A romazsaru

KERTÉSZ ÁKOS

A ROMAZSARU

„A GYŰLÖLET ÁRA" JAVÍTOTT KIADÁSA

BŰNÜGYI REGÉNY

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-640-0

©Fapadoskonyv.hu Kft.

© Kertész Ákos

HULLA, SZÁJÁBAN GYERTYÁVAL

Sárga férfikéz. Hideg. Merev. Már nem élt. Fölötte szürke telefonkagyló himbálózott a zsinórján; ütemes foglalt jelzés hallatszott belőle.

S alatta rongycsomóként feküdt a hulla, amelyhez a kéz tartozott.

Még előző nap, kora délelőtt egy férfi sietett a nyúlósan nedves, mocskos, télvégi utcán; egykor fehér, mostanra szürkére piszkolódott, lehordott edzőcipőt és pecsétes blue-jeans farmert viselt. Befordult a kapu alá. A ház kapualja is le volt pusztulva, s mocskos volt, akár egy Orwell-i látomás. A férfi kettesével vette a lépcsőfokokat, lihegett. Fölért a padlás zöldre mázolt vasajtaja elé, előkapta a kulcsát (saját kulcsa volt!), benyitott, majd behúzta maga után a vasajtót. A félhomályos padláson egy barna csomagolópapírból acélkazettát vett elő, kinyitotta, még mindig lihegett. Csupa alvadt vér volt a keze. A kazettában készpénz lapult – sok. Forint tíz- és húszezres kötegekben és valuta: százmárkások, euro, különböző címletekben, százdollárosok; súlyos arany ékszereken brillek csillogtak. Értékpapírok, letéti jegyek, részvények, adósságlevelek. Külföldi és hazai bankok hitelkártyái. Útlevelek. Notesz, nevekkel, címekkel, telefonszámokkal. A férfi csak guggolt a kazetta fölött, egy darabig nézte, aztán, nagy óvatosan, jobb keze koszos, hosszúkörmű mutató- és hüvelykujjával kiemelt az egyik kötegből egy darab húszezrest, négyrét hajtotta, és a szűk farmere jobb hátsózsebébe dugta, majd visszaguggolt. Gondosan és körülményesen kivett a kötegből még egy húszezrest, ezt is négyrét hajtotta, újra fölállt. A bankjegyet a bal zsebébe csúsztatta és visszaguggolt. Hosszan tűnődött kincs fölött. Aztán a páncélszekrényke egész tartalmát kiborította a barna csomagolópapírra. Egy nyakékbe foglalt drágakő türkizkék fénnyel fölragyogott.

Majd a páncélkazettát forgatta figyelmesen, mintha azon töprengene, mire lehet még fölhasználni.

A kigyúrt izomzatú fiatalember az egyik második emeleti lakásból jött ki, keresztülment a lépcsőházon, a lengőajtón keresztül kilépett a szemközti gangra, amelyre csak egyetlen lakás ajtaja nyílt.

Óvatosan benyitott: nem volt kulcsra zárva az ajtó.

Az előszobában égett a villany.

Egy ötvenes férfit látott vérbe fagyva, kicsavarodott végtagokkal, jobb kezét úgy rántotta görcsbe a haláltusa, amint éppen a telefonkagyló felé nyúlt, mely ott hintázott a keze fölött immár örökre elérhetetlenül: búgva, recsegve…

A hulla nyitott szájába valaki egy gyertyát dugott…

A fiatalember a villanykapcsoló felé nyúlt, de meggondolta magát, papír zsebkendőt vett elő, azzal oltotta el a villanyt.

Ugyanazzal a papír zsebkendővel csukta be az ajtót maga után, a külső kilincset alaposan letörölte. Kulcsot vett elő, bezárta az ajtót, a kulcsot zsebre tette, s visszament a szemközti lakásba, ahonnét kijött.

– Nem tudom! – mondta Kocsis százados a mobiljába, mogorván. – Csak annyit tudok, hogy hazavágták nekünk ezt a Schultert… Ki az isten köpött a levesbe?! – folytatta még mindig a telefonba valakinek, akiről nem lehetett tudni, kicsoda. – És az is bűzlik nekem, hogy tegnap reggel történt, ha igaz, és a rendőrséget csak ma reggel értesítették… Nektek semmi közötök hozzá? Hát az egyetlen szerencse, hogy mi kaptuk… Még nem tudok semmit. A helyszínelők már kint vannak, mi most indulunk... Ne! Inkább majd én hívlak…

Másutt, de még mindig valahol a Városban, fülsértően csörömpölni kezdett egy nagy, ódivatú, kétharangos vekker. A szőke nő fölriadt, és egyetlen, gyakorlott mozdulattal elnémította, mintha az élete múlna a csöndön. A fekete hajú, kreol bőrű férfi nem ébredt föl mellette. Az asszony még csukott szemmel ráfordult a férfi testére, szája a szájára tapad, mintha csak azért zárta volna el pánikszerűen a vekkert, hogy azután ő maga ébreszthesse föl az emberét – így…

Tíz perc múlva, mikorra már a férfi teljesen fölébredt, elöntötte őket a víz, meztelen testük fürdött a verejtékben, síkosan csúszott egymáson a nő fehér és a férfi sötét bőre, és már nem érezték a testük határait, mert eggyé válnak a szeretkezés izzásában. Éva (így hívták a fiatalasszonyt) kinyújtotta a karját messze a feje fölé, mintha az ágy támlájába akarna kapaszkodni, amit nem talált, és a levegőt üresen markoló ujjait görcsbe rántotta a gyönyör.

Fölocsúdtak és félszemmel odapislogtak az átkozott órára: már megint késésben voltak, és rohantak, kapkodtak, mint az őrültek, egymásnak ütköznek a szűk, másfél szobás panellakásban.

Mikor már indulhattak volna, ismét egymásba botlottak az előszobában, és bár rohantak, megint egymásba gabalyodtak, csókolták, falták egymást, mint aki attól fél, éhenvész. Megcsörrent a telefon. A fekete férfi, Zofár Károly nyomozó hadnagy a kagyló után nyúlt, de Éva nem engedte el, Zofár csókolózva húzta feleségét a telefon felé, Éva húzta volna vissza, és kacagott. Zofár nagy nehezen elérte a kagylót.

– Tessék, Zofár.

– Hadnagy úr, Kocsis százados úr üzeni, hogy ne jöjjön be, ha már úgyis el tetszett késni, menjen egyenesen a izé.... hétkerület, Nagydiófa utca ötvenkilenc bé, mint Béla, Schulter lakás.

– Mi van?

– Hát… ami szokott. Gyilkosság.

– Megint egy rohadt gyilkosság! – morgott dühösen a férfi. – Egy istenverte rohadt gyilkosság...!

– Ja. Kicsinálták ezt a Schultert. A százados úr várja.

Az asszony is elfancsalodott. – Gyilkosság... Mi sose jutunk el… – Az ura nem válaszolt. – És akkor a hétvége...

– Édesem, most már rohanás! Még te is elkésel a suliból...

Az a görcsberándult sárga kéz. Zofár elsápadt, amint meglátta, Évának a hajnali szeretkezés közben a gyönyörtől görcsberándult keze jutott esszébe, és a gyomra émelyegni kezdett. A kéz fölött egy telefonkagyló lógott a zsinórján; belőle csikorgó recsegő hang jött. A kéz egy férfihoz tartozott, a hulla a hátán feküdt ingujjban, szíve táján szúrt sebbel, nyitott szájában kialudt gyertya, és minden merő alvadt vér volt körülötte. Az előszobában a falra szerelt telefont akarhatta elérni, de nem volt már ereje hozzá. A tetemet körülállták a nyomozó csoport tagjai: a nehézsúlyú Nagy Lukács, a göndör, egy jól trimmelt drótszőrű foxira emlékeztető Hajnal József hadnagy, akit mindenki Foxi néven ismert, a robbanékony, laza tartású Kocsis százados, és az elegáns kórboncnok, Hoffmann doki; a helyszínelők: fotós, daktiloszkópus, technikusok, végül Zofár hadnagy, aki késve somfordált be az ajtón.

Az egyik nyomozó kivette a hulla szájából a gyertyát.

– Ezt a névjegyet még nem láttam… – tűnődött Kocsis százados.

Nagy Lukács is csak csóválta a fejét. – Én se…

– Hát ez körülbelül tegnap ilyenkor történt...  – vélte a doki. – Az özvegy fedezte föl, ugye?

– És hogy-hogy ma jelentik?! – csattant föl Kocsis százados. – Mit csinált az özvegy estétől mostanáig?

– A szomszédok szerint – mondta Nagy Lukács –, amikor fölfedezte, egy velőtrázó…

– Velőtrázó?

– Igen. A szomszédok szerint egybehangzóan: velőtrázó...

– Szóval velőtrázó – nyugtázta Kocsis. – Jó. Ki ne hagyd a jelentésedből.

– Isten őrizz! Velőtrázó sikolyt hallatott, majd nyomban elájult. A szomszédék találtak rá, illetve rájuk, az özvegyet átvitték, magához térítették, kapott egy kis konyakot altatóval...

– És mi az isten haragját csináltak reggelig?! Mi az, hogy nem jelentenek egy gyilkosságot azonnal?!

– Ennek még nem jártunk utána, tény, hogy reggel érkezett a bejelentés.

Kocsis ingerülten és tehetetlenül legyintett. Hirtelen Zofárhoz fordult.

– Zafírkám, te maradj az özvegyen. Téged még úgysem látott, mert az ÜGY ÉRDEKÉBEN, elkéstél.

– De Főnök...

– No, elég a dumából, munkára!

És a százados már száguldott is tovább lendületből, ahogy szokott. Zofár, nem mintha ez jóvátehette volna a késést, egy leheletnyi idővel tovább maradt. Borzadva meredt az áldozat görcsbemerevült ujjaira, a telefonért nyúló kezére, és újra: akár ha Éva ujjait látta volna a hajnali szeretkezésük közben.

Zofár az özvegy nyomában

Az özvegy a szomszédasszony kíséretében lezárta a lakást, és mindketten elhaladtak a lépcsőházban dekkoló Zofár előtt. Zofár követte a két asszonyt a szűk hetedik kerületi utcákon, míg azok meg nem állítottak egy taxit. Akkor körülnézett, a saját kocsija kilométerekre volt, másik taxi sehol, meg akart állítani egy Suzukit, az integetésre a vezetője mereven előrenézett, és amilyen gyorsan csak bírt, továbbhajtott. Zofár káromkodott, most egy Renault-t próbált leállítani, de az ajtaja zárva volt, ha nem óvatos, a baromállat leszakítja az ujjait –, most már a nyomozó igazolványát is előrántotta és ordított:

– Rendőrség! Megállni!

Egy olajzöld Honda vezetője a képébe röhögött, erre Zofár két karral meszelve kiállt a kocsiút közepére, egy Fiat Cinquecento megállt, de a jobboldali ajtó zárva maradt, Zofár az igazolványát az üvegre nyomva tovább kiabált: – ...Rendőrség! Gyilkossági csoport!

A kis Fiat tulajdonosa a vállát vonogatta, és visszapofázott:

– És ha hamis?!

Zofár utána köpött, már szakadt róla a víz, reményt vesztve törölgette a homlokát, és közben tudta, hogy marhaságot csinál, a fölhajtásnak semmi értelme: nem a gyilkost kergeti, az áldozat özvegyét akarja követni, de már nem bírta leállítani magát; az egész cirkusz csak pótcselekvés: lelkifurdalása van a késés miatt – semmi más; de azért széttárt karral kiállt az úttest közepére, remélve, hogy ha forgalmi akadályt képez, majdcsak előkerül egy egyenruhás rendőr, amikor az Opel Astra mögött, amit megállított, megpillantott egy taxit. Hátrament, beszállt a taxiba, fölmutatja az igazolványát.

– Rendőrség, gyilkossági csoport – mondta fáradtan..

A taxis csodálkozva nézett rá. – És ez mennyiben tartozik rám?

Zofár is meghökkent, tényleg, mi köze ehhez a taxisnak, de kivágta magát.

– Majd a végén számlát fogok kérni...

Megnézte magának a taxist. Vele egykorú srác volt, hát gondolta, tegezésre vált.

– Egyébként segíthetsz is... beszállt itt két spiné egy taxiba, egy olyan öt perce...

– Tudod a rendszámot?

A hadnagy kezdett magához térni. – Ja, úgy könnyű… – A taxis vigyorgott. – City taxi volt... az biztos...

– Meglátjuk, mit tehetünk...

A taxis az URH telefonján hívott valakit.

– Tessék, egyes! –szólt vissza egy női hang.

– Boriska? Látod, megismertem a hangod, itt a Benjámin Rudi a Budától. Édesem, tudom, hogy konkurensek vagyunk, de az utasom egy nyomozó a gyilkosságiaktól, segítsünk már szegénynek!  

– Mióta szegények neked a zsaruk?

– Beszállt itt a milyen is... a Dob utcában a ti egyik kocsitokba két női személy... no, mondjad már, hogy néztek ki!

A taxis átadja Zofárnak a mikrofont.

– Az egyik középkorú, nem egy szám... a másik olyan harmincöt körüli, barna hajú, jó nő. Jólöltözött, menő baba... Újgazdagné.

– Jó, akkor tessék várni, visszaszólok. Rudi, hányas is vagy?

– Ezerháromtizenegyes, Boriskám! – Aztán a nyomozóhoz fordult. – Menekülnek a gyilkosok?

Zofár tudta, hogy röhejesen viselkedett – Nem éppen... Az áldozat özvegye...

– Ahá! Vigyáztok rá, nehogy őt is kinyírják, mi? Tanúvédelem...

Zofár meglepetten nézett rá, ez a variáció meg sem fordult a fejében, de így meg volt mentve a becsülete. Észrevétlen elmosolyodott, és komolyan bólintott rá.

Megszólal az URH.

– Ezerháromszáztizenegyes! Benjámin Rudi!

– Itt vagyok, édesem! Csupa fül vagyok!

– Az Erzsébet királyné útján mennek kifelé, Újpalota felé. Szóltam a kollégának virágnyelven, hogy hányas a kabát. Mi legyen?

– Mi legyen?

– Hová lesz a fuvar?

– Pillanat!

– Ilyenek ezek. A lényeget meg se kérdezi!

– Színva utca hét bé.

– Ha az utasok kiszálltak, figyelje meg a kolléga – mondja Zofár bele a mikrofonba –, merre mennek, és várjon meg... Ha nem túl komplikált...

– Már hogy lenne, Tábornok úr, a kolléga nem dedós!

– Köszi, cukorfalat, meghálálom!

– Oké! Csao, Rudika!

– Azelőtt nálunk volt, hű, de jókat tekertünk néha... hajnal felé, ha nem volt fuvar... – mesélte a taxis. – Egy cukorfalat! Most persze tartani kell a három lépést a többiek előtt... Két kis krampusza van: családanya...

Zofár csak bólogatott, nem felelt, a taxis haver témát váltott.

– Hát igen... vigyázni kell az ilyen özvegyekre... Ez egy elmebaj, ami ebben az országban van... Maffiák, meg robbantások... Múlt héten is az a kézigránátos ügy ott a Váci úton... Mi is fosunk ám, taxisok, kicsit nem figyelsz oda, már fityeg is a fekete szalag az antennán; nincs év, hogy ne lenne két-három halottunk...

A két taxi a túloldalon állt meg. Zofár a Színva utca 7/b. számú ház előtt nézte a lakók névsorát, és halkan olvasta volna be a neveket, emelet és ajtószámokat a magnós mobiljába. De a lakók névtábláján lehetetlen zűrzavar uralkodott, volt, ahol teljesen hiányzott a név is, lakásszám is, máshol csak név volt, megint másutt még a kis műanyag ablakot is kitörték, amott meg leukoplaszt volt a név helyére ragasztva, arra tollal írták rá a nevet, de már az is lekopott.

– Az istenit ennek a rohadt, trehány balkáni vircsaftnak...! – dühöngött a nyomozó. – És még mi akarunk európait alakítani...

A City-taxis fiúnak boglyas, göndör szőke haja volt.

– Kojak, figyúzz! Amikor elindították a kalitkát, benyomtam a stoppert csak úgy, balhéból. Tizenöt másodperc múlva landoltak...

– Kösz, haver. Zseniális vagy! Sok Kojak-filmet néztél? Csakhogy én Columbo vagyok!

A nyomozó a saját sűrű fekete hajára mutatott. A másik taxis röhögött.

– Na, Fürtöském, most ráfaragtál!

Zofár körülnézett. A házban egy presszó is működött: Sárika. A sarkon a Patak mozi. Ezeket még belemondta a mobiljába: „Sárika presszó, Patak mozi". Aztán visszament a kocsikhoz.

A Csepeti család

Ezzel, úgy látszott, végzett, visszament a házhoz és becsöngetett a szembe-szomszédhoz Jól számított: addigra az asszony hazaért. Csepetiné, ez volt a szomszédasszony neve, leültette a nyomozót az úgynevezett nagyszobában a csipketerítős asztal mellé. Tálcán feketét hozott, aztán az ablakhoz állt, és félrehúzta a csipkefüggönyt.

– Tessék nézni, innen az ablakból pont odalátni.

Zofár fölállt,