Ének a révben

SZABÓ DEZSŐ

ÉNEK A RÉVBEN

TOLNAI GÁBOR KÍSÉRŐ TANULMÁNYÁVAL

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Szabadi Bálint

978-963-376-520-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Szabó Dezső jogutódja

Kalapom szememre vágom,

Mellette hervadt virágom

Sírva nézem.

Igy mulik el ifjuságom,

Ma-holnap oda virágom,

Jaj de érzem.

Fogd fel, pajtás, a vas-vesszőt,

Verd meg vele a temetőt,

Mért nem kedvez semmi szépnek,

Semmi épnek.

ELŐSZÓ

Íme, megint folytatom az egyetlen művet, új hullámban verem felétek a végtelen titkú tengert. Élnék ezer esztendeig: nem mondhatnám meg minden titkát. Írnék ezer esztendeig: nem mutathatnám meg minden arcát.

Ez a mű: én vagyok. A világ-kórus Szabó Dezső-dala. Vagy ha jobban tetszik: ez a mű a világ. A Szabó Dezső-kórus világdala. Világ és én, én és világ – külön dolgok-é ezek? Kevésbé bennem fáj a megütött gyermek, mint az én megütött életem? Kevésbé bennem sír a legázolt vetés, mint az én legázolt hiteim? Külön dolog-é a hang s a hang dallama?

Én vagyok benne egészen: lelket termő testemmel, mozduló véremmel minden művemben. És jaj, írhatnék világvégezetéig: sohasem leszek bennük egészen. És ha én meghalok: meghal az egész világ, melynek én voltam megtalált hangja. Mennyi halál lesz a halálom és milyen zsúfolt temetés.

A kutyák körülólálkodják a sarokkövet. Felemelik az egyik hátsó lábukat. Rápiszkolnak.

Akkor társadalmi-rendes fitymás arccal mondják: – Piha, de büdös ez a kő! Büdösebb a legutolsó kutyánál! – És nagy megvetőleg otthagyják.

Az emberek körülstilizálják a géniuszt. Körülstilizálják a maguk kis piszkos stílusa szerint: hogy minden vonásban a maguk szintjére ránthassák le.

Engem emberkéék az „örök harcosnak", Petőfi-féle gyorsfőzőnek, egzaltált láznak s miegys-másnak stilizálgatnak. Hogy ravaszkáék biztos mentegetést tarthassanak maguk elé: – Azért vagyunk olyan bélpoklosan csúfak a tükrében: mert összeférhetetlen. Azért nagy a rablásunk az ő világosságában: mert egzaltált, szertelen. Költő, csak költő, koszos géniusz. Mi pedig nyugodt békében összefogott, megfontolt, nagyságos, méltóságos és kegyelmes keresztény-konstruktív társadalmi rend vagyunk.

Én – és harc! Ők hadonásznak ellenem: és azt rikoltják, hogy én harcolok. Pedig még az ők csetepatés apróságukat is csak távoli bágyadt mosolygással nézem, mintha pálinkába mártott pulyka-fiókák izegnének époszt a mulattatásomra. Mert én két nagy nyitott szem vagyok. Nyugodtabb, tisztább két szem még nem nyílt a világ dolgaira. Mély vizükhöz odajönnek a világ látszatai és levetkeznek. Rejtett szépség és titkolt nyomorúság, betegség és erő, s minden változata az életet rakosgató halálnak ott mennek el. A két szemet nem veri láz, düh nem homályosítja őket. Néznek, látnak, mutatnak.

Így születtek műveim. Így utolsó regényem: a Segítség! – is. Emberkéék felreszkették a fél lábukat a hónuk alá, és körülóbégatták: – Ez már láz, ez már túlzás, ez már pamflet! – Miért? Mert mikor ég a ház, szemeim azt mondják: ég a ház. – És nem ezt: – A kiváló építész és nemes háziúr minden köszönetet megérdemelnek e ház tűzmentességéért. – És mikor örvénybe zuhan a világ, a szemeim ezt mondják: – A világ örvénybe zuhan. – És nem ezt: Gott erhalte unsern Kaiser!

Hogyan is lehelne lázról beszélni az én műveimnél! Egy bizonyos vonalon felül minden művészet elsősorban architektúra. Az emberi szenvedés katedrálisait is éppen úgy matematikával és geometriával építik, mint a gótika kisebb csodáit. Két nyitott szem, két nyugodt kéz, egy emberi szív: ez a művészet.

Hohó! Művészet???!!! Hogy mersz te művészetről beszélni, te megátalkodott pamfletíró?!

Csodálatosak a világ dolgai, és nem apróbb csodák az apró emberek. Ha a Mont Blanc-ra azt mondom: ez a Mont Blanc, ez nem pamflet. Pedig a Mont Blanc nagyon nagy. Ha a büdöske bogárra ezt mondom: ez büdöske bogár, ez sem pamflet. Pedig a büdöske bogár nagyon kicsi. Ha Herczeg Ferencre ezt mondom: ez Herczeg Ferenc, ez már pamflet. Pedig Herczeg Ferenc egész mértékletesen középszerű. Mit kellene rá mondanom, hogy ne legyen pamflet? Azt hogy: ez Mont Blanc? Vagy azt, hogy: ez büdöske bogár? Így tettek meg a pamflet Michelangelójának. Ó, szegény Dante, ha téged egy új csók holnap a magyar búsulásokba küldene Divina Commediáddal: kutya legyek, ha nem a pamflet Szabó Dezsője lennél. Jó lesz hát Ravennában maradni.

De ne panaszolkodjam. Nemcsak gáncsolói vannak az embernek: hanem tisztelői és rajongói is. Úgy velejár ez az efféle mesterséggel, mint a kéményseprőséggel a megkormosodás. Ezek aztán – mert látják, hogy sok ember-pincsi csaholgat körül: elneveznek „emberfiának", és töviskoszorút, korbácsot, keresztet s a megváltói gardrób más zsenáns cikkeit emlegetik a nyakamba. És igyekeznek valami mindenperces mártír gyötrelemnek, naponta huszonnégy órás vérrel csepegő tragédiának festegetni.

Bizony: ez a trikó sem áll a testemhez. Én erdélyi magyar Betlehemben születtem, s ezerszer pozdorjává törném a hátukon a keresztet, amíg ők egyszer próbálnának megfeszíteni. Megkujakoltam én már nem egy Pilátust s nem két Kajafást. Különben is: egész életem roppant izmos derültség, mert gyökereim az örökkévaló dolgokban vannak.

Nem mondom: engem is megtámadtak a fájdalmak, ezek a roppant néger bokszolók. De én nem futottam el tőlük, nem siránkoztam nekik. Rám lestek a nehezebb utak mélyén, és megtámadtak. Én meztelenre vetkőztem, nekik rohantam, és úgy megöklöztem őket, hogy arról koldultak. Én maradtam a legény az