Szivárvány Pesttől Párizsig

DÉNES ZSÓFIA

SZIVÁRVÁNY PESTTŐL PÁRIZSIG

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-664-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Dénes Zsófia jogutódja

AZ EL NEM MÚLÓ MÚLT

Ha levelet kapok olvasóimtól, vagy ismeretlenül felhívnak telefonon, azt mondják: beszéljek még többet mindarról, amire emlékszem. Merthogy ők engem sokféle emlékemen át ismertek meg.

Azt felelem: én ugyan szívesen beszélek az elmúlt dolgokról és emberekről, ha van, aki meghallgat. Mert a sors kedvezéséből valóban nagy és érdekes emberekkel találkoztam életemben. Van akivel több-kevesebb ideig együtt voltam, hallottam szavát, megfigyeltem egyéniségét, éreztem személyes varázsát.

Nemegyszer történelmi időket éltem át, és azok sodortak magukkal. Világháború, forradalom, ellenforradalom.

De volt úgy is, hogy távol idegenben különös helyeken jártam, s ez többé nem ismétlődő visszhangot keltett bennem.

Még jóval az első világháború előtt, fiatalon elindultam, hogy írjak. Hogy az írásból megéljek. Megéltem. De amit papírra vetettem, sohasem volt kieszelt történet.

Nekem az élet kellett, úgy, ahogy átéltem.

Embereket láttam – művészeket, tudósokat és írókat –, megfestettem külső és belső képmásukat. Tájakat és városokat láttam – megrajzoltam, ahogyan bennem tükröződtek. Elébe mentem mindennek, ami művészet – de éppúgy mindennek, ami emberség – és boldog voltam, ha igazival találkoztam.

Egészen benne éltem koromban, és minden évjárat azévi gyermeke voltam. Ezért gondolom, hogy amit időről időre följegyeztem, az egyben korrajz.

Hanem úgy érzem, nemcsak múltam van, volna még jelenem is. Még mindig van elmondásra érdemes jelenem – amíg élek! –, csak éppen éveim túl gyakran marasztalnak itthon. És így, együltömben, nehezebb közel férkőznöm a jelenhez, mint a múlthoz. Mert a múlt áll előttem, mint a felnyílt képeskönyv, és mesél.

Gondolom, semmiféle alkotásról nem állíthatja az ember, hogy maradandó, amíg nem ért meg legalább huszonöt évet. Huszonöt év – ez körülbelül az az eltávolodás, amely a minden időkre szóló értékelést már megengedi. A divatszenvedélyek ennyi idő alatt elnyugszanak, a kortársak klikk-ítéletei elnémulnak. Marad a mű és az emberiség. Szembenéznek egymással – harag és elfogultság nélkül. És ha ezután is kellenek egymásnak, akkor az alkotás hosszú időkre szól.

Én nemcsak a képekkel, könyvekkel és színjátékokkal járok így, nemcsak a művészekkel és költőkkel, hanem az élményeimmel is. Csakis az idő szűrte le, mit jelentett nekem egy-egy ember, egy-egy művész, sőt, egyik-másik örömem vagy fájdalmam: ilyen vagy olyan esemény. Mert még azt is csak az idő dönti el, melyik esemény válik az emberben élménnyé.

És néha, mikor a memoárkönyveimet írom, és megszólalok egy-egy emberről, magamat is meglep, mennyire erőteljes bennem az emléke annyi év után. Mennyire jár, mozdul és beszél mennyire látom őt bennem és magam előtt, mennyire nem halt meg, mert amíg én élek, addig él ő is.

Ezt is csak az idő szűrte le. Legalább huszonöt év.

Múlt nélkül nincs jelene az embernek. Senkinek.

Ezért is legyünk elnézők az emlékek iránt.

Ez a könyvem memoár, itt is az emlékeimet mondom el. Főként a két világháború között átéltekről beszélek, bár van úgy is, hogy megelőzöm vagy túllépem ezt az időhatárt.

Mert amit itt elmondok, másvalaki azt a valóságot már úgysem idézhetné fel.

Nem írok terjedelmesen, mert írás közben vele élek a reprodukált élettel, és a hosszútávot nehezen győzöm lélegzettel. Kisplasztika az igazi műfajom. Ilyen formában adom most át több mint fél évszázad átélt valóságát, amely immár emlékké hamvadt.

Hogy lángolt-e valaha, azt olvasóm dönti majd el.

1969 telén

DÉNES ZSÓFIA

VÖRÖSÖN INNEN

Sigmund Freud

Megnézem a hotelhallban a villanyórát. Fél három. Rendben van. Szállodámtól a Berggasse 19. gyalog legfeljebb huszonöt percnyi út. A mai napon három órára vár Freud professzor bécsi lakásán – írta nekem titkára Pestre egy héttel ezelőtt, amikor levélben egyórás konzultációt kértem tőle.

Igen, igen. Konzultációt kértem tőle, nem pedig interjút, én, a kezdő újságíró, aki most utazom Franciaországba, hogy ott szerződésem szerint magyar napilapom párizsi szerkesztője legyek. Csak megálltam Bécsben egy napra, éppen Freud miatt. De nem akartam vele interjút, mert azt ő úgysem adna. Ellenben nekem, a magánembernek, a huszonhat éves özvegyasszonynak van szükségem az ő bölcs tanácsára.

Hogy ismerem-e? Még nem. Most látom majd először. De az, aki mostanában kedvenc tanítványa, egy nagyszerű magyar orvos, pontosabban: pszichiáter, nekem gyermekkorom óta barátom, az beszélt róla sokat. Sokat? Jóformán mindig róla beszél. Anyámékhoz pedig minduntalan feljár, mert anyám öccse, Alcsúti Ágost a legbensőbb barátja. Guszti bátyám, aki fiatal bíró, egy házban lakik velünk, de minálunk van otthon. Orvos barátja, Ferenczi Sándor, így hát nálunk keresi őt fel.

Néhány éve annak, hogy Ferenczi Sándor „freudista" lett. Bizony, felesküdött Freud mélylélektanára, a hagyományos pszichiátriát forradalmasító tudományra, a pszichoanalízisre.

Én Ferenczihez nem fordulhatok problémámmal, mert ő máris rokonomnak számít. A nagynénémmel – aki férjétől különváltan él – házasságot szeretne kötni. Várja, mikor veheti el. És nem akarom, hogy a problémámból családi ügy legyen. Ez az én titkom. De fordulhatok ahhoz, aki Ferenczi mögött áll, és akiben ma már én is hiszek. Hiszem, hogy megsegít.

Milyen szűk utca ez itt a bécsi belváros szívében. Nem palotasor, csupa bérház. Valamennyi régi. Berggasse. Így írják, egybe. A ház, ahol a professzor lakik, az is olyan régi forma és egyszerű, mint a többi. Úgy látszik, Freud nem ad arra, hogy előkelő utcában és házban lakjék.

Ferenczi Sándor egyszer azt beszélte – jut eszembe –, hogy a professzor mai lakásában régebben Viktor Adler lakott, az osztrák szocialista vezér. Freud is feljárt hozzá fiatalon, nem egy előadását meghallgatta. Amikor hallotta, hogy elköltözött onnét, szinte gondolkodás nélkül kibérelte a lakást. Lehet, nem adott magának számot arról, miért. Mert neki, a nagycsaládos embernek, szűk az a négy szoba. És egy hírneves egyetemi tanárnak, akihez nagy pacientúra jár – szerény ez a „szocialista" keret. Nem baj, nekem így szimpatikus.

Nézem az órát. Nem, nem késtem el. Mert még csak az kellene, hogy ezt az elfoglalt embert megvárassam. Az ajtaja csöngetésemre rögtön felnyílik. A szobalány a várószobára mutat. Nincs benn senki. A professzor mindenkit külön, pontosan megadott órára rendel magához.

A szívemre szorítom kezemet: érzem, hogy dobog. Hiába minden, mégiscsak izgat, hogy egy pillanat múlva belépek hozzá, és beszélnem kell. Neki!

No, máris. Ott áll szobája küszöbén, rámnéz, én is őrá, egy percig merőn. Mélyet lélegzek és eszembe jut, hogy köszönjek. Ő kissé meghajlik, inkább csak főhajtással, és betessékel szobájába. A zölddel kárpitozott dupla ajtó ránk csukódik. Ez itt az elmondott titkok, mélyen a tudat alatt rejtőző szigetek felbukkanásának szobája. A helyiség keskeny, kis méretű és barátságos. Nagyon ápolt, intelligens berendezés, illő lakójához. Légköre rögtön megragad. Mennyi régiség, ógörög és egyiptomi kisplasztika a primitív időkből. Jelképes ősvallomások a még naiv emberről. Mediterrán kismúzeum. Ezeket mind Ferenczi Sándorral szedték össze, vakációs bolyongásokon. Néha plasztikát, máskor gombát a nagy erdőkben, mert az a gyűjtés is a szenvedélye. Könyvek és dossziék halmozódnak polcokon és kisasztalokon. No de ő maga! Hiába, ő a központ! Ami körülötte van, az őbelőle lett. Az a benyomásom róla: szép ember, vagy még inkább: nobilis. A közepesnél magasabb, arányos termet, az arca keskeny. Nem annyira, mint Anatole France-é, akit tavaly láttam Párizsban, de majdnem. Vonásai mélyek, erőteljes kéz mintázta meg: a mélyrefúró gondolat. Hogy keserű-e? Talán. De mégsem. Homloka magas, oldalt elválasztott és a fejtetőre fésült haja őszül, őszül a bajusza s a rövidre nyírt szakálla is. Pedig nem öreg ember még, ötvenöt éves. Mégis úgy hat reám, mintha patriarcha volna.

Mózes. Apa-komplexus az ősidőkből, aki előtt gyermekké zsugorodik az ember. Nemcsak én, de – így, szemtől szemben – bizonyára sokan.

Vagy ezt csak tanításának hatására gondolom?

De ha pesszimizmus van is benne (ő sem jut be az ígéret földjére, ő is csak megtalálta és csak rámutat) – szenvedély nincsen, sem harag és indulat. E pillanatban így hiszem, ő orvos a szó teljes értelmében, ő a kinyúló kéz, amely megsegít.

Nem mosolyog, de hangjában biztatás van, amint felém fordul:

– Also bitte.

Nagy íróasztal áll a kandalló előtt, amelyben néhány hasáb fa lassú lánggal ég. Kinn nincs hideg, csak nyirkos az idő. Bécsi ősz.

Leül karosszékébe, háttal a kandallónak, engem is karosszékkel kínál az íróasztalon innen, szemben vele.

A sarokban ott a heverő, a híres heverő, a makulátlan fehér fejpárnával a páciensek számára. Hányszor hánytorgatták már fel neki és iskolájának, hogy a betegeknek oda kell feküdniük analízis közben. Hányszor gúnyolta ezt az ellentábor, amely mit sem ért a freudi tanokhoz. Mert ez a pozitúra, a freudisták szerint, az a fajta elszigetelődés a környező világtól, amely az ember önmagába való mélyedéséhez szükséges, végső vonatkozásában – talán a pihenésbe való szimbolikus megtérés. (Amilyen a születés előtti és a halál utáni állapot.) De a professzor engem erre az egyórás konzultációra nem kínál meg a heverővel. Én nem úgy jelentkeztem, mint beteg. Hanem levelemben megírtam, hogy életbevágó problémával kell megküzdenem, eligazítást kérek tőle.

Igen, hát most – most beszélnem kellene. De én csak nagyot nyelek. Nem tudom mit nyeltem le (a mondandóból), de olyan száraz lett a szám, hogy néma maradok.

Freud érzi ezt az elfogódást. Ő „mindent tud az emberről". Mintha egy árnyalattal elmosolyodna bajusza alatt, és megszólal. Hangjában bátorítás.

– Miért kulcsolta össze a kezét, mintha imádkoznék? – kérdezi.

– Nem vettem észre! – hebegem, és észbe kapok, hogy ezzel kérleltem őt, az orvost, hogy értsen meg. Mindent értsen meg bennem. A zavaromat is. Mozdulatom öntudatlan volt és jelképes. De ezzel a felismeréssel meg is jön a hangom.

Most már gátlás nélkül elmondom:

– Mérnök apám volt, aki az esküvőm előtti napon, távol tőlünk, főbe lőtte magát. Iskoláslány korom óta szerelmes voltam egy fiatalemberbe, aki tébécés volt, egy tébécében kihalt család utolsó sarja. A fiún nem látszott meg irgalmatlan betegsége, amikor belészerettem. Megkímélten élt, gyakran szanatóriumban. Udvarolt nekem, hatalmába kerített. Szüleim elkeseredetten ellenezték a házasságot. Apám feladta a harcot és elutazott. Anyám végül is mellém állt, mert félt, hogy véget vetek életemnek. Halott apám asztalán egy sornyi írás: „Bocsássatok meg. Elfáradtam."

A hangom megcsuklik, de bátran folytatom:

– Nem hiszem, hogy az én házasságkötésem hozzájárult volna elhatározásához, ő magában hasonlott meg. Belső okokból omlott össze.

Felnézek pillanatnyi elrévülésemből. Keresem a professzor tekintetét. Ő kétségtelenül érzi, hogy önmentesítésem alatt mennyi kétség és kínlódás rejlik. Azt mondja csendesen:

– Apja esetére diagnózisa helyes.

Lehet, hogy ezzel csak a gyógyító nyúlt ki énfelém. Fontosnak tartja mentesítésemet. Érzi, hogy neki hiszek. És ebben a pillanatban ez elég is. Mindenesetre megkönnyebbülten folytatom. Gyorsan felvázolom, milyen „megvert" házasság lett abból a frigyből; hatévi szenvedés egy menthetetlen, béltuberkulotikus férfi mellett. Anyám velem együtt szenvedett. Megértük azt is, hogy előkelő és gazdag ügyvéd apósom törvények látszatával kifosztott örökségemből. Nem estem kétségbe, kenyérkereső lettem, újságíró. De önmagammal szemben írói igényeket támasztottam – bármiről szólaltam is meg.

Megint felnézek, lássam, mit is mond a szeme. Tekintete árnyalatnyira átmelegedett. De szava tárgyilagosan sürget.

– Tovább.

Most érkeztem el az ugróponthoz.

– Mint műkritikust elküldött a lapom egy új festőcsoport, a bécsi Kokoschka és társai pesti kiállítására. Vagy egy hónappal ezelőtt. Ott, bírálatom elolvasása után, minden művész bemutatkozott nekem, így egy különös bécsi festő is. Vele kapcsolatos a problémám.

Mondom a nevét: glóriás romantikával hangzik, ez persze csak felvett művészneve.

Freud nagyon figyel, valami derű suhan át komolyságán, és beleszól:

– Sehr narzistisch. Nagyon önimádó.

Kéri, mondjak el a fiúról mindent, ami eszembe jut, válogatás nélkül. Ha lehet, ne is gondolkozzam. Eresszem el a gyeplőt.

Elmondom, hogy a fiú majdnem szép, mert nagyon érdekes, éppen csak nem érzem eléggé tisztának, olyan elhanyagolt, bohém külsőségei vannak. Nem kívánnék rá gazdag ruházatot, de az ilyen ápolatlanság visszariaszt engem. Sajnos, ennyi igényem a civilizáció iránt megmaradt… bár teljes erőmből fel akarom magam szabadítani a polgári értékítéletek alól. Hogy felszabadult legyek, ezen van a hangsúly.

Igen, ez mosoly volt. Határozottan mosoly az arcán, amint íróasztala fölött előrehajlik.

– Viszont – ugrom vissza vallomásomhoz – a munkája tetszik nekem. Még nem érett, de újszerű és egyéni. A primitivitását engedi felszínre. Rábízza magát gyermekded látomásaira, azokat rögzíti le. Tetszik nekem az is, ahogy beszél a dolgokról és önmagáról. Elengedi magát, hogy igazat mondjon… nem olyan teátrális, mint a választott neve. Egy héten át mindennap feljött anyámhoz, hogy velem lehessen. Elmondta: parasztfiú, az apja az osztrák Alpokban ma is hegyi paraszt. Ösztöndíjjal végezte el Bécsben a képzőművészeti főiskolát. Tehetséges. Büszke a barátaira: Schönbergre, a zeneszerzőre, aki a kiállítás megnyitásán velük járt Pesten, Kokoschkára, aki pártfogolja. Tudom, hogy a fiú ezzel igazat mondott, mert magam tapasztaltam, mennyire társaságukba tartozik.

– Na és? – veti fel röviden a professzor, mint aki azt mondaná: hát akkor hol itt a baj?

– Baj az, hogy megkért feleségül, amikor nem akarok újra férjhez menni. Én dolgozni akarok, valamivé lenni. Azért megyek Párizsba, hogy ott dolgozzak és tanuljak. És szabad legyek. Harmadik hónapja csak, hogy a férjem meghalt. Nem akarok újra bilincset… Azután baj az is, hogy nem vagyok szerelmes a fiúba. Sok minden taszít benne: szénfekete haja vállig ér és koszos. Homlokában a hajrojt leér szemöldökéig. Majdnem takarja a szemét. Tíz ujján a köröm: karom! Hosszú, keskeny és hátrafelé hajlott, mint az óperzsa miniatűrökön a táncosnők hennázott karma. Összeszidtam, hogy lehet ezzel dolgozni? Hogy lehet festeni? Ha velem barátkozni akar, vágja le. A haját és a körmét. Azt felelte:

– Das kann ich nicht. Mein Astralkörper würde ja frieren. Nem tehetem, az asztráltestem fázna.

– A karmokhoz akar visszatérni, az ősi karmokhoz – szólal meg a professzor. – Ez nem biztató. „Asztrálteste" is csak annak van, aki a testét elhanyagolja mindabban, amit a test természeténél fogva megkövetel. Az összes tisztaságot és higiénét. Nemcsak azt, amit megláthatott, illetve hiányolhatott rajta. Hanem… amit nem láthatott: moraliter is.

És a professzor összegezi, amit elmondtam, és így formálja meg tanácsát:

– Azért jött ugye hozzám, mert nem akar újra beteggel kötött házasságot. Vagyis még egy házassági tragédiát, amelyet betegség okoz. De azért habozás is van magában: a fiú érdekes, mint művész. Nos, én azt mondom: házasságot semmiképp ne akarjon vele. Az az ember nyilván neurotikus. A neurózis éppúgy tönkreteheti a házasságot, mint a tuberkulózis. Ha elmegy maga után Párizsba, és ott jobban megismerné és belészeretne, ám legyen a szeretője. A nagy bankó helyett adjon aprópénzt. Maga özvegy, nincs gyermeke, független, dolgozó ember, olyan környezetbe kerül, amely dzsungel, nem kisvárosi pletykafészek. A magánügye, hogy milyen fokig tetszik magának az az ember; és meddig tetszik. De ne kösse le magát neki, és ne fűzze szorosra a kapcsolatot. Arra nem látom az ilyen asztráltestűt megbízhatónak.

Ezzel jöttem el tőle, és tisztában voltam vele: tökéletesen igaza van.

Ahogy siettem hazafelé, arra gondoltam, nem mondott semmi rendkívülit, amire magam is ne bukkanhattam volna rá. Nem is mondhatott rendkívülit, hiszen nem analizált engem – és a neurotikus alany sem vett részt a vallomásban. Mégis éreztem, szükségem volt erre a megerősítésre. Támaszom lett az ő „diagnózisa", hogy kiérlelje elhatározásomat.

Az életben utóbb sokszor eszembe jutott ez az ő tévedhetetlen rátapintása, amikor olyanfajta emberekkel találkoztam, akik hirtelen fölemelkedtek a földről és okkultizmusba lendültek át.

Abban az okkultizmusban mindig rejlett valami, ami nekem nem kellett. Okkultizmus mint egyensúlypótlék. Én az egyensúlyt kerestem egész életemben. Többnyire meg is találtam. Ha voltak is néha buktatók.

Elutaztam Bécsből Párizsba. S a képeskönyv, ahogy felnyílik előttem – vagy pedig így is mondhatnám: a megvilágított képernyő abból a korból –, egész élménysorozatot sugároz felém.

Igaz, néha vágnom és toldanom kell a film szalagján, amikor a story egybefonódik későbbi élményekkel, s azok tüstént előtérbe kívánkoznak. De a felidézés azután visszaugrik időrendjébe, mert az időrend mindig a fonál az utak és útvesztők kanyaraiban. Nem kerülhetem meg!

És most beszéljenek helyettem a képek.

Brandes és Hans Christian Andersen

Georg Brandes már öreg volt, amikor egy este a párizsi dán követség fogadótermében Andersenről, a dán mesemondóról beszélt.

Nem lehetett magas termetű ember Brandes, mert ahogy az előadóasztalnál velünk szemben ült, alig is különböztettük meg az alakját, de annál inkább láttuk a tekintetét, amely átvilágított hozzánk, és ezért mindmáig megmaradt szemem előtt. Jelentékeny volt, nagy tudós és igaz ember tekintete, olyan valakié, aki a múlt század hetvenes éveitől – mint egyetemi tanár, szenvedélyes előadó, és író – forradalmasította százada skandináv és dán irodalmi életét, és megismertette Európával a svéd, norvég és dán írókat. Így Ibsent és Strindberget is ő mutatta be a világnak. Hazájában kemény harcot vívott az új tehetségekért.

De azon a nekünk adott estjén Brandes, az öregúr, már csak csendesen, nyugodt hanglejtéssel mesélt.

Francia nyelven szólt hozzánk, és így mindannyian érthettük. Elmondta, hogy Hans Christian Andersent, Odense falu szegény parasztvargájának a fiát, aki a világ legszebb meséit írta, ő még jól ismerte. A költő halála évében, 1873-ban, Brandes harminchárom éves volt. Andersent hetvenéves korában – beszélte –világhíre, gazdagsága teljében májrák vitte el.

Hogy milyen volt Andersen? Gyermek maradt halálig – azért is írta gyermekmeséit oly tökéletes átéléssel.

Egyszer skandináv írók bankettjén találkoztak Stockholmban.

Brandesszel szemben ült az öreg Andersen, keskeny, szögletes arcával és zsemlyeszínű hajával, amely hosszan és simán keretezte arcát. Alig őszült. Egyszerű arc volt az övé, erős csontokkal és északi jelleggel, még mindig paraszti ábrázat. Olyan kevés rajzú, mintha gyermek vonta volna meg. De így, egyszerűségében is sugárzott belőle valami, talán a világos szemből vagy a finom és kemény szájból, ki tudja miből. Az írók azon a banketten egymás között azt beszélték, hogy Ibsennek ismét milyen nagy sikere van a déli országokban – és Andersen is hallotta ezt a beszédet, de ő nem szólt hozzá, lenézett mereven a tányérjára. Akkor megkérdezte tőle valaki, ismeri-e a norvég Ibsent? Ő azt felelte:

– Ismeri ön a dán Andersent?

Fölemelte tekintetét és arcán végigfolytak könnyei. Sírt, védtelenül és hazugság nélkül, mint a gyermek, úgy fájt neki, hogy nem őt emlegetik, hanem Ibsent.

Pedig ő akkor már réges-régen kényeztetett poéta volt, sokat utazott ő is Európában – szinte örökké vándorúton járt –, királyok, fejedelmek, nagynevű művészek hívták meg asztalukhoz. Ebédelt ő már Viktória angol királynőnél, és Richard Wagnernél Zürichben – és minthogy Goethe már nem élt, meghívta őt a weimari Goethe-házba a költő özvegy menye, hogy Goethe unokái ünnepeljék. Saját királya Dániában (Andersen a királyi ház három nemzedékét érte meg) barátjául fogadta, azt kérhette tőle, amit akart. Amikor a Mesék első nagy sikere után meghívta őt a király, azt kérdezte tőle: mit kíván magának, mert bármi légyen az, megadja. Hiszen Dánia nem lehet neki eléggé hálás, hogy a dán írók közül ő volt az első, aki utat tört magának a világirodalomba.

Andersen a királyra nézett, és habozott, megmondja-e, mi a kérése. Kérhetett volna bármit – vélte Brandes –, palotát a királyi palota közelében, vagy fényűző jachtot a tengerre, esetleg nagy vagyont, évjáradékot, birtokot erdőkkel, földekkel.

A király csak várta, hogy megszólaljon. A költő pedig nagy sokára azt kérdezte:

– Igazán kérhetek bármit?

A király bólintott:

– Igazán, bármit.

– Hát akkor – szánta rá magát Andersen – azt kérem, hogy vasárnap korán reggel álljon meg a király legszebb díszhintaja az én koppenhágai lakásom előtt. A bakon a parádéskocsis, és mellette a királyi inas. Én beülök a hintóba a király helyére, egyedül. A hintó kivisz a tengerpartra a Nagy Belt-szorosig, ott kompra szállunk és átkelünk a Fünen-szigeti révbe, onnan behajt a kocsis az én falumba, Odensébe, és elvisz a házhoz, ahol születtem. Nem szállok ki, hiszen családomból nem él már senki sem, de lépésben megkerüljük a házat, és utána elhajtunk a főtérre, ott lassan megkerüljük a templomot. Az épp az az óra lesz, amikor az én falum népe kijön a templomból, és meglátnak engem a király kocsiján.

– Hej, mondják, hej! Nézz csak oda! A király kocsiján Andersen ül! Pedig hát ő volt a faluban a legszegényebb!

És nagyot köszön nekem a nép, és én visszaköszönök úgy, mint a király. Azután jöhetünk is vissza Koppenhágába.

– Nos – kérdezte a király –, mit kíván még?

– Én? Semmi mást! – kiáltotta Andersen. – De ezt valóban megkaphatom?

Valóban megkapta – emlékszik Brandes –, és ez az odensei út kimondhatatlanul boldoggá tette. Gyermeki hiúságának az volt a legtöbb, hogy a faluja királynak látta őt. Király lett, beteljesedett vágya, mint a mesében. Az ő nagy-nagy gyönyörűségére. Hiszen gyermek volt!

És mert az volt, azért tudott ő a gyermek nyelvén megszólalni. Azért szól gyermek-képzelet, gyermek-félelem – vágy és szomorúság meséiből, azért igaz és mély és közvetlen minden szava.

Sohasem nősült meg, és az évek során csak egyetlen szerelme akadt, de az is csak hang volt és hang maradt, Jenny Lind, „Észak fülemüléje", akibe Heinrich Heine is beleszeretett.

Andersen a gyermeki érzelmek kellős közepéből szól a gyermekekhez.

A katona ment az országúton, és bumm! levágta a gonosz boszorkány fejét. Vidáman mondja, bumm! felkiáltással, kacagva, mintha tapsolna, mert a gyermek alaptermészetében nem szentimentális – és a gyermek örül e percben, hogy azt a gonosz fejet a katona levágta.

És mindig úgy beszél, azzal a hévvel, csüggedéssel vagy indulattal, amellyel hallgatói, azaz a többi gyermek éli át meséjét. Így lesz poétavolta teljes. Lényegben és formában.

Mert nincs örök művészet tökéletes formaalkotás nélkül – vallja Brandes. A lényeg és a forma együtt viszi át a századokon a művészetet.

De mert a kettőnek egyforma teljességgel kell találkoznia, nem akad sok halhatatlan alkotás az emberiség művészettörténetében.

A mennyország kapujába csak egészen kis poggyásszal érkezhetünk. Kis kézitáskával. Benne egy könyv – vagy egy-öt-tíz vers. Andersen is rengeteg mesét írt. De csak tíz vagy tizenkettő az a remeklés, amellyel nevét halhatatlanná tette.

Eddig Brandes meséje. Még az első világháború előtt hallottam. Hanem az az egyszeri mese is – bizony nagy mese volt.

Nizsinszkij

Amikor csak megtehettem, tavasszal estéről estére a párizsi Châtelet színházban ültem. Oda vonult be 1911-ben az újjászületett orosz balett, és az első világháború kitöréséig onnan bűvölte el tavaszonként mindig megújuló műsorával az egész nyugati kultúrvilágot.

Az úgynevezett Gyagilev társulat lépett fel azokon az estéken. Szergej Pavlovics Gyagilev orosz főúri család fia, dúsgazdag különc, akadémiaellenes művészetrajongó, akinek a balett egyenesen mániája volt. Acélos akaratereje és intelligenciája dilettánsból hivatott színházszervezővé nevelte – olyan rátermettséggel, amilyen talán azóta sem adódott. Amikor az orosz balettet először vitte ki Nyugat-Európába, harminchét éves volt.

Társulata voltaképpen nem is volt az övé. A cári operaházból, a szentpétervári Mariinszkij-színházból emelte ki legfelsőbb pártfogással tagjait – azokat, akiket a legtehetségesebbeknek tartott, hogy külföldön dicsőséget arassanak az orosz művészetnek, ő volt az első, aki az énekesek közül Saljapint, a táncosok közül Nizsinszkijt, Pavlovát, Karszavinát bemutatta a Nyugatnak. Ő fedezte fel díszlet- és jelmeztervezőnek a valóban zseniális Baksztot, és bízta meg biztos ösztönnel a fiatal és még ismeretlen Sztravinszkijt, hogy szerezzen neki színpadi zenét. Sztravinszkij robbanó erejű bemutatkozása A tűzmadár táncjáték lett.

Ennek az opera- és balettegyüttesből álló társulatnak művészei egymás után kiszakadtak a cári operaház kötelékéből, és előbb-utóbb Gyagilevről is leváltak.

Akadt közöttük, aki hol otthon, hol idegenben dolgozott, de a hazai földet és népet – népe lélegzetvételét – valamennyi világjáró mindvégig éltető elemének tartotta.

Mint ahogy az is volt.

Aminthogy valamennyiünknek az, bárhol születtünk is.

Európa akkor már csak nagy technikájú balettlátványosságokat ismert. Hanem éppen a nagy technikázás közben a művészet kihalt a táncból, és csak az akrobatikus sablon maradt meg benne.

Gyagilev táncosai a művészetet keltették újra életre a balettben. A katonás fegyelmű gyermekkorban megszerzett technikai tökélybe azok a nagyszerű fiatalok belső kifejezést, pszichikus élményt, megjelenítő emberábrázolást vittek. Művészetforradalom volt az a javából, ahogyan minden forradalom elhalt formákat élő sejtekkel helyettesít, és újraindítja bennük a vérkeringést. Azt, ami nélkül nincs élet, csak halál, nincs művészet sem, csak legjobb esetben bravúros ipar, technika – lélek nélkül.

Ilyen magaslaton állt páratlan megújhodásában az orosz balett, ezt fogadta ujjongással a haladó nyugati világ. Azzal a lángolással, amellyel régente az ifjúság a nagy művészek kocsijának lovait fogta ki, hogy maga húzza ló helyett.

Még a toronyőrök is tüzet fogtak tőle: a nézőtér művészei. Azok elsősorban. Ők, akik nagy magasságból figyelik a dolgokat.

Soha nem látott játékot, orosz és keleti meséket, mítoszokat, népi balladákat, álmokat táncolt el nekünk az új orosz balett. Mindezt erőteljes karakterjelmezekben, soha nem látott bátorságú díszletek között. Még balettjeik függönye is mindig más és más elvont kép volt, az Ogyesszából velük jött Leon Bakszt színpadtervező jóvoltából. (Ugyanez a Bakszt volt pár évvel hamarább Chagall egyetlen oroszföldi mestere.) Már a függönykép jelezte jó előre színében és elvont díszítőmotívumaiban, hogy – mire felgördül – miféle táncjátékkal lépnek elénk aznap este a művészek.

A táncról magáról szinte kár is beszélnem. Azóta annyi szakértő könyv elmagyarázta, hogy többek között a lábujjhegylejtés, a spiccelés, meg az addig elmaradhatatlan tüllszoknya egyeduralmát is ez a balettforradalom törte meg, egy-két klasszikus műsorszám kivételével, amilyen a Giselle meg a Hattyúk tava volt.

A jelmezek már maguk is belső lényeget ábrázoltak, és bár színpompásak voltak, sohasem felejtkeztek meg a jó piktor képfelépítésének összhatásáról. Ez ma már nem újdonság, de akkoriban az volt.

Ilyenformán a kép, a jelmez és a tánc együttesen mintha csak a zenéből lépett volna ki, magát a zenét illusztrálná. Egyszerre úgy éreztük, hogy a zene álmodta fel a színpadra a maga stílusát, ritmusát, testetöltését, élménytartalmát. Olyan zeneköltők vízióit, mint Muszorgszkij, Borogyin, Rimszkij-Korszakov, Sztravinszkij, Chopin, Schumann és mások – nem utolsósorban pedig Debussy, majd Ravel.

De várjunk csak. Volt ott bizony egy Schubert zenejáték is. Már a címe is romantikus: A rózsa lelke. És ezt a játékot – mi, akik láttuk – Nizsinszkijért soha az életben el nem felejtjük. A díszlet: regényes leányszoba. A fiatal leány hazatér a bálból; nyáréj, nyitott ablak kertre. Mindez majdnem elvont, de egyben romantikusan festői is.

A leány elszunnyad a karosszékben, és az ablakon át a kertből berepül a rózsa lelke: Nizsinszkij. Ha így mondom: repül – ezt vegye szó szerint az utókor.

Valami hosszú trambulint építettek neki a színfalak mögött. A sötétkék éjszakában nesztelenül azon iramodott végig, és mire láthattuk őt az ablaknyílásban, már csak repült, szárny nélkül szállott, magas ívben, be a szobába, és a szoba közepén leereszkedett. Nem volt súlya, nem volt teste, nem volt matéria, csak rózsaillat és illúzió. Nem is dobbant a lába, amikor saruja földet ért – annyira transzban volt. Az vitte őt a szárnyán. És így táncolta el a nyáréji álmot, egy leány szerelmi ájulatát, amely nem más, csak illat és illúzió.

A végén kiszállt Nizsinszkij a szobából – mintha csak szárnya volna –, táncos lábának edzett izmai úgy emelték fel a levegőbe.

Négy táncos nemzedék fiának alkati adottsága volt ez, aminthogy ő volt a balettdeszkákon valaha is az egyetlen, aki az ilyen légi lebegésből lassabban ereszkedett alá, mint ahogy fölszállt. Egyetlenegy volt ő – mesebeli királyfi, tizenkilenc éves királyfi – a maga „szakmájában". Sajnos, a balettdeszkákon alig lett ennél sokkal idősebb.

Hogy szép volt-e a Rózsa lelke, mint táncjáték? Több, mint szép: örök annak, aki látta. Az ember pórusaiba szívódott fel. Igen, járt a földön olyan táncművész is, aki el tudta felejtetni, hogy test. Mert ott azt kellett elfelejtetnie.

Csak még azt említem itt meg, milyen volt külseje. Középmagasra nőtt, de a színpadon önmagánál magasabbnak és karcsúbbnak hatott, atletikusan fejlett láb- és karizmaihoz képest vékony és törékenynek látszó csuklóval és bokával. Bár lengyel apától és anyától született, akik vándortáncosok voltak, mégis, – az ő külseje Ázsiára mutatott vissza. Mintha mongol ősök is formálták volna. Kissé ferdevágású sötét szeme zölden csillant kiálló arccsontja felett, bőre sötét kreol, haja is sötét. Súlya akkoriban hatvan kiló lehetett. Kozmetikust nem tűrt meg. Ő maga festette ki magát, és azt faragta magából színpadra, amit akart. A kendőzés hasonló nagymestere csak Saljapin volt – aki a fiatal táncost „Szlavuská"-nak nevezte, szerette és sokra becsülte.

Nem beszélhetek itt Nizsinszkij valamennyi szerepéről. De miután elmondtam, milyen volt a testetlenség szerepében, el kell még mondanom, milyen volt csupatest-alakítása – a Rózsa lelkének ellentéte. Az a játék az Egy faun délutánja volt, Debussy zenéjére, Mallarmé versszövegére, amelynek 1912-ben tartották az ősbemutatóját Párizsban. Már a főpróba is nyilvános volt, és Párizs egész művészvilága ott zsúfolódott a nézőtéren. Ó, az az Egy faun délutánja! Milyen vad érzékiségű játék volt! A Föld őskorába vitt el a színpadi kép, forró égövi dzsungelbe. A faun függönynyitáskor alszik a sziklás földön. Egy pillanat – és fátyolruhás nők kör- és füzértáncot táncolnak az ősfák alatt. Hogy ezt álmodja-e a faun vagy sem, az a játék titka. A nők, trikó nélküli fiatal aktok, meanderszalag-szegélyű fátyolleplek alatt, egész talppal táncolnak, de lepke-könnyedséggel (ezt a főpróbát 120 balettpróba előzte meg). Mindig csak profilban láttuk őket, mint az ógörög vázákon vagy óegyiptomi domborműveken. Hihetetlen, milyen archaikus mozdulatritmusa volt az egésznek – csupa szöglet és érdesség. A koreográfiáját maga Nizsinszkij tervezte, a próbákat is ő vezette.

A nők elrebbennek az őserdőben, mert a faun fölébredt, csak egy leány terül el közülük a földön: a tropikus forróságban elalélt. És akkor kilép ő a dzsungel bozótjából, kecskebak lábán üget. Bőrét bronzszínűre festette, és trikó nélkül jött ki a színpadra – ezüst ágyékkendővel. Az aktja primitíven görög-szép, fiatal, amilyen a fiatal állatoké, megfaragott, izmos, hústalan. Egész lénye csupa szaglászás, csupa kóbor nyugtalanság, csupa játékos állati kedv és örvendezés – a különös idomú fák között, a lángolóan tűző napban.

Fejét, rövidsörtéjű ezüstparóka födi, homloka fölött két kis fekete szarvával ide-oda bökdös, és magasra felpántolt saruja kecskebaklábat mutat. Boldog, gondtalan, meg-megugró bak, amely a földnek él és a fiatal állat párzó mohóságának. Amíg nem látja meg a földön elterült nőt, magának az életnek örül – talán imént látott álmának. De azután meglátja őt, és megleli elejtett fátylát. Fölemeli. És akkor – akkor olyan táncot jár el egymagában a nő körül, kezében fátyol zsákmányával… olyan táncot, hogy eláll a lélegzetünk. Olyan ősi, korlát nélküli fauntáncot. De a játék szépségének megóvott értelmében, mert abba durvaság egy pillanatra sem vegyült. Ott minden csodálatos áttételt kapott, zsenialitás izzott benne, magába szédült lázállapot. Hogyan is vegyülhetett volna beléje más, mint poézis, amikor Debussy muzsikált és Mallarmé mondta hozzá a szavakat.

Mégis, mégis, a nyilvános főpróba földszintjét és karzatát, még tánc közben, egyszerre csak megrázta az orkán. A maradiak, a legitimista párt: „a király rikkancsai", az akadémikus konzervatívok és a klerikális moralisták fütyülőket és sípokat vettek elő, úgy tüntettek a balett ellen, fülsiketítő zsivajjal. A művészforradalmárok, az úttörők pedig felálltak a színházban mind egy szálig, és torkuk szakadtából üvöltöztek:

– Ki velük! Ki velük! Szervezett banda! Maffia!

Rodin, Auguste Rodin – a nagy szobrász – kihajolt proszcénium páholyából, és belekiáltott a tombolásba:

– Bravó, bravó, bravó Nizsinszkij!

Olyan ordítozás és hadonászás kerekedett, hogy a civil rendőrség a fél színházat kiürítette, majd pedig újra, elölről kezdték a kilencperces előadást.

Utána talpra állt a nézőtér, ütemes tapssal, vég nélkül tüntetett Nizsinszkij és az egész balett mellett.

Másnap pedig a Malin, a hatalmas francia riportlap vezércikkét maga Rodin jegyezte. Azt írta vezércikkében, hogy Nizsinszkij tánca és az egész előadás olyan, mint egy gótikus katedrális. Le kell borulni előtte. Érinteni nem lehet. Gótikus katedrális. Rodin, a szobrász, mondhatott ennél többet?

Caruso, Gigli és Saljapin

Ne csak korom legnagyobb táncosáról beszéljek, de mondjam el élményemet a három legnagyobb énekesről is, akit valaha hallottam.

Caruso csúnya férfi volt, nagydarab ember, elhájasodott arccal, semmitmondó vonásokkal. Ilyen volt, amikor Párizsban 1911-ben, civilben, maszk nélkül, egyik nagy hotel halljában megláttam.

De azután másnap este fenn ültem az Opéra Comique karzatán, az első sorban, mert a játékot is látni akartam, és ő a Bajazzót énekelte. Az az este, az a hang, az a Caruso-bemutatkozás felejthetetlen számomra. Pedig láttam utóbb egész sereg más szerepében is – az Aidában (magamban sokszor hallom Radamesz-Caruso „Celest’ Aida" himnikus áriáját), láttam az Otellóban és Puccini-operákban. De azt, amit bajazzószerepében adott nekünk, azt tenorhangban nem múlta felül soha, senki sem. Az a tündöklő hang olyan közvetlen volt, annyira mélyről fakadt, annyira sírt, szenvedett, zengett, sugárzott, mindent betöltött és elsodort, hogy soha ilyen elemi hatása hangnak nem volt reám. És ez a bűvölet függönybontástól a gyilkolás őrjöngéséig tartott, megmarkolta az embert és nem eresztette el.

Azért, mert minden rezgésében igaz volt. Igaz – és nem játék. Az a csúnya férfi, aki pojácaruhában, bodros körgallérral, lisztes pofával odalenn a rivaldafényben a súgólyuknál kiállt vadidegenek elé, hogy a „Kacagj, Bajazzó"-t elénekelje, saját férfitragédiáját