Északi hősök: Történetek az Eddából

G. BEKE MARGIT

ÉSZAKI HŐSÖK

Történetek az Eddából

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kaposvári Franciska

978-963-374-008-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© G. Beke Margit jogutódja

VÖLUND, A KOVÁCS

Élt hajdan messze Lappföldön egy király meg a három fia, Egill, Slagfidur és Völund. A fiúk nagyon szerettek vadászni, felkötötték a sítalpakat, és beszáguldozták az egész környéket, nem nézték, mi a közel, mi a messze. Egy napon nagyon el találtak kalandozni. Mire észrevették magukat, a sötét Farkaserdőben, a Farkastó mellett jártak. Otthonukba már nem térhettek vissza az éjszaka beállta előtt, hát kunyhót építettek, hogy ott megháljanak, és majd ha világosodik, megkeressék az utat hazafelé. Nem sejtették bezzeg, hogy mit tartogat számukra a holnap.

Korán reggel kilépnek a házból, indulnának már haza Lappföldre, ám akkor látják: három fehér lány ül a tó partján aranyguzsallyal, serényen fonnak, mellettük a fűben három hattyúbőr hever.

Férfimellekben forróság árad,

s a hattyúlányok

hajlanak feléjük.

Az egyik Egillt,

másik Slagfidurt,

harmadik választja Völundot,

s követi északi otthonába.

Hét évig éltek erős szerelemben,

nyolcadik évben a hattyúlányok ölelése lankad,

kedve borús.

Valkíriák ők, Ódin leányi,

csókkal betelten most visszavágynak

kardok csattogó jégzáporába,

viadalt szítani,

sorsot intézni,

óvni vagy ölni

Ódin parancsára…

A férfiak aggódnak, rosszat sejtenek, és a kilencedik évben bekövetkezik, amitől féltek: a vadászatról megtérve üresen találják a házat. Tűvé teszik minden zegzugát, de hiába – a három kedves eltűnt nyomtalanul.

Gyötrődnek, epekednek nap mint nap, éjjel mint éjjel. Egill és Slagfidur, mikor már nem bírják tovább a hasztalan várakozást, elindulnak – egyik keletnek, másik délnek –, hogy megkeressék szerelmesüket. De Völund a Farkaserdőbe megy, ahol először találkozott a hattyúlánnyal, a vadászkunyhóba várja vissza. Napjai nehezen telnek, unalmában szebbnél szebb aranypántokat kovácsol, gyékénykötélre fűzi egyiket a másik után. Mikor a hétszázadikat felfűzi, látja, hogy több nem fér már a kötélre, hát lefűzögeti meg felfűzögeti a pántjait, játszadozik velük hosszú estéken, magányosságában.

Nidud farkasvölgyi királyhoz is eljutott Völund tudományának és tenger sok aranyának híre. Ráéhezett a kincsre, és egy este felnyergeltette lovait, szolgáival odanyargalt a tóparti házikóhoz. Az ajtót nyitva találták, a szobát üresen, de a kincs ott volt, csillogott, vakított a sok remekbe készült, drágaköves karpánt; szavuk is elállt ámulatukban. A király karjára próbálta egyenként valamennyit, és visszafűzte helyére mindet, kivéve a legeslegszebbet, attól nem bírt megválni, nem vitte rá a kapzsi lelke. Szolgáit elrejtette a ház körüli bokrosokban, ő maga egy szegletben bújt meg, így várták lator szándékkal a házigazdát.

Öreg este lett, mire Völund megtért a vadászatról. Tüzet rakott, hogy megsüssön egy darabot az elejtett medve húsából. A medve bőrét maga alá terítette, és amíg vacsorája sült a nyárson, eljátszadozott szép aranykarikáival. Ahogy forgatta, csillogtatta a tűz fényében egyiket a másik után, észrevette, hogy hiányzik a legszebb, éppen az, amit kedvese karjára szánt. Megörvendett a szíve, mivel arra gondolt, hogy ott járt az asszony, az vitte el. Addig játszadozott a pántokkal meg az édes gondolattal, amíg elnyomta az álom. Arra ébredt, hogy kemény kötelek szorítják a két karját meg a két lábát.

Haragosan kiáltott:

Ki tette ezt?

Ki merte megkötözni

Völund kovácsot?

– mire elébe állt Nidud, a Kapzsi, és faggatni kezdte, honnan került hozzá a sok arany, ezüst, mert ha ott a Farkasvölgyben találta, hát igazság szerint őt, a királyt illeti.

Nem kellett kígyófészket kirabolnom,

apám házában halommal állt az arany…

– felelte Völund, amint igaz is volt. De Kapzsi nem hallgatott rá, megkötözve palotájába hurcoltatta, és ami ennél is gyalázatosabb sérelem volt, saját otromba derekára kötötte a kovács nagy tudománnyal, fáradságos munkával formált jó kardját, kedvese karpántját meg lánya, Bödvild karjára illesztette.

Kinn állt az udvaron az áspisszemű, nagyokos királyné, erősen megnézte a foglyot, és fojtott hangon így beszélt férjéhez:

Kit hoznak itt szolgáid,

ki ez az erdei ember?

Foga vicsorog,

szeme lángot szór rád,

vak vagy, ha nem látod!

Nyugton nem alhatsz, Nidud,

amíg ez lépni tud.

Azt tanácsolja neki, hogy vágassa el Völund térde inát, és vitesse a közeli szigetre, ahonnan nem szökhet meg. A király megfogadja a kegyetlen tanácsot, és Völund fogcsikorgatva átkozza sorsát.

Megnyomorítottak,

vasnál erősebb béklyóba vertek,

s én tehetetlen tűröm a szégyent!

Dali kardom Nidud combját veri,

Bödvild karján fénylik a karpánt,

mit kedvesemnek szántam.

De megfizetsz, cudar, ne félj,

még fordul a sorsunk.

Lobogott a láng, csattogott a kalapács reggeltől estig a kovácsműhelyben. Nappal Völund a királynak kovácsolta a karpántokat, gyűrűket, nyakláncot, serleget, kupát, ládikát. Munkába ölte keserűségét. Ám éjjelenként egy titkos munkán dolgozott, ezer fortéllyal, fogyhatatlan türelemmel. Ezzel a munkával lassan haladt, és gondosan elrejtette idegen szemek elől.

Egy napon a király két fia evezett át a szigetre, a láda kulcsát kérték a kovácstól, hogy megnézhessék a drágaságokat. Völund örömest odaadta nekik, még azt is mondta, hogy válasszák ki, ami szemüknek kedves, el is vihetik, színig rakhatják csónakjukat drágaköves pántokkal, násfával, kösöntyűvel, csak apjuk meg ne lássa. A fiúkat megbabonázta a sok arany, ezüst, éheztek rá ők is, mint az öreg király, és míg a láda fölé hajolva mohón turkáltak a csillogó kincsekben, Völund lecsapta fejüket.

Valamennyire megnyugodott a lelke. De éppen csak valamennyire, mert a bosszú falánkabb a farkasnál is. Ha félig jóllakott, éhsége még mohóbb.

Nem sokkal ezután Bödvild, a király egyetlen lánya állított be a műhelybe. Karpántja elpattant, és apjának nem mert szólni, Völundot kérte, hogy forrassza össze. Az elvette a pántot, forgatta, vizsgálgatta, és azt mondta, megjavítja úgy, hogy maga Bödvild se találja meg rajta a forrasztás nyomát. A lány nem akart csupasz karral az apja szeme elé kerülni, hát leült, hogy megvárja, míg elkészül a munka.

Völund szorgalmasan forrasztott, kalapált, és közben iszogatott. Mikor kiürült a kancsó, teletöltötte újra, és a lányt is kínálta. Az megszomjazott a hosszú várakozásban, elfogadta a kínálást – vesztére. A sör olyan erős volt, hogy ültében elaludt tőle, a kovács azt tehetett vele, amit akart. Mikor felocsúdott kábultságából, mindjárt tudta szegény feje, hogy kárt tettek benne, és keservesen sírt. De a bajt, ami meglett, meg nem letté tenni nehezebb a nehéznél.

Azt hihetné az ember, hogy a kovács most már kielégítette bosszúéhségét. De nem így volt. Ha előszámlálta magában sok-sok sérelmét, még mindig úgy vélte, hogy a király nem fizetett eleget. És végre elérkezett az ő ideje. Elkészült a titkos munka, a bűvös tollruha. Magára öltötte, átrepült a vízen, és nagy szárnyzúgatással leereszkedett a királyi palota aranyos tetejére. A királyné meglátta, és menten ráismert gyilkos nézéséről. Besietett a házba férjéhez, és a sietségtől, ijedségtől elfulladtan kérdezte:

– Alszol, Nidud király?

Mire a király így felelt:

Kerül az álom,

mióta két fiam eltűnt.

Átkos tanácsot adtál, asszony!

Sötét, mit sejtek.

Megyek Völundhoz,

kivallatom a kovácsot.

– Nem kell messzire menned – így a királyné. – Itt ül a ház tetején. Sok jó nem néz ki szeméből.

Nidud kiment a ház elé, felnézett a tetőre, és meglátta Völundot, amint hatalmas szárnyait lengeti. Felkiáltott neki:

– Hé, te boszorkánymester, mondd meg, két fiam hova tűnt, mert rosszat sejtek!

Völund lekiáltott:

Esküdj előbb

szent esküvéssel

legjobb lovadra,

legszebb hajódra,

aranyadra és önnön fejedre,

hogy mátkámon, se magzatomon

haragod nem töltöd,

bármit hallj is tőlem!

Nidud megesküdött, és akkor könyörtelenül felfedte előtte az igazat.

Tudd hát: lányodon kedvem töltöttem,

az én magzatomat hordja méhében.

Fiaid ne keresd, fejüket leütöttem.

Bosszúm kegyetlen,

de ez mind kevés.

Kiemésztettél mindenemből,

nyomorékká lettem miattad.

Két jó kezével

téged szolgált, hitvány mihaszna,

s gonosz királyi hölgyed,

a világ legjobb kovácsa!

Azzal megsuhogtatta erős szárnyát, és a magasba emelkedett. Nidud hátrahajtott fejjel nézte, és tehetetlen dühében így kiáltott utána:

Rosszabb híreket még

kevesen hallottak!

Megfizetnél érte, átkozott,

ha olyan magasan nem járnál!

Mikor valamennyire összeszedte magát, kihívatta lányát, és megkérdezte, igaz-e, hogy együtt volt Völunddal, és gyereket vár tőle. Bödvild nem tagadott. Elmondta, miért evezett át azon a szerencsétlen napon a szigetre, és – amennyire tudta – azt is, hogy ott mi történt vele. A Völund sörétől úgy elgyengült, elernyedt minden tagja, hogy nem tudott védekezni.

Megkaptad, király,

amit érdemeltél.

A nyomorék kifogott az épen.

Köt az eskü halálig,

tűrni fogod

házadban a gyűlölt fattyút,

s ha fiú lesz, rászáll hatalmad

s galádul szerzett kincsed.

A PAJZSFIAK

Valamikor egy igen-igen régi napon különös hajó közeledett a dánok lakta Hleire – neve szerint Agyagos – partjához. Az emberek odagyűltek, és keresték szemükkel a kormányost meg az evezősöket, de nem találták. Mikor a hajó megállt, jobban mondva megfeneklett a part alján, és átkutatták, még nagyobbat néztek a jámborok. Egy kisfiú aludt a fedélzeten fegyverekkel körülrakva, feje alatt egy gabonakévével.

A gyermeket felvitték a gyűlésházba, és kikiáltották királlyá. Nem is bánták meg. Pajzs – mert ezt a nevet viselte később – jeles vezér lett, hírt, dicsőséget szerzett népének. Mikor meghalt, kívánságához híven hajóján ravatalozták fel, körülrakták fegyverekkel, aranykincsekkel, aztán rábízták a hajót a tengerre, és az nem adta vissza, sehol se vetette partra. Legalábbis így tudják, így beszélik azóta is.

Pajzs vezér egyik utóda,