A Paradicsom dombja

PETROLAY MARGIT

A PARADICSOM DOMBJA

fapadoskonyv.hu

2013

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-092-4

© Petrolay Margit jogutódja

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I.

– Bizonnyal a hangyák is testvéreink – határozta el elméjében fráter Juniperus, miután hosszasan megforgatta emlékezetében az Úr Jézus Krisztus leghűségesebb és legalázatosabb szolgájának, Szent Ferenc Atyának szóval és cselekedettel adott tanításait. Miként nevezte kedves húgainak a csivegő fecskéket, hogyan táplálta télnek idején édes mézzel kedves atyjafiait, a vadméheket, még a léha tücsköt is felebarátjának mondván és Isten kicsinyke hegedűsének.

Ott térdelt fráter Juniperus az út porában a két vadkörtefa között, szétterpesztett két tenyerére támaszkodva, s nézte figyelmesen, hogyan lótnak-futnak a csöpp teherhordók, aprócska fekete munkások, óriási batyukkal. Pici rögöcskéket nagy erőfeszítéssel gördítenek el az útból, a nagyobbacskákat gondosan megkerülik. Sietnek, sietnek, sietnek. Azután gondolt egyet Juniperus testvér, fölemelte jobb tenyerét a földről s óvatosan odébb tette, a nyüzsgő, kígyózó hangyaút közepébe – hangyatestvéreinek nagy rémületére.

Ők idáig ügyet sem vetettek fráter Juniperusra, Szent Ferenc alázatosságában kicsiny testvérkéjére, de most megálltak zavartan, tanácstalanul, bámészkodva, izgatottan tanakodva, mit kellene itt most tenni? Kikerülni, eltolni az útból (esztelen gondolat!), vagy talán legjobb lesz megmászni hősiesen. Nagy nekifohászkodással indul az első: mássza már a meredeket. Nehéz a munka, kapaszkodni is kell, a batyut is cipelni. A többiek is nekirugaszkodnak: némelyik lebukfencezik. Ha a hasára esik, föl sem veszi, de aki a hátára pottyant, annak meggyűlik a baja. Mégis egész raj nyüzsög már a paraszttenyéren.

Ekkor fölemelte kezét fráter Juniperus s fejét csóválva, így feddette a nyüzsgő társaságot:

– Ejnye-ejnye, atyámfiai, ti ugyan nem sokat törődtök az Úr Isten harmadik parancsolatával.

A hangyák riadtan futkostak a fráter ráncos-eres keze fején s nem törődtek Isten harmadik parancsolatával.

– Pedig tudhatnátok, atyámfiai: elég a hat napon szorgoskodnotok, mert a hetediken a mi Urunk úgyis gondoskodik rólatok. Bizony, testvérkéim, nem illendő, hogy a mai szent napot választottátok ki erre a nagy munkára. Inkább imádkoznátok, vigadoznátok. Bizony, kedves atyámfiai!

A hangyák csudálkozva néztek a prédikáló barátra. Nemigen értették a dolgot. Szabadulni akartak, lent, a földön folytatni útjukat, mert sürgős, sürgős, sürgős.

A barát éppen új igékre készült kinyitni a száját, de háta megett hirtelen kavics koppant a körtefán, egy másik a guggoló térdét találta. Fráter Juniperusnak bizony csak torkán akadt a szép prédikáció. A hangya-gyülekezetet egyszerre lerázta keze fejéről, s térdéhez kapott sziszegve.

– Szereted-e a kását, barát? – süvített feléje egy vásott gyerekhang.

– Hát káposztatorzsa jó-e vacsorára? – vihogott egy másik.

Juniperus fráter nehézkesen felállt. Esetlenül mozdult, elzsibbadt volt a térde. Mosolyogva intett a gyerkőcök felé és zsibbadt lábát lógázta a levegőben.

– Kell-e gombóc, barát? – csúfolódtak tovább a gyerekek s rögöket kerestek a földön, hogy célba vegyék.

Ő mosolyogva bólogatott a fejével: kell, hogyne kellene, csak rajta fiúcskák, melyik tud jobban célozni?

Azok mind jól tudtak célozni: csak úgy porzott a barát csuhája.

Ő meg biztatta őket. Zsebeiből érett fügét kotort elő, azzal csalogatta az ordítozó bandát.

A fiúk előbb vihogva elhúzódtak. Gyanakodva nézték az együgyű barátot. De bot nem volt nála, két vaskos marka tele ragadós fügével: no, nagy baj nem lehet belőle, a legbátrabb odasompolygott, utána a többiek is, kezét óvatosan kinyújtotta a fügék után, szeme a barát másik marka felé sandított. A két marok ártatlanul, barátságosan kínálta az édes gyümölcsöt. Minden gyanú eloszlott, a gyerek lecsapott a barát kezére, de az üres levegőbe markolt. Fráter Juniperus ott állt hátradugott kézzel, két szemöldöke nevetve táncolt a homloka közepén, sovány, ráncos arcán szelíd kajánság bujkált.

De a fiúk hárman voltak: jó lábúak, jó öklűek. Nekiestek fráter Juniperusnak; a zsebeinek, tarisznyájának. A kapuciumát sem hagyták ártatlanul. A barát széles szájjal mosolygott s még biztatta is őket:

– Úgy, úgy, gyerekecskéim: de ügyes kezed van, te laskafülű. Arról ott magam sem tudtam.

A fiúk ugyancsak nekimelegedtek, egy-két oldalba döfést se sajnáltak tőle – fél lábbal futásra készen. De semmi nem történt.

– Nyilván bolond! – fogódzott össze a gyerekek huncut szeme. – Fügét, barát, fügét! – visították a fülébe. Belécsimpaszkodtak, ide-oda rángatták Juniperus testvért. Az egyik suhanc rálépett a csuhájára, megbotlott benne, fráter Juniperus is fél térdre csuklott. A másik kettő meg a hegyükbe. Ott hemperegtek az út porában: rúgás, harapás, visítozás. Kezek-lábak össze-vissza gabalyodva. Amíg egy goromba hang bele nem dördült:

– Tommaso, Beppo, ördög fajzatai! A gyerekek szanaszét futottak, fráter Juniperus is föltápászkodott, ő volt legalul, no, meg is látszott rajta. Haszontalan kölykei, a kapuciumát is leszaggatták; hiába veregette horzsolt tenyerével a földet köntöséről, nem igen lett jóravaló ábrázatja. Hopp, majd elcsúszott az eltaposott fügén.

– Ejnye, ejnye, ügyes fiúcskák vagytok – dünnyögte magában és körülnézett, ugyan hová lettek ilyen nagy hirtelenséggel?

De a vastaghangú békítő őnéki is kiadta a maga porcióját: csavargó naplopónak mondta Juniperus frátert, azután meg csirkefogónak. A végin még egyebeket is toldott hozzá, de ezt már nem tudta Juniperus fráter végighallgatni. Tonzúrás, csontos fejét behúzta a két válla közé, tarisznyáját a hátára akasztotta, megfogdosván, nem esett-e ki valami belőle dulakodás közben, és csöndben elkotródott onnan. Hét Pater nostert morzsolt el a fogai közt, merthogy éppen nona felé járt az idő, mikor pedig végére ért, még megtoldotta hárommal, a maga jókedvéből. Imígy ballagott a Viterbóból Bagnaja felé vivő országúton.

*

Az ördög pedig ezalatt új tőrt készített fráter Juniperusnak, aki néki félelmetes ellensége volt alázatossága, valamint jámborsága folytán.

Lakott egy Miklós nevezetű úr a Bagnaja melletti majorságban. Neve és személye nem volt kedves a viterbóiak előtt. Amint ezen Miklós úr éppen a határt járta azon a délutánon, úgy napszállta felé csak elébe termett a gonosz lélek – kaszás parasztnak öltözve. Elé toppant az útkanyarodásnál, megfogta Miklós úr lovának zabláját és megállította.

– Félre az útból, paraszt! – kiáltott rá Miklós úr, elrántván lovát a paraszt kezéből.

– Hallgass meg elébb, uram – szólott ekkor a gonosz lélek a kaszás paraszt képében, és nem mozdult a helyéből. Miklós úr kénytelen volt megállani. Kissé meg volt szeppenve, mivelhogy nem volt nyugodt a lelkiismerete.

– Uram, halált és romlást készítenek ellened a városbeliek. Közel van már, aki áruló kezével kést ver a melledbe.

– Hohó – horkant fel Miklós úr – miket beszélsz? Honnan tudom én, hogy igazat mondasz-e?

– Biztos jelt mondok uram: napnyugta után a kapun fog kopogtatni. Rongyos a köntöse, tűzszerszámot rejteget és kést alatta. Kettős halált mind te magad, mind házad népére.

Csak hallgatott meredt szemekkel Miklós úr; a szó ott zihált mellében, de nem tudott a torkáig felkapaszkodni. Aztán csak kiragadta lovát a paraszt kezéből, ostort a nyakába, zihált a föld is, úgy megtapostatta nehéz paripájával. Csattant a kapu, kattant a zár, a lovászgyerek riadtan tartja a habzó lovat. Gyorsan piócát az úr nyakára.

De Miklós úrnak nem kellett pióca. Teli volt a szája parancsokkal:

– Kettős őrt a toronyba, minden falat megvizsgálni, fegyverbe a fegyveresek!

Rossz major volt Miklós úr portája, még rosszabb a lelkiismerete.

S ekkor érkezett meg a bezárt kapu elé fráter Juniperus. Igyekezett, hogy vesperás előtt elérje a tanyát, hová Szent Ferenc alázatosságukban kicsiny testvéreinek jött volt megfoltozni keshedt saruit, a közelítő hűvös napokra való tekintettel.

Szerényen kopogtatott a nagykapun, mint Szent Ferenc legkisebb, legalázatosabb testvérkéjéhez illett.

Ott bent pedig Miklós úrnak egész háza népe lesett reá kardosan, dorongosan.

– Pax huic domui – köszönt békességgel fráter Juniperus, de mire köszöntése végére ért volna, már tíz kar is megragadta, szorongatta.

Ott nyomban meg is találták nála a tűzcsiholó szerszámot, melytől Miklós úr házának kellett fellobbannia, valamint a gyilkos kés is napfényre került, mely Miklós úr szívének volt szánva.

Mire Juniperus fráter észrevette magát, hurkok szorultak kezére, lábára, piros árkot vájva a húsába, teste pediglen ott nyújtózott az átkozott faparipán, mely, mint minden valamire való úri háznál, Miklós úrnál is az udvaron készenlétben állott.

Csak ekkor kérdezték meg tőle, ki is légyen.

Juniperus fráter pedig imígyen felelt nékik:

– Bizony, bűnös lélek vagyok én, kedves testvéreim.

Igaz-e, hogy gonosz szándékot rejteget szívében, kérdezték tovább Miklós úr emberei.

– Bizony, gonoszak az én szándékaim – vallotta töredelmesen fráter Juniperus – és méltatlan, elvetemült ember vagyok.

Való-e, hogy gyilkosságot forgat fejében és gyújtogatást, vallatták tovább a szolgák.

Juniperus testvér pedig vallott nékik, amit csak kérdeztek tőle. A fejszorító kötelek mind erősebben süppedtek húsába, ő pedig gyötrelmeiben most már sírva kiáltozta, hogy még sokkal gonoszabbra is képes volna, Istentől elrugaszkodott elvetemültségében.

Így állván a dolog, ott nyomban elrendeltetett: ló farkára köttessék, így körülhurcoltassék, azután pedig kötelet a nyakára s a kapufélfára felhúzattassék.

Fráter Juniperusnak szava sem volt minderre, egy hanggal sem védte magát, inkább azt hajtogatta: méltó reá, sőt még rosszabb halálra is.

Ekkor tehát ott, az összegyűlt sokaság közepette megfosztották őt ruháitól, miként a pribékek az Úr Jézus Krisztust – dicséret legyen az ő szent nevének! –, leoldozott kordájával, emberek csúfjára, magamagának szégyenére, ló farkához kötözték, mint Miklós úr megparancsolta.

Juniperus fráter ekkor sem szólt a maga megmentésére, tűrt békességgel, Isten Bárányára gondolt s arra, mily dicsőségben lesz majd része a mennyek országában. Szívében erősen megfogadta, hogy könyörögni fog bántalmazóiért, legfőképpen pedig Miklós urat fogja a boldogságos Szűzanya kegyelmébe ajánlani.

De Isten, az ő szent akarata szerint más véget adott az eseményeknek.

Valaki ugyanis a majorbéli emberek közül, látván komolyra válni a dolgokat, lóhalálában elfutott a kis tanyára, hol Szent Ferenc atyának kicsiny testvérei laktak volt Miklós úr kegyelméből, sürgetve kérte a gvárdián testvért, jönne gyorsan a kastélyba, ellátni egy veszendő lelket útravaló vigasztalással.

A gvárdián testvér éppen esti imádságát végezte.

Gyorsan keresztet vetett magára, vette sietve a szent kenetet és kenyeret s futvást meg is érkezett az udvarra, hol a megátalkodott bűnöst emberek sokasága vette már körül.

Átfúrván terjedelmes testét az összecsődült tömegen, odalépett az elítélt bűnöshöz, kinek nyakán már ott fityegett a halál hurka, s fölemelvén annak orcájáról a kendőt, mely a halál elől eltakarta, legottan felismerte kedves testvérét és volt oka a csodálkozásra.

Ám Juniperus fráter megpillantván ott a lihegő,