölött ragyogott a nap.

– Holnap. – Olyan természetesen felelte, mintha csak azt mondta volna, ráértek, haverok, majd ha pénzetek lesz. – Holnap – mondta újra, és bánatos, barna szemét Góliátra emelte. – Muszáj, hogy holnap fizessetek, mert apám talál jobb vevőt. A Béke I-en van egy nagyobb hajó, azt akarjuk megvenni, kell a pénz.

Ezt persze nem hittem el neki. – Mi van a zenekaroddal? – kérdeztem, hogy időt adjak Góliátnak a gondolkodásra.

Kis Soltész arca felragyogott, szeplői akár a stoplámpák:

– Minden este próbálunk. Van egy Jolana a Steiner boltjában, három hangszedős, nyávogtatóval, kettőháromért… már voltam bent, azt mondta, fix, hogy két nap alatt elkel…

– Mikor jöjjünk a hajóért? – szólalt meg Gó­liát.

– Minél korábban. Fél nyolc jó?

– A legjobb.

– És hozzátok a pénzt!

Lehuppantunk egy-egy fonott fotelba a Virág cukrászda napozóján. A téren megjelent egy apró emberke, Limbi. Minden délelőtt ott ült a teraszon, kiolvasta az aznapi lapokat, elnézte, ahogy a tér házaiban kinyílnak az ablakok, s a párkányokra kiülnek szellőzni az öreg párnák és paplanok, testvérei a korban. Limbi alig haladta meg az egytízet, mégis, azt beszélték, jobbnál jobb női vannak, versengenek kegyeiért. Limbi letelepedett egy asztalhoz, fehér szalmakalapját maga mellé helyezte, limonádét rendelt, és belelapozott az újságjába.

– Mi lenne, ha tőle kérnénk kölcsön?

– Ismered? – akadékoskodott Góliát.

– Nem, de a házinénim azt mondta, hogy ebben az évben két négyese volt a lottón, plusz amerikai rokonai vannak. Gazdag.

– Aha – bólintott Góliát, és sört rendelt az asztalunkhoz libegő bóbitás pincérlánytól, aki gyöngyfogú mosollyal adózott Góliát impozáns termetének, csakúgy, mint a pöttöm Limbinek. Persze a bóbitás fejecske nem tudhatta, hogy Góliát meglehetősen lassú észjárású, bár vannak tagadhatatlan érdemei, mint ez az orrtőke-szakismeret, pl.

– Megvan! – rikkantottam.

– Igazán? – Góliát nagyot kortyolt a jéghideg sörből és csak most nézett a pincérlány után.

– Kálmán! – ragyogtam.

– Kálmán?

– Tudod, a színész barátom, aki az irodalmi cécót vezeti, rendes srác, ha van pénze, biztosan ad kölcsön.

A színházban azt mondták, nincs bent. Kértük a címét. Az agg portásnő aggódott:

– Nem adhatom meg a művészek címét, ké­rem.

– Néni kérem! – vettem kisfiúra a figurát, ami elég könnyen ment, tizenöt évesnek néztem ki a rövid hajammal.

– Milyen ügyben keresitek a művész urat?

Tegez, gondoltam, sínen vagyunk.

– A barátom a főiskolára akar jelentkezni –intettem Góliátra, aki úgy állt mellettem, mint egy azték, vagy nem tudom, milyen faragvány, méla képén a kívánság legkisebb jele nélkül. – Nagyon szeretné, ha a művész úr felkészítené a felvételi vizsgára. Fizetne is érte. Ugye?!

Nagy nehezen bólintott.

– Színész akarsz lenni? – A hölgy bánatosan mosolygott. Ki kellett várnunk, míg elmesélte élete keserű történetét, házasságát egy otromba kőfaragóval, aki öt gyereket csinált neki. – Pedig – dünnyögte a néne –, micsoda hangom volt, micsoda hangom!

A Vásárhelyi sugárútról nyílott a kis utca, ahol Kálmánra rátaláltunk. Tágas, világos szobában lakott a feleségével, Magdával és a kisfiúkkal, akinek valamilyen bibliai nevet adtak, de a gyerek még nem hallgatott a nevére, egyáltalán semmire nem hallgatott, csak bömbölt egyre.

– Na, mi van? – Kálmán nem kelt fel az íróasztala mögül, buzgón gépelt valamit vadonatúj, piros írógépén.

– Üljetek le! – Magda pokrócot terített a gyerekágy tetejére, de a csecsemő a sátor alatt se szűnt meg jelezni, hogy a világon van. – Erős kölyök – mosolyodott el Magda, szép kezét az ölébe rakta, mint a falusi nénikék, ha a tévében szerepelnek. Magda szobrász volt, azaz lehetett volna, a diplomája megvolt hozzá, most azonban egy történelmi színdarabhoz csinált papírmasé figurákat a színháznak, a félkész fejek, alakok egymásra hányva hevertek a sarokban.

– Magda szobrász – magyaráztam Góliátnak, hogy lendítsek a társalgáson egy hangyányit.

– Dehogy, már régen nem vagyok az. A művészetek halálra vannak ítélve. A közölhetetlent nem lehet közölni.

– Na persze – bólogattam szaporán. – És a közölhetőt?

– Azt meg nem érdemes.

Kálmán kihúzta a gépből a teleírt lapot, felnézett.

– Mi kéne?

– Pénz.

– Mennyi?

– Kétezer.

Magda úgy nézett Kálmánra, mintha még nem látta volna nevetni.

– Hajót akarunk venni – igyekeztem. – Vitorlást.

Góliát persze hallgatott.

– Majd megpróbálok valamit. – Kálmán új lapot fűzött a gépbe.

– Holnapra kéne – makacskodtam, aztán megengedtem magamnak egy szükségesnek ítélt keresztkérdést: – Min dolgozol?

– Forgatókönyv! – csillant Kálmán szeme. –– Kisfilm. Képzeljétek csak el! Tizenkét hangya megy egymás után, keresztül az országút betonján. Nagyított felvétel, látjuk a karcsú, fekete hangyatesteket, arányosak és gyönyörűek, mint minden teremtett élő, mindegyikük cipel valamit, alighanem hangyatojásokat, igen, bár mondhatnánk azt is, hogy a sorsukat cipelik, és szépek, ez különösen fontos, méltóságteljesek, ahogy végtelen alázattal görnyednek a rájuk mért súly alatt. Távolról csikorgó, dörgő hang közeledik, s már látjuk is a hatalmas munkagé­pet, csillog a fényben a könyörtelen vasszerkezet, kétméteres kerekei dübörögve forognak. A hangyák rémülten rohannak terhükkel, elbotlanak, de újra felállnak, a gép pedig egyre kö­zelebb és közelebb ér, végül eltapossa őket, csak egyikük menekül meg, egyetlen didergő, magá­nyos kis lény, a hatalmas, fehér hangyatojással, hogy elölről kezdje az egészet.

– Nagyon szép! – lelkesedtem. – Szívesen játszanék ebben a filmben.

– Mit?

– A szörnyűséges munkagépet.

– Csak hülyül! – szólalt meg Góliát üzleti érzéke.

Vettem a lapot.

– Persze, nagyszerű ötlet, valóban; és szerintem, kifejezi a kifejezhetetlent.

Egy pillanatig haboztak, de végül mégse tudták feltenni, hogy ennyire pofátlan lehetek, és Magda azt mondta:

– Megpróbálja kifejezni, mindenesetre. Kálmán felállt, jelezve, hogy mehetnénk is. Mindketten kikísértek. A kapuban Magda azt mondta:

– Talán, ha a gépet.…

Mire elintéztük a dolgot, a gyomrom elütötte a delet. Felugrottam a tujára, hogy átmenjek a menzára, ebédelni. A menza a Bródy Imre diákotthonban működött, abban a téglaszínű, helyenként zöld kúszónövénnyel befuttatott épületben, ahol több mint három évig laktam, október huszonharmadikáig. Reggel, mint ahogyan addig a napig minden reggel, magamra kaptam a tréningruhámat és az anyámtól kapott