Gyász

NÉMETH LÁSZLÓ

GYÁSZ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-100-7

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Németh László jogutódja

A GYÁSZ ELÉ

Vannak olvasóim s épp az igényesek között, akik makacsul a Gyász-t tartják, ha nem is a legjelentősebb, de a legtökéletesebb regényemnek. Amennyiben igazuk van, megjelentetése a Mezőföldi novellákkal egy kötetben nemcsak azért lehet tanulságos, mert szereplő köre a novellákban megismert embervilágból nő ki, hanem mert újabb példát szolgáltat a gyors kapaszkodóra, képet ad az érdekes meredekről, melyen a fiatal író megszállt világa fölött tulajdon csúcsaira ér.

A Mezőföldi novellák közül az utolsókat 1927-ben írtam, a Gyász-nak kislányom halála után, 1930 tavaszán futottam neki, s 1931 őszén már mint befejezés előtt álló írásról emlékezem meg róla. A két mű közt a különbség – a tengerszint fölötti magasságé s még inkább az írói módszeré – azonban olyan nagy, hogy egymás mellé téve a gyanútlan olvasó rá se ismerne tán, hogy ugyanannak az írónak a munkáját olvassa. Meglepetése nőhet, ha megtudja, hogy szerzőjük közben egyetlen szépirodalmi művet írt, s hogy a prózaírót kiugrató négy év lázas esszéírói forrongásban telt el.

Arról szó sincs, hogy az ábrázolt világot közben jobban megismertem; nem is igen jártam ebben az időszakban választott szülőföldemen. Ha a novellákban nagyobb is a sötét foltokat kedvelő emberábrázolás torzítása, az emlékezetből felbukott részletekben ezek a gazdagabbak, érzik, hogy az író szeme-füle még telítve van azzal, ami a tollából kibuggyan. A Gyász-ra ebben a tekintetben – de másban is – tán épp az a jellemző, hogy írója az ábrázolttól messzebb került; nemcsak a falu húzódott a közvetlen élményszerűségből egy távolság teremtő távlatba; a hősnő körvonalazódó modelljét is kevésbé ismertem, mint a Novellák más alakjait; a házban, amelyben a történet folyik, sohasem jártam, legföljebb a kerítésén kukkantottam be, miután a lécen könyöklő gyászkendős asszonynak köszöntem. A Gyász így sokkal több mozgást hagyott a sejtésnek, képzeletnek, melyet itt nem az érzékszervek kérődzése, hanem a faluról, a falu erkölcseiről szerzett általános tudásom köt meg. Ezt különben máshol is tapasztaltam, a túlságosan részletes ismeret nálam inkább akadálya volt az ábrázolásnak vagy legalábbis az atmoszféra teremtésének. Az Égető Eszter első kötete, melyet az ottani élet ismeretében, de személyek és helyszínek felől csaknem teljes tudatlanságban írtam meg, jobb lett a másodiknál, amelyben éveken át éltem, s minden alakját ismertem. Az Iszony hangulatát sem a nagyszülői ház adta meg, amelyben a házasság elfajul, hanem a Bozót suhogása fölött a pusztai gazdatiszt ház, amely körül mint vendég fogtam el a szüzesség dianai leheletét.

Az az egy mű persze, amely a Novellák s a Gyász közé iktatódik, az Emberi Színjáték volt; írói magamra találásomnak a Tanú mellett legnagyobb légvétele. Nem mintha az Emberi Színjáték gazdag anarchiájával jobban hasonlítana a Gyász-ra a novelláknál, melyekben a naturalista külsőségek alatt volt valami klasszicizáló igény, „ökonómia", mely a Horváthné meghal első olvasóit is megfogta. Amit a Gyász az Emberi Színjátéknak köszönhet, az az idő másféle kezelése. A Móricz körüli novella drámai jelenetként megkonstruált képekben mozdult tovább, a Gyász, mint az Emberi Színjáték is: elbeszélés volt, a filmszerűen pergő képek nem a térben terpeszkednek ki, az időben lépnek tovább. S itt nem közömbös az sem, hogy a közbeeső négy év esszéi milyen európai művek körül forogtak. Azt, hogy Proust megismerése mire szabadított fel, az Emberi Színjáték bevezetőjében már megírtam (a Gyász-szal kapcsolatban parasztasszonyának Françoise-nak az alakját kellene tán mint fölszabadító példát kiemelnem), de foglalkozásom a nyugati írókkal, a Kritikai Napló-ban felvonultatott gazdag galéria mint szépírót is a választás szélesebb, a mienktől elütő övébe vezetett, s ha magam meg lehetős konzervativizmussal óvtam is a megírni méltót és érdemest a merészebb formai sugallatoktól, amikorra a Gyász írásába fogtam, mégiscsak idegeimbe ivódott a nyugati igény, amely a XIX. századtól inspirált társadalmi és lélektani regény után a nagyobb művészi koncentrációban, kényesebb ízlésben kereste e plebejus műfaj újdonságát.

Ami a Gyász-ra mégis a legjellemzőbb, a tömörítés, jelképteremtés realizmusból kiinduló s azon túlmutató faja: elsősorban mégiscsak azzal magyarázható, hogy az a két év, amelyben a megírására bátorságot nyertem, görög korszakom szíve. Amit a görögökről megtudtam s írtam is, jórészt 1930–33 közötti szerzemény, s a Gyász pontosan azokban a hónapokban került túl a kritikus kapaszkodón, amelyekben, családapa és álláshoz kötött orvos, még a bölcsészetre is beiratkoztam, hogy klasszika-filológusként éljem le életemet.

A Szophoklész című napló, amely 1933-ban a Tanú negyedik számában jelent meg, az Élektrá-ról készült bejegyzésében, 1931. novemberi dátummal a Gyász keletkezéséről is beszámol: „Tavaly tavasszal, kislányom halála után hosszabb novellát írtam: a címe Gyász volt. A novella alján bujkáló dallam egyik unokanővérem hangja volt; az orvos füle állandó mandulagyulladást s a gazdájához hozzászokott tuberkulózist érez rajta; ha beszél, hol száraz, hol meg nyálkával küszködik; egy-egy rövid nevetése keserű vakkantás. Ez az unokanővérem jómódú parasztlány volt; nagyon szép is, emlékszem rá gyerekkoromból. Az ura a háborúban esett el; ő elköltözött a napától, az apja egy kis házat vett neki, ott élt a fiával. Sosem hallottam róla semmi pletykát; kérték, és nem ment férjhez. Nem volt hideg, csak büszke; büszkén álszemérmes. Bizonyára elfelejtette az urát, de szégyellte elismerni, hogy elfelejtette, a szüleit mindenféle ürügyön hibáztatta, a testvéreivel összeveszett. Néhány éve a kisfia is meghalt. Azóta egyszer találkoztam vele a temetőben, sovány volt, szikár s még mindig szép. A sírkőről beszélt, amelyet a fiának akar állítatni. Éreztem rajta, hogy már gyenge az igazi szenvedésre, de a büszkesége holtomiglan gyászt kényszerített rá. Figyelmeztettem, hogy még mindig fiatal; egy fél-elégedett mosoly suhant át az arcán s rögtön utána a keserű, elutasító nevetés. Ha gramofonlemezre vették volna fel, akkor sem hallhatnám tisztábban a hangját. Amikor kislányom meghalt, a gyorsan elviharzó első szenvedés után magamon is érezni kezdtem a gyász képmutatását. Fájdalmunk nem tud megfelelni önérzetünk követelésének, összetörtek akarunk lenni, amikor a szívünkben szélcsend van. Megértettem, hogy a gyász fiataloknál, bizonyos időn túl, a büszkeség betegsége, s ezt akartam éreztetni a szilasi özvegyasszony rekedt hangján át. A novella rossz volt; és regény után kiáltott. Az elmúlt őszön hozzá is fogtam. Odáig jutottam, hogy az özvegy elköltözött a napától, s hogy az első dölyfét sértő pletykákat letorkolja, egy vén özvegyasszonyt, egy vidékre költözött iskolaszolgánét vesz magához lakóul – erénycsőszül, szeméremövül. A két asszony gyűlölködő, hízelkedő beszélgetéseiben, a fiatal özvegy igazságtalan panaszaiban, mozdulni s fűlni kezdett a rekedtes hang. Éjszakai virrasztásokban keserű, dühös atmoszféra alakult ki, amelytől magam is megijedtem, s alig egyharmadán abbahagytam a regényt. Egy évet pihent a kézirat, s most újra nekiültem. Nem félek többé attól, amit ennek a hangnak a dallama hoz. Lehet, hogy én értem utol keserűségemmel a parasztasszonyt, de lehet, hogy Élektra szerettette meg velem tulajdon hősnőmet."

Arról, hogy a Gyász-tól, mint egy szörnyszüléstől, keletkezése közben megijedtem, s tán egy évre is félretettem, volt emlékem, azt azonban, hogy a regényt egy novella előzte meg, ebből a naplórészből tudom meg újra. Ez a többszöri nekifutás új dolog elbeszélői s általában írói munkásságomban; amikor egy novella vagy akár tanulmány írásához hozzáfogtam, tudtam, milyen terepen, hova akarok jutni, még az Emberi Színjáték tervének a végrehajtásában sem állított meg a módosuló jelentés, a váratlan feltörő mondanivaló. Az is új dolog, hogy állapotom ábrázolására kerestem hőst, a választott alakban mintegy jelképét teremtve meg annak, amit magamban is felismertem, s mint rituális célokat szolgáló szoborban kitolni, kivetni iparkodtam. A novellák célja – az Akasztófavirág-é is – a társadalomábrázolás volt, s nem kerültek kapcsolatba szerzőjük lelkével, az Emberi Színjáték is eredeti szándéka ellenére vált kétféle énem engem is meglepő mérlegévé. A Gyász-nak azonban már azzal a szándékkal álltam neki, hogy a gyászába csavarodott parasztasszonyban a magam gyászában felismert „képmutatást" leplezzem le. Ez kezdetben, úgy látszik, csak egy novellát érdemlő ötlet volt; engem nem is ejtett a gyász olyan komolyan hatalmába, olyanféle körülmények se szorítottak, rögzítettek benne, mint Zsófimat. Valami mást fedeztem én fel az ő makacs gyásztartásában, ami bennem is visszhangot vert, s ami az elbeszélésből regényt csinált: a büszkeséget. Mint Kurátor Zsófit, engem is akkoriban rekesztett ki, kezdett kirekeszteni ez a magunknak ártó érzés a világból, az írók világából legalábbis, melyben oly gyorsan s látszólag sikerrel honosodtam meg, s az ősz, amelyen a regény nyitányában megütött hangot egy év hallgatás után vállalni tudtam, épp az az ősz volt, amelyen összeférhetetlenségem az irodalmi élettel először derült ki, s a publikálást abbahagyva, mint író először záródtam magamba. A parasztasszony vad gyászában ez a száműző büszkeség talált szócsövet, Szophoklész nőalakjaiban pedig bátorítót s egyben klasszikus fékezőt, hogy a megütött hangot vállalni merjem, s a szenvedélyt szoborszerű formába szorítsam. Azt, hogy itt egy ember vívódásából az utolsó oldalakon egy szobor emelkedik ki, már a regény első olvasója, Scböpflin Aladár észrevette, a könyvfület, amely ezt megállapítja, legalább úgy hiszem, ő írta.

Azt azonban, hogy ez a szobor milyen félelmes jóslat is, hogy a Kurátor Zsófi sorsa, minden önleleplező figyelmeztetésem, kollektívumba kapaszkodásom ellenére mint fog egész életemben megismétlődni, akkor még magam sem sejtettem. Az Élektra-bejegyzés ugyan egy meglepő mondattal végződik: „Az emberben sok ember van, egész menny és egész pokol. Az én poklom mélyén Élektra ül." De mennyi volt ebben a mondatban is az önismeret s a fogalmazói bravúr? S azt még ez sem meri kimondani, hogy a pokol a mennyet végül is elnyeli. Vagy tán ma sincs jogunk ilyesmit mondani?

A Gyász, befejezése után, négy évet hevert olvasatlan. A szophoklészi bátorításból, amely képessé tett, hogy végigírjam, arra már nem futotta, hogy másoknak megmutassam. Szerencse, hogy mint az Emberi Színjáték-ot, ezt is egy nagy könyvbe írtam – két hosszú hasáb mindenik oldalon; akkori sűrű költözéseinkben el is kallódhatott volna. Amikor viharkavaró pályatörténetem, az Ember és szerep megjelent, utolsó oldalára, szinte nyomatékul, kiadást váró műveim jegyzékét is odanyomtattuk. Tíz kötet! Amikor az Ember és szerep-et mint veszélyes első könyvet bírálták meg a tulajdon lapomban – ez is megalomániám jelének minősült. Péter András azonban, a Franklin Társulat vezérigazgatójának műtörténész fia elhitte, hogy van nekem egy Gyász című regényem, s minthogy az Emberi Színjáték kiadástervével már foglalkoztak, kíváncsi lett rá. Így jelent meg 1935 karácsonyán a Gyász. Ha Illyés Gyula a Nyugat-ban s Gaál Gábor a Korunk-ban meg nem dicséri, nyomtalanul merült volna el az indulat fröcskölésiben, melyet az a nehéz év kavart fel ellenem.

GYÁSZ

Alig néhány hónap telt el az ura halála óta, és Zsófinak már erőltetni kellett az eszét, hogy arra a napra s ami azelőtt volt, vissza tudjon emlékezni. A gyerek sok dolgot adott, s az öregasszony, amióta a fia úgy járt, keveset mozdított a gazdaságban, még botot is vett, csakhogy mutassa, mennyire megtörte a baleset: nem tud ő már a majorság után szaladgálni. Zsófi nem zúgolódott, hogy a mamának nagy bánata mellett olyan szép piros a bőre. Még kapóra is jött neki, hogy az öreg kihúzza magát a dologból: hajnaltól estig sürgött-forgott, úgy el tudott feledkezni a munkában, mint régebben soha.

Ha olykor mégis rászakadt az emlékezés, kínos érzése támadt, mintha megoldhatatlan feladat elé állították volna. Egész szeszélyesen törtek rá ezek a pillanatok: egyszer, amint a fejéshez ment, s a kocsisgyerek a lovakat épp itatni hajtotta – szép búsan sorjáztak ki a lovak, s szőrükön megcsillant az első csillag fénye –, máskor meg, amint a kis Sanyikát tisztába tette, a bömbölő gyerek gyűrűs combjai közé gyűrte a pelenkát, s belegügyögött az arcába, hogy megvigasztalja. Ilyenkor egyszerre meghidegedett a szíve körül, a sajtár megállt a kezében, a gügyögés a torkára akadt, mintha nem is akkor érte volna őt a veszteség, hanem most vesztene el mindjárt valami pótolhatatlant, talán az emlékét annak a veszteségnek. Félelmében ide-oda kapkodott, hogy elcsípjen valamit abból a szörnyű emlékből, amely most fog örökre elfutni az emlékezete elől, de mindig csak részletek villantak fel, sohasem az egész. Egyszer arra emlékezett, ahogy az ura vadásztáskájába a kolbászt meg a kenyeret beletette, még a havas udvarra is, ahogy a tarisznya fölött a szürkületbe kitekintett; máskor a Horváth Péter bácsi arca volt előtte, amikor éjszaka bezörgetett, ott állt a tornácon, s nem tudta, hogy kezdje – mögötte a holdas udvaron a kocsi s körülötte sipkás, tapogó emberek. Egyszer-egyszer olyan világosan merült föl ez a kép, hogy még az udvar mélyén a kutat is meg tudta különböztetni, a káván csillogó vödröt, mintha akkor az egyszer látta volna a kútjukat s többé soha. De mindig csak egy-egy ilyen kép világosodott ki előtte. Az eszével el tudta ugyan sorolni, mi hogyan következett, de nem látta, csak azt a darabkát, amit az emlékezete föltálalt; sokszor még az ura arcvonásait sem bírta visszaidézni. Ilyenkor hálátlannak és gonosznak érezte magát, s az esze belefáradt az erőltetésbe. Szerencsére, a gyerek nem fekhetett ott ítéletnapig kitakartan; a karjára kellett venni, elbolondítani valamivel, mert durcás, haragos kölök volt, ha ordítani kezdett, kidagadtak fején az erek. A lovak is visszabandukoltak, s a tehén alatt a sajtárba föcskölő tej ritmusán elbódulva Zsófi visszaereszkedett a napi munka hullámverésére; az emlékezés pillanatai pedig mind ritkábban vették elő őt, mintha öntudatlanul is védekezett volna a velük járó szorongás ellen.

Talán az évszak is okozta, hogy az a nap olyan messze sodródott Zsófitól. Az ura a februári körvadászaton járt szerencsétlenül, aztán hamar kitavaszodott; a kút körül felengedett a jég, melyen az itató állatok el-elcsúsztak, a tetőn nedvesen virított a moha, s a frissen meszelt istállófal vakított, mint a tükör. Abból az udvarból, amelyre a Sömjén kocsiján Horváth Péter bácsi beállított, nem maradt semmi, s ha Zsófi látni akarta a saraglyát, melyen a pokrócba takart urát behozták, egy egészen más udvarba kellett átszállnia. A hó a gádor előtt, a lehalványadó csillagok az égen, a szürkeség az embereken, a vérfolt a pokrócon: olyan, mintha nem is maga látta, csak hallotta volna. Igaz, hogy néha kísérteties élesen tért vissza belé, amint a szegény urát öltöztették. A karja kiszaladt a mosogató asszony kezéből, s hangosan koppant az ágy szélére. De ez az éles koppanás olyan elszigetelt volt, sem előtte, sem utána semmi, élességében csak annál valószínűtlenebb. Ebből a lombos udvarból, melynek napos, döngölt földjén fecskék gyors árnyai keresztezik egymást, s kotlósok menekülnek az elszabadult csikó elől, nem tudott visszatalálni a maga zsibbadt ijedelméhez, a kipakolt halott fölött kiszakadó sikoltásaihoz.

Mondják, úgy viselkedett, mint az eszeveszett, le akarta szaggatni magáról a ruhát, s le kellett fogni, mert indult, hogy megöli a Sömjént, akit az ura haláláért okolt. Most már ezt a kétségbeesett dühöt sem bírta föltámasztani. Igaz, hogy a Sömjén hibás volt; a vadászat, mint rendesen, az ő pincéjében ért véget, s neki megvolt az a bolond virtusa, hogy rázárta a vendégeire az ajtót, s addig ki nem eresztette őket, amíg valamennyien el nem áztak. Ma se tudja senki, hogy történt a szerencsétlenség. Péter bácsi is arra emlékezett csak, hogy Sándor az új puskáját mutogatta; egy centivel föllebb vitt a puska, de ő már úgy számítja a lövést. Voltaképp senki sem figyelt rá, a vadászok egy része összevissza kornyikált, a másik a murás Pethest csúfolta, a híres kocavadászt, egyesek meg az alsó pincében ittak, s a hordók közül támolyogtak elő, amikor a lövés eldördült. Csak annyi biztos, hogy meglőtte magát. Zsófi kétségbeesésének azonban áldozat kellett, magát a balsorsot akarta megfojtani, amellyel most találkozott először szemtől szemben. Az anyósa többször is elmesélte neki ezt; Zsófi ilyenkor hallgatott, s ha lehetett, fordított a szón. Derengett benne valami, hogy amint az urát mosdatták, ő egyszerre csak sikoltozni kezdett, az udvarra rohant, s emberek birkóztak vele a hóban. De ez most úgy tűnt föl, mintha valaki más sikoltozott volna belőle, s más birkózott volna. Ahogy itt ült a tornácon, az anyósa mellett, s nagy zsákvarrótűvel foltozgatta beszéd közben nyárra a zsákokat, olyan volt az egész, mint az álom.

Estefelé néha hazaszaladt a szüleihez. Ilyenkor a kapuk előtt ácsorgó emberek úgy néztek rá, mintha nem is őt, hanem a szerencsétlenségét néznék. Köszöntésükben volt valami szokatlan: Zsófi ismerte ezt a hangot, azelőtt ő is ilyen idegenkedő tisztelettudással húzódott a sorssújtottaktól. Már rég elment mellettük, s még hátában érezte a tekintetüket, elképzelte, ahogy valami megjegyzést tesznek rá, s aztán elismétlik egymásnak az ura esetét, mint annyiszor a baleset óta. Zsófi a hátába szegzett tekintetek alatt kissé begörbítette a derekát, s lelkiismeret-furdalást érzett, hogy nem találta meg magában azt a nagy fájdalmat, amelynek az ácsorgó emberek idegenkedő csodálata szólt. Összeszedte a gondolatait, hogy a maga szomorú özvegyi sorsára gondoljon; „meg se száradt a menyasszonyi csokra, s már feketébe öltözött, huszonkét éves, s már itt áll a világban, mint a kisujja, addig gondolkozott ezen, amíg a gondolkozásba belefáradt. A rokon asszonyok, akik időnként el-elfogták, egész kereken megkérdezték: no, megvigasztalódtál már kicsit, Zsófink? – s félrefordított fejükből rengeteg szánalommal pislogtak rá. Zsófi tudta, hogy két hónap alatt nem illik kicsit sem megvigasztalódni, s azon volt, hogy éppolyan fejhangon feleljen, mint ők – nem olyan könnyű abba beletörődni, ángyi; elébb megöregszem én, mint beletörődjek. – Eleinte bántotta valami, amíg ezeket a vigasztalhatatlan szavakat mondta. Amint lehetett, kitépte magát az ángyi nyúlós vigasztalásából, s utólag iparkodott olyan elkeseredett lenni, mint a szavai; de hogy ez a magabúsítás egyre nagyobb fáradságba került, hozzászokott viselkedése és érzései közt ehhez a kis hazugsághoz, megtanult érzés nélkül válaszolni a fájdalmas tekintetekre és siránkozó biztatásokra, csak arra vigyázott, hogy mint „fiatal özvegy-et meg ne ítéljék.

Szégyenkezéséből annyi maradt csak meg, hogy ritkábban ment ki az utcára, ahol mindenki a gyászát tartotta elé. Még haza sem igen járt, mert azok is úgy voltak, hogy álló héten alig gondoltak dolguktól rá meg a szegény urára, de ha ő munka után hazaszökött, mindjárt azt hitték, ráncolni kell a homlokukat a szánakozástól. Akkor már jobb volt az apósáéknál. Azok legalább vele együtt felejtettek. Az öreg Kovács éppoly szótlan ütötte levesébe a bajszát, mint azelőtt, s legénysógora, a Józsi, már két héttel a temetés után az iparoslegényekkel kuglizott; mondják, hogy a szolgalegények el is verték egy külsősori lány miatt. Az anyósa néha előhozta a fiát, de csak ha idegeneknek mutathatta a bánatát, vagy ha munkaidőben is az újság vasárnapi mellékletét böngészte. Ezek közt még Zsófi gondolt a legtöbbet szegény Sándorra, s megnyugodhatott, hogy mégsem olyan rossz asszony ő, mint a faluban érzi, ahol annak a „szegény, szerencsétlenül járt" Kovács Sándornak a feleségét képmutatóskodásra kényszerítik az özvegyasszony híréért.

Itt, a frissen sikált szobákban, a sarkantyúvirágos tornác körül, folyt a megszokott élet; az izmok jártak, játszottak a tavaszban, és Zsófi különös örömét lelte a testi erőfeszítésben: maga hajtotta le a darálót, s tíz vödör vizet is felhúzott egy szuszra. A kocsis vagy Józsi, ha látták, odaugrottak, s kiszedték a kezéből, de neki szinte rosszul esett, hogy megszakadt testében az erős mozgás, s vissza kellett temetkezni a puhább asszonyi munkába. A fia telt, mintha fújták volna, s Zsófi addig szorongatta, paskolta, csiklandozta, amíg a gyerek göcögni kezdett, s kicsi kezeit, lábait elmeresztve sivalkodott. Ő maga is visszahízta, amit a gyász leszedett róla, fekete kendője alatt megint fényes lett a bőre, s kiszínesedett a szemealja. Olykor már a szívére is szaladt ez a visszanyert egészség, s furcsa érzései voltak. Észrevette, hogy a fiatal másodtanító áttekint hozzá a templomban a férfipadból; ő lehúzta ugyan a szeme elé a fekete fejkendőjét, de ez csak a szomszédjai kedvéért volt, belül már majdnem elmosolyodott, olyan kis háromszál bajusza volt a tanítónak. Egyik nap az apósa a határ túlsó felében töltögette a kukoricát, s ő vitte ki neki az ételt. Arra jön az új csendőrőrmester, akit már az ura halála után helyeztek le, úgy látszik, valami cselédnek nézte, szóba eredt, s belecsípett a karjába. Zsófi végignézte, s egy mondattal úgy elpirította, hogy az őrmester azt se tudta, hová fordítsa a csontos lóarcát, de azért azt a csípést még hazajövet is érezte, egyre kevesebbet fájt, s egyre jobban égett a helye. Ezeket az érzéseit eleinte maga előtt is titkolta Zsófi, de lassan hozzájuk szokott, mint ahhoz a képmutató bánkódáshoz az utcán; a fontos az volt, hogy rá ne költsenek valamit. Néha már utána is engedett egy kicsit a vérének. Volt a masinások közt egy nagy, barna kamasz fűtő, a meztelen hátán fénylett a veríték, s ha megemelt valamit, szaladgáltak az izmok a bőre alatt. Zsófi a mérésnél úgy ült a részes zsákokra, hogy ha fölvette a szemét, épp oda lásson. Persze, ritkán tette meg, s közben a gépből folyó piros szemet vagy a könyvet nézegette, amelybe a mázsálásokat írták, de a szeme csak ott tartott ünnepet a fűtő hátán. Egy reggel különös jelenete is volt ezzel a fiúval. Fölöstököm alatt, amikor épp állt a gép, kiugrott a kertbe, hogy babot szedjen az ebédhez. A fűtő meg akkor szökik le az édesalma fáról. Egy pillanatig szembe néz tek. Zsófi elmosolyodott; – Csak szedjél, ha ízlik – mondta, de a fűtő annyira elröstellte magát, hogy uzsgyi, ki amerre jött, s amíg náluk masináztak, rá nem nézett a fiatalasszonyra.

Zsófi is szégyenkezett valamiért, ami nem volt helyén ebben a jelenetben, s megdorgálta magát, hogy olyan akar lenni, mint más özvegyasszony. Egypár napig mélyebben hordta a fejkendőjét, s az anyósának elmesélte, hogy a boldogult uráról álmodott. De épp ezalatt furcsa gondolatai támadtak a megszakadt házaséletükről. Talán nem is volt olyan jó ember a Sándor, ahogy a halála óta mondogatni szokták. Igaz, hogy szépen beszélt, nem volt rossz ember, tudott hízelegni, de nem húzták-e őt már a második hónapban a vörös hangyásnéval. Ő elzavarta a besúgókat, de azért ki tudja, sok sört megivott szegény Sándor a Hangyában, s aligha a falábú kiszolgáló emberért járt oda. Nagy természete volt a Sándornak, nemigen szerette a gazdaságot, őrmester volt a háborúban, és megszokta az urizálást. Vadászni, sörözni, könyvet olvasni, bricsesznadrágban járni, erre volt esze. Inkább elment a Takarékba pénztárosnak, csakhogy addig se kelljen dolgozni. Amíg a Sanyikával úgy volt, alig látta őt egy héten két este, s vissza-visszaemlékezett esetekre, amikor durván beszélt vele, egyszer azt mondta, beléd rúgok. Különösen az fájt most utólag, hogy az anyját, ezt a nagy, tunya asszonyt jobban tisztelte, mint őt; megkövetelte, hogy ugorjék, ha az parancsol valamit. Igaz, ő sem hagyta magát; néha éjfélig elvitatkoztak az ágyban, s az urának csókkal kellett megpuhítania a hátát, hogy szembeforduljon vele, de különösen mostanában jobban emlékezett a vitákra, mint a csókokra, és sokszor úgy érezte, hogy nagyon boldogtalan lett volna egyszer az ura mellett, talán még boldogtalanabb, mint így.

Közben elmúlt a tavasz, a nyár, az emberek az új terményárakkal foglalkoztak; a magtárban meg kellett forgatni a búzát, a határban a tarlót; a tárgyalás is megvolt, amelyen Sömjént fölmentették, s ha Zsófi végigment az utcán, már nem hangzottak olyan messziről a köszönések. Akik beszédbe ereszkedtek vele, a gyásza helyett a kisfiáról kérdezték, aki vastag lábszárain akkor tette az első lépéseket; ő maga is föl mert már pillantani a fekete kendő alól, s szemében a komoly vonások közt fényes fiatalság csillogott. A gyászév első fele eltelt; Zsófi néha már a színes ruháit is megnézte a fiókban, hogy nem mosolyognak-e. Jövő húsvétkor veszi föl először. Most még nem volna szíve fölvenni. Szegény Sándor mintha csak most halt volna meg! S nagyot sóhajtott, hogy szívéről elfújjon valamit a felejtés vastag hamujából.

Csakhogy azoknak a színes ruháknak nem az volt a sorsuk, hogy Zsófi még egyszer fölvegye őket. Őszre kitört anyósával a háborúság, s elakadt a felejtés lassú hegesztő munkája is. A baj az volt, hogy Zsófi a temetés után Kovácséknál maradt, s még mindig nem határozták el, hogy mi is történjék vele. Az öregasszony meg Kurátor, a Zsófi apja is húzódozott a felszámolástól. Az természetes,