Cukorlányok

ADAMKÓ FANNI

CUKORLÁNYOK

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: H. Tisza Veronika

978-963-344-154-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Adamkó Fanni

A lányok nem ettek. Artúr főztje hol felülmúlhatatlan volt, hol ehetetlen. Most épp remekül sikerült, mégis ehetetlennek tűnt. Az olívaolajon párolt fűszeres zöldségek kavalkádja csábítóan feküdt az üvegtálban. Borzas brokkolik, apró bébirépák és kedves kis gombóc kelbimbók várták sorsukat kakukkfüves illatot ontva, miközben tejszínes mártás csordogált végig rajtuk. A behűtött cserszegi fűszeressel kész íz-orgia kínálta magát az asztalon, a lányok mégsem ettek, inkább csak csipegettek. Zavarodottan turkáltak a villájukkal és társalgás gyanánt nagyokat hümmögtek.

A konyhai óra bután kattogott, másodpercenként egy zöccenés mutatta, hogy megy az idő szó nélkül. A mutatók kattogására a villák csörömpölése volt csak a válasz. Az udvar sivár sötétségében egy eltévedt macska nyávogott. Aztán beindult nagy mackósan a hűtőszekrény. Artúr felugrott, és újra pakolta a tányérját. Inkább falt, minthogy át kelljen gondolnia, miféle sors vár most rá. Tudta, hogy megkeverte az életét, de inkább kíváncsisággal tekintett jövője felé, mintsem félve.

Emmi, Artúr gyerekkori szerelme nem gondolta végig, milyen következményekkel járhat, hogy a fiúhoz költözik. Évekkel ezelőtt szakítottak, de mindig is valami különös vonzalom fogta össze őket. A barátságnál több, a szerelemnél kevesebb. Mindenesetre Emmi úgy hitte, van még ideje rájönni, miért döntött úgy, hogy Artúrtól kér menedéket, amikor a kollégiumi szobáját el kellett hagynia. Miközben összepakolta holmiját a kis szobából, eszébe jutott az évekkel ezelőtti pillanat, amikor Artúrtól elköltözött, elmúlt a szerelem. Felesleges lett volna húzni tovább egymás idejét, és tépni egymás idegeit. Most, amikor visszatérni készült, mégsem az elmúlásra gondolt, hanem az együtt töltött szép pillanatokra, Artúr parázsló fekete szemére, a szája szélén maradt borcsepp rubintos ragyogására és az örökké szálló muzsikára. Meg minden másra is gondolt, váratlanul újralobbant érzelmekre, nagy nevetésekre, kegyetlen vitákra, csak arra nem, hogy lesz itt valaki más is, aki zavarja majd őket abban, hogy rájöjjenek, mit is akarnak egymástól az élet további részében. Hiszen elmúlt már az az idő, amikor sírt Artúr után. Új barátja volt, akit szeretett, de az a másik lány az asztal túloldalán most nagyon zavarta. Mivel tolmácsként dolgozott, gyakran volt szüksége arra a póker arcra, amit épp használt, elrejtve érzelmeit. Vadul kattogott az agya, és azzal igyekezett nyugtatni magát, hogy lesz majd ideje a fiúval kettesben kitárgyalni a helyzetet. Amúgy meg nem is lehetett tudni, meddig marad ez a lány, aki hirtelen ott volt a borzos hajával és az örökös kacagásával. Minden átmenet nélkül és nála négy nappal előbb költözött be. Olyannyira be, hogy a fiú hálószobájában aludt, így Emmi a nappali kanapéján kapott helyet. Talán természetesnek vette volna, hogy régi, elhagyott helyére vackolódjon vissza, ami bizonyára egy csomó problémát vetett volna fel. Bár Csongor, a szeretője nős volt, mégsem nézte volna jó szemmel, ha régi szerelme mellett tölti az éjszakákat. Emmi nem akart filozofálni a helyzeten. Úgy döntött, inkább minden erejével arra összpontosít, hogy sértetlen répákat találjon a zöldségek között. Bár nem nézett fel, pontosan tudta, hogy a répák olajosan ragyogó vöröse pont olyan, mint az asztal másik oldalán ülő Lizának a haja. Égő vörös és ragyogóan fényes. Nem is tudatosult benne, hogy miért szúrja le vad és határozott mozdulattal az összes répát, de különös kegyetlenséggel döfködte őket.

Liza nem akart gondolkodni azon, hogy egy asztalnál ül kedvese volt szerelmével, mi több, együtt fog vele élni. Épp, hogy beköltözött, Artúr közölte vele a tényt, Emmi is jön. Igaz, csak átmenetileg, mert segítségre van szüksége. Artúr pedig kötelességének érezte a segítségnyújtást. Ez a szerelem köztük még annyira új volt, annyira képlékeny, hogy akár ez a nonszensznek tűnő felállás is belefért. Annak ellenére, hogy Liza nem igazán kedvelte Emmit. Viszont kedvelte annyira Artúrt, hogy próbáljon alkalmazkodni. Így is hálás volt Artúrnak, hogy otthont adott neki, amikor bajba került.

Liza abban a zenekarban énekelt, ahol Artúr gitározott, már jó fél éve ismerték egymást. Összebarátkoztak, egymástól vártak vigasztalást szerelmi bánatuk idején. A magányos estéken Artúrt fel lehetett hívni, hogy órákig tartó éjszakai telefonbeszélgetésekkel űzze el félelmeit. Az utóbbi időben hazavitte Lizát az éjszakai koncertek után, és ha a lakás üres volt, vele marad. Volt ebben némi kockázat, hiszen a ház uráról mit sem lehetett tudni, akár haza is állíthatott volna. De persze sosem jött, így sosem találkoztak össze.

Ilyen estéken virradatig beszélgettek, megittak egy üveg bort, vagy csak énekelgettek maguknak. Liza egyre jobban szerette ezeket az alkalmakat. Feküdt az ágyában nyitott szemmel, és nézte a kanapéján kucorgó fiút. Hosszú lábát maga alá húzta, haja kócosan kavargott az arcába, keze élettelenül lógott a padlóig. A beszűrődött fény jótékonyan elrejtette a ráncokat, a kis vágás örök hegét a sűrű szemöldökben, és akár egy képet, úgy lehetett nézni órákig is. Már jó ideje nézte, és még mindig nem jött rá, hogy szereti.

Egy különlegesen hosszúra nyúlt koncert után a zenekar nem ment haza, ott maradtak a kocsmában inni és lazítani kicsit. A koncertek mindig felkorbácsolták Liza érzelmeit, hisz órákon át szerelmes dalokat búgott a mikrofonba, látta az összefonódó, csókolózó párokat, és halmozottan hátrányos helyzetűnek érezte magát, amikor az üresen ásító lakására gondolt, ami egykor szerelmi fészek volt, de most már inkább csak börtön. Nem értette a sors igazságtalanságát, hogy miért pont neki kell magányosan élni, neki, aki folyton a szerelemről dalol. Milyen könnyű volt átadni a szerelmet, amikor maga is szerelmi lázban égett. Aztán egyre többször rohant haza, hogy üres lakást találjon, hogy álmatlanul nézze hajnalig a televíziót. Hirtelen állt be kapcsolatában a fagy, ideje sem volt felkészülni rá, és egy nap azt vette észre, hogy egyre több energiájába kerül hitelesen dalolni a szerelemről, a soha el nem múlóról, az igaziról. Üres volt, fáradt és hitetlen.

Azon a bizonyos estén Lizának különösen nem volt kedve haza menni, így belevetette magát a mulatságba, amit zenésztársai szinte minden nap megtettek, de ő általában nem vett részt benne. Most mégis maradt, hogy kellemes szédülésig igya magát.

Egy idő után ültében is Artúrba kellett kapaszkodnia. Körötte színes volt a forgatag, ahogy fogyott az ital, egyre színesebb. Elnehezült fejét Artúr vállán pihentette, zsibbadtan nézte a kavalkádot, és akkor döbbent rá, hogy biztonságban érzi magát. Artúr karja biztos oltalomnak bizonyult, testnek, léleknek egyaránt. A fiú hosszú, feketén göndörödő hajával, markáns arcából szomorúan sötétlő szemével felkeltette a lányok érdeklődését, és Lizát némi büszkeséggel töltötte el, hogy ő az, aki ebbe az érdekes férfiba kapaszkodhat. Ennek örömére megivott még egy mézes pálinkát, amitől végképp megmozdult lába alatt a föld. Artúr segítőkészen elkísérte a mosdóig, de be már nem jutott, mert a szűk folyosón megbotlott, és a fiúba kapaszkodott. A következő emlékképben már vadul csókolóztak, miközben a mosdó átmenő forgalma állhatatosan lökdöste őket -csapódtak faltól-falig, és csak csókolták egymást, forrón és elapadhatatlan vággyal, mindaddig, míg Liza hólyagja követelőzve véget nem vetett a szenvedélynek.

Ezen az éjszakán Liza Artúrnál aludt, és még néhány alkalommal, a koncertek után. Volt szerelmével később sem találkozott, csak elhagyott zoknikból és nyitva hagyott szekrényajtókból tudta, hogy a pasi járt otthon. Úgy 10-12 nap telt így el, Artúr folyamatos kérlelésével, hogy Liza költözzön hozzá. A lány félt dönteni, mígnem egy napon hazatérve a lakást romokban találta, mindenhol szemét- és szennyes halmok hevertek. Végre megszületett benne az elhatározás. Egy óra múlva Artúr megjelent dobozokkal és zsákokkal a hóna alatt. Liza úgy költözött el, hogy az expasija nem is tudott róla. A kulcsokat bedobta a postaládába, búcsúcédulát nem írt. Csak menekült előre, nem nézett hátra. Később, ahogy a ruháit előbb becsomagolta, majd kicsomagolta Artúrral, egyre biztosabb volt benne, hogy amit a gyomrában érez, az nem idegesség, hanem szerelem.

Most pedig itt ült a belvárosi lakás konyhájában. A fehér bútor tisztaság érzetét árasztotta. Egy-egy falatot sokáig forgatott a szájában, érezte az étel minden ízét. Idegességében gyakran fuldoklott, amit egy korty borral próbált enyhíteni, és minden kortyot megforgatott a szájában, hogy minden cseppjét megfigyelje az utolsó ízéig. Inkább figyelt a külső hatásokra, mint a belsőkre. Biztonságosabbnak tűnt.

Ezen a feszült estén Artúr vitte a beszélgetést. Figyelmesen töltögetett a lányok poharába, és hangtalan kuncogással követte az eseményeket. Szerette Lizát, boldog volt, hogy kimenekíthette szörnyű helyzetéből, de egy másféle szeretettel szerette Emmit is. Úgy érezte, örökké felelőséggel fog tartozni első szerelmének. Egy picit tartott is a helyzettől, ezért kérte Lizát, ne mutassák kapcsolatukat, időt kért, hogy majd egy alkalmas pillanatban tárja Emmi elé a tényeket, lehetőleg fájdalommentesen. Erre még nem került sor, Emmi épp, hogy megérkezett két bőröndjével, máris tálalták a vacsorát. Aztán ültek, a lányok zavarodott hallgatagságban, ő pedig, ellensúlyként túláradóan fecsegett.

Vele szemben Liza, akinek égővörös haja eleven szalmakócként vonzotta tekintetét, nem is beszélve formás, kerek mellein feszülő szűk pólójáról, melyen szemérmetlenül felkínálkozva kirajzolódtak a bimbók, míg ugyanez a póló rövidségével fedetlen hagyta a has aljának kis domborulatát a csípőnadrág felett. A fehér vászonnadrág és az égszínkék kis póló kiemelte Lisa szemének vadul hömpölygő tengerkékjét, és bőre csontfehér ragyogását. Artúr örült, hogy a Liza testéből sugárzó erotika útját állja a megrakott asztal, mert félt, hogy nem tudna ellenállni, legalább egy futó érintést megpróbálna lopni, de nem akart balhét rögtön az első este.

Emmi, aki Artúr jobbján ült, másféle kisugárzással rendelkezett. Szelíd bája nem szúrt szemet. Olyan nő volt, akinek szépsége második ránézésre bukik elő. Hosszú, fekete haját legtöbbször kontyban hordta, sminket sosem viselt, latinos arcvonásait mindig félszeg mosoly lágyította. Törékeny alkatán nem uralkodtak a nőies vonások, és öltözködéssel sem próbált ráerősíteni. Bő nadrágokat hordott, egyszerű, finom szabású blúzokat, szigorú fehérneművel. Személyisége elbűvölő volt, de csak annak, aki vette a fáradtságot, hogy másodszor is ránézzen, hogy megismerje. Artúr ismerte őt, és tudta, hogy miféle kincset rejteget a szégyenlős kislány.

Artúrral egy asztalnál ült a múlt és a jövő, és ő kíváncsian várta, hogy mi lehet ebből.

Az étel hűlt, a bor fogyott, az óra rendíthetetlenül ketyegett. Pedig állni látszott az idő, és örökkévalónak a csend.

Emmi mosogatott. Egyenes derékkal állt a zubogó víz zajában, kezében fényesedtek a fekete tányérok, szélükön ragyogóvá vált az arany szegély. Szívesen végezte ezt a munkát, most mégis inkább menekülésként állt a mosogatóhoz. Míg a többiek hátradőlve dohányoztak és újabb bort bontottak, benne érlelődött a féltékenység. Nem akart féltékeny lenni, de az érzés leterítette. A szeme sarkából nézte Lizát és volt kedvesét. Látta már őket a színpadon együtt. Észrevette, hogy sugárzik köztük a szeretet, de akkor a közös munka élményének tudta be ezt az egészet. Artúr csodásan játszik, gitárja mögött ülve rendíthetetlen magabiztosságot ont magából. Lizának olyan sejtelmesen búgó énekhangja van, hogy attól bárki elolvadna. Mély tónusú, burjánzó vágy. Ők ketten együtt csodát tesznek a színpadon, egyértelmű volt hát, hogy az életben is egymásra találnak majd. De most, hogy testközelben voltak, mégis más volt látni ezt a vitathatatlan összetartozást. Zene nélkül is ontottak magukból valami elkaphatatlan ritmust. Emmi nem akart szembe nézni a ténnyel, hogy mostantól első szerelmével és annak új barátnőjével lakik. Ha nem is akart már Artúrral szerelemben élni, azért még emlékezett rá, hogy szakításuk után hány álmatlan éjszakán át fogalmazott el nem küldött leveleket, melyben szerelemért könyörgött. Átkozta azt az idiótát, aki valami fertőző betegséget hurcolt be a kollégiumba, ahonnan ezért mindenkit kiköltöztettek. Bár ő már nem volt diák, mégis szeretett ott lakni, sok haverja volt, akikkel el lehetett tölteni a magányos estéket, és barátja, Csongor is feljöhetett azokon a lopott órákon, amikor meg tudott szökni a feleségétől. De most itt volt, és nem tudta, hogy fogja lebonyolítani titkos randevúit. Hiszen a bohém művészek szinte egész nap otthon voltak, legtöbbször esténként dolgoztak, Csongor pedig este már nem szabadulhatott el. Valamiért Lizát okolta ezért az egész helyzetért. Bár valójában tudta, hogy a lány nem tehet semmiről, de ő volt a váratlan tényező, hát rá lehetett haragudni. A szeme sarkából nézte őt, ahogy hosszú szempilláit lehunyva nagyot szív a cigarettából, majd kifújja a gomolygó füstöt. Minden mozdulata olyan volt, mintha szeretkezne. Egy szívszaggató, elnyújtott spanyol dal ritmusára létezett, színpadon, életben egyaránt. Ezt muszáj volt gyűlölni, mert látta a másikban azt a kisugárzást, ami benne soha nem volt meg. Ő mindig csendes volt és szelíd, nem tett hirtelen, széles mozdulatokat, legtöbbször lesütötte a szemét és ritkán merte kimondani a gondolatait. Talán, mert tolmácsként mindig a háttérben kellett maradnia, titkon irigyelte azokat, akik harsányak vagy feltűnőek mertek lenni.

– Hagyd már a mosogatást, gyere, igyál még egy kis bort – súgta a fülébe Artúr, aki hátulról átölelte őt, és egy puszit nyomott a füle tövére.

Ijedtében Lizára nézett, aki mosolygott és bort töltött az ő poharába is. Leült hát, Artúr hozta a gitárját, csak úgy céltalanul pengetni kezdte, majd rátalált egy dallamra. Liza csendes búgással rázendített, füstöt eresztve ki a száján, mely titokzatos ködbe burkolta őt. Aztán újabb dal jött, Emmit is elkapta a zene ritmusa, és a maga cérna hangján énekelt a két mélyen búgó, bársony hang mellett. Fogyott a bor, egyre hangosabb volt a dal, és Emmi el is felejtette iménti mardosó bánatát. Amikor Liza kiment a mosdóba, Artúr imprózni kezdett, és Liza becsatlakozott dúdolással, miután visszatért. Emmi itt már nem tudott részt venni a mókában, kezdte feleslegesnek érezni magát, meg fáradt is volt. Korán kellett kelnie, és tudta jól, hogy a zenészeknek még csak most kezdődik a munka, éjfélkor volt ma fellépésük egy klubban.

– Ha nem baj, én bontom az asztalt. Köszönöm a finom vacsorát.

– Egészségedre – ölelte meg Artúr. – Megvan mindened?

– Persze. Csak majd csendben gyertek be, ha jöttök.

– Amennyi bort megittál ma, addigra te már mélyen fogsz aludni – mulatott Artúr.

– Jól van. Holnap én főzök. Jó éjszakát.

Azzal eltűnt a fürdőszobában. Liza és Artúr dudorásztak tovább, ittak, és dohányoztak, várva, hogy indulhassanak a klubba. Bár nem mondtak erről semmit, azért mindketten megkönnyebbültek, hogy véget ért ez a feszélyezett este. Hogy maguk maradtak, szerettek volna lelazítani kicsit a munka előtt, kiengedni a feszültséget, amiről nem is mert volna beszélni egyikük sem. De nem is kellett, és ez volt a legszebb az egészben.

Égetett a forró víz, ahogy Artúr hátára zubogott a fürdőszoba magányában. Csak állt a tus alatt és emlékeinek gyarapodó tárházában kutakodott. Egyik szobájában Liza olvasgatott, a másik szobájában Emmi aludt. A két szerelme egy fedél alatt, békés és udvarias létben vette őt körül. Elmosolyodott. Eszébe jutott az a fekete copfos kicsi lány, a buta kis szemüvegével, akinek még az iskola udvarán szerzett egy nagyon rossz napot.

A kisváros, ahol felnőttek, békés volt és szeretettel teli. Artúr és Emmi már az óvodából ismerték egymást, aztán együtt jártak iskolába, csak a ballagás után kerültek el egymás közeléből, mikor Artúr a fővárosba ment gimnáziumba.

Artúr az első meleg tavaszi napon az iskola udvarán egyszerűen nekiszaladt Emminek. A frontális ütközés során a szemüveg ripityomra tört, Emmi rémületében még sírni is elfejtett, csak állt lélegzetvisszafojtva, lába előtt az üvegcserepek vádlón csillogtak a napfényben. Artúr szintúgy dermedten állt, nézték egymást egy végtelennek tűnő másodpercig, aztán már ott csoportosult körülöttük a fél iskola.

Emmi nővére, Lidi csörtetett át a tömegen, karon fogta szipogó kishúgát, és vádló tekintetét belefúrva Artúr riadtan toporgó alakjába, nem kiabálva, de mégis határozottan azt mondta:

– Ha megvakul, vagy bármi maradandó baja lesz, te fogod feleségül venni?

Artúr számára Lidi már olyan felnőttesnek tűnt, láthatóra nőtt már a melle, ki volt sminkelve, vagyis minden olyan jegyet magán viselt, amit a felnőtt nők szoktak, azok a felnőtt nők, akik általában megmondták neki, hogy mit és hogyan kell csinálnia, tehát eszébe sem jutott, hogy esetleg ellent is mondhatna.

– Igen. El fogom venni – mondta ki, és ezzel szinte úgy érezte, hogy el is rendezte mindkettőjük sorsát.

Másnap a riadt kisfiú várta a lányt az iskola előtt, aki csak nem akart jönni. Mint kiderült, otthon maradt a szemébe fúródott üvegcserép miatt, gyógyulása egy hosszú hétig tartott.

Artúr ezalatt minden nap várta Emmit, táskája zsebében az első nap vásárolt nagy tábla csoki mellé gyűltek az engesztelő ajándékok, mert Artúr minden nap vett valamit Emminek