Valló Bonifác történetei

HEGEDÜS GÉZA

VALLÓ BONIFÁC TÖRTÉNETEI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó

Budapest, 1972

Korrektor: Török Tünde

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-268-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

VALLÓ BONIFÁCRÓL

avagy: a tárcanovella esztétikája

Valló Bonifác csevegő ember. Civil foglalkozását tekintve a jogtudományok tanára egy felsőfokú közgazdasági iskolában. Magánéletében az a fajta ember, akiről a sírfeliratokat fogalmazzák: jó férj, derék családapa, többszörösen kitüntetett munkaerő, megbízható barát és munkatárs. Ifjúkorában szinte gyűjtötte a diplomákat, mert ismeretéhségét alig tudta kielégíteni: jogtudományi doktorátus mellett van történelemtanári diplomája, hites könyvvizsgáló oklevele, és felszabadult könyvkötő segéd. Magánszenvedélye, hogy az antikváriumokban vásárolt könyveket maga köti be stílszerű és korhű bőr-, félbőr-, vászon- vagy modern műanyag kötésekbe. Háromszobás lakásának egyik szobája olyan látványos könyvtár, amelynek az ismerősök csodájára járnak. Valló Bonifác itt érzi magát a legjobban. Itt van óriási méretű, nyilván még nagyszülők nemzedékéből származó karosszéke – mellette a kovácsoltvas állólámpával –, ahol napi három óráját leolvassa. Minden délután öttől nyolcig olvas. Könyvek között élni: ez a szenvedélye. Személyes viszonya van minden egyes könyvvel. Ami pénzt fixfizetésén kívül keres jogelméleti tanulmányok írásával vagy történelmi ismeretterjesztő előadások tartásával, azt javarészt könyvekre költi, különösen azóta, hogy gyermekei megnősültek – férjhez mentek, és ő, mint szerelmes házasságuk kezdetén, kettesben él a feleségével.

Mértékletes ember, étellel-itallal módjával él, szereti a feketekávét, de ha nincs, nem hiányzik. Csak a pipát nem szívesen nélkülözné. Egyszer egy orvos azt mondta neki, hogy húsz évvel meghosszabbíthatja az életét, ha lemond a pipáról, mire ő így válaszolt:

– De én nem vagyok hajlandó pipa nélkül húsz évig élni.

Esténként elég gyakran jár feleségével baráti társaságokba. Náluk is úgy hetenként egyszer este két-három házaspár ott ül vacsora után. Csevegő emberek. Akárcsak Valló Bonifác, ezek is szeretnek beszélgetni mindenféléről. De széles körben az a közvélemény, hogy Valló Bonifác a legjobb csevegő, különösen, ha saját emlékeiről beszél. Mint mindenki, akinek ifjúsága a két világháború közt telt el, majd fiatal férfiként átvészelte a háborút, és az azóta eltelt negyedszázadban benne élt a közösségi életben, ő is nagyon sok mindent átélt. De az a véleménye, hogy nem az az érdekes, mit él át az ember, hanem az, hogy ki éli át. Érdekes embernek érdekes ugyanaz az élmény, ami unalmas embernek unalmas. Neki minden érdekes és minden jellemző valamire. Szereti is figyelni a világot, az embereket, a helyzeteket. Itthon és külföldön. Mert közben lelkes utazó is. Ha teheti, rövid időre elutazik valahová külföldre. És mivel több nyelven is beszél, elég gyakran osztják be különböző hivatalos küldöttségekbe. Tehát világlátott embernek is mondható. És szeret érdekesen beszélni külföldi tapasztalatairól is. Sokaknak volt már az a véleménye, hogy Valló Bonifác tulajdonképpen író, csak éppen nem írja le, hanem elcsevegi műveit.

Ezért jutott az eszébe egy napilap szerkesztőjének, hogy esti beszélgetés közben megkérdezze:

– Nem volna kedved tárcanovellát írni? Nekünk szükségünk van három-négy gépelt oldalnyi terjedelmű történetekre. Az olvasók kedvelik. Valamikor klasszikus műfaja volt újságjainknak. De mostanában az írók mintha leszoktak volna róla. Pontosan olyan röviden összefogott történetek kellenének nekünk, mint amilyeneket te szoktál rögtönözni. Nem tudsz ilyeneket írni?

Valló Bonifác elgondolkodva rágta a pipáját, azután ezt mondotta:

– Ez olyan kérdés, mint amikor érdeklődni kezdenek valakinél, hogy tud-e zongorázni, mire az úgy válaszol, hogy „nem tudom, még nem próbáltam". Hát majd megpróbálom.

Néhány nap múlva odaadott a szerkesztőnek egy rövid történetet; visszaemlékezés volt egy háborús kalandjára.

A következő vasárnap megjelent.

Feltűnt más lapok szerkesztőségében is, mivelhogy tárcanovellára mindenütt szükség van, ahol újságot csinálnak, és kevesen írnak tárcanovellát. Tehát kértek innét, és kértek onnét rövid történeteket Valló Bonifáctól.

Így lett az inkább tudós hírben álló tanár közel a hatvanadik életévéhez író, méghozzá azonnal olyan író, akinek nem kell előszobáznia szerkesztőségekben, hanem a szerkesztőségek kérik és várják újabb írásait. És amikor már összegyűlt annyi tárcanovella, hogy kötetet is lehetett összeállítani belőle, a kiadó egyetlen szóval sem akadékoskodott, hiszen az olvasóközönség már a lapokban is szívesen olvasta Valló Bonifác történeteit.

Amikor a szerződést aláírták, a kiadóvállalat igazgatója feketekávé mellett megkérdezte tőle:

– Hogyan lehetséges, hogy valaki csak ilyen későn kezd el szépirodalmat írni, de amint elkezdi, máris van saját műfaja, saját kifejezőeszköz-tára?

Erre Valló Bonifác újratöltötte pipáját, rágyújtott, és így beszélt:

– Nézd, volt nekem egyszer egy iskolatársam, aki arról volt nevezetes, hogy szokatlanul sok csokoládét evett. Csokoládé Mukinak is neveztük. Az érettségi banketten megkérdeztem tőle, miért eszik annyi csokoládét, hiszen ez igazán nem férfihoz méltó szenvedély. Muki azt felelte, hogy majd gondolkozik, és ha rájött, megmondja. Tavaly, a negyvenéves érettségi találkozónkon Muki, aki jelenleg osztályvezető egy minisztériumban, félrehívott, és szó szerint ezt mondta: „Te negyven évvel ezelőtt megkérdezted tőlem, miért eszem annyi csokoládét; azóta már tudom. Azért eszem annyi csokoládét, mert szeretem a csokoládét." Negyven év kellett neki ahhoz, hogy megérlelődjék benne a válasz, vagy hogy be merje vallani, amit már akkor is bevallhatott volna. Hát azt hiszem, így vagyunk a művészi alkotásokkal is. Az élet folytonosan felteszi a kérdéseket, adja az elmondanivalókat, de meg kell érlelődni bennünk, hogy ki is fejezzük. Van, ami hamar érik, van, ami lassan. Énbennem éppen most érett megfogalmazhatóvá, amit évtizedek alatt összeéltem, összetapasztaltam. Mindehhez magam számára is meg kellett fogalmaznom, hogy mit is akarok. Ehhez szerencsés alkalom volt, hogy éppen tárcanovellát kértek tőlem. Amikor kérték, egészen pontosan magam sem tudtam, mi is az a tárcanovella. De mint afféle jó tanuló, azonnal leültem a lexikonok és irodalomtörténetek mellé, kivallattam őket. Így megtudtam, hogy a tárca eredetileg, az 1800-as évek elején, a francia újságokban egy tördelési hely neve volt. Így nevezték – francia szóval feuilletonnak – az újságlap alsó felére, vonal alatt tördelt szöveget. A Journal des Débats című lap kezdte el ezt a tárcahelyet könnyed csevegésekkel betölteni. A példa ragadós volt, nemsokára a legtöbb napilap közölt „feuilleton"-okat, amelyek egyre inkább rövid, csattanós történetek voltak. Franciaországból terjedt el egész Európában. Minálunk az 1840-es években a Kossuth Lajos szerkesztette Pesti Hírlap-ban jelenik meg először a tárca. A század második felében, majd a századfordulón nálunk sem volt újság tárca nélkül. A szükséglet pedig mozgósította az írókat, annál is inkább, mert a viszonylag rövid szöveget egészen jól fizették. A novellisták igyekeztek megerőltetni magukat, leszokni a bőbeszédűségről, csattanóan mondani el történeteiket. A századforduló idején tárcairodalmunk színvonalban vetekedett líránkkal is. A felszabadulás utáni években az előbbinél sanyarúbb újsághelyzetben nem volt sem hely, sem igény tárcára, tehát íróink leszoktak róla. Most kezd újjászületni. De ahhoz, hogy újjászülessék, jól végig kell gondolni a műfaj esztétikáját.

– Te tudod? – kérdezte a kiadó.

– Azt hiszem, igen. Előbb gondoltam végig az elméletét, és csak az elmélet alapján kíséreltem meg a bennem felgyülemlett emlékanyag megfogalmazását. Mindenekelőtt tisztázzuk, hogy nem általában tárcáról, tehát nem csupán egy tipográfia-topográfiai helyről van szó, hanem tárcanovelláról, vagyis egy epikus műfajról. Kell egy történet, amelyben valaki valamit csinál, és a végén más helyzet áll elő, mint az elején volt. Sok hely nincs hozzá, a terjedelmet az a bizonyos említett tipográfiai-topográfiai hely szabja meg. Legalább 80-100 írógépelt sor, legföljebb ennek a kétszerese. És minthogy egy írógépelt sorban körülbelül 70 leütés van, vagyis egy tárcanovella terjedelme legalább 5-6000, legföljebb 12 000 írógépleütés. Kell hozzá tehát egy röviden elmondott történet egy fordulattal. Ez igen nagy szerkesztési fegyelmet igényel. Csak azt lehet elmondani, ami a fordulat előkészítéséhez fontos, de mégis úgy, hogy egy valamire jellemző helyzetet vagy egy jellegzetes alakot mutasson be. A tömörítésnek és válogatásnak ez a fegyelmezettsége a ballada közeli rokonává teszi a tárcanovellát. De a röviden elmondott történet és az azonnali fordulat egy másik műfajjal, a viccel is közeli rokonságba állítja. Úgy mondanám, hogy a tárcanovella – akár tragikus, akár komikus tartalmú – átmeneti műfaj a ballada és a vicc között. Az természetes, hogy érdekesnek kell lennie, de ez minden műfajra érvényes követelmény; ami érdektelen, azt nem érdemes megírni. De az érdekességet nem az esemény adja, hanem hogy ki élte át, és hogyan mondja el. A tárcanovella az élet egy-egy érdekes apróságának olyan visszaidézése, amely túlmutat magán, és általánosabb érvényű emberi igazságra vall. Éppen ezért, ha saját emlékeimet idézem fel, és választanom kell, hogy ragaszkodjam-e minden tényhez, vagy általánosabb érvényűre módosítsam – hát akkor a jellemző fontosabb a számomra, mint a szó szerinti valódiság. Lehet, hogy így az elmesélt történet nemcsak a felidézett alakokra lesz jellemző, hanem énrám is, de már az Odüsszeia is legalább annyira jellemző Homéroszra, mint Odüsszeuszra. Az író bármiről beszél, magáról beszél, de miközben magáról beszél, mindig az egész világról szól. Egy regényben hosszasan, egy tárcanovellában röviden. De sok tárcanovellából éppen úgy kikerekedhet a világ egésze, mint egy regényciklusból. Az én számomra minden novellairodalom fő példaképe, Boccaccio Dekameronja többet mond el emberről és világról, mint a legtöbb regényóriás. És közben valamennyi novella külön-külön is zárt egész: fontos mozaikkő a világ összképéhez. De olyan mozaikkő, amely önmagában is jelent valamit. És hogy az apróság is jelentsen valamit, ahhoz túlozni kell. Hiszen tudjuk, hogy minden tipizálás: túlzás. Úgy kell megragadni a valóságot, mint a bakteriológus a mikroszkópjával. A bakteriológus a szabad szemmel nem látható parányt felnagyítja, és ha még így sem látja, akkor megfesti. Olyan nagyságú és olyan színű lény, mint amit ilyen módon lát – valójában nem létezik. De ha nem nagyítaná fel, és nem festené meg, akkor egyáltalában nem volna látható. Így azonban az eltúlzott, kiszínezett valóság megismertet valami lényeges igazsággal. És a lényeges érdekében a részletekben akár módosíthatjuk is a méreteket: nagyítva vagy esetleg kicsinyítve a valóságot. Egyszer kisfiú koromban az utcán láttam egy nyulat – vidéki gyerek voltam, közel éltem az állatokhoz –, és amikor hazamentem, azt meséltem el a szüleimnek, hogy láttam egy oroszlánt. Akkor hazudozós gyereknek mondtak, de talán akkor kezdtem író lenni. Sokkal később, háborús kalandjaim idején, egy éjszaka a hómezőn szembetalálkoztam egy farkassal. Félelmetes élmény volt, de évekig nem is említettem. Ezt nem lehetett felnagyítani. Húsz-harminc évvel később elég nagy volt már önmagában is, hogy érdemes legyen elmesélni. Annyi bizonyos, hogy az íróember sohasem pontosan úgy mondja el a saját élményét, ahogy az megtörtént: ez a hűség az apróságokhoz a tudós és a riporter feladata. És minél tömörebben kell elmondanunk az élményben lappangó lényeget, annál inkább kell élnünk a mikroszkóp módszerével: a túlzással és a színezéssel. A tárcanovella – a ballada mellett – a legtömörítettebb epika. Itt nem lehet mellébeszélni, itt túlozni kell, színezni kell, és a csattanóban ki kell ugrania valami lényegesnek, ami vagy valami nagyon általánosítható emberi helyzetre vall, vagy nagyon éles pillanatképet ad egy emberi magatartásról. Hát ez az az esztétika, amelynek meggondolásaival igyekszem megfogalmazni tárcanovelláimat.

Így magyarázta el Valló Bonifác tárcanovelláinak elméleti alapjait, majd befejezésül némi előleget kért a készülő könyvre, mert már kiszemelte az antikváriumban azokat a ritkaságokat, amelyeket meg akart vásárolni, hogy a következő napok délutánjain – öt és nyolc között – elolvasson.

HOGYAN LESZ AZ EMBER BONIFÁC?

Minthogy kezdettől fogva megszoktam, hogy Bonifác vagyok, magamtól sohasem éreztem volna szokatlan vagy éppen furcsa névnek. De kisfiú korom óta mindig akadt, aki kérdően vagy éppen nevetve nézett rám nevem hallatára. Az igazán nem volt kellő magyarázat, hogy ez a név a naptárban is olvasható, május 14-én, és a köztudatban sem ismeretlen, hogy Pongrác, Szervác és Bonifác az a három fagyosszent, aki tavasz utóján olykor még egyszer visszaidézi a telet. Hiszen én pesti fiú voltam és nem fagyosszent, és vajmi kevés közöm lehetett ahhoz a néhai szent Bonifáciuszhoz, aki még a középkor korai századaiban lett angol diákból német püspök, és többek közt még a híres fuldai apátságot is alapította. A különböző Bonifác pápák sem ihlethették meg szüleimet, amikor újszülött fiuknak ezt a köreinkben valóban példátlan nevet adták. Az igaz ugyan, hogy én éppen május 14-én, tehát Bonifác napján születtem, de hát Petőfit sem hívták Szilveszternek, holott az esztendő Szilveszterről elnevezett utolsó napján született. (Igaz, hogy alteregóját, az Apostolt, Szilveszternek keresztelte.)

Amikor már jó néhányan érdeklődtek tőlem, hogyan és miért lett belőlem Bonifác – ez úgy tizenkét-tizenhárom éves koromban történt –, egy délben, ebéd előtt megkérdeztem apámat, hogy is jutott eszébe ez a név, illetve ha eszébe is jutott születésem naptári napjáról, miért adta ezt a nevet?

– Nem tetszik? – kérdezte apám.

– De tetszik.

– Szívesebben lennél József?

– Dehogyis! Semmi kedvem nem volna Józsefnek lenni.

– Mert választhatsz. A születési bizonyítványod szerint a te neved: Valló József Bonifác. Úgy gondoltam, hogy majd kiválasztod, melyik akarsz lenni: József vagy Bonifác. És most ülj le, elmondom, hogyan is kaptad éppen ezeket a neveket.

Szerettem az ilyen beszélgetéseket apámmal. Felnőttebbnek éreztem magamat, ha leültetett a karosszékbe, ő maga szembe ült a másik karosszékbe, és megbeszélte velem azokat a témákat, amelyekre rákérdeztem. Korábban így magyarázta el nekem, hogy mire jó az iránytű, később meg azt, hogy mi is az a tőzsde, valuta, értékpapír. Ilyenkor – ujjai között az elmaradhatatlan Memfisz-cigaretta – meggondoltan, a mondandókat következetes rendszerbe fűzve beszélt, mesélő hangon magyarázott. Sokat olvasó kereskedőember volt, de azt hiszem, más körülmények közt igen jó tanító lehetett volna belőle. Talán tőle örököltem ismeretterjesztő szenvedélyemet.

Úgy hiszem, szó szerint tudom ismételni, amit akkor elmondott nekem:

– Az én édesapám, a te nagyapád, akit már nem ismerhettél, mert születésed előtt meghalt, vidéki iparosember volt, ezt te is tudod. Józsefnek hívták. Gyakran mondogatta, hogy azt a fiúunokáját, aki először születik az ő halála után, az ő emlékére nevezzük Józsefnek. Ez voltál te, tehát énnekem kötelességem volt, hogy neked a József nevet adjam. Nekem azonban volt egy olyan emlékem, amely arra biztatott, hogy adjak még egy másik nevet is. Ez pedig a saját nevem túlságos köznapisága volt. Engem az apám Jánosnak nevezett el. Ennél gyakoribb keresztnév alig is van a nyelvünkben. És ha a Valló név nem is túl sűrű, nem is túl ritka, így hát Valló János akad egynéhány az országban. Nekem már az iskolában is volt egy Valló János nevű osztálytársam. Amolyan igazi komisz kölyök. És két ízben is megtörtént, hogy az ő intőjét az én szüleim címére küldték. Mert amikor én jártam iskolába, az intőket még postán küldték el a szülőknek. Én már meg is kaptam az intőre kijáró szülői pofont, amikor tisztázódott, hogy az a másik Valló Jánost illette. Sokkal később sehogyan sem akartak útlevelet adni nekem, amíg végre ki nem derült, hogy nem én vagyok az a körözött, többszörösen is rovott múltú Valló János, aki sorozatosan követi el országszerte a házasságszédelgést. De a legnagyobb sérelem akkor ért, amikor az újságokban volt olvasható, hogy egy Valló János nevű budapesti lakos részeg állapotban éjszaka utcai verekedést rendezett, betört néhány kirakatüveget, mire a rendőrök bevitték az őrszobába. Én akkor már felnőtt, megbecsült tisztviselő voltam, már terveztem, hogy megnősülök, és saját üzletet nyitok… és csaknem kidobtak a cégtől, mert az újsághír után azt hitték, én voltam az éjszakai garázdálkodó. Voltak, akik még évek múltán is gyanakodva néztek rám, vajon nem vagyok-e iszákos verekedő. Nagyon sajnáltam, hogy nem Bendegúz vagy Hilárius a keresztnevem. Ilyenből nem lehet még egy. Elhatároztam, hogy az én gyermekeimmel hasonló nem történhet, olyan neveket fogok adni nekik, hogy senkivel ne lehessen összetéveszteni őket, hogy mindig saját maguk legyenek. Igaz, arra is gondolnom kellett, hogy hátha nekik más lesz a véleményük, és inkább vállalják az összetéveszthetőséget, mint a különös, a szokatlan nevet. Tehát rájuk kell bíznom, válasszanak: én mindegyiknek két nevet adok; az egyik hétköznapi, a másik rendkívüli. Amikor te születtél, engem kötelezett megboldogult apám kívánsága, hogy a legközelebbi unoka József legyen, mint ő volt. Egyik neved tehát József lett. A másikon sokat gondolkodtam. Kedvem lett volna valami szép ősmagyar névhez is, gondoltam Taksonyra, Szabolcsra, de gondoltam bibliai névre is, például Zebulonra, Jeremiásra vagy Lukácsra. De ezek a nevek hol az ízlésemnél nacionalistább, hol az ízlésemnél vallásosabb képzeteket is kelthetnek. Márpedig az is a te magánügyed, hogy érett fővel milyen politikai és milyen filozófiai álláspontot akarsz elfoglalni. Tehát olyan ritka név kellett, amely jól hangzik, ritka, mégse komikus, és semmire se kötelez. Véletlenül éppen Bonifác napon születtél. Tetszett nekem a név, anyádnak sem volt ellenére. Így lettél te Valló József Bonifác. Az azután más kérdés, hogy két neved közül miért a ritkábbik ragadt meg. Hiszen az öcséd neve Valló László Anzelmusz – mégis mindenki Lacinak nevezi és nem Anzelmnek. Téged azonban mi is mindig Bonifácnak neveztünk, még csak nem is becéztünk Boninak. Tanáraid és iskolatársaid is szeretnek Bonifácnak szólítani. Ez bizonyára azért van, mert te is szereted ezt a szépen hangzó, ritka nevet.

Igaza volt apámnak, szerettem a nevemet. Barátaim is megszokták. Később a nők mindig Bonifácnak szerettek nevezni, még ha tudták is, hogy nevezhetnének Józsinak vagy Jóskának. A háborúban pedig egy ízben az életemet mentette meg a nevem.

Néhány nappal a voronyezsi áttörés előtt éjjeli őrségbe kellett volna mennem a Don partjára. Már teljes készültségben álltam, hogy a felvezetővel elinduljak az őrhelyre, amikor váratlanul körletellenőrzés jött: egy őrnagy, mögötte két másik tiszt. Az őrnagy láthatóan kapatos volt: tántorgott és ordított. Végignézte az őrségbe indulókat. Az egyiket lehordta, mert szerinte nem volt elég fényes az egyik gombja. A másiknak leverte a kucsmáját, mert túlságosan a homlokba volt húzva. Amikor rám került a sor, megkérdezte:

– Hogy hívják?

– Alázatosan jelentem, Doktor Valló Bonifác.

A szeme is kimeredt, és üvölteni kezdett:

– Menjen a pokolba! Én nem bízom a Dont egy Bonifácra! Azonnal váltsák le! Tisztességes magyar embert nem hívnak Bonifácnak! Tisztességes magyar embert Kis Jánosnak hívnak. Van a században Kis János?

Volt a században Kis János. Az ment helyettem éjjeli őrségbe. És egy arra tévedt lövedék eltalálta. Két órával később már halott volt.

Én pedig áldottam apám bölcsességét, aki rám bízta, hogy József legyek-e vagy Bonifác. Ragaszkodom a Bonifáchoz.

EGYEDÜL A FERDINÁND-HÍDON

Azon a május elsején, azon a legemlékezetesebb május elsején, az ezerkilencszáztizenkilencedik esztendőben illetett meg engem személy szerint is a szabadság mámora. No persze, az ünnepi nap politikai tartalmából vajmi keveset érthettem, hiszen az időben az első elemit végeztem, még néhány hét választott el hetedik születésnapomtól. De a nap mégis feledhetetlen maradt a számomra, és sokkal később, amikor már tudatomban május elsejének neve lelkesítő eszmékkel társult, saját emlékem és az emberséges feladatok tudata elválaszthatatlanul egybevegyült. S mindmáig a munkaünnep évről évre visszahozza annak a kisgyermekkori napnak az élményét is. Így történt ez akkor énvelem.

Nem sokkal azelőtt, a háború legvégén költöztek fel a szüleim Nagyváradról Budapestre. Én ugyan itt születtem, de az eszmélődés hajnali esztendeit Váradon töltvén, semmiféle emlékem nem volt Budapestről, és félelemmel töltött el a nagyvárosi forgalom. De anyánkat még nagyobb félelemmel töltötte el a gondolat, hogy két fiát miféle veszedelmek várják a fővárosi utcákon. Én voltam az idősebb, öcsém ötéves sem volt. Én mint iskolába járó nagyfiú, Nagyváradon már egyedül közlekedtem, azaz, szülői kíséret nélkül mentem hazulról az iskolába és az iskolából haza. Ez az önállóság kellő öntudattal is töltött el. Budapesten azonban egyszeriben vége volt az önállóságnak és az öntudatnak. Az iskola ugyan egyáltalán nem volt messze tőlünk, de mégis kocsiúton kellett átkelni, ezért reggelenként anyai kísérettel mentem iskolába, s délben is, mire kitódultunk a kapun, anyám ott várt az iskola előtt, és kézen fogva hazakísért.

Mindez a Tanácsköztársaság hónapjaiban történt.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a legkevésbé is tisztában lettem volna a Tanácsköztársaság fogalmával és lényegével. Arra azonban világosan emlékszem, hogy a felnőttektől hallottam az „osztályharc" kifejezést, de azt hittem, hogy ez a szó iskolai verekedést jelent. Az iskolai éneklést azonban nagyon szerettem, és úgy megmaradtak a fülemben a forradalom dalai, hogy később, a kamaszkori megvilágosodás időszakában, sértetlenül emelkedett ki emlékezetem mélyrétegeiből a Marseillaise és az Internacionálé, szövegestől-dallamostól. Felvonulni is szerettem volna, de azt anyám nem engedte, mert félt, hogy a tanító néni nem tud eléggé vigyázni annyi gyerekre. Tehát, ha a tanítás elmaradt, és helyette az osztály valahová kivonult, akkor anyám mindig elkért az iskolából, és kárpótlásul felsétált velem és öcsémmel a Gellérthegyre vagy a Rózsadombra.

Következett azonban május elseje, és május elsején a nagy felvonulás. Az egész iskola készült az ünnepre. Anyánk ekkor is el akart kérni, de apánknak az volt a véleménye, hogy hátha valaki még politikai tüntetésnek gondolná az ilyen távolmaradást. Az okos szó anyámat is meggyőzte, de már két nappal előbb szorongva ígértette meg velem, hogy mindig a tanító néni mögött maradok, vele jövök vissza az iskoláig, ahol majd vár reám.

Én pedig lelkes izgalommal vártam a pillanatot, amikor szülői felügyelet nélkül, a gyerekek körében kivonulhatok a nagyváros rengetegébe.

Szerettem volna már hazulról egyedül elindulni, erre azonban nem volt lehetőség. Anyám megfogta a kezemet, elvezetett az iskolakapuig, és úgy búcsúzott el tőlem, mintha tengerentúlra indultam volna.

Az udvaron sorakoztatták az osztályokat. Minden sarokban más-más dalt énekeltek. Ebből a nagy és izgatott sorakozásból élesen maradt emlékezetemben egy jelenet. A mellettem álló fiú már indulás előtt megéhezett, és orvul kicsomagolta zsíros kenyerét, amelyet el is ejtett, s az zsíros felével esett a földre. Felkapta, és amúgy porosan-sárosan bele akart harapni, de a tanító néni meglátta, elvette tőle, megmagyarázta, milyen egészségtelen a piszkos ételt megenni, s az így kárba ment zsíros kenyeret bedobta az udvar szélén álló szemétkosárba. Osztálytársam erre szipogni kezdett, de még mielőtt kitört volna belőle a sírás, erőt vett magán, és éles hangon