Ősök és utódok

REMENYIK ZSIGMOND

ŐSÖK ÉS UTÓDOK

Krónika

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1957

Korrektor: Hoppe Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-308-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Remenyik Zsigmond jogutódja

…scripta manent…

Az idő úgy hömpölyög el felettünk, akár egy nagy, lusta folyó, lassú kavargással – vastag rétegekben ülepedő iszapot rakva le az emberi lélek szakadozott partjaira: az emlékezést. Majd újra felkavarja, mint ahogy látni lehet eszét vesztett nagy áradásokkor, magával seperve mindazt a sáros iszapot, ami évtizedek, olykor évszázadok alatt leülepedett. Nehéz volna megállapítani nagyon, mely törvények irányítják ezt a kiszámíthatatlan, majdnem sorsszerű áradást, arra is kevés ember vállalkozhatik jó lelkiismerettel, hogy rendszert igyekezzen formálni a hallgatag természet látszólag önkényes és szeszélyes, nehézkes játékaiból. Nehézkest mondottam, majdnem lassú észjárásút, holott előrelátót, bölcset és majdnem leleményeset is mondhattam volna – mögéje képzelve egy általunk, mulandó emberek által még ismeretlen erőt, ami formálja, alakítja, növeli és gazdagítja ezt a világot. Formálja, alakítja, duzzasztja és erjeszti – azzal az időtlen és áttekinthetetlen, majdnem ésszerűtlen és céltalan, és mégis mennyire bölcs fondorlatossággal, ami csak a törvényeket szabó és ezeket a törvényeket maga is tiszteletben tartó erő sajátossága…

(… és így folytathatnám, ha szükség lenne rá, és át is húzhatnám a már leírt sorokat, ha nem lenne rá szükség mégis mérhetetlenül. De semmiképp sem nélkülözhetem e sorokat és éppen most nem nélkülözhetem, amidőn soha nem érzett felelősséggel ülök asztalomnál és hajolok szívesen vállalt munkám fölé, ennek a szegény vándorló, kézműves vagy cselédlegény történetének alkalmából, hisz sosem derül ki pontosan, melyik volt a három közül, hogy volt-e a népek által tisztességesnek elfogadott foglalkozása egyáltalán. Mert a feladat, amire vállalkozom, nemcsak igénybe veszi és megkívánja minden erőmet, de felelősségemet és mértéktartó tisztességemet is megköveteli. Felelősséget és tisztességet! – vállalnom kell és vállalom is ez idejétmúlt és divattalan fogalmak minden ellenszenvét – mert ennek a szegény vándorló legénynek történetében, úgy érzem, benne van nemcsak az egész emberi világ, de maga a természet is, rejtett és örök erőivel. Sőt még túl ezen a rend, a fegyelem és a céltudatosság bizonytalan játéka is formálja ezt a történetet, mindenekfölött pedig az érthetetlen és kiismerhetetlen elrendeltetettség szigorú törvényei… de félek tőle, hogy máris megbontottam, áttörtem és messze túlléptem azt a határt, amit egy efféle történet nem csupán megkíván, de megkövetel. Pedig mennyivel szívesebben mondanám el én róla, mennyivel szívesebben mondanám el vele kapcsolatban én, amit tudok erről a világról, az emberi sorsról, a mulandó és mégis dúsan burjánzó életről, természetről, társadalomról, múltról és jövőről, még azon az áron is, hogy saját magamból kivetkezve – mint ahogy ebben az esetben szükséges lenne kikerülhetetlenül – egy szegény vándorló mesterlegény bőrébe bújjak, majd később egy orvoséba, egy hajóséba, egy kereskedőébe és így tovább – váltogatva bőrömet, környezetemet, és lerögzítve egy pillanatra a múló időt, ami lassú suhanással röppen el mindnyájunk fölött. De belátom, hogy mindezt most nem tehetem. Hagy élje tehát ezúttal mindenki a maga életét, és talán így is kialakul olvasóban, hallgatóban az a világ, amelynek az író nem csupán beszámolója és megformálója, de részese is volt, amíg ő is ezen a földön élt és dolgozott…)

*

A múlt század második felében, a hatvanas évek közepén (pontosan 1865-ben) fiatal legényke üldögélt egy máramarosi kis falu kocsmaudvarán, a marhák, lovak, disznók és juhok részére épített nagy kőhodály közelében, egy árnyékos nagy fa alatt. Nem lehetett több tizennyolc, húsz évesnél. Mellette hevert kis batyuja – nem nagyobb, mint amiből a lovak fogyasztják el déli abrakjukat. Ruhája kopott volt és foltos, kis kerek kalapja erősen színevesztett – csizmája pedig alul-felül foltozott. Elég magas növésű volt ez a legényke, sűrű, fekete hajjal és szokatlanul barna bőrrel – mintha ki tudja honnan került volna ide, miféle fajtából és idegenből, pedig csak a Nyírségből indult el nemrégiben, méghozzá gyalog, mert majdnem minden útszéli faluban megállt, dolgozgatott, hogy eltartsa magát. Nemrégen jutott árvaságra – így hát elindult világgá.

Ekkor hajtották ki éppen a szállásból a pihenő marhákat – vásár lehetett valahol , a kupecok is megjelentek a kocsma tornácán, kövéren és hatalmasan, mert már lassan délutánra fordult az idő, a nap is lassan lefelé ereszkedett. Hangos kurjantással óbégattak a hajcsárok, ostorokkal és szeges botokkal kezükben, amiket úgy forgattak fejük fölött, mintha valami nagy bajba kerültek volna, rosszakaratú, gonosz indulatú emberek közé. A marhák egymást taposva tódultak ki az állásból és hangos bőgéssel rohantak át az udvaron, átgázolva az alacsony vályogkerítésen, megbotolva az árokban, mígnem elérték az utat. Ha ugyan útnak lehetett nevezni azt a poros, gödrös, hepehupás marhajárást, ami szélesen vezetett át a nyomorúságos kis falun, el a hegyek felé.

A legényke szinte eltátotta száját, ahogy nézte ezt a nagy tülekedést. Mert a marhák után most juhok futottak ki az udvarra, eszét vesztett tülekedéssel, mintha a világ vége közeledett volna számukra. Azok is áttörték az alacsony garádot, de az árokban lelassítottak, legelni kezdték a vastag füvet azonmód. Ekkor indult meg a kupecok kocsija egy pár lóval a kocsirúd mellett és öt, hat csikóval a saroglyához kötve, mert nyilván csikót is vettek a kupecok a vásáron. Amikor elhaladt mellette a kocsi, lekiáltott egy hosszú, sovány kupec a kocsiból.

– Hát te mit bámulsz, te legény? Mit tátod a szád? Ahelyett hogy te is a marhát hajtanád!

A kocsis mondott a kupecnak valamit, mire a kupec intett, és a kocsi megállt. Látszott, hogy tanakodnak a kupecok.

– Miért hajtanám én a marhát? – mondotta a legényke. – Én nem vagyok a maguk cselédje…

– Hát nem fogadtunk fel téged is a vásáron? – kérdezte a kupec, és látszott rajta a nagy bizonytalanság. Egy pillanatig hallgatott, majd megint leszólt hozzá a nagy magasságból. – Kicsoda, micsoda vagy te egyáltalán? Miféle szerzet? Tán valami bujkáló legény vagy, akit hajt a törvény, vagy valami cigány?

A legényke csak ült, fel sem állt a nagy kupecok tiszteletére, csak nézte foltozott csizmáját szótlanul.

– Cigány nem vagy, azt látom – folytatta a kupec és keresgélni kezdett zsebében egy rézgaras után , bár nagyon fekete vagy, hajad is olyan, akár a szeg. Honnan vetődtél ide?

– Nyírségből, Parasznyáról.

– Hová szándékozol?

– Szigetre szeretnék beérni éjszaka. – A legényke most fel is tápászkodott, vállára vetette a tarisznyát, mint akinek elég a társalgásból. De még mindig csak állt és nézte, nézte komolyan a lőcsös kocsiban terpeszkedő kupecokat.

– Neked úgy látszik elment az eszed – mondotta egy másik kupec, aki vastag botot tartott kezében, sűrű veres szakállát vakargatva. Szakálla tele volt szeméttel, gizzel-gazzal. – Hogy juthat valakinek eszébe ilyenkor átvágni a hegyeken…

– Amikor tele vannak a hegyek haramiákkal, zsandárokkal, vadállatokkal… Még át se jutsz az első hegyen, és máris beesteledik! Neked, úgy látszik, nem kedves az életed…

A kupecok most összenéztek, pillantást váltottak.

– Szegődj hozzánk hajcsárnak, jól megfizetjük fáradságodat – mondotta most a hosszú, sovány kupec, és volt valami barátságos jóindulat hangjában. Kezét még mindig zsebében tartotta, ott kotorászott türelmesen, hogy hátha hajít majd valamit ennek a szegény legénynek. – Legjobb amit tehetsz, ha velünk jössz le Tokajba, onnan meg a Hortobágyra. Mi megvédünk a zsandárok ellen, ha azok hajtanak. Mert szedik ám össze az ilyen bujkáló legényeket…

– Én nem bujkálok senki elől, a törvény se hajt, csak megyek most Szigetre, hátha akad ott valami kis munkám – mondotta tisztességtudóan a legényke. És állt komolyan a hatalmas kupecok színe előtt, vállán tarisznyájával.

– Azelőtt cigányt mondtam, most meg azt kell mondanom, hogy gróf! – kiáltott a sovány kupec. – Hát akkor menj a vesztedbe, legény, fogjanak el a zsandárok, szurkáljanak meg a haramiák, ha így eltolod a szerencsédet magad elől!

A kocsi lassan megindult, recsegve, ropogva a megrakott nagy súly alatt. A sovány kupec még hátrafordult és egy rézgarast vetett a legényke felé, jóindulattal, barátsággal.

– Igyál legalább valamit, mielőtt vesztedbe rohansz – kiáltotta még le a kocsiról, mire a többi kupecok hallatlan nevetésbe törtek ki, mert ki tudja, tán nem állott valami nagy bőkezű hírében ez a hosszú, sovány kupec, hogy így megerőltette magát. És máris döcögtek a juhok, marhák csordája után, végig a nyomorúságos kis máramarosi falun, hatalmas port verve fel, éktelen kiáltozással, óbégatással.

A legényke csak állt, elgondolkodva, szótlanul. Majd anélkül, hogy a neki hullajtott garasra egy tekintetet is vetett volna, átvágott a ganéjjal teleszórt, piszkos, rendetlen udvaron, és elhaladva a hosszú, kékre mázolt nyitott tornác előtt, tisztességtudóan köszöntötte a gazdát, aki mintha csak várta volna már, a kocsmaajtóban határozottan és szigorúan megjelent.

*

– Jól tetted, hogy nem hallgattál a mézes-mázos, szíves szavukra – mondotta a kocsmáros , mert mindenki tudja, milyen ez a kupec népség. Kegyetlenek ezek emberhez, állathoz egyaránt. Nehéz lett volna a sorod…

A kocsmárosgazda alacsony, sovány ember volt, sűrű, sötét hajjal és dús szemöldökkel. Lábát nehezen emelgette – az a hír járta róla, hogy betyár volt valamikor, de a szabadságharc alatt törvényes kegyelemben részesült.

– Jól tetted, hogy nem hallgattál rájuk, te legény! – ismételte a kocsmáros – mert látom rajtad, nem neked való ez a vándorló, csavargó élet. Ideje lenne már, hogy megállapodjál! Hány évet számlálsz, legény!

– Tizenkilenc leszek januárban – mondotta a legényke. A gazda elgondolkozott.

– Én nádasokban meg erdőkben éltem ebben a korban, de ahogy látod, én is megállapodtam. Azt mondanám, maradj itt nálam, tanuld ki a kocsmáros mesterséget. Nem restelled magad így csavarogni a világban?

A legényke csak állt és hallgatott.

– Hallottam, hisz lehetetlen volt nem hallani, amilyen hangos népség ez a kupec – hogy a Nyírségből jössz, Parasznyáról. Magam is bujkáltam ott egy akácosban hosszú ideig. De hogy gondolod te azt, hogy beérsz Szigetre még ma éjszaka?

– Átmegyek itt a hegyen…

– Három hegyen kell átmenned, te legény! Három nagy erdőn kell átvágnod, rengeteg szakadékon, ami tele van kígyókkal, vadmadarakkal. Pandúrok állnak őrt az erdő szélén, hajtják a szökött katonákat meg a csavargó szegényeket. Bent az erdőben haramiák útonállók tanyáznak, még egymással is marakodnak, oly elkeseredettek. Tégy le szándékodról, te legény! Meglesznek nélküled is a szigetiek…

A legényke csak állt, állt és hallgatott. Majd azt mondotta:

– Nekem be kell érnem Szigetre ma éjszaka!

A gazda, mintha nem is hallotta volna, csak nézte, nézte a legénykét, részvéttel, aggodalommal.

– Mi a mesterséged? Értesz te valamiféle mesterséghez egyáltalán? – kérdezte jóindulatú barátsággal.

– Csizmadiának készülök. – válaszolt a legényke –, értek a csizmák készítéséhez, javításához, talpalásához.

– No, ez nem nagyon látszik meg rajtad – mondotta a gazda, ahogy egy pillantást vetett a legényke tépett, szakadozott csizmájára. – Legalábbis ahogy a csizmádat nézem…

– Tudok írni és olvasni még – folytatta most hirtelen a legényke –, és ezért kell nekem Szigetre mennem… Valahogy majd csak elleszek…

– Írni és olvasni tudsz! Hát akkor csak eriggy, legény – mondotta komolyan a gazda. – Mit is keresnél te itt közöttünk, kupecok, favágók, mészégetők közötti Akarsz egy pohár bort útravalóul?

A legényke tisztességtudóan megemelte kalapját.

– Már ittam egy fél pint bort az előbb – mondotta köszönettel.

– Hát akkor csak vigyázz, nagyon vigyázz! Szedd a lábad és ügyeskedj, hogy beérj Szigetre, legény! Sajnálnám, ha téged is elpusztítanának…

A legényke megkerülte a félig kidöntött garádot és nekiindult a széles marhajáráson az egymás mögött sötéten emelkedő máramarosi hegyek felé…

*

Alighogy kiért a faluból, már le is tért a széles marhajárásról azonnal és az erdő felé vette útját, ami dúsan és tömötten vette körül a falut és kúszott fel sűrűn a hegyoldalon. Egy árva kút szomorkodott az erdő szélén, gallyakkal körülkerítve. A kút mellett öregember üldögélt, egy öreg parasztember, meghúzódva a vörhenyes árnyékban. Foltozott lengatyát viselt és lábát áztatta az iszapos pocsolyában. Amikor a legényke melléje ért, lassan, nagy küzdelemmel felemelkedett.

– Erre vezet Máramarossziget felé az út, apó? – kérdezte a legényke és tisztességtudóan megbillentette napszítta kalapját az öreg parasztember felé.

– Innen nem vezet semmiféle út Szigetre – válaszolta az öreg. – Ösvények vannak csak, azon járnak a pandúrok meg a haramiák. Az út körbe megy a hegyen, azt meg a grófi kerülők védelmezik. Én meg itt őrzöm a falut…

– Hát akkor hogy jutok én el Szigetre ma éjszaka?

Az öregember átgázolt a sáros iszapon és egy kis kerek tócsa közepén megállt. A déli naptól még mindig meleg víz nagyon jóleshetett szegénynek. Csak állt, mint aki nem tudja, mihez kezdjen ezzel a legénnyel.

– Nem akarsz tán Szigetre menni, nekivágni az erdőnek, amikor mindjárt rád esteledik… – mondotta. – Mi járatban vagy te errefelé? Ezt azért kérdezem, mert én őrzöm a falut…

– A Nyírségből jövök és megyek Máramarosszigetre – válaszolta a legényke. Majd még hozzátette tisztességesen, illedelmesen: – Árva gyerek vagyok, mesterséget keresek Szigeten. A jó emberek oda irányítottak…

– Onnan meg a Nyírségbe mennek az emberek, meg Erdélybe; Dunántúlra vagy a Hortobágyra. Mindenki vándorol, mintha legalábbis madarak lennének, vagy kóborló állatok az emberek. Mintha nem mindenütt egyforma lenne a világ! – Az öreg egy pillanatra elhallgatott. A nagy rőt színű árnyékok már egészen betemették. – Nemsokára beesteledik, nehogy nekiindulj!

A legényke csak állt és nézte az őszi erdő vöröses, kék, sárga, zöld és lila gallyait és ahogy megfordult egy pillanatra, háta mögött a fából összetákolt, nyomorúságos kis falut, azon túl megint a hegyeket és a széles marhajárást. Egy szót sem szólt, de látszott rajta az elhatározás.

– Azt se tudod, mire vállalkozol – mondotta az öregember. Lábát most felemelte a sárga, meleg iszapból, de utána visszahelyezte megint. Így állt egy pillanatig. Azután felemelte kezét és az erdő felé mutatott, ahol ritkábbak voltak a fák. – Én megmutatom neked az utat, legény – mondotta –, de magadra vess, ha elveszejtenek. Azelőtt csak a pandúrokat meg az útonállókat említettem neked, meg a grófi őröket. De cigányok is tanyáznak az erdőben, és nem tehetsz egy lépést, hogy orvvadászokba ne ütközzél, vagy belé ne botoljál a vadállatok részére állított csapdákba. Tele van az erdő kígyókkal, medvékkel, farkasokkal, akik mind csak az embert lesik, akárcsak a zsandárok is, akik róják az erdőt, vagy a fák mögül figyelik a szegény embereket! Azt mondják, még mindig sokan bujkálnak az országban. Sokan vannak, akik le nem merészkednek a falvakba meg a városokba. Afféle bujdosók, mindenféle rendű-rangú emberek, akik fellázadtak a császár ellen húsz évvel ezelőtt. Kolerások is vannak a hegyen, én őrzöm tőlük a falut. Fenn laknak egy kis kalyibában, legalábbis ezt beszélik róluk az emberek.

– Három hegy van itt egymás mögött, legény! Azt mondtad az előbb, hogy árva gyerek vagy, hát nincs mit veszítened. Talán szerencséd lesz, valami oknál fogva megmaradsz, de egyet fogadj meg nekem. Abbahagyod a csavargást, felhagysz a vándorlással és nem hívod ki magad ellen a szerencsétlenséget…

A legényke bólintott, beleegyezően, szótlanul.

– Hát akkor menj isten hírével… És vigyázz magadra nagyon…

A legényke megindult abban az irányban, ahol gyérebbek voltak a fák, vállán a kis tarisznyával. Az öregember egy pillanatig még várt, majd átgázolt a sárga iszapon és visszaült a nagy, rőt színű fa alá. Nézte a lassan lefelé haladó napot, a hosszú árnyékokat és csendesen áztatta dagadt lábát tovább.

*

Hát igen, ez történt a múlt század hatvanas éveinek egyik őszi délutánján, Máramarosszigettől alig húsz kilométernyire eső nyomorúságos kis faluban, Bustyaházán. Ezen a vad és kegyetlen vidéken, ahol csak hegyeket, erdőket és a végtelen eget láthatta az ember, nagy nyomorúságban éltek a népek, de túl az egymást követő hegyek láncolatán és túl a sűrű erdőségeken sem volt sokkal jobb a helyzet. Szegénység, tudatlanság, betegség gyengítette és pusztította a népet; betegségen, szegénységen és tudatlanságon kívül még belátástalan és kegyetlen urai is. Még az elnyomatás nehéz idejét élte a nép anélkül, hogy teljes tudatában lett volna állapotának. Zsidók és cigányok, urak és parasztok, papok, nemesek és nemtelenek éltek majdnem egy fedél alatt, ha egymástól elkülönítve is szanaszét az országban, szegény a gazdagnak kiszolgáltatva, egy közös emberi reménytelenségben, majdnem egyetemes elmaradottságban, tudatlanságban. És félelemben is – de ez a nép már elviselt tatárt, törököt, most hát a németet viselte el, szótlan és makacs tartózkodással.

Az ország, úgy ahogy volt, a fásult, fáradt és érdektelen állapot bélyegét viselte magán. Elhanyagolt útjaival, nyomorúságos falvaival, fejlődésben elmaradt, megakadt városaival, mérhetetlen megműveletlen területeivel, kihasználatlan erőivel mi mást is juttatott volna a hébe-hóba idegenből itt megfordult utazók eszébe, mint a pusztulást, a halált. Mert senkinek, aki vándorútjában ide került, nem kerülhette el figyelmét az az általános elmaradottság, ami – nyilvánvalóan tudjuk ezt – együtt jár a tudatlansággal, a kiszolgáltatottsággal, az érdektelenséggel és a félelemmel.

Pandúrok, zsiványok, a nép szegény bőrén tengődő, maguk is nyomorúságban élő urak, szűkmarkú papok és ijedt, bizalmatlan és tartózkodó polgárok, keserű, alázatos zsidók és kóborló cigányok népesítették be az országot. Voltak esztendők, amikor a szegény nép fakérget evett, vagy vad füveket, répát és nyers kukoricát, ha éppen hozzájutott. Széles rétegekben járványok, nehéz betegségek pusztították ezt a népet, orvosa nem volt, tanítója is alig, és csodaszámba ment egy írni-olvasni tudó ember, de nemcsak a szegény pórnép, de az úrnép soraiban is. Akik valamit jelentettek hatalomban és felvilágosodottságban, gyér számban szóródtak szét az országban, egymás létezéséről olykor nem is tudva, társtalanul. Cseh, morva, osztrák és német hivatalnokok ültek az ország nyakán, azok szipolyozták a duzzogó császár nevében a népet, az ország polgáraiból csak azokat emelve maguk közé, akik ebben nekik segédkeztek.

Mint mondom, néha azért itt-ott mégis pislákolt valami fény, szegény papi otthonokban, olykor elhanyagolt nemesi udvarházakban, ritkán egy-egy kézművesműhelyben vagy rejtett polgári odúban. Mert az értelem, tisztesség és a vágy a már művelődő Nyugat példái után nem volt egy bizonyos társadalmi réteg kizárólagos tulajdona, mint akárcsak nem egy bizonyos rétegből kerültek ki az elvetemültek, a haladás ellenségei és a szegény népség megkínzói sem. A nemesi osztály és a városi polgárság soraiban éppúgy akadtak, akiknek vágya és reménye a szegény nép álmaival egyezett, mint ahogy akadtak az alsóbb osztályokból származottak között, akik gonosz indulataikat, elvetemült ösztöneiket készségesen felajánlották saját testvéreik ellen, hatalmas és mégis szánalomra méltó uraiknak. Mindez már természetesen a történelem, a társadalomtudomány és vele kapcsolatban az emberi lélektan kereteibe tartozik és így semmiképpen sem tartozik ide.

Mégsem lenne teljes a kép, ha legalább néhány szót nem szólnánk azoknak a szegény inasoknak, mestereknek, legényeknek százairól és sovány ezreiről, akik sokszor csak maguk összeeszkábálta szerszámok és két csupasz kezük birtokában várták az időt és csendben dolgoztak, hogy lakhatóvá tegyék a házakat, járhatóvá az utakat, viselhetővé a rongyokat, fűthetővé az otthonokat, művelhetővé a földeket, egyszóval elviselhetővé az életet. Mint mindenütt ezen a világon, itt is akadtak emberek, férfiak, gyermekek és legények, akik építették a jövőt. Az ő álmaikból és az ő kezük nyomán nőttek ki a földből a malmok, raktárak, kórházak és iskolák, váltak hajózhatóvá a folyók, szelídültek meg a hegyek és találtak kapcsolatot falvak és városok. Később az ő ivadékaik népesítették be az országot, és mivelhogy így történt ez a föld minden népénél – az egész világot. Ők akkor még talán nem is sejtették, de ők építették a jövőt…

*

Ahogy befelé haladt az erdőbe a legényke, mind sűrűbbé és sűrűbbé váltak a bokrok, mind áthatolhatatlanabbá az indák és folyondárok, míg alig számba vehető idő után már az ösvény is eltűnt, vagy legalábbis mintha eltűnt volna, nem volt emberi szem, amely felfedezhette volna a nyomát. De később megint úgy tűnt, mintha előbukkant volna a semmiből, teljesen váratlanul, indokolatlanul. Magas, rőtlombú fák alatt haladt a legényke, elővigyázatosan kapkodva lépteit – mert hatalmas fatörzsek, kidöntött rönkök állták útját, a tüskés gallyakról, ragadós-tapadós indákról