Válogatott tévedéseim

PALOTAI BORIS

VÁLOGATOTT TÉVEDÉSEIM

Elbeszélések

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Nádler Rita

978-963-376-174-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Palotai Boris jogutódja

KISUJJ

Gyakran előfordul, hogy így kérnek tőlem kéziratot: Magának egy novella megírása igazán semmi, kirázza a kisujjából.

Nézem, nézegetem a kisujjamat. Ki hinné, hogy témák szunnyadnak benne, s csak rázni kell, mint egy almafát, s szép, érett novellák pottyannak le róla.

Elgondolom, hogyan is megy végbe egy novella megírása… Az ember egy reggel arra ébred, hogy éjjel eszébe jutott, ami esztendők óta nem jutott eszébe. Csak persze, amilyen könnyelmű, nem vett magához papírt, ceruzát. Bolond fejjel azt hitte, papír nélkül is lehet aludni. Mindenesetre nekilát a munkának. Illetve nekilátna, ha nem lógna olyan csálén az a függönyszárny. Úgy látszik, kicsúszott a karikából. Odaadóan babrálgat vele mindaddig, amíg belátja, kárpitost kell hívatni. Becipeli a létrát. Mert a képek is ferdén lógnak… Mintha minden elmozdult volna a helyéről. Meg is igazítaná, de egyszerre kínzó éhséget érez. Felkutatja a kamrát, a rejtett kincsek mind előkerülnek. Csonttá keményedett kolbászdarabkák, egy zacskó dióbél, szalonnabőr és birsalmasajt. Ezt is megkóstolja, azt is, az éhsége mégsem csillapul. Tovább matat a konyhában, miközben rájön, hogy tulajdonképpen nem is éhes, s azt a nyomasztó ürességet a félelem küldte a gyomrába, hogy talán nem is olyan jó, amit meg akar írni, éjjel a sötétben jobbat mutatott. Ha főzne egy feketét?... Mindenesetre főz, s utána felhívja a szerkesztőséget, mikor van az utolsó határidő. Ha néhány nap haladékot kapna, nyugodtabban tudna dolgozni. Az írás végtére is nem hóvégi hajrái

A szerkesztőségben egy barátságos hang megnyugtatja, hogy ráér jövő csütörtökig.

Ez a nem remélt haladék felbolygatja. Még csak nem is nyomják, szorítják, sürgetik?! Úgy látszik, nem fontos nekik! Sértődötten fixírozza a telefonkagylót. Az a barátságos hang nem is volt barátságos, sőt, határozottan gúny csendült ki belőle. Újból feltárcsázza a szerkesztőséget, de a szám foglalt, hiába próbálgatja újra meg újra. Ettől kifárad, bágyadtan előveszi a töltőtollat. Csepeg. Ha nem csepegne… Csepegő tollal képtelenség dolgozni. A papírt már összemaszatolta. Egy teljes hete van még… Huszonnégy órás terminust tiszteletben tart az ember, de mit kezdjen egy teljes héttel? Szétfolyik az ideje, nincs, ami összetartsa. Ezzel tisztában vannak a szerkesztőségben, épp ezért eszelték ki, hogy nyugton hagyják. Amikor a novellát kérték tőle, bizonyára már ott hevert kiszedve másvalakinek a kézirata.

Vérig sértve kering a szobában, a harag meg a szalonnabőr megfekszi a gyomrát. Számba vesz minden csalódást, ami az elmúlt időkben érte. Leltárt készít a hűtlen barátokról meg a kéziratában talált sajtóhibákról. Eszébe jut, hogy X nem köszönte meg a könyvét. Y megköszönte ugyan, de rögtön a saját könyvéről kezdett el beszélni. S amikor egyszer megbántva félrevonult, senki sem vette észre.

Mindegy! Írni kell, határozza el, s a gyomra táján remegni kezd valami. Az a furcsa, hogy a mondatok sehogy sem találnak oda, ahova elindította őket: hol félreugranak, hol állva maradnak, s merev lábbal „húzatják" magukat, mint a gyerek, akit az anyja fenyegető nyájassággal nógat: gyere, bogaram, gyönyörűségem… gyere, mert nyakon váglak!

A lapok lassanként szavakkal telnek meg, mondatokkal… Gyere bogaram, gyönyörűségem, gyere… Aztán egyszerre csoszogni kezdenek, tapodtat sem mennek tovább, megmakacsolják magukat. Ide jössz vagy agyon váglak! Összegyűrt papírlapok repülnek a földre, hősök semmisülnek meg, alattomos, sunyi fickók, akik mindig mást akarnak, másra figyelnek, mást mondanak, mint amilyen sorsot szánt nekik. Hátha nekik van igazuk? – gondolja, s lerúgja a cipőjét, mert most már az is szorítja, nemcsak a kétely…

Semmit se kíván inkább, mint hogy rányisson valaki, akinek vad szemrehányást tehet, amiért megzavarta, akin végre kitöltheti bosszúját, akit kedvére szidhat, kínozhat. Hol marad a család? Miért nem zörögnek, járkálnak, hogy csendet követelve, közéjük rontson? Hát senkit sem vonhat felelősségre? Ezért küszködött a fiával, ezért nevelte olyan féltő gonddal?… Annyi gyöngédség sincs benne, hogy lármázzon, fütyüljön, csináljon valamit, amitől fel kell ugrani, kirohanni a házból? Legalább pisszegne… Az is elég, hogy az ember elkínzottan lecsapja a tollát!

Mi az, már dél van? Nem, nem ebédel, eszébe sincs. Nem éhes, nem szomjas. A szájpadlása kiszáradt, lehet, hogy láza is van. Reggel még semmi baja sem volt. Az az üresség a gyomrában, mintha reszketne… A teleírt, áthuzigált papírok egyre gyűlnek az asztalán. Ha két lapot tudna használni... egyet... már néhány sorral is beérné... Ha egyetlen olyan sor akad… egy árva sor… Kint süt a nap, ő meg idebent gyötrődik… egy árva sor… egy nyomorult sorocska...

Milyen gondtalanul járkálnak az emberek az utcán! Könnyű nekik! Egyik azon töri a fejét, hogyan ossza be a kétszáztíz forint nyugdíját, a másik azt számítgatja, hogy fél ötkor kell a vonathoz nyargalnia, hogy Rákoskeresztúrról időben érjen a munkahelyére, a harmadiknak csupán lakásgondja van… De ő! Ő jelzőkkel vesződik, amelyek azonnal elfonnyadnak, mihelyt papírt érnek, képzeletbeli alakokkal birkózik, akik fölébe kerekednek. Képzeletbeli alakok? De hiszen élnek a nyomorultak! Szívósak, erőszakosak, nem lehet bírni velük!

Senki sem hívja, senki sem törődik vele. Itt gebedhet meg az íróasztalnál. Ki zárta be ide? Ki tiltja meg, hogy könyvek között turkáljon, az utcákat rója, kirakatok előtt bámészkodjék, halsalátát egyen a falatozóban? A száját pépes íz keseríti, a feje lekonyul.

Mindjárt abbahagyja, mindjárt... Máris… Villanyt kellene gyújtani. Hány óra lehet? A szorongás a torkát markolássza. Gyere, bogaram… gyere… csak még ezt az egy mondatot... minden ezen múlik. Gyere bogaram, mert széttéplek, agyonváglak! Hiszen már a végén vagyok! Nem érted? A végén vagyok!

Elcsigázva dől az asztalra… Csakugyan készen van? Valami hiányzik még… Valamiből meg több van. Amikor végiggondolta, a magasba suhant az egész, pengett, zengett! Most meg süket és néma. Ha rányitna valaki, megfojtaná! Nincs kegyelem! Neki se kegyelmeznek! El fog vérezni ezen az utolsó mondaton. Szerencsétlen flótás! Ilyen szerencsétlen nincs is! A feje, mint egy üres zsák. Egy szó hiányzik mindössze. Mért nem ment szemfelszedőnek, kalauznak, kosárlabdázónak, akárminek. Kosárlabdázónak sem mehetne, öreg már hozzá. Akkor most mi lesz? Összeszorul a szíve, hogy már kosárlabda-játékos se lehet. Egész nap a tévedésein dolgozott. Évek óta ezt csinálja. Egyszer majd kiadja összegyűjtött tévedéseit... Válogatott tévedéseit...

Megvan! megvan! megvan! Szédül, mintha influenzából tápászkodna. Megvan… Egészen tűrhető… Nem kell kosárlabdázónak mennie. Nem, hálistennek…

Most már akár meg is rázhatja a kisujját, ha éppen kedve van hozzá…

EGY SZÁL PIROS RÓZSA

Emmi éjszaka kapta a hírt, hogy a férje. Móri Gergely, a színház öltözőjében megmérgezte magát. Álmából riasztotta fel a telefon. Mi van Gergővel? Már megint mit felejtett otthon? Mit küldjön utána? Igen, érti... Hogyan?… Öngyilkos lett?!

Letette a kagylót, az ablakhoz állt. Várta haza Gergőt. Mert minden, ami eddig Gergővel történt, a játékkal függött össze, szerepléssel. Pihenni sem tudott igazán, a pihenés is hozzátartozott valamiképpen a játékhoz. Akkor éppen azt játszotta: pihenek!

Mit akar már megint? Öngyilkos lett... Jó, jó, de mire készül? – gondolta szorongva, mert megviselte idegeit a férje melletti örökös szolgálat. Álmában is törődni kellett vele, fogmosás közben is. Valamit mégiscsak akar ezzel az izével... ezzel az öngyilkossággal. De mért nem szólt neki? Amikor arra kérte, hogy mondja le nevében a szabadtéri szereplést, intézze el a francia vízumot, Írasson fel az orvossal Bé tizenkettőt, vegyen a bizományiban egy pepita zakót...

Emmi még akkor sem hitte el, hogy Gergő meghalt, amikor a rendőrség embereivel meg a temetkezési vállalat alkalmazottaival tárgyalt. Minden úgy tűnt neki, mint valami különleges megbízatás, mellyel éppen Gergő bízta meg, aki mellett megszokta a különleges megbízatásokat, s mindazt az izgalmat, felelősséget, ami ezzel járt. Mert valahányszor új szerepre készült Gergő, a legváratlanabb kívánságokkal állt elő, a legképtelenebb ötletekkel, melyeket neki kellett megvalósítani. A rendelkező próbáktól kezdve, a bemutatót követő bankettig egyedül csak neki hitt, benne bízott. Ez a fárasztó bizalom megedzette. Semmin sem csodálkozott már, semmi se hökkentette meg.

Lánykorában egy álmos vidéki városkában élt az anyjával, s csupán az őszi nagytakarítás és a tánccal egybekötött műsoros esték hoztak némi változatosságot életébe. Mígnem egy tavaszi délután csődületet pillantott meg a piactéren, s a csődület közepén egy ismeretlen férfit, akit épp akkor taszigáltak egy rabszállító autóba. Emmi átvágott a tömegen, félrelökte az útjában állókat, a járási orvost sem kímélve, aki minden disznóöléskor kóstolót küldött nekik.

– Mit követett el? – kérdezte rémülten, mert az ismeretlennek olyan szeme volt, amilyennel álmukban találkoznak a lányok, amikor már annyira átforrósodott a párnájuk, hogy meg kell fordítani. – Mit követett el?! – Tiltakozva felemelte a karját, melyet egy fürge kis ember megragadott.

– Belelép a képbe! – rivallt rá, és pipacsvörösen hátranyomta. – Nem látja, hogy filmezünk?

Nem, Emmi nem látta. Semmit se látott. Sem a reflektorokat, sem a felvevőgépet. Bódultan bámulta az ismeretlen férfit, akinek selyempapírt gyűrtek a gallérjába és vigyázva átpúderezték az orrát.

Maga sem tudja, hogy történt, egy hét múlva a felesége lett. Gyakran támadt az az érzése, hogy a fürge kis ember ismét rárivall: „nem látja, hogy filmezünk? S új gépállásba állítja a lámpákat, ő meg csendesen visszamegy az óvodába, a gondjaira bízott gyerekekhez, s „A vidám kis traktoros dalára tanítja őket, s le-fel gombolgatja a nadrágjukat.

Végül is el kellett hinnie: Móri Gergely beleszeretett. Ahogy ő fogalmazta meg: az üde gyámoltalanságáért szeretett bele, a megható tájékozatlanságáért.

– Emmike, hogy is volt?... A szememből látta, hogy ártatlan vagyok... Meg akart menteni a drága… Hallgassátok csak... no, mondd el, cica…

És Emmi elmondta. Elmondta Gergő kollégáinak, fogorvosának, a filmfőosztály vezetőjének, a maszkmesternek és egy színházi lap munkatársának. Annyiszor mondta el, ahányszor csak Gergő kívánta. Észrevétlenül alakult a történet, aszerint, hogy kinek mesélte. Üde gyámoltalansága eközben kivirágzott attól a tévedhetetlen szimattól, amely táplálta. Megható tájékozatlansága egy iránytű pontosságával működött.

A szerelem néha csodákra képes!

Ha Móri Gergely történetesen béna lett volna, Emmi szerelme erőt sugároz sorvadt izmaiba. De Móri Gergely drámai színész volt. S így Emmi szerelmének tágabb tere nyílt, hogy csodákat vigyen véghez.

Eltökélt ártatlansággal intézte Gergő ügyeit, „jaj, én nem értek hozzá!" arccal. Minden, amit tett, gondolt, Gergőért történt, önmagával már csak köszönő viszonyban volt. Az is megesett, hogy szórakozottságot mímelve, elfordította a fejét. Nem akarta észrevenni magát.

Egész nap csengett a telefon, berregett a csengő, az emberek egymásnak adták a kilincset. Emmi figyelmesen hallgatta, mit beszélnek körülötte. Többen a büfében látták Gergőt, sajtot evett zöldpaprikával. Nem látszott rajta semmi izgalom. Valaki megjegyezte, hogy Emmi bámulatra méltóan viselkedik, valóságos hős! Voltak, akik suttogtak. Egy újságíró arról kezdett beszélni, hogy egy idő óta szegény Gergő…

Emmi a „szegény" szónál elvesztette a fonalat. Mégiscsak történt valami... Azt még mindig nem hitte, hogy öngyilkos lett. Erre semmi szüksége. Mit akart volna elérni vele? Gergő tudta, hogy csak szólnia kell, s ő mindent elintéz. Elintéz, keresztülhajszol, kikönyörög.

„Szegény"... Hát ne vállaljon annyi mindent! Hisz élni sem ér rá.

– Mikor lesz a temetés?

Mindjárt kocsit küldenek Gergőért. Tíz órára szól a diszpozíció, gondolta.

– A színházra már kitűzték a fekete zászlót. Megtölti a termoszt feketével, beviszi az öltözőbe. Egy ilyen veszett napon, amikor filmezik s este fellép… Tizenhat, tizennyolc, húsz. Emmi párosával számolt. Ötvennél belép Gergő, zsebre gyűri nyakkendőjét, a torkára mutat, hogy be van rekedve…

Ismeri minden mozdulatát, minden szavát. Azt is, amit nem mond ki. Huszonkettő, huszonnégy, huszonhat...

– Jaj nekem! – hallatszik kintről, s egy dunnatestű kis öregasszony dűl be az ajtón.

Huszonnyolc, harminc, harminckettő… Nem is jó egy embert ennyire ismerni.

Az öregasszony az arcába kiáltja: – Jaj nekem!

Üljön le mama. Gergő tanul. Tudja milyen őrült, amikor tanul, akarja mondani, mert többnyire ezzel fogadja. Mama rendszerint rosszkor jön.

– Jaj nekem! Ilyet megérni!

– Mama drága…

– Melyik ruhát vigyem festetni? – kérdi súgva Gizi, a háztartási alkalmazott és orrába szívja könnyeit.

– Mindegy, egészen mindegy. Talán a kék santungot – mondja Emmi, és tovább számol: negyvenhat, negyvennyolc. Az ötvenes számnál megtorpan. Gergő, most már elég legyen! Hagyd abba! Nincsenek kötélből az idegeim! Hagyd abba, kérlek.

Gizi megáll a díványa mellett. – Az a baj, hogy nem tetszik tudni sírni.

– Nem, nem sírok. Mert ha én élek, ő is él.

– Jaj nekem! – nyögte a mama.

– Hallom, hogy a sírnál a miniszter is fog beszélni. Az, akinek tepertős pogácsát sütöttünk – nyomkodja a szemét Gizi. – A halál mégiscsak halál – jegyzi meg szigorúan. – A nagysága befekszik az ágyba, a művész urat meg a földbe dugják.

Biztos Füredi is beszél a sírnál, gondolja Emmi. Képes rá! Gergő dühöngene, ha egy ilyen ripacs… közönséges ripacs. – Könny futja el a szemét. Nem fogja tűrni, hogy Füredi beszéljen!

Fülére húzza a takarót, de azon keresztül is hallja Gizit.

– Tessék kimenni a ravatalozóba. Akit a legjobban szeretett... az úgy szokás… egy szál piros rózsát tesz a szívére.

A mama abbahagyja a nyöszörgést. – Egy szál rózsát – mondja bedugult hangon.

– Az igazi szerelem rózsáját – folytatja Gizi. – Attól megjön a sírás is. Telefonáljak a virágüzletbe? El is ugorhatok érte. Mokkacukrot is kell venni. Kenyerünk sincs idehaza. Tessék pénzt adni. Homlokon kell csókolni, s szívére tenni a piros rózsát. Tessék egy százast adni, majd elszámolok.

Emmi belépett a temető kovácsolt vaskapuján. Gizi még hátramaradt, gyorsan elmagyarázta a taxisofőrnek, hogy csak tizenkettőkor van a temetés, az asszony azért jött ki ilyen jókor reggel, hogy búcsút vegyen a férjétől, mert csuda egy szerelem volt, ilyet manapság nem is látni, na, Isten áldja!

És siet Emmi után, szemrehányóan szaporázza lépteit, sehogy sem tetszik neki ez a tempó! Temetőben roskadozva szoktak járni, vonszolva a lábakat, nem pedig úgy, mint az ő asszonya!

– Tessék belém karolni – és nyújtja a karját, abban a reményben, hogy egyszer mégis rájön a gyengeség.

De Emmi elhárítja a karját. Máskor is vitt virágot Gergőnek, most is visz. Az öltözőben is csak azt a néhány szál virágot tűrte, amit ő tett az asztalára. A kosarakat, cserepeket másnap féláron adta vissza az üzletnek. Az Othello alakításért kapott fehérorgona fát – egy külföldi énekesnő küldte – hajszárítógépre cserélte el.

Emmi elmosolyodik.

Tisztára megháborodott, gondolja Gizi, s a torkát reszeli, frissen vasalt zsebkendőjét ropogtatja, felkészül a sírásra.

Ma temetjük, mondja magában Emmi, de semmi megrendülést nem érez. Mintha csak Gergőnek újságolná: ma temetünk. Te ne gyere ki. Mért ácsorognál óraszámra. Majd én képvisellek.

A fekete drapériával bevont ravatalozó előtt megáll. Figyelmesen betűzgeti a gyászjelentést. Így még nem látta a Gergő nevét, hogy Móri Gergely, színművész, a Nemzeti Színház tagja, tragikus hirtelenséggel…

A sorok elfutnak a szeme előtt. Jó lenne annak a kőangyalnak a lábához ülni, süttetni magát a nappal. Gergő itt nyugodtan tanulhatna. Nincs telefon, nem keresi az altiszt, a kézbesítő…

Ezt a ma délelőttöt még el kell viselni. A rengeteg embert, a gyászbeszédeket. Micsoda tömeg lesz itt! Ellepik az utakat, a sírok között tolonganak, a letört ujjú, rokkant angyaloknak dűlnek, és arról beszélgetnek, milyen csapnivaló volt a tegnapi előadás. Gergő csak maradjon otthon, majd ő mindent elmesél neki.

– Nagysága kérem… ne tessék félni. – Gizi megfogja a könyökét.

Mitől félne… Ha egyszer így szokás. Mama is mondta, Gizi is és Dongáné, a súgónő… Hogy akit legjobban szeretett, egy szál rózsát, égőpirosat... Itt a rózsa!

Egyenes léptekkel indul a ravatalhoz, magasra tartva a