Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Sellő a pecsétgyűrűn
Sellő a pecsétgyűrűn
Sellő a pecsétgyűrűn
Ebook747 pages11 hours

Sellő a pecsétgyűrűn

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

Berkesi András tudatosan vállalja, hogy társadalmi regényei mellett időnként ennek a „láthatatlan világnak” a harcát, összefüggéseit is ábrázolja, és megismertesse az olvasókkal. Ebben a regényében is arra hívja fel a figyelmet, hogy a múlt mennyire szervesen összefügg a jelennel, s hogy a múltban elkövetett gyengeségeinket és hibáinkat – ha nem számoljuk fel – az ellenség szándékainak és céljainak megfelelően felhasználhatja, s ebből emberi tragédiák születhetnek.A Sellő a pecsétgyűrűn kalandregény, de Berkesi sajátos, szenvedélyesen moralizáló írói alkata ebben a műfajban is megtalálja az új kifejezési formát. A sodró áradatú események, kalandok közben alakjait igyekszik minél árnyaltabban ábrázolni, cselekedeteik érzelmi és lélektani rugóit csakúgy, mint a társadalmi-politikai összefüggéseket minél világosabban feltárni. Ezzel a módszerrel nemcsak lebilincselően izgalmas, érdekfeszítő olvasmányt nyújt regényével, hanem tisztán és világosan hangsúlyozza legfőbb mondanivalóját, nevezetesen azt, hogy hite szerint a legnagyobb bűn a nép, a társadalom ellen elkövetett bűncselekmény, a szocialista haza elárulása.
LanguageMagyar
Release dateDec 10, 2013
ISBN9789633444047
Sellő a pecsétgyűrűn

Read more from Berkesi András

Related to Sellő a pecsétgyűrűn

Related ebooks

Reviews for Sellő a pecsétgyűrűn

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Sellő a pecsétgyűrűn - Berkesi András

    BERKESI ANDRÁS

    SELLŐ A PECSÉTGYŰRŰN

    Regény

    Honlap: www.fapadoskonyv.hu

    E-mail: info@fapadoskonyv.hu

    Borító: Rimanóczy Andrea

    978-963-344-404-7

    © Fapadoskonyv.hu Kft.

    © Berkesi András jogutódja

    ELSŐ RÉSZ

    I.

    Oliver Campbel repülőkonstruktőr azt mondta: – Intézd el, Bruce. Megígértem neki, felelősséget vállalok érte. – Megpiszkálta az izzó fahasábot a kandallóban, és Duncanre nézett, aki elgondolkodva szivarozott. A kandallóból felcsapódó láng egy pillanatra megvilágította kövérkés testét, szilva formájú arcát. Öregnek és fáradtnak látszott, pedig csak nemrégiben töltötte be az ötvenedik évét.

    – Hány éves a fiú? – kérdezte tompa hangon.

    – Tizennyolc múlt. Tegnap kapott értesítést a vejemtől, hogy felvették az egyetemre.

    – Akkor hogyan gondolod?

    – Ha elvégezte a tanfolyamot, hazautazik – mondta Campbel. – A késedelmet a háborúval megmagyarázhatja.

    – Sávos doktor hogy érzi magát? – kérdezte Sir Duncan, és hörpölt a teából.

    – Átmenetileg abbahagyta a kutatómunkáját. – A repülőkonstruktőr sejtette, hogy barátja el akarja terelni a beszélgetést a fiúról, s ezért hozzáfűzte: – Azt tudod, hogy az unokám nála lakik.

    – Ez ostobaság. És miért hagyta abba?

    – Ő tudja. Magánklinikát nyitott. Annabella az első asszisztense.

    – Lányod, úgy látom, nagyon megszerette Magyarországot.

    – Annabella igen, Erzsébet viszont sohasem bírta megszeretni. Az az érzésem, hogy Kálmán ezért… – Campbel elhallgatott, és az izzó fahasábokat kezdte piszkálni megint, őszülő haját a tűz vörösre színezte.

    – Nem szereti a fiát? – kérdezte Duncan.

    – Tagadja, de én tudom, hogy nem szereti. Pedig igazán szeretetre méltó, kedves kölyök. – Megtüzesítette a piszkavasat, és meggyújtotta a cigarettáját. Kicsit nyögve felemelkedett, tenyerét a derekára nyomta. Magas, sovány férfi volt, arcát ráncok hálózták be. – Erzsébet attól fél – folytatta –, hogy Kálmán apja szertelen természetét örökölte. Én a nyomát sem tapasztalom ennek. Beküldjem?

    – Küldd be – mondta megadóan Duncan, és lepöccintette a szivarjáról a hamut.

    Néhány perc múlva magas, sovány, sötétbarna hajú fiatalemberrel tért vissza. Felkattintotta a villanyt, és a fiúhoz fordult:

    – Barátom, sir Bruce Duncan.

    – Örülök, uram, hogy megismerhetem önt – mondta a fiú, és megbiccentette a fejét. Haja a homlokába hullott. Megszokott mozdulattal hátrasimította.

    Duncan nem nyújtott kezet, a fotelra mutatott. Campbel folytatta.

    – Sir Duncannel olyan őszintén beszélhetsz, mintha velem beszélnél.

    – Természetesen, nagyapa – mondta a fiú előzékenyen és tisztelettel. Magatartása, arckifejezése azt árulta el, hogy nagyon szereti a nagyapját.

    Ezután Oliver Campbel elhagyta a szobát, Kálmán pedig Duncanhez fordult.

    – Tölthetek, uram?

    Duncan bólintott. A fiú ügyesen töltött, a poharat az asztalkára tette.

    – Önök, ha jól tudom – mondta a férfi –, Magyarországon nem kedvelik a whiskyt, nemde?

    – Nem tudom, uram. Az italok dolgában nagyon tájékozatlan vagyok.

    Az utcán a Királyi Gárda menetelt, a fúvószenekar a Gárda indulóját játszotta, az ablaktáblák halkan megrezzentek, a kürtök és a trombiták mintha az ablak alatt szóltak volna.

    – Ismeri ezt az indulót, fiatalember? – kérdezte Duncan.

    – Nem ismerem, uram. De mint minden angol induló, ez is nagyon lelkesítő és megkapó.

    Csendben hallgatták az egyre távolodó és halkuló indulót, s amikor már egészen elhalkult a pattogó ritmus, Duncan azt mondta:

    – Miért akar harcolni a németek ellen?

    – Mert gyűlölöm a nácikat, uram.

    – S miért az angol hadsereg kötelékében?

    – Ennek két oka van, uram – mondta Kálmán meggyőződéssel –, az egyik, hogy anyám után angol is vagyok, Anglia pedig háborút visel a nácik ellen, a másik oka pedig az, hogy hazám lepaktált a németekkel, s félő, hogy belesodródunk a háborúba mi is.

    Duncan arcán gyenge mosoly cikkant.

    – Ön, fiatalember, ennyire mélyen foglalkozik a politikával?

    – A politika általában nem érdekel, uram, de nagyapám fejtegetéseit mindig örömmel meghallgatom, és ő magyarázta a napokban a politikai helyzet várható alakulását. A magyar viszonyokat ismerve úgy érzem, nagyapámnak igaza van.

    – Oliver barátom jól kombinál. Beszéljen magáról, fiatalember.

    – Örömmel, uram, csak nem tudom, mi érdekli önt. Duncan újabb szivarra gyújtott. Kettőt-hármat szippantott a vastag havannából, és azt mondta:

    – Tulajdonképpen minden érdekel, bár Olivertől sok mindent megtudtam gyerekkoráról. Szerette édesapját?

    – Nem szerettem, uram. Durva volt és szertelen, féltem tőle. Apám nem sokat törődött velem, a birtok igazgatása – meg a szerelmi ügyei – nagyon lefoglalták őt. Anyámat sokszor megalázta nemcsak jelenlétemben, hanem a napszámosok előtt is.

    – Sávos doktor eltűrte?

    Kálmán hosszan gondolkodott.

    – Anyám nem panaszkodott, uram. Ignác bácsinak sokáig nem jutottak a fülébe apám viselt dolgai, amikor pedig megtudta, mit tehetett? Kötve volt hozzá, mert apám a birtokból aranybányát varázsolt. Valójában akkor ismerte meg apám kicsapongásait, kettős életét, amikor az erdész agyonlőtte a szerencsétlent.

    – Apja nagyon szerette a nőket?

    – Igen, uram. De azt hiszem, a nők is szerették apámat.

    – S ön, fiatalember, hogy áll a nőkkel?

    Kálmán elvörösödött, zavart mosoly ült az arcára.

    – Félek tőlük, uram. Félek, hogy valami betegséget kapok.

    – Nyilvánosházban már járt, nemde?

    – Nem jártam, uram – mondta a fiú, és sötétbarna szemét Duncanre emelte. – Azt hiszem, sohasem fogom felkeresni az efféle helyeket. Idealista vagyok, a szerelemről kialakult véleményem van.

    – Nagyapja említette, hogy felvették az egyetemre.

    – Igen, uram. Magyar irodalom és történelem szakos tanár szeretnék lenni.

    – Szereti az irodalmat?

    – Azért akarok tanár lenni, uram, hogy másokkal is megszerettessem. A nácikat tulajdonképpen akkor gyűlöltem meg, amikor a könyveket égetni kezdték.

    – És most harcolni akar ellenük.

    – Minden vágyam az, uram.

    Duncan bólogatott, és halkan, megfontoltan azt mondta:

    – A nácik ellen három hete folyik a harc. Ez a harc, fiatalember, sokirányú. Nemcsak a levegőben, a tengereken és a szárazföldön harcolunk ellenük, hanem másutt is. Mi, akik ezt a harcot irányítjuk és szervezzük, nehéz helyzetben vagyunk. A nácik nemcsak halálgyárakat, koncentrációs táborokat építenek, hanem demagóg eszméket is gyártanak. Megzavarják az emberek fejét, megfertőzik a lelkeket. Nekünk tehát a nácik elleni harchoz nemcsak pilótákra, tengerészekre, tankistákra és lövészekre van szükségünk, hanem olyan katonákra is, akik a hátországban a szellem erejével küzdenek. Töltsön, fiatalember. – Megvárta, míg Kálmán teletöltötte a poharakat, aztán felemelte, átnézett az üvegen, és egy hajtásra kiitta. – A harcnak ez a formája természetesen veszélyesebb, bonyolultabb, sokrétűbb az előzőnél. Vállalkozna ilyen szolgálatra?

    – Boldogan, uram – mondta meggyőződéssel Kálmán.

    – Akkor is, ha a harcot odahaza kellene folytatnia?

    – Magyarországon?

    – Ott, fiatalember. Hiszen Magyarországot háborúba fogják sodorni a nácik, magának otthon kell harcolnia. – Rövid gondolkodás után folytatta. – Angliáért és a hazájáért.

    – Egyedül?

    – Esetleg egyedül, elszigetelten társaitól, ésszel és ügyességgel, adott esetben reménytelenül, mert nem várhat segítséget.

    – Vállalom, uram.

    Borsy Kálmán három nap múlva a Political Intelligence Department nevű titkos szervezet tagja lett. Harry Campbel néven vonult be a szervezet egyik dél-angliai kiképző táborába. Társai csehek, görögök, lengyelek, hollandok, magyarok, szerbek voltak. A hallgatók igazi nevét sem ismerte, nem is firtatta, csak a rossz angol kiejtésből sejtette, hogy ki milyen nemzetiségű lehet. A hat hónapos tanfolyamon sokoldalú kiképzést kaptak. Megismerkedtek a hírszerzés és a diverziós harc alapelveivel, a konspiráció kötelező szabályaival; a lélektani ismeretek mellett a különböző technikai tudnivalókkal – a rejtjelezéssel, a fényképezéssel, a rádiózással, az autóvezetéssel –, de nem hanyagolták el az ügyességi tantárgyakat sem, s mire a tanfolyam befejeződött, nemcsak kitűnően kezelték a kézifegyvereket, hanem a dzsúdóban is figyelemre méltó eredményeket értek el. Kálmán különösen ez utóbbi ismeretekben jeleskedett.

    A tanfolyam elvégzése után Duncan magához hívatta a fiút. Az irodában jó meleg volt, a cserépkályhában pattogott a tűz. Hellyel kínálta a fiút, s rövid bevezető után – melyben megdicsérte szorgalmáért – azt mondta:

    – Ön, fiatalember, mint Őfelsége és Nagy-Britannia felesküdött katonája, holnap visszatér Magyarországra.

    – Igenis, uram.

    – Tanuljon, képezze magát, élje megszokott életét.

    – Mi lesz a feladatom, uram?

    – Nézze meg ezt a fényképet. Tessék.

    Kálmán átvette a hatszor kilences nagyságú fényképet. A képről nagyapja mosolygott rá. A dolgozószobájában ült, az ablak mellett, jobb keze a karosszék támláján pihent, ujjai a faragott oroszlán koponyájára feszültek, bal keze az ölében nyugodott.

    – Nagyapám – mondta halkan.

    – Figyelje meg alaposan a részleteket. Olvassa el a képre írt sorokat is.

    – Unokámnak, szeretettel és büszkeséggel. London, 1939. február. Oliver – olvasta a fiú.

    – Talál valami szokatlant a szövegben? Kálmán sokáig fürkészte az írást.

    – Igen, uram – mondta. – A dátumot nagyapám a magyar helyesírás szerint írta.

    – Helyes, fiatalember. Figyeljen. Aki ezzel a képpel jelentkezik önnél, annak az utasításait gondolkodás nélkül végrehajtja. Parancsnoka, lehet, hogy csak évek múlva fog jelentkezni.

    – És addig mi lesz a feladatom, uram?

    – Betartja a törvényeket, és feltűnés nélkül él. Úgy, ahogy ezt tanulta. Beleszürkül a tömegbe, a hétköznapokba. Utasítás nélkül semmiféle politikai megmozdulásban vagy akcióban nem vehet részt.

    – Értem, uram – mondta Kálmán, és visszaadta a képet. – Mit tegyek, ha behívnak katonai szolgálatra?

    – Bevonul. Még valamit! A szolgálatot önként vállalta. Az árulást megtoroljuk.

    Kálmán felállt.

    – Nem fog csalódni bennem, uram.

    Amikor anyjától elbúcsúzott, az volt az érzése, hogy soha többé nem fogják látni egymást. Hosszan fürkészte anyja szomorú arcát, ráncokkal övezett szürke szemét, s szerette volna tudni, hogy anyja mire gondol.

    – Tudod – mondta hónapokkal később nagynénjének, Annabellának –, amikor anya rám emelte szemét, azt éreztem, nem bánja, hogy elhagyom őt. Akkor értettem meg, hogy anya sohasem szeretett engem. Csak tudnám, hogy miért?

    Az Előd utcai villa teraszán ültek. Annabella szeretettel nézte a fiút. Nyolc évvel volt idősebb csak Kálmánnál. Januárban töltötte be a huszonhetedik évét. Homokszín haja simán omlott a vállára. Ujjaival nyakláncát morzsolgatta.

    – Anyád furcsa nő – mondta halkan. – De hát anyád, és szeretned kell őt.

    – Ő miért nem szeret engem?

    – Az ég szerelmére, Kálmánka, ne gyötörd magad. Anyád szeret a maga módján. Keserű ember volt mindig. Hogy állsz a tanulmányaiddal?

    – Jövő héten vizsgázom, Annabella – mondta –, anyám helyett is szeretned kell, mert nagyon egyedül vagyok.

    – Csacsikám, hát én szeretlek. Miért érzed magad egyedül? – Kálmán a cigarettáját ütögette az ujjával, és azon tűnődött, hogyan magyarázza meg Annabellának érzését. – Kálmánka – hallotta az asszony meleg hangját –, ma este Káldyék nálunk vacsoráznak, szeretném, ha idehaza maradnál.

    A fiú felnevetett.

    – Még mindig nem mondtál le épületes tervedről…

    – Szeretném, ha Mariannal megismerkednél – szólt közbe az asszony. – Remek teremtés.

    – Akkor sem érdekel – szívott a cigarettájából, és utána nagy ívben elhajította. Felvonta szemöldökét, és hamiskásan Annabellára nézett. – Az asszonyoknál az öregedés legbiztosabb jele tudod, mi? – kérdezte, és választ sem várva folytatta: – Amikor házasságközvetítésre adják a fejüket.

    – Pedig meg fogod ismerni Mariant – mondta az asszony.

    – Soha. Hacsak nem csempészed be a hálószobámba. Sem rá, sem az apjára nem vagyok kíváncsi. Hány órára jönnek?

    – Hamarosan.

    Kálmán felállt, megcsókolta az asszony kezét, és elment hazulról. Később is kibújt a találkozás elől. Nem szerette az efféle összejöveteleket. Egy alkalommal meghallgatta Káldy előadását, és az alacsony növésű, gnómszerű professzor kellemetlen érzéseket ébresztett benne. Tulajdonképpen nem is emlékezett már a szavaira, az elsatnyult testet bámulta, a hosszú, majomszerű karokat, az alacsony, redőzött homlokát, sűrű, bozontos haját, melynek szálai szerteszét álltak. Azon gondolkodott, hogy Ignác bácsi miért szereti azt az embert, akit az egyetemen mindenki utál; Káldy goromba, szőrszálhasogató, tudálékos és szigorú volt a végtelenségig.

    Múltak a hónapok, és a megbízója nem jelentkezett. A háború egyre nagyobb méreteket öltött, hallotta, hogy Jugoszláviában, Görögországban fellángoltak a partizánharcok, szeretett volna már harcolni ő is, de várnia kellett. Néha arra gondolt, hogy elfeledkeztek róla, talán nem is számítanak rá, csak nagyapjára való tekintettel végeztették el a tanfolyamot vele.

    Negyvenegy nyarán – a huszadik évét már betöltötte – a többi egyetemistával együtt tényleges katonai szolgálatra hívták be. Azzal vigasztalta magát, hogy a három hónapos tartalékos kiképzést majd csak átvészeli valahogyan, nem olyan hosszú idő az, szeptemberre, mire az előadások megkezdődnek, már le is szerel, s ha jó eredménnyel végzi el a tanfolyamot, még hadapród őrmester is lehet.

    A bevonulás előtti napon Annabella ünnepi vacsorát rendezett a tiszteletére. Az asszony anyáskodása, aggódó szeretete meghatotta, figyelemmel hallgatta tanácsait. Ignác bácsi bólogatott, helyeselt, s Kálmánnak hirtelen az volt az érzése, hogy itt valami tévedés van. Annabella tulajdonképpen nem a felesége, hanem a lánya a negyvenegy éves orvosnak, az asszonyhoz ő illene, és nem Ignác. Elszégyellte magát, egy pillanatra lehajtotta a fejét, az üres tányért bámulta, aztán hirtelen felemelte a poharát, és mohón ivott. Ahogy felemelte a fejét, tekintete hálóján fennakadt az asszony arca, a vállára omló fényes, homokszín haj, a kékesszürke szem, a fiúnak melege lett. Döbbenten ismerte fel: szerelmes Annabellába, ezért nem érdekli őt az ismeretlen Marian, senki sem, ezért volt annyira nyugtalan mindig, ha úgy telt el valamelyik napja, hogy nem látta az asszonyt.

    Félszeg lett. Zavarát bevonulásával magyarázta. Gyűlöli az egyenruhát, az üres fejű tiszteket. A vacsora után Annabella megcsókolta őt, és visszavonult. Vágyódva nézett a távozó asszony után, s csak akkor eszmélt fel, amikor Ignác bácsi a vállára tette a kezét.

    – Gyere, fiú. A kávét majd behozzák a szobámba.

    Az orvos kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, szivarra gyújtott, megkérdezte, hogy miért nem ül le. Az ablaknál állt, háttal Sávosnak, s kibámult a kertbe, azt mondta, megfájdult a feje, jó a friss levegő; valójában nem mert nagybátyjára nézni, attól félt, hogy leolvassa arcáról az indulatait.

    Az orvos kiváló pszichológus volt, Kálmán tisztelte, és félt is tőle.

    – Ülj már le, fiú – mondta. – Zavar, ha valaki háttal áll nekem. Mellesleg udvariatlanság is.

    Mélyet lélegzett, megfordult, és leült az orvossal szemben. Gyorsan beszélni kezdett a hadseregről, hogy Sávos figyelmét lekösse.

    – Az a bosszantó – mondta –, hogy a hadseregben az igazság a csillagok számától függ. Hát nem marhaság ez? Ha egy ostoba tizedes azt mondja, hogy a fal hupikék, akkor helyeselned kell.

    Az orvos nevetett.

    – Hát helyeselj. A fal azért fehér marad.

    Sokáig beszélgettek. Sávos fura katonatörténeteket mesélt. Egy idő után úgy érezte, hogy idegfeszültsége feloldódott, az orvos nem vette észre felindultságát. Igaz, Ignác bácsin nehezen igazodik el az ember. Zseniálisan tudja fegyelmezni magát. Vajon szereti-e Annabellát? Az asszony boldognak, kiegyensúlyozottnak látszik. Amikor először megjelent Aldán, nem hitte volna, hogy az orvos feleségül veszi a fiatal lányt. Annabella szigorló orvos volt akkor. Sávosról azt mesélték, hogy nőgyűlölő, a kísérletein kívül semmi más nem érdekli.

    – Tudod, fiú – hallotta az orvos hangját –, a katonai szolgálat a gyarmatokon, a trópusokon nehéz. Tíz-tizenkétezer kilométerre az anyaországtól. Amikor Hongkongban jártam…

    – Nagyapával együtt voltál Hongkongban?

    – Harmincban, igen… Ott ismerkedtünk meg. Az öreget akkor Japán repülőgépipara érdekelte, néhány évre Hongkongban ütötte fel a tanyáját. Idd ki a kávédat, mert kihűl. Hongkong… Furcsa város, furcsa emberek. Az angol birodalom Japán elleni felderítő központja. A nemzetközi kalandorok gyülekezőhelye…

    – De mi történt Hongkongban? – kérdezte Kálmán, és hörpölt a langyos kávéból.

    – Behoztak a klinikára egy skót katonát. Az idegosztályt vezettem akkor. A távolság őrjítette meg. Az volt a rögeszméje, hogy soha nem kerülhet haza.

    – És meggyógyítottad?

    – Nem tudom, mi történt vele. Hazaküldtük őt Skóciába. Budapesten szolgálni gyerekjáték. Hat hét után hazajöhetsz. Majd megkérem Annabellát, hogy időnként látogasson meg.

    – Ugyan – mondta Kálmán, és röstelkedve nézett az orvosra.

    A közeli ferences templomban nyolc órát harangoztak.

    – Nagyapádnak megígértem, hogy vigyázni fogunk rád. Üdvözletét küldi.

    A fiatalember felkapta a fejét. – Mikor beszéltél vele?

    – Kéri, hogy ne felejtsd el – mondta az orvos. – És hogy emlékezz rá, ezt a fényképet küldi. – Tárcájából elővett egy hatszor kilences nagyságú képet, és átnyújtotta a fiatalembernek. Ugyanaz a felvétel volt, amelyet Duncan mutatott neki. Megdöbbent. Erre nem számított. Aztán, hogy megdöbbenését leplezze, vigyorogni kezdett.

    – Értelek, Ignác bácsi – mondta. – Parancsolj velem.

    II.

    Másnap reggel bevonult. Az eligazítást, amelyet Ignáctól kapott, gyerekesnek és ostobának tartotta. Nem így képzelte el a nácik elleni harcot. Mennyiben befolyásolja az a harctéri helyzetet, ha ő beszámol arról, hogy mit tanulnak a tisztiiskolában, ha átadja Ignácnak a magyar páncélosok műszaki adatait, ha megfigyeli a tiszteket és a legénységet? Semmit sem érnek ezek az adatok. A nácik vidáman törnek előre Moszkva felé, megszállva tartják Európát, készülnek az invázióra, lám, már a magyar csapatok is átlépték a szovjet határt, magyar gépek bombázzák az ukrán városokat, Ignác bácsi pedig bólogat szép, okos fejével, amikor ő arról beszél, hogy báró Temessy Félix vadállat, a tisztek tartanak tőle, mert rokona a vezérkar főnökének. Azt mesélik róla, hogy titkos tagja a Nyilaskeresztes Pártnak. És mennyire megörült, amikor Garczen Pál hadnagyról, a zászlóalj kémelhárító tisztjéről beszélt. Pedig szerinte a szőke, lányos képű hadnagy jelentéktelen figura.

    Már közeledett a leszerelés ideje, amikor érzéseit elmondta az orvosnak. A kertben ültek, a levegőben már érződött az ősz. Komolyabb feladatot szeretne kapni, mondta.

    Az orvos a kerti asztalnak támaszkodott. Beletúrt sűrű, őszülő hajába, izmos karját keresztbe fonta széles mellén.

    – Persze hogy többre is képes vagy, fiú – mondta. – De most ezt kell csinálnod. Neked is, nekem is. Ma még csak az alapokat rakjuk le. Mindennek eljön az ideje. Egyébként a munkád csak látszólag jelentéktelen.

    – Kedves vagy, Ignác bátyám, hogy vigasztalsz.

    – Nem vigasztallak én, fiú. Csak nyugalom. – Aztán arról kezdett beszélni, hogy a nácik elleni mozgalmat alaposan, körültekintően kell szervezni. Élet vagy halál kérdése múlik azon, hogy kit vonnak be a munkába. Az elhárítás is dolgozik, nyüzsögnek a provokátorok, az ellenállási mozgalomnak nincs még egységes vezérkara, s ebben a bonyolult helyzetben minden az emberek megfigyelésén áll vagy bukik. – Nem szeretem a kommunistákat – mondta –, lám, most mégis olyan szituáció jött létre, hogy együtt kell működnünk velük. Csakhogy ez nem könnyű, mert a kommunistákra vadásznak leginkább, s ha hozzájuk kötjük magunkat, a bukásba ránthatnak minket is. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a defenzív osztály viszonylag mélyen beépült közéjük. Mégis vállalnunk kell ezt a kockázatot, mert az esetleges fegyveres felkelésben elsősorban rájuk támaszkodhatunk. Sajnos harcra vállalkozó tömegeik csak nekik vannak. Még az egyetemen is ők a legerősebbek.

    Megnyugtatta Kálmánt, aztán elment. Káldy professzort látogatta meg, aki Szegedről néhány napra Pestre jött. A fiatalember eltávozáson volt, csak másnap reggel kellett visszamennie. Hátradőlt, szemét lehunyta, és élvezte a csendet, a meleg őszt, az estébe hajló alkonyt, a levegő fanyar illatát. A közelgő tanévre gondolt. Jövő nyárra kezében lesz a diplomája, beosztják valamelyik gimnáziumba. Elmosolyodott. Elképzelte, hogy a katedrán áll, történelemóra van, s magyarázni kellene a fiúknak, de nem tudja, hogy kezdjen hozzá.

    Álmodozásából arra riadt, hogy valami mászik a nyakán. Idegesen odacsapott, s a csattanással egy időben meghallotta Annabella jóízű nevetését. Hátrakapta a fejét. Az asszony mögötte állt, ujjai között egy fűszálat tartott, barna arcából elővillant fehér fogsora.

    – De elméláztál, kedvesem – mondta, és leült az egyik fonott karosszékbe. Vékony szálú, fehér gyapjúpulóver feszült a testén, rövid rakott szoknyája legyezőszerűen szétterült, haját ujjnyi széles fehér szalaggal kötötte hátra.

    – Szép vagy – mondta Kálmán, és zubbonya zsebéből elővette cigarettatárcáját. – Megkínálhatlak?

    Az asszony kivett egy cigarettát.

    – Tetszem? – kérdezte tréfásan.

    – Olyan szép vagy, akár egy diáklány. – Rágyújtottak.

    Annabella a fiú szeme közé fújta a füstöt.

    – Te meg olyan vagy, mint egy bölcs bagoly. A bajuszod pedig nagyon nem tetszik.

    – Nekem tetszik – mondta a fiú, és ujja hegyével végigsimította selymes bajuszát. – Másoknak is tetszik.

    – Ugyan – nevetett az asszony –, hiszen nem udvarolsz te senkinek.

    – Miből gondolod, hogy nem udvarolok?

    Annabella megigazította a szoknyáját, megvonta a vállát. Kálmán látta, hogy melle megrezdült. Nagyot nyelt.

    – Sohasem beszélsz a nőkről. Még nem láttalak lánnyal. Nem szeretsz senkit.

    A fiú talpa alatt megcsikordultak a kavicsok. – Nagyon meglepődnél, ha azt mondanám, hogy szerelmes vagyok?

    – Kálmánka…

    – Kérlek, ne Kálmánkázz, nem vagyok már gyerek.

    – Bocsánat, nem akartam megbántani a hadapród urat.

    – Alig vagy idősebb nálam – mondta rekedten. – És nem is látszik, hogy idősebb vagy.

    – Valóban szerelmes vagy? – Az asszony hangjában kíváncsiság érződött. Közelebb húzta a széket, kicsit előrehajolt. – Mesélj…

    – Mit meséljek?

    – Kibe vagy szerelmes? Szép, okos?

    – Azt hiszem, az. Nekem nagyon tetszik.

    – Mióta ismered?

    Kálmán elnézett az asszony feje mellett.

    – Gyerekkori szerelem.

    – Ő is szeret?

    – Nem tudom – mondta a fiú. – Erről még nem beszéltünk egymással.

    – Jaj, de gyáva vagy. Még meg sem csókoltad?

    – Még nem csókoltam meg.

    – Hát miféle szerelem ez?

    – Furcsa – mondta a fiú halkan. – Nem tudja, hogy szerelmes vagyok.

    – Hát miért nem mondod meg neki? – kérdezte az asszony, és elejtette a cigarettáját. Rátaposott.

    – Talán megharagudna rám.

    – Mondom, hogy csacsi vagy. Nincs olyan nő, aki azért megharagudna. Az efféle vallomásokat a nők bocsánatos bűnnek tartják.

    – Te is?

    – Én is asszony vagyok.

    – Nem haragudnál meg, ha valaki szerelmet vallana?

    – A látszat kedvéért rendreutasítanám az illetőt, de valójában örülnék, hogy a férjemen kívül másnak is tetszem.

    A fiú a kavicsokat rugdalta.

    – Kérdezhetek valamit? – Nem nézett fel, úgy várta az asszony válaszát.

    – Kérdezz.

    – Elképzelhetőnek tartod, hogy egy asszony, aki látszólag boldogan él a férjével, egy nála fiatalabb férfi szeretője legyen?

    – A szerelemben minden elképzelhető. Asszonyba vagy szerelmes?

    – Igen.

    – Es az asszonynak él a férje?

    – Persze hogy él. De én sejtem, hogy nem boldogok. Csak az az asszony gyáva, illetve nem is az, inkább tiszteli a konvenciókat… – Hirtelen felnézett, és megfogta Annabella kezét.

    – Ha te megszeretnél valakit, elválnál Ignác bácsitól?

    – Nem válnék el.

    – Megtagadnád az érzéseidet?

    Annabella hátradőlt, elgondolkozva azt mondta.

    – Nem tagadnám meg. Ha megszeretnék valakit, megtalálnám a módját, hogy az övé legyek. Más dolog a házasság, és megint más a szerelem.

    A fiú felemelte a fejét, és az asszony szemébe nézett.

    – Megcsaltad már Ignác bácsit?

    Kálmán látta az asszony zavarát. Annabella végigsimította fényes haját.

    – Nem gondolod, hogy túlságosan merész vagy?

    – Annabella – mondta csendesen a fiú –, én gyűlölöm az egyoldalú játékot. Ha tőlem őszinteséget vársz, kérlek, hogy te is őszintén beszélj velem.

    A fiú csendes hangja határozott volt.

    – Még nem csaltam meg – mondta –, de ha találkozni fogok valakivel, aki szeret, s akit én is szeretek, azt hiszem, az övé leszek. – Arcára lágy mosoly feszült. – Én azt a viszonyt nem fogom csalásnak tartani.

    Kálmán azon tűnődött, hogy bevallja-e szerelmét. Valahol az egyik kertben kutyák vonítottak, a völgyből felhallatszott a villamoskerekek csattogása. Úgy érezte, hogy ilyen alkalma talán soha többé nem adódik, nem szabad ellágyulnia. És mégsem szólt. Felzaklatva nézte az asszony barnára sült, izmos karját, a pulóveren átdomborodó mellét.

    – Miért hallgatsz? – kérdezte Annabella.

    – Mit mondjak?

    – Szívesen segítek. Nagyon szeretném, ha boldog lennél. A szerelmet, Kálmán, vállalni kell. Ha szereted őt, ne gyötörd magad, mondd meg neki, és vállald a következményeket.

    – Őszintén mondod?

    – Hát nem érzed?

    A fiú később sem tudta megmagyarázni bátorságát és vakmerőségét. Hirtelen mozdulattal átkarolta az asszonyt, és olyan szorosan ölelte magához, hogy Annabella tehetetlen volt. A száját kereste, de az asszony félrefordította a fejét. Némán viaskodtak.

    Amikor kibontakozott a fiú öleléséből, tenyerét a nyakára tette, oda, ahová Kálmán forró szája tapadt, melle hullámzott, és döbbenten nézett unokaöccse feldúlt arcába. Hosszú percekig ültek szótlanul, végül az asszony azt mondta:

    – Menjünk vacsorázni.

    Felálltak, és lassú léptekkel elindultak a kerti úton. Néhány lépés után az asszony a fiúba karolt. Kálmán teste remegett.

    – Te okos fiú vagy – mondta gyengéden. – Gondoltál arra, hogy mi vérrokonok vagyunk?

    – Tudom. De mit tegyek? Ez van. Lehet, hogy beteg vagyok.

    A kavicsok megcsikordultak a talpuk alatt.

    – Nem beteg vagy, hanem bolond.

    – Szeretlek.

    – Persze hogy szeretsz. Én is szeretlek, de ez nem szerelem.

    – Én nem a nagynénémet, hanem a nőt látom benned.

    – Ez azért van, mert gátlásaid vannak általában a nőkkel szemben – mondta az asszony. – Velem szemben nincs, mert megszoktad, hiszen évek óta egy fedél alatt élünk. Neked nem rám, hanem a nőre van szükséged. De én nem lehetek az a nő. Érted?

    A fiú megállt, szembefordult az asszonnyal.

    – De én tudom, hogy nem vagy boldog.

    – Ha történetesen igazad lenne – mondta az asszony –, akkor sem. Én nem lehetek a szeretőd. Nem lehetek, mert mint férfi nem érdekelsz – ennek oka a rokoni kapcsolat, nem pedig az, mintha nem volnál érdekes egyéniség. Az vagy, Kálmán, de én jobban szeretlek, mint gondolnád, és nem tehetlek tönkre. Ez a viszony végzetes lenne mindkettőnk számára.

    – Én vállalom.

    Az asszony megfogta a fiú kezét. Nagyon őszintén azt mondta:

    – Kálmán, ha egyszer én vallanék szerelmet neked, ha könyörögnék, hogy a tied akarok lenni, kötelességed lenne, hogy kijózaníts. Érted?

    – Nem értem.

    – Mert nem ismered Ignácot – mondta az asszony, és elfordult.

    Kálmán sokáig nem értette az asszony célzását. Később nagyon hálás volt Annabellának, aki nem haragudott rá, szinte betegként kezelte, türelmes és megértő volt, nem tért ki a beszélgetések elől, s minden igyekezete arra irányult, hogy megértesse Kálmánnal viszonyuk lehetetlenségét. A fiú sokat szenvedett, betegesen vágyódott az asszony után. Így telt el a tanév, s Kálmán tulajdonképpen akkor kezdett gyógyulni, amikor újból behívták katonának, s így távol került Annabellától. Zászlóalja a második hadsereg egyik kötelékeként a Don térségében harcolt, veszteségei súlyosak voltak, s a Budapesten felállított pótzászlóaljnál gyorsított ütemben képezték ki az újoncokat és a tartalékos tiszteket. Kálmán a tartalékos tiszti iskola első szakaszának a parancsnoka lett. Az iskola parancsnokának báró Temessy Félix századost nevezték ki, aki gyűlölte a tartalékosokat, méltóságán alulinak tartotta a velük való érintkezést. Büszke volt arisztokrata származására. Sápadt, sovány arca miatt a fiúk Halálképűnek csúfolták őt, bár ez a név nem illett rá, mert bajuszos halálfejet még senki sem látott, Temessy viszont tömött, fekete bajuszt viselt. A hathetes gyalogsági kiképzés gyorsan elröpült, s amikor megkezdődött az iskolai oktatás, Kálmán künnlakási engedélyt kapott. Feladata könnyűnek látszott, az embereket kellett figyelnie: kik a nácibarátok, s kik azok, akikre fegyveres felkelés esetén számítani lehet. Sávosnak rendszeresen beszámolt megfigyeléseiről.

    Negyvenhárom márciusában új szolgálatvezetőt kaptak vitéz Menyus Tihamér főtörzsőrmester személyében. Menyus öreg katona volt már, alacsony, vékonydongájú semmi kis emberke, akin talán nem is volt hús, csak ín és ideg, bőre, mintha rászáradt volna csontjára, összeaszott volt és bronzbarna. Valaki azt mondta, hogy Kockás Pierre-re hasonlít, s bár senki sem látta a legendás hírű idegenlégiós őrmestert, és így a hasonlatosságról nem győződhetett meg, ez a név időállónak bizonyult, és Menyusra ragadt, talán azért, mert vad volt és kegyetlen. Azt mesélték róla, hogy a Kémery-Nagy-féle partizánvadász különítménynél vitézkedett, s nevét félve emlegették az ukrán falvakban. Szívósságáról, vakmerő bátorságáról a kantin környékén legendák kaptak szárnyra, egyesek szerint e legendák kitalálója és terjesztője maga a főtörzsőrmester volt. Menyus gyűlölte a karpaszományos újoncokat, ha rájuk nézett hidegkék szemével, szinte megfagyott a közelében a levegő; ha megjelent a körletben, a csend úgy leülepedett, mint a tó fenekén az iszap, kevesen állták tekintetét, mert szemének nem volt fénye, csak furcsa, félelmet ébresztő tompa sugárzása. Kálmán gyerek volt, amikor apját agyonlőtte az erdész. Holttestét a cselédek hozták be a kastélyba, látni akarta. Nem félt. De ahogy a halott fénytelen, semmibe néző szemébe nézett, félt és iszonyodott. Ugyanilyen érzések lobbantak fel benne, ha tekintete Menyuséval találkozott. Szakaszában csak egy ember állta a főtörzsőrmester tekintetét, Dombai Sándor karpaszományos őrvezető. A magas növésű, karcsú fiú szülei munkások voltak Angyalföldön.

    – Apám a Lángban esztergályos – mondta Dombai az egyik beszélgetésük alkalmával. – A mutter szövőnő volt a Faktorban.

    – Testvérei vannak? – kérdezte Kálmán.

    – Három bátyám. Esztergályosok ők is. Azt mondták, tanuljak, legyek mérnök, ők összedobják a költségeket.

    – Miért nem iratkozott be az egyetemre? – kérdezte Kálmán.

    Dombai megvonta a vállát, fogai közül kiköpte a szétrágott gyufaszálat, és csodálkozva Kálmánra nézett.

    – Hadapród úr mikor végzett?

    – Az idén.

    – Hány olyan fiú kapta meg a diplomát, akinek az apja munkás?

    – Kettő. – Kálmán cigarettára gyújtott. – Értem magát, Dombai.

    – Az idősebb bátyám akkor bukott le, amikor az egyetemre jelentkeztem. Kiröhögtek.

    – Hol van most a bátyja?

    Dombai az olajozott padlódeszkát bámulta. Megsimogatta a füle aljáig érő oldalszakállát.

    – A pöttyösöknél.

    – Azok kik? – kérdezte érdeklődve Kálmán.

    – Hadapród úr nem tudja? Büntető zászlóalj. Politikai. Jogerősen elítélt fegyencekből állították össze.

    Szombat délután volt, a nyitott ablakokon meleg levegő ömlött be, s a katonák ingerülten acsarkodtak egymással, buta semmiségeken civódtak, sértő megjegyzéseket vagdostak egymás fejéhez, s mindezt azért, mert már a hatodik hete nem kaptak sem eltávozást, sem kimenőt. Kálmán a hazamenéshez készülődött, báró Temessy tiltó rendelkezése őt nem érintette. Bilgerijét fűzte, s csak fél füllel figyelte Dombai szavait, aki valamit magyarázott, amikor az ablaknál álló katonák egyike torkaszakadtából vigyázzt kiáltott. A teremben tartózkodók összekapták magukat. Mozdulatlanságukban volt valami dermesztő. Kálmán, ahogy végignézett a merev katonaarcokon, komikusnak találta mindezt, arra gondolt, hogy vajon az ő arca is olyan lárvaszerűen torz-e, mint a többieké. Felötlött benne, hogy meg kellene fordulnia, és jelentenie katonásan, előírásszerűen, s furcsának találta, hogy nem mozdul mégsem. Aztán hirtelen meghallotta Menyus rekedtes hangját.

    – Tovább! – Lábak dobbantak, halk zsongás suhant át a termen, akár a gyenge légáram a víz felületén, aztán csend lett újra, s amikor megfordult és Menyus bronzbarna arcába nézett, tudta, hogy megint toborozni fog. Önkéntes jelentkezőket a délutáni „szeánszra, s megint akadnak vállalkozók, akik jelentkezni fognak a zsidóverésre, mert haza akarnak menni, s a hétfő reggelig való kimaradás megéri azt a néhány órai „szórakozást a Dohány és a Síp utca környékén. Undor fogta el, s arra gondolt, hogy tulajdonképpen az emberiség megérett a pusztulásra. Miért van szükség olyan világra, ahol Temessy báró büntetlenül garázdálkodhat. Két hete kíváncsiságból civilbe öltözve végignézte a báró „flotta felvonulását. Hármas-négyes csoportokba verődve sétáltak az utcán, és provokálták a dolguk után siető vagy békésen sétáló zsidókat. Hévizy, az a nyomorult, aki most röhögő, pattanásos pofájával Menyushoz megy, egy öreg zsidónak ollóval levágta a pajeszát. Hévizyt persze az első alkalommal csúnyán „elkapja majd.

    – Diktálják a neveket – mondta Menyus. Kálmán Dombaira nézett, aki vállával az emeletes ágynak támaszkodva cigarettázott, és gyűlölettel nézte a főtörzsőrmestert. Nyolcan jelentkeztek. Kálmán megjegyezte a neveket. Hévizy Rudolf, Toma Péter, Kerekes Mihály, Bruksza Gergely, vitéz Romcsányi Ármin, Kodelka Hugó, Brigyó Ferenc, Hunta Frigyes.

    Menyus tompa fényű szemével végignézett a többieken. Tekintete megakadt Kocsis Gáspáron. A tömzsi, szeplős képű fiú zavartan Kálmánra sandított.

    – Maga, Kocsis fiam, nem jelentkezik?

    Kocsis Gáspár, a szakasz mókamestere kihúzta magát, és sűrűn pislogva mondta:

    – Alázatosan jelentem, megy a hasam.

    A katonák röhögtek.

    – Akkor, fiam, ápolgassa csak a seggét. S maga, Dombai? Remélem, a maga hasa nem átjáróház? Jelentkezik?

    Dombai markába rejtette cigarettáját, s unott hangon, Menyus szemébe nézve azt mondta.

    – Alázatosan jelentem, az ilyen melóra csak az vállalkozik, akinek az anyukája hastáncos volt a jokohamai teaházban.

    Menyus összevonta szemét. Előrelépett. Aztán a hangosan röhögő Hévizyre nézett, akit egyébként ő sem kedvelt.

    – Mi volt Hévizy anyukája? – kérdezte. Dombai már szólásra nyitotta száját, amikor Kálmán keményen kiáltott.

    – Dombai, hozzám! – Mindig az utolsó parancs az érvényes, s a fiú a hadapród elé állt, előírásosan jelentkezett. – Száz feküdj! – parancsolta Kálmán. – Majd én megtanítom magát.

    – Helyes, hadapród úr. Nagyon helyes – mondta Menyus. – Figyeljenek, emberek. Akik feliratkoztak, azok egy óra múlva kimenőöltözetben a zászlóalj írnokánál jelentkeznek.

    Menyus távozott, s a fiúk röhögve nézték Dombai magánszámát. Legízesebben most is a pattanásos arcú Hévizy hahotázott. Valaki megkérdezte:

    – Hévizy, mi volt az anyukád?

    – Hastáncos Jokohamában – felelte a tömegből egy mély hang. S ekkor a tömzsi Kocsis Gáspár ártatlan arccal, a mindent tudni akarás vágyával a szemében azt kérdezte:

    – Hadapród úr, kérem, mi az a teaház?

    Felcsattant a röhögés. Kálmán azonnal megértette Kocsis Gáspár ravaszságát.

    – Bordélyház, Kocsis.

    A tömzsi fiú elcsodálkozott.

    – Tényleg? – mondta elhúzva a hangokat. – Akkor Hévizy anyukája kurva volt?

    – Ezt tőle kérdezd meg, Kocsis – mondta Kálmán. Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert a pattanásos képű a fiúra vetette magát. Kálmán vigyázzt vezényelt. Dombai is abbahagyta a magánszámát. A hadapród Hévizyhez lépett.

    – Mit képzel maga, Hévizy? Bordélyházban van? Kezet emel a harcostársára?

    – Alázatosan jelentem, az anyám…

    – Kérdeztem magát? De kényes lett egyszerre, Hévizy. Gyáva fickó maga. Majd elválik hamarosan, hogy a fronton is olyan vitézül hadakozik-e, mint a hetvenéves aggastyánokkal a Síp utcában. Tűnjön el, maga tetű, látni sem bírom. Az ollóját nehogy otthon felejtse. És este anyukájának meg kedves menyasszonyának számoljon be a Dohány utcai vitézkedéséről. Lépjen le!

    Kálmán legszívesebben leköpte volna a pattanásos arcút, de fegyelmezte magát. Tudta, hogy az eseményeket jelenteni fogják Temessy bárónak, de nem sokat törődött vele. Magát nem féltette, de Dombaiért aggódott, aki nem egykönnyen adja be a derekát, szinte keresi a veszélyt, közönyös, nem akar kitűnni, nem érdekli őt a szolgálat, az előléptetés, a karpaszomány, a tartalékos tiszti rang. Persze Kálmán azt nem sejtette, hogy Dombai apja megmagyarázta a fiának, hogy egy angyalföldi munkásfiú számára nem nagy dicsőség a tartalékos tiszti rendfokozat. Különösen akkor nem, amikor annak a munkásfiúnak a bátyja politikai rabként aknát szed a fronton. Sanyi megvigasztalta az öreg esztergályost, és azt mondta:

    – Nyugi, faterkám, akar a fene tiszt lenni.

    Kálmán szorongása nem volt alaptalan. Néhány nap múlva, amikor Temessy báró volt a laktanya ügyeletes tisztje, megtörtént a baj. A katonák felkészültek Temessy látogatására, különös gonddal készítették el az „éjszakai szobarendet". Kálmán, aki zászlóalj ügyeletes tiszt volt, előzőleg ellenőrzést tartott, rendben talált mindent, de tudta, hogy ez semmit sem jelent, mert Temessy, ha akar, bármit kifogásolhat, neki lesz igaza. Temessy azonban semmit sem kifogásolt. Nem értették. Csak nem beteg? A fiúk szoborrá merevedve álltak az ágyak előtt, még lélegzeni sem nagyon mertek, csak az sóhajtott fel hangtalanul és boldogan, aki már túljutott a szemlén. Úgy látszik – gondolta Kálmán –, a bárónak ma jó napja van. Már reménykedett, hogy baj nélkül megússzák az ellenőrzést, amikor Temessy megállt Dombai előtt. Sanyi félmeztelenül állt. A báró bal kezét kardja markolatán nyugtatta, jobb kezével a derékszíját fogta. Tetőtől talpig végignézte a fiút, mint a műértő a kiállított szobrot, aztán furcsa fintort vágott, ami a műértőnél azt jelzi, hogy valami nem tetszik neki.

    Elővette aranytárcáját, kivett belőle egy aranyszopókás cigarettát. Kálmán szolgálatkészen tüzet adott neki.

    – Köszönöm, Borsy – mondta a százados, és kettőt-hármat szippantott a cigarettából. Az udvaron az ezredkürtös a „Lefúvást" cifrázta. Sándor izmos mellkasa alig észrevehetően hullámzott.

    – Hol van a hajója? – kérdezte halk, kicsit bánatos hangon Temessy.

    Kálmán kicsit hülyén nézett a báróra, Dombait is meglepte a furcsa kérdés, mert szempillája megrebbent.

    – Alázatosan jelentem, nincsen hajóm.

    Temessy megsimogatta tömött bajuszát.

    – Maga nem hajóskapitány?

    – Alázatosan jelentem, nem vagyok az.

    – Zsidó?

    Kálmán úgy látta, hogy a fiú szemében furcsa fény lobban. Tudta, mit jelent ez, Sanyi elfogadja a kihívást.

    – Alázatosan jelentem, felekezet nélküli vagyok.

    Valaki az ajtó közelében felszisszent, de Temessy nem vett tudomást a szisszenésről, szemével fogva tartotta a fiút.

    – Az apja zsidó? – kérdezte nyugodtan, és aprózva eregette bajusza alól a füstöt, mintha játszana.

    – Alázatosan jelentem: ő is felekezet nélküli.

    Kálmán jelt akart adni a fiúnak, hogy hagyja abba a vagánykodást, már felemelte a kezét, amikor Temessy szomorú arccal hozzá fordult.

    – Maga érti ezt, Borsy?

    Kálmán kihúzta magát.

    – Százados úr, alázatosan jelentem, nem értem, hogy mit kellene értenem.

    Temessy mutatóujja hegyével felborzolta szemöldökét.

    – Ez az ember nem hajóskapitány és nem zsidó. Hát nem érdekes? Mit gondol, Borsy, akkor miért viseli azt az undorító pajeszt?

    Kálmán a fiúra nézett, aztán a báróra.

    – Alázatosan jelentem, nem tudom.

    – Furcsa – mondta a báró, és Sanyihoz fordult, de szavait még Kálmánhoz intézte. – Talán ő megmagyarázza?

    – Alázatosan jelentem, megnövesztettem.

    – De miért?

    – Valaki megkért rá.

    – Csak nem a babája?

    – Alázatosan jelentem, a szeretőm.

    Temessy atyáskodva megcsóválta a fejét, mintha azt mondta volna magában: ejnye, ejnye. Aztán hangosan:

    – Miféle nőcske az, akinek ilyen hülye kívánsága van? – Kuncogott. S hogy Sándor nem válaszolt, kedélyesen megismételte: – He, miféle nőcske az? – Halk, elfojtott neszek lazították a csendet, a báró láthatóan élvezte a Dombai zavarát, mert erélyesebben kérdezte: – No, miféle nőcske?

    – Alázatosan jelentem, egy bárónő – mondta Dombai elszántan. Megdermedt a csend, Kocsis Gáspárból vinnyogva szakadt ki az elfojtott nevetés, Temessy odasandított, a tömzsi katona lenyelte vinnyogását, csak arcán látszott, hogy fulladozik.

    – Egy bárónő? – kérdezte Temessy. Ujjaival a kard markolatán dobolt.

    – Alázatosan jelentem, bárónő.

    – És mit mondott az a bárónő?

    – Alázatosan jelentem, azt mondta, ha megnövesztem az oldalszakállamat, arisztokrata formám lesz.

    Kálmán úgy érezte, hogy a nevetés ott hullámzik a fejük felett, hangtalanul, sértőn, és tudta, a bárónak tennie kell valamit, mert csak győztesként hagyhatja el a körletet, elégtételt kell kapnia, s nyilván most azon tűnődik, hogy hogyan vegyen elégtételt. Hangot váltott.

    – Hogy hívják a szeretőjét?

    – Alázatosan jelentem, egy úriember nem adja ki a szeretőjét. Még akkor sem, ha az bárónő.

    – Hétfőn reggel kopaszra nyírva kihallgatáson jelentkezik. Addig gondolkodjék a bárónő nevén.

    Dombai végül is harminc nap laktanyafogsággal megváltotta átmenetileg a nyugalmát. Ahogy múltak a hónapok, Kálmán egyre jobban összemelegedett a fiúval, megismerte menyasszonyát, Margitot is. Dombai együtt élt a katonákkal, bizalmas viszonyban volt velük, megfigyelései értékesek voltak, persze azt nem sejthette, hogy miért érdekli a hadapródot a bajtársai magánélete. Arra gondolt, hogy ez a fokozott érdeklődés a szakaszparancsnoki feladatok egyike. Szerette Kálmánt, megbízott benne, s a hadapród ezt a bizalmat azzal viszonozta, hogy tegeződött vele, s ha úgy adódott, a szombat estét vagy a vasárnapot együtt töltötték. Hónapok múlva már sejtette, hogy Dombai kommunista. Sávosnak beszámolt megfigyeléséről, az orvos azt mondta, lehetséges, de azért legyen óvatos. Esemény nélkül teltek el a nyári hónapok, a tiszti iskola első évfolyama befejeződött; Dombait nem léptették elő, a többiek hadapródok lettek, Kálmán pedig zászlós. Sanyi melegen gratulált, de akkor már értették egymást szavak nélkül is, tudták jól, hogy a gratuláció a többieknek szól, akik körülállták az újdonsült zászlóst. Kálmán sört hozatott a kantinból, meg pogácsát, és ittak.

    Az egyik nyár végi vasárnap délelőtt Sávos főorvos hosszan beszélgetett a fiúval. Annabella a közeli teniszpályán játszott, hallották vidám nevetését. Az orvos a megváltozott fronthelyzetet ismertette halkan, szenvedély nélkül, mintha csak az időjárásról beszélne. A házmesterlakásban üvöltött a rádió, Karádi Katalin búgta éppen a Valahol Oroszországban című mélabús dalt. Néhány pillanatig hallgatták, aztán a főorvos felállt, és a terasz vaskorlátjához ment.

    – Lugosi!

    A házmester pufók arca, kövérkés alakja megjelent az ajtóban, szája szélén sörhab foszladozott, letörölte keze fejével.

    – Parancsoljon, főorvos uram.

    – Ne üvöltéssé azt a rádiót.

    – Igenis, főorvos uram. – Odabenn valaki kikapcsolta a készüléket, hirtelen csend lett, csak Annabella távoli nevetése hallatszott. Sávos felitatta zsebkendőjével a gyöngyöző verejtéket a homlokáról.

    – Bele vannak bolondulva ezekbe a dalokba.

    – Ezt hallják reggeltől estig – mondta Kálmán. Kigombolta ingét. – Szörnyű ez a hőség. Nem mennénk inkább a szobádba?

    A főorvos szobájában hűvös volt. Forró teát ittak, Sávos azt mondta, hogy a melegben a forró ital hűsít legjobban. Kálmán legszívesebben a Dunára ment volna, már sajnálta, hogy otthon maradt.

    Hirtelen Dombai jutott az eszébe, aki a laktanyában van, Temessy harminc nap laktanyafogságra fenyítette. Valószínűleg kártyáznak megint. Sávos halkan beszélt az ellenállási mozgalom szervezési nehézségeiről. Tavaly májustól őszig több mint hatszáz kommunistát tartóztattak le, jószerint rendőrkézre került minden kommunista, csak azokat nem fogták le, akik illegalitásban éltek vagy megszakadt a kapcsolatuk a párttal. Kálmán csak fél füllel figyelt, gondolatai csapongtak. Képtelen volt koncentrálni, hol Annabellán jártak gondolatai, hol pedig Dombain, aztán felötlött benne, hogy hülyeség az egész ellenállási hókuszpókusz, csak fecsegnek a hűs szobában, forró teát szürcsölnek, és lényegében semmit sem csinálnak. Ennél okosabb lenne most a Dunában hűsölni, vagy Annabellával teniszezni. Egy évvel ezelőtt vonult be, azóta hetenként hűségesen beszámol Ignácnak megfigyeléseiről, aki helyeslően bólogat, néha azt mondja, nagyszerű, remek, és semmi sem történik. De hát vigasztalhatja magát azzal, hogy ő az angol Titkos Hadsereg tagja, aki „csodálatosan harcol a győzelemért. Eszébe jutott Duncan. „A harcnak ez a formája természetesen veszélyesebb, bonyolultabb, sokrétűbb az előzőnél. Vállalkozna ilyen szolgálatra?

    Gúnyosan elmosolyodott.

    – Nevetségesnek találod szavaimat? – hallotta a főorvos hangját.

    Hörpölt a forró teából.

    – Bocsáss meg, Ignác bácsi – mondta őszintén –, én nagyon nevetségesnek találom ezt az egész micsodát. – Aztán elmondta véleményét, s arra számított, hogy a főorvos megsértődik. Sávos azonban nem haragudott meg, azt mondta, sok mindenben igaza van. De erről nem ők tehetnek.

    – Egyre azonban barátian figyelmeztetlek, fiú.

    – Parancsolj.

    – Ne légy türelmetlen. A mi szolgálatunkban a türelmetlenség életveszélyes.

    – Harcolni akarok.

    – Eljön annak is az ideje. Azt tudod, hogy Menyus Tihamért, Temessy bárót és néhány páncélostisztet Németországba küldenek kiképzésre?

    – Mikor?

    – Ezt, ha jól dolgoznál, tudnod kéne. Szeptember elsején indulnak.

    – Te honnan tudod? – kérdezte Kálmán, és szégyellte magát.

    – A Honvédelmi Minisztériumból. A németek a legújabb harckocsik kezelésére képezik ki a társaságot. Be kell szervezned Menyust. Ő látszik a legkönnyebben megközelíthetőnek.

    Kálmán napokig tűnődött, hogyan kezdjen a feladat végrehajtásához. Csak most látta, hogy igaza van Duncannek, ez a feladat veszélyesebb, mint fél liter rummal rohamra indulni. Egyik nap a zászlóaljirodán Menyus félrehívta őt, és bizalmasan közölte vele, hogy értesülése szerint a szakaszában egyesek „nagy pénzekben" kártyáznak, neki mint szolgálatvezetőnek kötelessége ezt a zászlós úr tudomására hozni. Kálmán tudta, hogy Menyus Dombaiékról beszél. Figyelmeztette Sanyit, hogy legyenek óvatosak, mert a törzsőrmester leselkedik utánuk, ha tetten éri őket, nem ússzák meg a hadbírósági tárgyalást. Dombai elhúzta a száját, és azt mondta, inkább a Margit körútra megy, mint a frontra.

    – Azért csak légy óvatos.

    Egyik délután Gaál hadnaggyal a kiképzési terveket egyeztették, amikor belépett Menyus, hogy az eltávozási engedélyeket aláírassa. Kálmán szerette és becsülte a fiatal, álmodozó szemű hadnagyot, aki tavaly végezte el a Ludovikát – mert művelt, szerény volt, s mint egyszer elmondotta, apja kedvéért választotta a katonai pályát, szíve szerint a bölcsészkarra iratkozott volna be annak idején.

    – Mi újság, Menyus? – kérdezte Gaál, és átvette az aláírnivalókat. Menyus elvigyorította összeszáradt arcát.

    – Három hét múlva utazom, alázatosan jelentem.

    – Hány hónapra mennek? Háromra?

    – Három hónapra, hadnagy úr.

    Gaál gépiesen írta a nevét az engedélyekre.

    – S mi lesz addig az ügetővel?

    Menyus zavartan Kálmánra sandított, mintha feszélyezné őt a zászlós jelenléte.

    – Már nem járok az ügetőre.

    Gaál kedvesen felnevetett.

    – Ne szédítsük egymást, Tihamér bátyó. Nem én vagyok az ezredes úr.

    Kálmánra emelte világoskék szemét. – Ha megbízható tippekre van szükséged, kérlek, bizalommal fordulj az én öreg mesteremhez. Egyébként Tihamér bátyó tanított lovagolni.

    – De tud is a hadnagy úr – mondta némi dicsekvéssel Menyus. – Kedves papája, a tábornok úr azt mondta: Te, Menyus, jól betörted azt a fiút.

    – Mást is mondott magának az apám, Tihamér bátyó – nevetett a hadnagy.

    – Mondott, de, alázatosan jelentem, az ezredes úr tévesen informálta a tábornok urat. Az igaz, hogy kártyázom, de nem a laktanyában és nem pénzben.

    Amikor Menyus eltávozott, Gaál mosolyogva nézett utána, aztán váratlanul azt mondta:

    – Furcsa teremtés. Kemény, mint a gránitkő, de a kártya tönkreteszi őt. Már régen alhadnagynak kellene lennie, csak mindig csinál valami butaságot. Szerencséje, hogy apám szereti őt. Tizenkilencben édesapám különítményében szolgált.

    – Milyen különítményben? – kérdezte Kálmán.

    – A Britanniásoknál. Ott tüntette ki magát, azért kapta a vitézségi érmet.

    – És kártyázik?

    – Mint az ördög. Tudod, az ilyen törpe napóleonok a hatalom szerelmesei. Győzni, győzni, első lenni mindenben, lovaglásban, a harcban, a kártyában, érezni a csodálatot, a hatalmat… Az ezredes úr gyűlöli őt. Ellenezte a kiküldését, végül is édesapám intézte el. A tanfolyam elvégzése után esedékes az alhadnagyi előléptetése. Csak ne lenne annyira hiú ember… – Gaál cigarettára gyújtott, megkínálta Kálmánt is. – Pedig kár érte. Nemrégiben, amikor a fegyelmi ügye volt, azt mondtam neki: Tihamér bácsi, gondolja meg. Ha magát kivágják a hadseregből, megszűnik létezni mint ember. Maga csak az egyenruhában valaki. Ha civilbe öltöztetik, röhögnek magán, jelentéktelen paránnyá süllyed, észre sem veszik, senkinek sem kell. Mihez kezd? Még portásnak sem veszik fel. Szakmája nincs, semmihez nem ért, elmehet utcaseprőnek lócitromot pofozni, vagy a cirkuszba cukorkaárusnak. De a volt katonái a civil Menyust leköpik ám, mert maga, Tihamér bácsi, kemény katona, a kemény katonákat pedig gyűlölik.

    Amíg Gaál magyarázott, Kálmánban lassan kialakult egy terv. Arra gondolt, hogy Menyus nyilván azért akarja leleplezni a kártyásokat, mert bizonyítani akar az ezredesnek; ő már nem kártyás, szakított ezzel a szenvedéllyel. Kálmán mosolygott magában.

    Másnap az udvari telefonfülkéből felhívta Menyust, és elváltoztatott hangon közölte vele, hogy Schneller hadapród szobájában kártyacsata folyik. Azzal visszament a századirodába, és várta a fejleményeket. Egyedül volt, az írnokot leküldte a kantinba sörért. Dúdolgatott magában, majd a nyitott ablakhoz állt, és kinézett a hátsó udvarra, ahol a harckocsigarázsok árnyékában katonák hűsöltek. Az olajos betonudvar felett vibrált a meleg levegő. Egyszer csak észrevette Menyust. A szerelőműhelyből jött ki, nyomában egy létrát cipelő katona sietett. Átvágtak az udvaron, és a gesztenyefák árnyékában a gazdasági épület felé settenkedtek. Menyus időnként felemelte a kezét, mintha csendre intené a létrát cipelő katonát. Kálmán alig tudta visszatartani a nevetését. Mulatott Menyus ravaszságán, de azért némi szorongással latolgatta, mi lesz, ha elszámította magát. Schneller hadapród a gazdasági hivatal magasföldszinti irodájában dolgozott. Menyus biztosra ment, tudta, hogy zárt ajtók mögött kártyáznak, tehát hiába kopogtat, csak akkor fognak ajtót nyitni, ha már a „bűnjeleket eltüntették. Egyébként Kálmánnak igaza volt, amikor felállította hipotézisét, a főtörzsőrmester valóban érdemeket akart szerezni. Legutóbb ugyanis Vagyóczky ezredes azt mondta: „Magának, Menyus úr, már csak akkor hiszek, ha a kártyás haverjait a fülüknél fogva vezeti hozzám. Azt pedig maga nem teszi meg soha, mert a sipisták összetartanak. Az ezredes nem véletlenül hadakozott a kártyások ellen, az utóbbi hónapban nagyon elszaporodtak a bajtársi lopások, a veszekedések, a vezérkari főnök II. osztályának bizalmas jelentése megállapította, hogy a hadseregben tapasztalható züllés egyik oka a tiltott szerencsejátékok nagyarányú elharapódzása. „Az egységparancsnokoknak kötelességük a harcosok hazafias, harci szellemének fejlesztése, ezért erélyesen lépjenek fel a harci szellemet és bajtársi egységet romboló szerencsejátékok űzői ellen, az idevonatkozó rendelkezések értelmében a hadbírósági eljárást indítsák meg ellenük."

    Menyus a létrát óvatosan a falnak támasztotta, aztán macskaügyesen, mint a régi idők várostromló janicsárja, felkúszott a létrán, egy pillanatra megállt a párkányon, diadalmasan vigyázz!-t kiáltott, és egy ugrással a szobában termett. Jól számított, Dombaiék a parancsot hallván ösztönösen vigyázzba merevedtek.

    Amikor pedig észbe kaptak, már késő volt.

    Menyus nem mondta, hogy „tovább, komoly ábrázattal állt a szoba közepén, és tompa fényű szemével végignézte a „lebukottakat. Schneller hadapród zsírpárnás arca fénylett az izzadságtól, feltűrt ingujjából kilógott szeplős, vastag karja, szempillája meg-megrezzent. Dombai félmeztelenül állt, köteges izmain bronzbarnára sült a bőr, ujjai közül két kártyalap kandikált ki; Kocsis Gáspár idegességében vigyorgott, és olyan ártatlan képet vágott, mintha háromig nem tudna számolni. A hosszú termetű Kahóknak az ádámcsutkája szánkázott fel s alá. Az asztal közepén „trónolt" a bank. Tízpengősök és fémpénzek, több mint háromszázötven pengő. Menyus megbűvölten bámulta a pénzt, aztán tekintete az asztalon heverő kártyacsomagra siklott.

    – Mi ez? – kérdezte bal szemöldökét felvonva. A fiúk hallgattak. – Feleljen, maga felekezet nélküli lator. Maga, Dombai…

    Sanyi megszívta az orrát.

    – Alázatosan jelentem, a hadapród úrnak kártyát vetettem.

    Menyusnak elakadt a lélegzete. Dombai pimaszsága felháborító volt. Levegő után kapkodott, a fejében nyomást érzett, Sanyi pedig csak bámult rá közönyösen, unottan. A főtörzsőrmesterből hörgő hang tört elő.

    – Mit csinált, maga pipamocsok?

    – Kártyát vetettem. Értek hozzá. Volt egy cigánylány szeretőm, attól tanultam.

    – Megjósolta – mondta halkan Schneller –, hogy a feleségem ikreket fog szülni. Hármas ikreket.

    Menyus a gutaütéstől félt. Nyelt, fegyelmezte magát. Tréfálnak vele ezek a szarháziak.

    – Hadapród úr – mondta hangot váltva. – Hívja ide Borsy zászlós urat. Ott a telefon. És nyissa ki az ajtót – szólt utána.

    Kálmán némi lelkiismeret-furdalással lépett a szobába. Meghallgatta a főtörzsőrmester jelentését.

    – Ez a tetű – mutatott Dombaira – ráadásul még pimaszkodik is.

    – Mit csinált már megint, Dombai? – kérdezte Kálmán keményen.

    – Csak jelentettem a főtörzsőrmester úrnak, hogy nem huszonegyeztem, hanem a hadapród úrnak kártyát vetettem. – Kálmán majdnem felröhögött. – Alázatosan jelentem, én nem is tudok huszonegyezni.

    – Fantasztikus! – mondta Menyus. – És az mi ott? – A bankra mutatott.

    – Pénz – jelentette pislogva Kocsis Gáspár.

    – De miért van az ott, marhakatona? – üvöltött Menyus.

    Kocsis a zászlósra pislogott, aztán a főtörzsőrmesterre.

    – Alázatosan jelentem…

    – Ne jelentsen maga semmit – vágott közbe Kálmán. – Menjenek a körletbe, és a további parancsig ne mozduljanak onnan. Végeztem. A pénzt és a kártyát hagyják az asztalon. Lelépni!

    Amikor magukra maradtak, Kálmán megcsóválta a fejét, és az asztalra ült.

    – Hallatlan – mondta.

    – De elkaptam őket. Azonnal fel kell venni a tényvázlatot. Hadbíróság elé állnak az ürgék.

    Kálmán a kezébe vette a kártyacsomagot, és mint a bűvészek, „harmonikázott" a lapokkal, miközben azt mondta:

    – És ha igaz, hogy Dombai nem tud huszonegyezni?

    Menyus nevetett.

    – Maga elhiszi ezt, zászlós úr?

    – Miért ne hinném – mondta Kálmán, és tovább pergette a lapokat. – A huszonegy nem kártyajáték, művészet. Sokan ismerik, de kevesen tudják játszani.

    – Maga tud játszani, zászlós úr? – kérdezte érdeklődve Menyus, és szinte megbűvölve nézte a lapokat.

    Kálmán unott arccal válaszolt.

    – Valamikor verhetetlen voltam. Szeretek játszani, de akárkivel nem ülök asztalhoz. Nem játszom filléres alapon. S hol van ma bátor ember, aki mer kockáztatni? – Nyugodtan beszélt, ördögi ügyességgel keverte a

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1