Rom - A komonizmus története

KUKORELLY ENDRE

ROM

A komonizmus története

3. bővített kiadás

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

978-963-374-772-8

Borító: Rimanóczy Andrea

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Kukorelly Endre

de azonban győze Romisten

(Vörösmarty Mihály: A rom)

Valamilyen bebörtönzést másfajta bebörtönzéssel ábrázolni éppoly ésszerű, mint bármilyen valóban létezőt valamilyen nem létezővel.

(Daniel Defoe. Albert Camus

A pestis című regényének mottója)

Nem azt a kérdést szeretném feszegetni, hogy miért nyomnak el bennünket, hanem azt, hogy miért feketítjük be olyan dühösen a közelmúltat, a jelent, hogy miért állítjuk olyan szenvedélyesen, hogy elnyomnak bennünket?

(Michel Foucault)

(1)

Mondjátok, kedveseim, milyen évezredet írunk?

(Borisz Paszternak: E versekről)

Ha egy Wiepersdorf nevű, Berlintől nem túl távoli kelet-német falvacskában fölülsz a biciklidre, és valamelyik meglepően karbantartott, térképeken nem jelölt erdei földúton nekieredsz, egyszerre csak egy kiürített szovjet katonai támaszpont maradványaira bukkansz. Olyan, mint a mese. Ha nem is az.

Hanem az egyik hajdani szovjet bázis romjai. Nem lehet elmesélni.

Nem történelemkönyv. Mondjuk történetek könyve. Úgysem tudom elmondani, ezért igyekszem, aztán ettől az igyekezettől ezt-azt elmond majd helyettem a nyelv. Elmondja, kihagyja, kerülgeti, lesz valahogy.

Berlin körül a világháború vége óta, úgy negyvenöt évig folyamatosan egymillió szovjet katona állomásozott. Legalábbis a wiepersdorfi kocsmáros szerint. Így tudja, erről értesült, mert nyilván nem számolta meg őket, és szerintem az éveket se nagyon, mert minek a fasznak. Ott senki nem számolt, a szovjetek maguk sem, vagyis ők nyilván számoltak, minden erősen számon volt tartva, viszont minden rosszul. Biztos, hogy rosszul számoltak, mert nem számoltak jól, ezért van a rom.

Ez a romhalmaz, akárhová nézel, indulj csak el, tetszőleges irányba. 1 millió, maradjunk ennél a kerek összegnél: ennyi nulla.²

Én nem komcsiztam ki magamat. Nem is nagyon tudok. Egyszer³ írtam erről a dologról, kommunistákról és kommunistázókról, a rendszerről, hogy mit jelent nekem, mi volt és mi maradt, mi voltam akkoriban, mi maradt bennem, még az első és legutolsó pillanatban, amikor úgy lehetett komcsizni, hogy már nem volt érdemes. Igazából bele se fogtam, elfelejtettem, mielőtt megtanultam volna, most pedig ki kellene találnom, és kitalálni hozzá azt, amire vonatkozik. A formát, amiben cirka negyven évig éltem, és ami úgy hullott szét, pillanatok alatt eltűnt, az emlékezetből tűnt el,⁴ hogy csak a képzelet segíthet. A tódítás, a mese.

Indulókat például, nekem így kezdődött, mozgalmi dalokat egyáltalán nem ismertem. Jó lett volna tudni, és nem tudtam, ez elég szigorú volt, frusztráló, hogy úgy mondjam. Gyereküdültetéskor derült ki, a Pilisben, egy zsíros-hegyi táborozásnál. Tábortűz mellett énekeltünk, óvodás, apró elvtársak, és mindenki ismerte ezeket a dalokat, kivéve engem, mert én, bár nagyon, de nagyon szerettem volna, ha ismerném, nem ismerem. Kimszesek vágtak hajdane tájnak élükönság váriállt, ezt honnan tudták a többiek?

Anyukájuktól? Warszawianka mint altatódal? Madrid határán? Avanti poppolo, bandiera rossa? Karéneken nem tanultuk, hanem azonnal, menetből énekeltük, minden gyerek fújta, én nem. Kivétel én. A dallamot igen, fájdalmas, diadalmas zengzetek, egyből megjegyeztem a szovjet himnusz dallamát, aztán, mert odafigyeltem, megjegyeztem a szöveget is.

Úgy félig-meddig, kovácsolta frigy satöbbi, egysége-hatalma, maradtak jócskán fehér foltok a szövegtesten, de honnan vette már eleve a Takács Gábor nevű osztálytársam? A zsaarnoksáááág dőő zsööltéés ül te torát és száz ezrek vérévelfes tettebíí borát, tényleg szép, csak honnét tudja? Nem derült ki, honnan.

Persze ők kommunisták, onnan, von Haus aus jön, engem meg kihagytak ebből. Kívül lenni pocsék rossz. Rossz, hiába, nem szereted, ijesztő, nem is érted, hogy pont te miért maradtál ki mindenből. Emlékszem, ahogy karácsony délután vitatkozom keresztanyámmal a kommunizmusról, az is pocsék volt. Fagyos.

Jeges.

Kívül vagyok, mégis, lehet, hogy azon az oldalon? Innen nézve a túlsó? Ha nem velük, akkor hol és kivel? Apám idegesen maga elé mered, nem szól, már nem is szól, anyám a férjét figyeli, látszik rajta, hogy félti, fél valamitől. Néha belebeszél, nem is bele, azt hajtogatja, hogy most már fejezzem be. Fejezd be, kisfiam! Fölkel az asztaltól, kimegy, visszajön, leül szemben velem, jól van, mondja, elég volt, hagyd már abba, mégsem hagytam abba, sőt. Hallom a hangját.

Nyugtalan. Most is hallom. Félt valamitől, pedig így, ennyire akkor már nem kellett volna. Bár ezt még nem lehetett tudni. Feláll, kiviszi a tányérokat a konyhába, bejön megint. Teljesen fölös-legesen.

Jön be és megy ki. Most már igazán hagyd abba, jó?, mondja. De miért? Nem hagyom!

Miért kéne abbahagynom, csak mert igazam van? Mivel ők biztos végleg kívülre kerültek, és miattuk kívül rekedtem én is? A reménytelen hülyeségük miatt? Világos, amit mondanak, a keresztanyám meg a Loli néniék, az egész família, az mind nagyjából hülyeség. Vagy gonoszság. Egyszerűen gonoszok. Urak nincsenek.

Urak ugyanis egyáltalán nincsenek, mert ugyan mitől volna úr bárki másokhoz képest? Egyik szerencsétlen a másik szerencsétlenhez képest? Miért olyan jó, ha nekünk több ezer hold földbirtokunk van, másoknak meg semmi? Hogy lehetne abba belenyugodni? Miért hagyná az isten?

Miért lenne isten?

Keresztanyám férje Budapest helyőrségparancsnoka a századforduló körül, a családot kitelepítették. Egész családomat kitelepítették az ötvenes évek legelején, teherautóra pakolták őket, és levitték egy Tisza-menti faluba. A kitelepítés azt jelenti, hogy a cuccaiddal együtt, mert azért vihetsz magaddal ezt-azt, teherautóra rámolnak, elszállítanak egy faluba, és beköltöztetnek vadidegenek házába. Keresztanyám nyelveket tanított, angolt, németet, franciát, háború után megtanult oroszul is, gimnáziumi orosztanár, ebből éltek, mikor visszaengedték őket.

Nem Budapestre, onnan ki voltak tiltva. A kitelepítetteket kitiltották a fővárosból, lakásukat elvették, funkcionáriusokat költöztettek a helyükbe.

Anyai nagyapám mérnök, a Fővárosi Villamos Művek műszaki főfelügyelője, Klagenfurtban született, német anyanyelvű, örült az Anschlussnak, hallgatta lelkesen Adolf Hitler szónoklatait a rádióban. Háború után a Ganz-MÁVAG-nál melós, a villanyszerelő részleg brigádvezetője. Szoc. brigád, volt igazi brigádnaplójuk, olyan beragasztós, beleragasztgatták szép szimmetrikusan a prolik a színházjegyeket meg az üzemi novhét ünnepélyről készült fotókat. Anyám budai úrilány, ostrom előtt főképp bálozással foglalkozott, meg gavallérok szortírozásával, fényképei megjelentek egy csomó Színházi Életben. Csinoska volt. Amikor születtem, a sertésvágóhídon dolgozott.

Előbb vágóhíd, aztán szalámigyár, itthon meg, munkaidő után, apámmal pulóvereket kötöttek. Egész este, éjfél utánig. Ment a gép, zúgott, mint a traktor, dőlt ki a fonalból a moszat. Nem moszat, csak viccből így neveztük, hanem jött ki szép rendesen a por.

Éjszaka is, akkor is jött kifelé. Csendrendelet dacára.

Apám hivatásos katonatiszt, főhadnagy, a székesfehérvári 3. gyalogezred I. zászlóalja 1. századának parancsnoka, Ukrajnában, a brjanszki erdőben úgynevezett partizánvadász. Súlyosan sebesült, Németországba szállították, ott esett fogságba, 1946-ban került haza, és amikor államosították a nagybátyja likőrüzemét, ahol dolgozott, sokáig nem kapott állást. Unokatestvérei mind katonatisztek.

Földbirtokosok, gazdálkodók, tisztviselők, ehhez hasonló. Urak.

Ha mond ez valamit. Dzsentri, polgár, magyar keresztény úri középosztály. Így nehéz komcsizni, szerintem. Nem könnyű.

Tulajdonképp nekik kellene, a komcsiknak saját maguknak kéne kezdeni, elintézni ezt az egészet, mindenkinek a sajátját, nem? Nem, mert mindenki, mivel szerinte másoknak eszébe sem jut, és ez egyébként így is van, mind a mások dolgát intézi el, másokat intéz el. Nálunk a csütörtök esti családi kártyapartik folyvást a viszonyok meglehetősen lapos, noha jogos taglalásával voltak elegyítve. Szidták a rendszert, főleg a Miki bácsi meg Loli néni. Anyukám is. Dühítő.

Dühített. Reakciósok.

Ami egyébként Révai elvtárs terminológiája,⁵ reakciós az, aki nem kommunista. Hát, enyhén szólva, ezek aztán nem! Akkor fogalmam se lehetett, mi az, ami nem tetszik ebben, de ha előtte olykor, akár egyetlen egyszer is a saját tévedéseiket, önzésüket, hülyeségeiket és szarságukat vették volna sorra, egyből nem lett volna min dühöngenem. Mert azt meg nekik kellett volna, csakhogy nem jutott eszükbe.

Apám nem kommunistázott, kihagyta ezt a magasságot, nem szólt bele, írta a robbereket, számolta, hogy ki nyert. Kétfilléres alapon. Nem mintha más lett volna a véleménye, a többiekétől eltérő, nem is, mivel magasabb színvonalhoz ragaszkodott, inkább szeméremből nem. Elengedte a füle mellett. Én se hiszem, hogy a komcsizás színvonal kérdése, minden jogos, minden alig artikulált indulat,⁶ mégis legjobb olyankor elmenni onnan. Megérted, de nem tetszik neked, és ami nem tetszik, azt hogy tarthatnád igaznak?

Miért, azok a dalok tetszenek? Mad ridha tárán áll tunka vártán? Csak egy kérdés.

(2)

Washington, Wien, London és Czegléd,

Rossz ember ugyiscsak mutatóba lesz még.

(József Attila: Jónál jobb)

Hatalmas ipsék olvassák a középületek homlokán

a napi öntöttvas- és koksztermelés rejtélyes számadatait

egy mammutnyi kovács

egészen elérzékenyedve szemlél egy egészen kicsi gipsz Lenint

(Louis Aragon: Magnitogorszk 1932⁷)

Hát akkor itt mindenki meg lehet elégedve a változással. Egy másik egykori padszomszéd felel tréfálkozó-ravaszkodó tekintettel: – Csak ennél rosszabb ne legyen, Gyulánk!

(Illyés Gyula: A puszták népe – ma. 1949)

Először is oda mintegy magától belekerültél. Mintha soha ki nem kerültél volna. Ha egy Berlin környéki, elhagyott orosz katonai támaszpontra jutsz, átmászol a földhányás tetején fahasábokból összehordott, szögesdróttal megerősített, teljesen összedőlt, elkorhadt kerítésen, óvatosan széthajtogatod a leszaggatott dróthálót, lehajolsz és bebújsz, ott bent az már biztos a szovjetónió. Ahogy Andrej Tarkovszkij fényképezte a Sztalkerben.

A szovjet az, hogy ha elindulsz bármely irányba, akármerre nekiindulsz, kisvártatva belekerülsz a Sztalker című filmbe. Nem tudsz egyetlen lépést tenni, hogy ne kerülj oda. Az szovjet, amikor nem gonoszságból, butaságból vagy tréfából, nem mert azt találták ki, hogy ekképp szórakoznának, mégis mindent elpusztítanak, és amit a pusztulás helyére építenek, az is, nincs kivétel, csupa irgalmatlan pusztítás.

Nem föltétlen terv szerint, nem azért történik így, mert tervbe vették, csak mégis ilyen a rend. Ez a forma.

Ha pedig a szovjetek bárhonnan kivonulnak, akkor, így szól a parancs – de honnan szól, és mi parancsol? –, mindent összetörnek, amit nem visznek magukkal, pusztán a szovjetónió marad ott, azt nem viszik magukkal.

Az orosz kommunizmus Jászi Oszkár⁸ szerint egyrészt fölosztotta a latifundiumokat, ami „eminenter individualista, antikommunista cselekedet," másrészt a kapitalizmust despotikus szocializmussal, „helyesebben" államkapitalizmussal helyettesítette. Eminenter. „A szabad verseny legális formáit ugyan megszüntették (s ennek ára az olykor 12 órára fölemelt munkaidő, a Taylor-rendszer, a munkaüzemek katonai vasfegyelme s mindenekfölött a munkásság költözködési jogának elkobzása – a röghözkötöttség egy új rendszere – a sajtó- és a propagandaszabadság teljes megszüntetése volt!), de illegális formái: a csempész- és lánckereskedelem soha nem is sejtett jelentőségre jutottak." A profit megszűnt, a többletértéket viszont nem a munkásság élvezi („a nagy tömegek standardja nagyon lesüllyed"), hanem „a vörös militarizmus, bürokrácia és propagandaszervezet – az új arisztokrácia – táplálására fordíttatik." ⁹ Jászi véleménye 1920-ban.

Már 1919-ben, és ebből az egészből egyedül a Taylor-rendszer avult el, mert istenem, Taylor!, mit tudhatott az a boldogtalan Taylor. Pedig nem volt még kollektivizálás, az majd 1932-ben következik. Akkor 6 millióan halnak éhen. De a marxizmus rettegettivános változata, az Ivan Groznij-típusú orosz kommunizmus – egészen a tömegmészárlásos polpotig – hosszú „fejlődés „eredménye. A radikális társadalmi átalakulás szorgalmazói, az ún. hivatásos forradalmárok a Hercen nevével azonosítható narodnyikok, vagyis „népiek, valamint, és tulajdonképpen mindenek előtt, az anarchisták is, akik – mindenképp az 1871-es párizsi Kommün óta – szintén nem diktatúrát, és nem is proletár-uralmat, akartak, hanem helyi szerveződéseket, „tanácsokat és a központi hatalom, „az állam eltörlését. Bakunyin szerint „A szocialista forradalom konstruktív feladatai, a társadalmi élet új formái csak alapszintű szerveződések eleven, praktikus tapasztalataiból emelkednek elő, azok fogják az új társadalmat sokféle szükségleteik és igényeik szerint építeni.¹⁰ A tanács mint szerveződési forma anarchista találmány. Kropotkin még állami temetést kapott Moszkvában. A „proletárdiktatúra bevezetését a kommunisták szorgalmazták: leverték a konstadti lázadást, a matrózok tanácsát, az államot nem eltörölték, hanem Pártjukkal, az „élcsapattal, „avantgárddal vezették, központilag irányították. A „Szovjetunió, „Tanácsok Úniója szó tényleges ellentmondást nevez meg: központilag egyesített helyi tanácsok rendszere.

„A magyar kommün tapasztalatai – írta Jászi – mindezeket a levezetéseket és megfigyeléseket csak megerősítették. Persze a kísérlet túl rövid volt arra, semhogy a rendszernek minden logikai következménye eljusson végső eredményéhez, azonban mindenki, aki nem fanatizált vagy nem rosszhiszemű, teljes világossággal láthatja a bolsevista kísérlet összes tanulságait." Ezek szerint Kun Béla, Szamuely leninfiúi, a tanácsköztársaság ama 133 napja után¹¹ mindez tudható már, látszik jóval Sztalin előtt.

A koncentrációs táborok, GULAG-szigetcsoport,¹² a Nagy Terror,¹³ a koncepciós perek, az úgynevezett tisztogatások,¹⁴ a felkelések vérbe tiprása és irgalmatlan megtorlása, tömeges kivégzések, bebörtönzések előtt.

Kelet-Európa orosz megszállása, Rákosiék szalámitaktikája¹⁵, egyeduralma, ellenzéki másként gondolkodók elmegyógyintézetbe zárása előtt, a minden képzeletet felülmúló nyomorúság, mindenre kiterjedő cinizmus, bornírtság,¹⁶ a szabadság évtizedekre szóló teljes beszüntetése előtt. Úgynevezett létező szocializmus, államszocializmus, köztulajdon helyett állami tulajdon, épülő-szépülő kommunista társadalom, proletárnak becézett bolsevista diktatúra. Ázsiai típusú uralmi rendszer, jellegéből fakadóan karizmatikus,¹⁷ kultikusan tisztelt¹⁸ vezetővel, a tényleges hatalmat gyakorló, az alávetettek munkája termékének durván négyötöde fölött diszponáló, az üdvözítő igazság nevében a többséget terrorizáló, magát többségnek kinevező kisebbségi, inkompetens pártbürokrata funkcionárius¹⁹ „mandarin-arisztokráciával". Vércinikus vagy vakon hívő²⁰ változat. „Egy dologtól féljetek, a rabságtól, és minden rabság legrosszabbikától, a nyárspolgáriságtól, és minden nyárspolgáriság legrosszabbikától, a durvaságtól, merthogy az uralkodóvá lett rab maga a bárdolatlan fatuskó,"²¹ mindezt lehetett volna előre tudni.

Nem tudták. Tudták, mégis hittek, úgy könnyebben megy, nincs felelősség.

A „Dünnyögj egy új mesét: / fasiszta kommunizmusét ugyanis később következik, akkor még hitt József Attila is. André Breton, Henri Barbusse, Jean Giono, Koestler, Aragon, Bertolt Brecht, Georges Bataille, Páris, Berlin, Moszkva és Szeged, legokosabb emberek, túlhevült lelkek és agyak. „Hiszem, hogy a szovjet társadalom alapvető következménye a lehetőség, hogy újrateremtsük a humanista gondolatot, lelkeskedik Malraux 1934-ben. Valami itt irtóra el akaródzott hitetődni, akarta ez a Valami, hogy mindenek előtt higgyék el őt, és be is jött neki. Sinkó Ervin szerint az Utazás az éjszaka mélyére megjelenésekor még Céline is kommunista írónak számít. „Mindenekelőtt a tulajdon szemeddel kell látnod, hogy mindig hol a legnagyobb az igazságtalanság, éspedig ott, ahol az élet legsatnyább, leghitványabb, legínségesebb, ám nem állhatja meg, hogy fennmaradása érdekében ne önmagát tekintse a dolgok céljának és mértékének, így hát nem tudja megállni, hogy szakadatlanul, alattomosan és kicsinyeskedve ne támadja a magasrendűséget, nagyságot és gazdagságot."²² Úgy látszik, tényleg mindenekelőtt a tulajdon szememmel kéne látnom.²³

Legjobb egyszerűen megnézni, hogy micsoda, ezt csak úgy könnyen mondom. Mert hogy mi és mit lát az a tulajdon szem? „Fegyelmet fogadtam és engedelmességet – de kinek fogadtam, s mily gyönyörűség volt engedelmeskedni? Hittem és vallottam, hogy csak ezen az áron lehet a szocializmust Magyarországon megteremteni."²⁴ És addig mit látott?

Nem tudom, mit kellett volna tenni, mégis, hogy bárki, ilyeneket olvasok, csupán a magyar forradalom vérbefojtásától kezdett látni, mert addig nem látta! A Varsói²⁵ Szerződés csapatainak prágai bevonulása nyitotta volna fel, úgymond, a szemét. Az akkor alaposan be volt ragadva, az a szem. Vagy azér’ lép be a pártba, hogy ő majd ügyesen belülről megváltoztatja.

Mégis, mit változtatna meg? Ott belül?

Azért mondom mindezt,