Meglepetéseim könyve

TATAY SÁNDOR

MEGLEPETÉSEIM KÖNYVE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest, 1974

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-678-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tatay Sándor jogutódja

I. ARC NÉLKÜLIEK

Első emlékem a rémületé. Négy lány ült a kályha mellett, és nem volt arcuk. Elöl is koponya, hátul is koponya. Négy nővérem fejet mosott, hajuk nagy tömegét arcukra borították, úgy szárították a forró kályhánál. Iszonyú sikoltásomra felém fordultak, és felfedték arcukat, de már késő volt, én láttam őket rémületesnek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ettől kezdve féltem tőlük. Legfeljebb csak annyira, mint minden embertől. Már nem emlékszem, melyik embert találtam rémisztőbbnek: az arc nélkülit vagy a kétarcút. De minden ember, aki jött felém, és még messze volt, lehetett kétarcú, és lehetett arc nélküli. Sosem féltem attól, hogy egy ember, aki jön az úton vagy a réten, az erdőben vagy a ködben, majd megver vagy kirabol, vagy éppen megöl a kabátomért. De féltem, hogy kétarcú lesz, vagy arc nélküli, vasorra lesz, kenderszakálla, farkaskörme, lúdlába, esetleg tüzet beszél. Nem tudom bizonyosan, a tűzbeszélőről mesében hallottam-e, vagy csak magam álmodtam, de ő volt a legfélelmetesebb. Lángsugár csapott ki a száján, ha beszélt. Titokzatosságában tartottam én félelmesnek az embert, mint a csillagos eget a végtelenségében. Mert attól is féltem; sosem a nappali égtől vagy a felhős éjszakaitól, csak a csillagostól. A fagyos űrben éreztem magam.

De még sok mindentől féltem. Legtöbbet tán a lidérctől, a lúdvérctől, ahogy nálunk nevezték, és amelyet a saját szememmel láttam egyszer a kenderáztató felett. Féltem az élve eltemettetéstől, a tetszhaláltól. Felébredni egy koporsóban, ölnyire a föld alatt. Szörnyű volt elképzelni. De féltem magától a haláltól is. Ez a félelem hosszú időn át betöltötte nappalomat-éjszakámat. Midőn ráeszméltem, hogy az élet véges, hogy mindenkinek meg kell halni, ez alól nincs kivétel, nincs semmi, de semmi mód rá, hogy a halált elkerüljük, rémesen becsapottnak éreztem magam, kifosztottnak, meggyalázott senkinek, és rettentő szánalmasnak az emberiséget, ostoba tréfának az életet. Ekkor szerettem volna káromolni az Istent, miután tudomásomra hozták, hogy ő akarta így. Csakhogy nem mertem, mert mindennél és mindenkinél jobban féltem az Istentől.

Lutheránus pap volt az apám, papok voltak az őseim századokon át. Kezdve a protestantizmus hőskorától, kezdve a gályarabság korától. Századokon át edződött a prédikátori hang, az apámé már áttörte a templomfalakat; ha lepkékre vadásztam a virágoskertünkben, akkor is érthettem minden szavát, különösen, ha az ótestamentum szigorú Istenéről szólott. Többnyire pedig őt hirdette, a könyörtelenül igazságosat. Kevesebbet és sokkal halkabban szólt az evangéliumok Istenéről, aki a szeretet; de rezegtek a boltíves ablakok, visszhangzott az udvarunk is, ha a zsidók félelmes Istenének törvényeit olvasta a hívek fejére, a könyörtelenül igazságosét, a bosszúállóét, aki nem felejt, akit nem vesztegethetsz meg sem imával, sem töredelemmel, sem képmutatással, mert a vesédbe néz.

Az apám szelíd ember volt, elnéző és engedékeny, megragadott minden ürügyet a megbocsátásra, és hogy mindent jóra magyarázhasson. Olyan jó ember volt, aki már nem is élhet, hacsak nem ilyen haragvó Istennel a háta mögött. Nagyapám, aki egykor ugyanebben a templomban hirdette az igét – úgy mondják –, szigorú volt, mint maga Jehova. Előfordult, hogy két izmos karjával tett igazságot az Úr nevében. Ám én már csak azt tanultam, hogyan kell szolgálni a törvényt, nem hogy védelmezni.

Igyekeztem minden törvényt betartani, ami rám vonatkozott, így aztán jó gyermek hírében állottam. Igyekeztem engedelmes lenni, nem hazudni, nem lopni, nem irigykedni, nem kínozni az állatot, tartózkodni a trágár beszédtől és mindenekfelett a káromkodástól. Nem azért, mintha természetemnél fogva jobb lettem volna a többinél, hanem mert rettenetesen féltem az Istentől.

Pontosan tudtam, milyen az Isten, akkor pontosan, de ma már csak nagy, hideg kék szemére emlékszem, kétágú szakállára, és képe összemosódik egy pápai fakereskedő arcvonásaival, akinek a telepén kisdiák koromban sokat bujkáltunk, a gyantaszagú deszkarakások között. Ő hosszú léccel kergetett bennünket. Az már bizonyára csak rossz álmaim egyike, hogy ez a léc egyszer lángot kapott.

Másik villanásnyi emlék a félig eszmélés homályos korszakából: fenyőfa tövében szendergek, és egy borjú érdes nyelvével nyalja a kezem. Jól tudom, nem éreztem félelmet, hanem azt, hogy szeretem a borjút. Végigszántott-szöszmötölt a karomon, mígnem elérte csíkos trikóm vállát. Kicsit arrébb állt a tehén mozdulatlan, csak kérődző szája járt, és le nem vette szemét a borjúról és rólam, nagy-nagy megelégedéssel nézett, mint anya a jó testvéreket. Jámbor, jóságos tekintetével odaszegezett a fa tövéhez. Nem mozdulhattam, de nem is akartam. Az anya ölében sem érezheti magát jobban a gyermek, mint én akkor. Ebből az emlékből származik tán, hogy az állatokat nem éreztem alábbvaló lényeknek, legfeljebb másféléknek, és ez nagyon lényeges dolog. Azt hiszem, ha akkor kicsit idősebb vagyok, megijedtem volna a borjútól. Ez is lényeges.

Az a fenyőfa jó néhányadmagával állt a falu és az állomás között. Mintha sivatagban állott volna. A legelőről hazatérő állatok rendre a fák törzséhez dörgölőztek, kicsiszolták, kifényesítették azokat, kitiportak alóluk minden életet, csak a sárga homok maradt. E fákat azóta rég kivágták, és mikor kivágták, a család egy botanikus ismerőse ezt vandál tettnek nevezte, merthogy azok a fák a bakonyi ősfenyveshez tartoztak.

A Bakony púpjaival ott görbedt felettünk, késleltette a napfelkeltét őszi, tavaszi hajnalokon. Szénégetők, meszesek, talicskaárusok jöttek le onnét kocsival. A patakok mentén, melyek felszabdalták határunkat, a faluvégig nyújtózott az erdő, és a patakok hátán hideg szállt alá a kék erdőkből. Mert jó sokáig gyermekkoromban azt hittem, fenn a hegyoldalban valóban kékek az erdők, csak azok zöldek, melyek ott vannak közel a völgyben… A Bakonyból szállt alá a mese minden rémségével és szépségével. Mikor később behatolhattam a dombok közé, meg tudtam mutatni mindegyiknek a színhelyét, azokét is természetesen, melyek nem ott eredtek. Tudtam, melyik hajlatban volt a boszorkány süteményből készült háza, merre járt Piroska a nagyanyjához, hol állt valaha a kacsalábon forgó vár. Hol volt az a kerek erdő, melyet Erős János összekötött rudazókötéllel, s hazavitte a hátán. Hol veszítették el gyermekeiket a gonosz szülők. Merre járt a csizmás kandúr! A hegycsúcson át lépdeltek le az angyalok az égből, és a hegy gyomrában lakott az ördög. Kár, hogy az angyalok ritkán szálltak alá. Egyszer-kétszer ha hallottam távoli kacagásukat, szánkójuk csilingelését, mikor havas volt a hegy és üvegburásak az ágak. Az ördög léptei szinte minden éjszaka dübörögtek. Csaholt, vonyított, nyüszített ilyenkor az egész falu kutyája.

A Bakonyban termettek a babonák, és ott függtek az akasztott emberek a fákon.

A babonáktól sokat szenvedtem. Jaj, ha átlépnek, nem növök meg; jaj, ha átlépek valakit, elszáradok! Megsárgulok, ha halottas ház ablakára nézek. Fel ne keljek bal lábbal, pénteken ne nevessek. Jaj, nehogy sárga lepkét lássak tavasszal elsőnek! Külön gondom volt még az is, hogy el ne felejtsem a sapkámat rátenni a csecsemőre, akire ránéztem véletlen, mert hetedik gyereknek születtem, és hozzá összeért a szemöldököm.

Hogy farkasok jöttek le a hegyből, arról már csak történeteket hallottam. De élt még az ember, aki az utolsót leterítette a vonyogóval, az utolsót, mely a faluban járt. Ott folyt el a vére a kertünk alatt. Micsoda lapulevelek nőttek azon a helyen, micsoda bürök és maszlag!

Jöttek hajdan a betyárok a Bakonyból, kék gatyájuk volt, ezüstpitykés dolmányuk, hosszú csövű puskájuk. Karácsony szent ünnepén bezárták a falu népét a templomba, aztán kirabolták a jómódú házakat, megették az ünnepi ebédet. Degeszre tömték pénzzel tarisznyájukat, és megugratták a legjobb lovakat. Máskor csak beüzentek valamelyik gazdagnak, hogy ennyi meg ennyi forintot dugjon egy odúba az erdőn. De hogy a harácsoló gazdagok pénzét szétosztották volna a szegények között, hogy valamiféle igazságot tettek, arról én otthon nem hallottam, arról sem, hogy jó hazafiak voltak és szövetségeseink a császárral szemben. Bűnöket hallottam róluk, rablást, gyilkosságot s más gonoszságokat. Nemes tetteiket könyvekben olvastam, és nem is akkor, amikor még hittem minden betűnek.

Betyárnak, farkasnak csak hírét hallottam, de láttam kaffogó, agyaras vadkant, egész csordára valót vaddisznóból, láttam vágtatni nemegyszer szarvast sokágú aganccsal; őzet, rókát, vadmacskát, borzot, nyestet, egyszer még kis hermelincsaládot is. Jöttek a vadak az erdőszélre, megcsillant a szemük ott, ahonnan messze láttak, mert elfogytak a fák. A közeli gyertyános erdő szélén sokszor meglapultam, vártam, mindig ki tudtam várni legalább egyet az erdő vadjainak sokaságából, mely jött a szélső fákig, körülnézett és visszahátrált, mintha attól kellene tartania, a semmibe lép.

A veszett róka jött egyszer ki világos nappal vakul, bolondul: neki a zöld vetésnek, a zsírosan fénylő fekete szántásnak, neki a ludaktól fehérlő faluvégi pocsolyának. Ebek tucatja támadt rá, irtózatos csaholással megszaggatták az irháját, letépték a fülét. Elhajtották, de otthagyta a vészt. És lett akkor nagy ribillió: a veszett kutyák üldözése, lelövetésük vagy a koponyák széthasítása fejszével. Három hónapos ebzárlat következett, aztán megint három hónapos. Az emberek elvesztették türelmüket. Pusztuljanak inkább a szerencsétlen állatok, mint hogy éven át láncon kínlódjanak. Vadászott az apám, sorra jöttek az ebek gazdái, hogy végezne emberségesen hűséges házőrzőikkel. Micsoda mészárlás volt! A dögtemető tele lett friss hanttal, hajnaltól estig motoszkáltak ott ásóval-kapával.

A Bakonyt korán megismertem rejtett zugaiban is. Nem nagy hegy, csak ügyes kicsinyített mása óriás hegyeknek, azért bűbájos, azért szívderítő, nem nyűgöz le méreteivel, inkább dalolni kényszerít, ha járod. Később tudtam meg csak, hogyan pusztultak el nem is olyan régen a végvári harcokban színmagyar falui mind-mind egy szálig. Golgotának láttam én akkor dombhátait, hajlatai lettek siralom völgyei.

Folyamatos emlékeim egy kukoricafosztásnál kezdődnek. Ültünk vagy tízen őszi este a színben, nagy kukoricahalmok tetején, és arról beszéltek a felnőttek, hogy egyszer béke volt. Az arcukon és a hangjukban annyi áhítat volt akkor, mintha szóltak volna a paradicsomi korról. Én a békeévekre nem emlékezhettem, de elragadtatásuk akkora volt, hogy szerencsétlennek éreztem magam, amiért nincs emlékem a kiűzetés előtti világról. Csak sejtettem, hogy akkor nem volt hideg és sötétség, és minden gyermek hófehér ingben járt, még a cigánygyerekek is. Aranysárga szalmakalapot viseltek az örökké mosolygó nap alatt. Ám ez az idők végtelen messzeségében volt, tán nem is volt, csak a mesében.

Gyermekkorom igazában mindenestül, eszmélésemtől a gimnáziumig az első világháború korszakára esett.

A csatamezőt eleinte nagy, lapos síkságnak képzeltem, ahol a férfiemberek öröktől fogva ölik egymást valamiféle hosszú pikákkal. Ez az élet lényege, sőt ez az értelme. A falunk azért van, hogy ott az asszonyok meg az öregek gyermekeket neveljenek, akik majd vérükkel öntözik a csatamezőt. Szántanak-vetnek, mosnak-varrnak a falu gyengéi és vénei, akik nem méltók a véráldozatra, csak kiszolgálói a nagy szertartásnak. Reverendás apám pedig valami számomra fel nem fogható megbízatás alapján őrzője volt és vigasztalója ennek a szerencsétlen nyájnak.

Apámon kívül voltak még néhányan, akik kiemelkedtek a tömegből, vagy inkább különállókként tartottam őket számon. Ilyen volt mindenekelőtt a bakter, vagyis az éjjeliőr. Egyedül volt a kék éjszakában, falábbal baktatott, és botozott az alabárd hosszú nyelével. Maga faragta fél falábát könnyű nyárfatuskóból, maga kovácsolta az alabárdot is. Előbb csak a kutyák csaholásáról lehetett tudni, merre jár, aztán a kihegyezett nyárfatuskó kopogásáról. Minden órában énekelt:

Éjfél után óra kettő,

dicsértessék a teremtő…

Éjfél után óra három,

én a falut körbejárom.

Ha nem alszom, az én károm.

Éjfél után óra három!

Nem is ének volt ez, inkább csak kiáltás. Számomra fájdalmas, mint a vadludak téli gágogása vagy a kutyák vonítása, mikor harangoztak.

Tuskólábbal nem lehetett utolérni a haramiákat, az éktelen alabárddal nem lehetett ártani senkinek. Maradt csak a kiáltás az éjszakában.

A falu jegyzője nappal járta az utcákat, vagyis inkább estefelé csak úgy sétaképpen, és nem alabárdja volt, hanem nagy fekete kampósbotja. Rokonom volt, egész közeli, de a rettentő nagy íróasztal, háta mögött a polcon a hatalmas csíkos adókönyvek, a nehéz tollszár olyan tekintélyt adott neki, hogy bármi tréfásan szólított, csak elfogódott hangon tudtam neki válaszolni. Hátha még hozzáveszem a fémállványon karikában függő számtalan pecsétnyomót vagy a pecsétviasz lángját, ha nagyon fontos levelet zárt le. Különben az íróasztal mögött ülő emberfélő tisztelete megmaradt számomra mind a mai napig, valóságos görcsként maradt meg egész életemre, és nem tudom, nem onnan származik-e, hogy Gyula bátyám, a falunk jegyzője egyszer az íróasztala mögül a saját fülem hallatára leszidta a csendőröket. Leszidta őket, és azok tűrték vigyázzállásban. Kakastollas süvegüket nadrágjukhoz szorítva.

Járt egy magasra nyúlt alak az utcákon, rendszerint feltartott kézzel, sőt gyakran ökölbe szorított kézzel, de ütni nem ütött, legfeljebb ha valaki azt merte volna mondani neki, hogy: brühühü. Csakhogy ilyen bátor