Egyedül a halál ellen: Semmelweis Ignác élete

SZÁVA ISTVÁN

EGYEDÜL A HALÁL ELLEN

SEMMELWEIS IGNÁC ÉLETE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-566-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Száva István jogutódja

A RÉGI FEGYVERGYÁR

Aschenbrenner nem leplezett diadallal tekintett barátjára: – No, ugye, megmondtam?! Tudtam én jól, hol kell őket keresni. Ott ül mind a három vadmagyar.

– Én biztosra vettem… – kezdte Nowak, de nem folytathatta, mert társa már meg is indult a kecskelábú asztalok között a hátsó sarok felé. ő is utána eredt tehát.

A bolthajtásos, hosszan elnyúló, de alacsony helyiséget úgy ellepte a pipafüst, hogy a gyertyák csak szomorúan pislákoltak benne. Legtöbbjük fel is adta a reményt, hogy komolyan világítson, és félrekunkorodott, vörösen izzó kanóca végéről inkább maga is a füst növelésére törekedett. így együtt, a füstölgő gyertyák meg a füstölgő pipák, mégiscsak többre mennek.

A két diák azonban határozott léptekkel tartott a célja felé. Látszott rajtuk, hogy nem először járnak itt, eligazodnának koromsötétben is.

– Hohó! Josef meg Karl! – emelkedett most fel lelkendezve a sarokasztaltól egy huszonkét-huszonhárom éves fiatalember. – Ti is megjöttetek?

– Nem! Éppen lepkéket fogunk Hernalsban. Csak látszat, hogy itt vagyunk – felelte nevetve Josef.

– Én biztosra vettem – ismételte Karl előbb elkezdett mondatát –, hogy a Theater an der Wienben vagytok, a Liszt-hangversenyen. Legalábbis a Náci.

– Én? – ütötte fel a fejét az egyik diák, aki eddig azzal foglalatoskodott, hogy egy fogpiszkálódarabkát egy másik fogpiszkálóval kihalásszon a kancsó söréből. – Olyan nagy zenerajongónak ismersz?

– Nem te, Hirschler, hanem a Semmel-Náci. Az máskor nem mulaszt el ilyesmit. Főleg, hogy egy magyar zongorázik. Ez kell neki! Tschikós, fokosch, gollasch – és mutatóujjával kötekedve a szemben ülő felé bökött.

Ez kissé hátrahúzódott, most látszott meg – még így ülve is –, hogy magasabb termetű a többinél. Széles, erős mellkasa volt, magas homloka. Kerek arcából kiugró pofacsontjai némi törökös jelleget kölcsönöztek neki.

– El is megyek a Liszt-hangversenyre, Markóval együtt – bökött balra a hüvelykujjával –, csakhogy az nem ma van, hanem holnap.

– Holnap? – tamáskodott Nowak.

– Ne töltsük hiába az időt! – szólt közbe Aschenbrenner. Tétován körülnézett, aztán felfedezve a pincérlányt, odakiáltott: – Käthe! – és két ujját feltartva mutatta, hogy két korsó sört kér. – Ha Semmel-Náci azt mondja, holnap lesz – fordult újra Nowakhoz –, abban megnyugodhatsz, ő számon tartja az ilyesmit.

– Holnap? – tűnődött el Nowak. – Akkor nehezen mész el arra a koncertre. Holnap délután kollokváltat Hufnagel jogfilozófiából. Te még nem ismered úgy az öreget, mint én. Gólya vagy, de én már harmadéves. Csuda bogaras! Az egyik bogara, hogy ábécérendben kollokváltat. Képzeld, mikor kerül sor Ignaz Philipp Semmelweisre! Addig vége a hangversenynek.

– No, csak ez hiányzott nekem! Éppen jogfilozófia! Olyan ízetlen az egész tudomány, mint a fűrészpor. Azt hiszem, legfeljebb akkor tudnék végigolvasni egy jogfilozófiai tankönyvet, ha életfogytiglani fegyházra ítélnének, és már semmi egyéb nem lenne, amivel a cellában elverjem az időmet!

– Hja, olvasva persze hogy unalmas! De ha te beszélsz róla, Semmel-Náci, az mindjárt más! Képzeljétek – fordult nevetve a többihez –, ha kinyitja a száját a budai dialektusával! Az ember lefordul a székről a röhögéstől.

– Majd kevesebbet fog beszélni és többet írni – szólt közbe Markusovszky. – Szép hosszú ítéleteket szerkeszt mint hadbíró.

– Te is jól vigasztalsz, Markó! Világéletemben utáltam az írást. Már előre borsózik a hátam, hacsak rágondolok.

– Hát ha se beszélni, se írni nem szeretsz, akkor miért akarsz éppen hadbíró lenni? – kérdezte Hirschler.

– Dehogy akarok! – legyintett Semmelweis elkeseredetten. – Az apám mondta, legyek az, én meg ráhagytam. Akkor még azt hittem, jó lesz. De ma… Titeket irigyellek – mutatott széles mozdulattal Hirschlerre, Markusovszkyra meg Aschenbrennerre.

– Te Markó, Hirschler! – csattant fel hirtelen Aschenbrenner. – Engem ti is irigyelhettek… Ma véletlenül úgy esett, hogy kettesben maradtam az öreggel. Skodával. Az Allgemeines Krankenhausban.

– Megint azzal a hallócsővel jött, mi? – kérdezte Hirschler.

– Azzal. Sztetoszkópnak nevezik. Épp erről akarok beszélni. Ideadta nekem is, hogy hallgassak vele. Meg kopogtattunk. Előbb ő, aztán, hogy csináljam én is… Hát akárki akármit mond, nem bolondság ez! Egészen tisztán meg lehet különböztetni az eltérő hangokat.

– És? – kérdezte Markusovszky érdeklődve.

– És ebből következtetni lehet a betegségre. Főleg tüdőnél és szívnél. Persze, ehhez gyakorlat kell, hogy az ember ismerje már a hangokat. De Skoda biztat, hogy ezt meg lehet tanulni,

– Lehet benne valami – szólt Markusovszky elgondolkozva. – Ahogy a hordók…

– Ez az, épp ez az! – vágott közbe Aschenbrenner egyre lelkesebben. – Épp a hordókról jöttek rá. Ezt is elmesélte.

– Skoda?

– Igen, ő… Volt egy Auenbrugger nevű kocsmáros. A pincéjében állt egy csomó hordó. Aztán ha tudni akarták, mennyi bor van még a hordóban, hát megdöngették az oldalát. A hangról tudni lehetett.

– Úgy szokták – bólogatott Markusovszky.

– No, ennek a kocsmárosnak a fia orvos lett. Leopoldnak hívták. Mármint a fiút. Aztán egyszer eszébe jutott, ha a hordókat meg lehetett kopogtatni, miért ne lehetne az embereket is. A mellkasukat. Megpróbálja, azzal nem árt senkinek! A fülét rányomta a beteg hátára, mellére, az ujjával meg kopogtatott. Szakasztott úgy, ahogyan annak idején a borospincében a hordókon. És hamarosan észrevette, hogy a kopogtatással megállapíthatók a szívbajok vagy a mellkasban levő gyulladásos meg egyéb elváltozások. Idővel még azt is kitanulta, hol a betegség: a jobb tüdőszárnyban vagy a balban, alul vagy felül. Könyvben is megírta a tapasztalatait.

– Mikor? – kérdezte Hirschler.

– Lesz annak már hetvenöt-nyolcvan éve. Úgy 1760 táján. Skoda megmondta, de nem tudom pontosan.

– És hogyhogy eddig nem hallottunk róla? – kérdezte Hirschler tovább. – Csak most Skoda…

– Elfelejtették a könyvet. Vagy észre sem vették. Mindaddig, amíg Napóleon háziorvosa valahogyan ki nem ásta, és nem ismertette a saját könyvében. Éppen akkor, amikor Napóleon hatalma teljében volt, 1808-ban.

– Most harminc éve – vetette közbe Semmelweis.

– Hát ha a császár barátja és háziorvosa nem tartja ostobaságnak, akkor persze… – mosolyodott el Aschenbrenner, és széttárta a kezét.

– Értjük – bólogatott Markusovszky.

– De hát ezúttal ez szerencse volt, mert Skoda szerint valóban kitűnő diagnosztizáló módszer… Főleg, mióta egy másik francia feltalálta ezt a sztetoszkópot. Azzal sokkal jobban lehet hallani. Ez Laënnec volt. Aki a sztetoszkópot csinálta.

– Persze, az a kérdés, hogy mire akarjuk majd ezt a diagnózist felhasználni – szólt percnyi gondolkodás után Markusovszky.

– Mire?! Hát mire használjuk a diagnózist? – csattant fel Hirschler.

– Nono! – intett Markó. – Én még a saját fülemmel hallottam az Allgemeines Krankenhausban a híres Dietlt, amikor azt magyarázta, hogy elődeink nagy súlyt helyeztek gyógykezelésük sikerére, nekünk azonban sokkal fontosabbak ennél kutatásaink eredményei. Célunk tisztán tudományos. Az orvost természettudományos ismereteinek mértéke szerint kell megítélni, és nem gyógykezeléseinek száma alapján. Az orvosban elsősorban a kutatót, nem pedig a gyógyítót becsüljük, ezt magyarázta Dietl.

– Ostobaság! – kiáltott fel Semmelweis, szinte kikelve magából. – És ez professzor lehetett?!

– Ne becsüld le az orvosi kutatás jelentőségét! Az orvosi kutatás nagyon fontos! – vélte Aschenbrenner.

– Persze hogy nagyon fontos. Ezt mindenki tudja – válaszolt Semmelweis. – Csakhogy… Várjatok csak! Hadd mondok egy példát! Azelőtt azt állították, hogy a fény anyag. Most azt tanítják, hogy rezgés. Lehet, hogy ötven vagy száz év múlva megint más lesz a vélemény. Ez a tudományos kutatás is nagyon érdekes. De hogy a tudósok véleménye szerint a fény anyag, rezgés vagy másvalami, az teljesen közömbös a fényre is, amely ugyanúgy világít, bármit gondolnak róla az emberek, és teljesen közömbös az emberekre is. Az orvosi kutatás azonban nem közömbös az emberekre, és csupán egyetlen célja lehet: a gyógyítás. Nem lehet egyetérteni azokkal az orvosokkal, akik szerint nem baj, hogy az emberek betegek, meghalnak, a fő, hogy mi tudjuk, mitől betegek, és mitől halnak meg. Holott éppen ellenkezőleg: csak azért érdemes tudni, hogy mitől betegek, és mitől halnak meg, hogy azután ne legyenek betegek, és ne haljanak meg időnek előtte! Az orvosi kutatásnak nem elméleti tudás a célja, hanem az ember megmentése. A cél maga az ember. Hogy lehet ezt szem elől téveszteni?! Ha én orvos lennék, én gyógyító orvos szeretnék lenni!

– De hát nem lehet eredményesen gyógyítani kutatás nélkül – makacskodott Aschenbrenner. – Egy halotton már nem tudunk segíteni, és mégis milyen hiba volt, amikor a hullákkal nem törődtek többé. Még három évtizede sincs, hogy itt Bécsben komolyan boncolnak, máris mennyit tanultunk, aminek az élőknél vesszük hasznát!

– Persze! De teljesen félreértettél, ha azt hiszed, hogy én a kutatás ellen beszélek. Csak azellen tiltakozom, hogy valaki a kutatásnál, az orvosi kutatásnál szem elől tévessze az igazi célt: az emberek gyógyítását.

– A bonctan valóban nagyon tanulságos dolog. Sok mindenre ad feleletet, ami előtt eddig teljesen tehetetlenül álltunk – jegyezte meg most Hirschler. – És Berres valóban kitűnő anatómus. Amellett nagyon jó előadó. Bármilyen furcsán hangzik, élvezet eltölteni egy órát abban a büdös boncteremben, a Schwarzspanierstrassén. Eljöhetnél egyszer, hiszen ez egy leendő hadbírót is kell hogy érdekeljen. Sohasem tudhatja…

– Nagyon érdekel. Mikor vannak ezek az órák?

– Kora reggel. Héttől nyolcig. Hogy utána bemehessünk a kórházba.

– Milyen napokon?

– Legközelebb holnap. Aztán pénteken.

– Holnap? Elmegyek.

– No, reggel boncolás, este hangverseny: nehezen fogsz kollokválni Hufnagelnál – állapította meg Nowak.

– Nem baj! Ez jobban érdekel.

– Gyere! – biztatta Hirschler. – A Schwarzspanierstrassén, a régi fegyvergyárban. Reggel hétkor. Majd ott várlak a kapu előtt. De pontos légy! Mert én várok rád, de Berres nem vár ránk. Ő elkezdi.

– Ne félj! Pontos leszek.

Nem ez volt az első orvoskari előadás, amelyet meghallgatott. Rövid néhány hetes bécsi tartózkodása alatt egy csomó diák barátra tett szert. A legelsők természetesen közvetlen kollégái voltak, joghallgatók, de aztán egyre inkább szaporodtak köztük a más karbeliek, főleg a medikusok. Eleinte ebben szerepe volt két honfitársának, Markusovszkynak és Hirschlernek, később azonban önmagától is az orvostanhallgatókhoz vonzódott a leginkább. Azokkal vetődött be egy-egy klinikán valamelyik érdekesebbnek ígérkező órára vagy az egyetem épületében egy-egy kollégiumra: gyógyszertanra, ásványtanra, botanikára. Később már magától is belátogatott, sokkal jobban érdekelték ezek az előadások a jognál. Önmagában ezen nem is lepődött meg, hiszen gyerekkorában is órákig el-elüldögélt Budán, a lágymányosi holt Duna-ág partján, békákat, csigákat, halakat figyelve. Az élet vonzotta, a mozgás, nem a holt betűk; a természet törvényei, nem az emberek alkotta szabályok. Nyilván a pesti kollégiumban is jobb bizonyítványt kapott volna, ha ebből kell felelnie, nem a latin bonyolult nyelvtani szerkezeteiből. Az orvosi kar előadásain pedig éppen a legfejlettebb természeti lény, az ember testének szerkezetével lehetett megismerkedni.

Volt már anatómiai előadáson is, de csak olyanon, ahol ábrákon, bábun – úgynevezett fantomon –, legfeljebb csontvázon mutatták be az emberi test szerkezetét. Boncolást eddig nem látott. Ezért örült meg annyira Hirschler meghívásának, és igyekezett is másnap reggel, hogy le ne késse a találkozót. Olyan korán érkezett, hogy a régi, ütött-kopott fegyvergyári épület előtt még neki kellett várnia a barátjára. Hét előtt néhány perccel azonban Hirschler is feltűnt.

– Csinálj mindent úgy, ahogyan én. Nem nehéz, mert nem kell mást tenni, csak nézni és hallgatni – magyarázta a medikus. – Bár minden egyetemi polgárnak joga van bármilyen előadást meghallgatni, de az öreg mégsem szereti az idegeneket. A legjobb, ha nem vesz észre.

– Vigyázok majd – nyugtatta meg barátját Semmelweis.

Közben bekerültek az épületbe. Sötét volt, vakolathíjas, a falak piszkosak, az ablakokon vasrácsok.

– Milyen éles, szúrós szag van itt – szimatolt Semmelweis.

– A konzerválószerektől. Ilyenekben tartják a hullákat boncolásig.

Talán egytucatnyian voltak már a teremben, diákok. Néhányan fogasra akasztották a köpenyüket, a többség azonban magán tartotta. Hűvös volt idebenn, a levegő kissé nyirkos. A diákok nyers deszkákból ácsolt lócákon helyezkedtek el, elöl bádoglemezzel borított asztal állt.

– Az a boncasztal – súgta Hirschler.

Az altiszt hamarosan betolt egy férfihullát, áttette az asztalra, és rövidesen bejött Berres is. Kissé öregurasan öltözködött: kávébarna frakk volt rajta, nagy sárgaréz gombokkal, magas vatermörder-gallér, teljes mellénykivágását beborító selyemnyakkendővel. Mielőtt azonban munkához látott volna, nagy bőrkötényt kötött maga elé, amely nyakától majdnem a bokájáig ért.

Egy pillantást vetett az asztalon fekvő hullára, rosszallóan megcsóválta a fejét, aztán intett az altisztnek, hogy nem jó az elhelyezése. Elfordították, hogy jobb oldala essék a hallgatók felé. Végül Berres elégedetten bólintott.

– A jobb kézfejet fogjuk ma megnézni – jelentette be, azzal már neki is fogott. Talán egytenyérnyivel a csukló felett vágott bele, és kezdte lefejteni a bőrt.

A diákok sorra felemelkedtek, a hátrább ülők fel is álltak a lócákra. Semmelweis az átlagosnál magasabb termetű volt, de így is ágaskodnia kellett.

– Úgy kellene, hogy a padsorok emelkedjenek – súgta oda Hirschler-nek.

– Persze, de hát… – legyintett a barátja.

Nem folytatták. A jogász szeme szinte megbűvölten tapadt a boncasztalra. Az egészből csak annyit értett, hogy a bőr alól izmok, inak, idegek bújtak elő a tanár állandó magyarázata közben. Ha Berres nem beszél egyfolytában, még ennyit sem ért belőle. Ő például érnek gondolta volna, főleg innen, messziről, ha a tanár nem mondja, hogy az a középső ujjhoz vezető ín.

Mégis hallatlanul izgalmasnak találta az egészet. Már régen nem érezte a konzerválószer szúrós illatát, nem gondolt a helyiség alkalmatlan voltára, a kényelmetlenségről is megfeledkezett, amelyet a folytonos ágaskodás okozott. Mikor Berres befejezte, és a szolga eléje rakta a szappant, mosdótálat, a hadbírójelölt csalódottan csodálkozott, hogy az egész mindössze alig tizenöt-húsz percig tartott. Csak akkor lepődött meg, amikor órájáról meg állapította, hogy ötnegyed órát töltött a boncteremben. Milyen észrevétlenül repült el az idő!

– Nos, hogy tetszett? – kérdezte az utcán Hirschler, kissé bosszankodva, hogy barátja már percek óta magába süppedve lépked mellette, anélkül, hogy egyetlen szót is szólna.

Semmelweis még most sem válaszolt nyomban. Felemelte fejét, hosszan, némileg bánatos tekintettel nézett druszájára, csak azután felelt:

– Ezt kellett volná nekem is csinálnom. Orvosnak menni. Nem pedig…

– Arra még most sincs késő!

Mint egy ütésre, megállt, és hirtelen felderült arccal nézett Hirsch-lerre:

– Igazad van! Miért csináljam egész életemben azt, amihez semmi kedvem, amikor itt van előttem… Most rögtön bemegyek a quaestúrára, vagy ha kell, a rektori hivatalba, és megpróbálok átiratkozni… És ha nem lehet, akkor a második félévtől. Keresztféléves leszek, az sem olyan baj!

– És otthon mit szólnak?

– Nem tudom. Mit szólhatnának? Ehhez van kedvem. Most már nincs időm ezt levélben megtanácskozni, mert ha lehet, mégis inkább megmenteném ezt az első félévet. Be is megyek most egyenesen.

Gyorsan kezet rázott Hirschlerrel, és szapora léptekkel megindult. Hirtelen visszafordult,