Ha az igazságra esküdtél

BERKESI ANDRÁS

HA AZ IGAZSÁGRA

ESKÜDTÉL…

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-410-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

Csendes Károlynak,

a Legfőbb Ügyész nyugállományú

helyettesének és azoknak

a fiataloknak, akik hisznek

az esküjükben.

I.

Faragó Mihály felnyitja a szemét, ásít. Nem nézi az órát, tudja, hogy pontosan négy óra van. A gyenge fényben kirajzolódnak a bútorok körvonalai. A konyhából beszűrődnek a jól ismert zajok, Panka már odakünn serénykedik, begyújt a sparheltba, vizet melegít a borotválkozáshoz, leteríti abrosszal az asztalt, ráteszi a kenyeret, a tányérra a szalonnát, kolbászt, hagymát, a fehér üvegben a kisüstit, mert hát az kell az emésztéshez. Faragó kikászálódik az ágyból, a párnákat és a dunyhát fellazítja, aztán szélesre tárja az ablakot, mélyeket lélegzik, tüdejét teleszívja a friss hajnali levegővel. Hatvankét éves, ősz hajú, nehézcsontú ember, olyan egészséges, mint a makk. Széles, csontos állát megdörzsöli a tenyerével, szinte serceg a bőre. Kimegy a konyhába, köszön Pankának, megcsókolja az alacsony, sovány asszonyka homlokát, s amíg kibújik ingéből, megkérdezi:

– Hogy aludtál, Panka?

– Jól – mondja az asszony, és gyér mosolyt küld Faragó Mihálynak. – Tudod, én mindig jól alszom. – Meleg vizet tölt a zománcozott lavórba. Az ember a tükör elé áll, nézegeti széles arcát, aztán szappanozni kezdi, nyugodt, kimért mozdulatokkal. Panka meggyújtja a petróleumlámpát, felakasztja a tükör mellé a falra, visszamegy az asztalhoz, a két pohárkát teletölti kisüstivel.

– Igyál, Mihály.

Kihörpintik az erős pálinkát, a poharakat az asztalra teszik. Panka kimegy az udvarra, neki most ott van dolga, el kell látnia a három hízót és az aprójószágokat. Faragó Mihály dúdolgat magában, az ajtófélfára akasztott szíjon megfeni a borotvát, megszokott mozdulatokkal borotválkozik. Feszes, sima a bőre a kés nyomán. Az udvaron Panka már az állatokkal társalog, beszél hozzájuk, kedveskedve, mintha azok megértenék őt. Faragó sokszor elgondolta, milyen szerencséje is volt, amikor jó sorsa Pankával hozta őt össze. Találhatott volna olyan asszonyt is, aki nem szereti az állatokat. Furcsa lett volna mindenesetre, ha a muhari vadőr felesége fél vagy irtózik az állatoktól. Amikor Panka még fiatal volt, sokszor elkísérte őt a portyázásaira. Emlékszik jól arra az esetre, amikor az erdőben egy megsebzett őzre bukkantak. Panka letérdelt az állat mellé, magához szorította szép, formás pofáját, a szerencsétlen őzsuta úgy könnyezett, akár egy gyerek, de könnyezett Panka is. Faragó elmossa az ecsetet, szárazra törli a pengét, aztán fogja a lavórt, a szappant, és kimegy a tágas, rendezett udvarra. Csiba, a farkaskutya örömmel szalad gazdájához, vakkantva ugrál körülötte.

– Jól van, jól van – mondja Faragó –, a helyedre. Ne mondjam még egyszer. – Csiba behúzza a farkát, és araszolva hátrál. A vadőr a kúthoz megy, kiönti a lavórból a vizet, leereszti a vödröt a kútba, megbuktatja, könnyedén feltekeri a láncot a hengerre, a vödörből a jéghideg vizet a lavórba önti. Télen-nyáron a kútnál mosakszik – félmeztelenül. A szappannal alaposan végigdörzsöli bőrét, prüszköl, csapdossa magát, élvezi ezt a hajnali mosakodást. Leöblíti magáról a szappanos lét, résnyire nyitott szemmel az ólak felé néz. Panka a moslékot keveri, néha vet csak egy-egy pillantást emberére, Faragó besiet a konyhába, szárazra dörzsöli arcát, nyakát, mellét. Mire felöltözik, addigra Panka is végzett már az állatokkal, behozza a lavórt, kezet mos, és az asztalhoz ül.

Jó étvággyal falatoznak. Panka apró szalonnadarabkákat csúsztat a szájába, egészséges fogaival szinte szétőrli, bort kortyol hozzá. Faragó Mihály éhes, bicskájával nagy darabokat vág le a szalonnából, kolbászból, és harsogva eszik.

– Hát úgy néz ki – mondja –, hogy Margitnak tavasszal mégiscsak meglesz az esküvője.

– Adja Isten, hogy sikerüljön neki. – így az asszony. – Igaz, Béla elvált ember…

– Elvált ember… – szól közbe Faragó – mit számít az. Én azt mondom neked, Panka, jó, hogy elvált attól a presszós nagyságától.

Panka védekezik, szelíden, békésen.

– Én nem ismertem a feleségét. Sohasem láttam. De azt mondják, csinos asszony.

– Csinos – bólint Faragó. Lenyeli a szalonnát, és hozzáteszi: – Azért csalta meg azt a jámbort fűvel-fával. – Szavai úgy hangzanak, mint egy ítélet.

Panka leszedi a kenyérmorzsákat kötényéről. Arra gondol, férje bizonyára tudja, hogy milyen nő volt Varga Béla első felesége, hiszen bejár a faluba, sok embert ismer. Ő csak Varga Béláról hallott Varjasnétól: jó embernek látszik, Panka néni, mondta egyszer, csak tetszik tudni, azt nem szeretem, hogy már nős volt.

– Valami nászajándékot kell vennünk nekik. Mégiscsak a keresztlányunk – szólal meg csendesen, miközben kezét az ölébe ejti.

– Hát úgy illik. Majd megkérdem Margitot, hogy mire lenne szüksége. Az a legjobb. Mondja csak meg. És ha nem túl drága, hát megvesszük. – Faragó befejezi az evést, komótosan megtörli a bicskáját, behajtja, feláll az asztaltól. Öt óra, indulnia kell. Vállára akasztja vadásztarisznyáját, benne van a dohánya, pálinkája egy lapos üvegben, egy marék töltény, kötszer. Leakasztja a szegről kétcsövű vadászpuskáját, kalapját a fejébe nyomja.

– Ebédre hazajövök – mondja. Megcsókolja a sovány asszonyka homlokát, és kimegy a házból. Csiba is jóllakott közben. A kutya most fegyelmezetten viselkedik, mintha tudná, hogy már megkezdődött a szolgálat. Faragó megtömi pipáját, rágyújt. Kihozza a fészerből a kerékpárját, kormányánál fogva tolja maga mellett, gondolatai már az orvvadászokon járnak, akik az utóbbi hónapokban fel-feltűntek a Muhari erdőben. De csak kapjon el egyet… Csak egyetlenegyet. Ellátja a baját a gazfickónak.

A kapuból visszanéz, int az asszonynak, Panka is felemeli a kezét. Ez a kép egész napra megmarad Faragó Mihály emlékezetében. A fehérre meszelt falak, az ámbitus, a búcsút intő Panka, a tanyát félkörben körülölelő sűrű akácos, a széles sövénykerítés, az aprójószágok a felgereblyézett udvaron, a gondozott melléképületek, hátul a veteményeskert, oldalt a kukoricagóré, az ólak. Ez az ő szigete, biztonságos kikötője, innen indul el húsz év óta minden reggel, ide tér vissza megnyugodva délben vagy esténként. Mikor milyen nagy körzetet kell bejárnia. Lépked Faragó Mihály, és a jövőről gondolkodik. Ha elkezdik egy év múlva a melléküzemág építését a téeszben, és megépítik a műutat, bevezetik a villanyt, meglepi Pankát egy televízióval. Most legalább örömmel tervezget. Ha az öregségére gondol, úgyis elszomorodik. Végül is már hatvankét éves, Panka pedig hatvan. Gyerekük nincs. Mi lesz velük, ha váratlanul rájuk tör a betegség? Ki fogja ápolni őket? Öt kilométerre van a téesz, hat kilométerre Dabaj. Talán az volna a legokosabb, ha beköltöznének a faluba, az emberek közé. De mikor Panka annyira szereti a tanyát, a csendet, a jó levegőt. Egymást követik Faragó gondolatai. Már nem látni a tanyát, csak a téesz betonsilóit. Jobb oldalon, amerre a szeme ellát, kukoricaföldek, bal oldalon a nagy kiterjedésű Muhari erdő. A fák között cserjék, bokrok. A vadak paradicsoma. Nem megy be az erdőbe, most azt figyeli, hogy a vaddisznók okoztak-e kárt a kukoricásban. Csiba jókedvében van, hol előreszalad, hol visszajön. Távolról traktorok dübörgő hangja hallatszik, a talajt készítik elő az őszi vetéshez. A vadőr felkaptat a szelíd emelkedőn, megáll, kérges ujjával megnyomkodja a parazsat a pipájában. A dombtetőről messzire látni a napsütésben, de most párás az idő, a dabaji templom tornyát, a Ruhagyár kéményét elrejti szeme elől a ködös pára. Az égbolt is olyan szürke, mintha cementből készült volna. Faragó most nagyon egyedül érzi magát, és hirtelen arra gondol, mit csinál majd, ha két-három év múlva nyugdíjba küldik, vagy ha Panka előbb hal meg, mint ő. Elhessegeti magától a nyomasztó gondolatot, kiveszi a tokjából a távcsövet, a szeméhez illeszti, végigpásztázza a vidéket. A majorosi dűlőben megpillantja a tarlót szántó traktorokat. Pipájából kiveri a hamut. Leereszkedik a dombhátról. Jólesik a mozgás, nem ül fel a kerékpárra. Csiba vidáman ugrál, előreszalad, szaglászik, visszajön. Egyszer csak eltűnik a kukoricásban. Kis idő múlva furcsa, vonító hangon ugatni kezd. Valamit talált, valami sebzett vadat, gondolja haraggal Faragó Mihály, és leemeli válláról kétcsövűjét. Csiba kiszalad a kukoricásból, a vadőr rögtön észreveszi, mennyire izgatott. Vonyítva körülugrálja gazdáját, azután visszaszalad megint a kukoricásba, éppen szemközt az erdőn át kanyargó szolgálati úttal.

Faragó lefekteti kerékpárját az út menti árok szélére, csőre tölti fegyverét, kibiztosítja, és óvatosan elindul a kutya után. Alig tíz méterre az úttól döbbenten megáll. Homlokát azon nyomban kiveri a veríték, a látványtól remegni kezd a térde, pedig sok borzalmat látott már élete során. A kukoricasorban lemeztelenített alsótesttel, élettelenül fekszik Varjas Margit, az ő keresztlánya. Erőt vesz magán, közelebb megy. Úristen – suttogja –, uramisten. – Margit hanyatt fekszik, feje a bal vállára billent, szép arcát eltorzította a halál, homlokán tenyérnyi, zúzott seb, körülötte alvadt vér, nyitott, élettelen két szemével a semmibe bámul. Teste mellett a cserepes, száraz föld le van taposva, két méterre a holttesttől egy műanyagból készült piros reklámzacskó hever. Faragó kiveszi a tarisznyájából a laposüveget, meghúzza, közben azon tűnődik, hogy mit tegyen. Az erős pálinka égeti a torkát, de most mégis jólesik. Rendbe szedi gondolatait.

– Itt maradsz – parancsol a kutyára. – Mindjárt visszajövök. – Az idomított eb, mintha bólintana, alig két méterre a lány holttestétől leül hátsó lábaira, és figyelmes tekintettel néz gazdájára. – Érted, Csiba? Itt maradsz, és vigyázol Margitra. Nehogy a vaddisznók kárt tegyenek benne.

Faragó megfordul, óvatosan kimegy az útra. Felemeli kerékpárját, felül rá, és egyre gyorsuló ütemben karikázik a Ruhagyár felé.

A csonka kezű Gajdos Zsiga öt éve a Ruhagyár portása. Ötvenéves, szőke haja már erősen ritkul, ettől egy idő óta rosszkedvű, mert valamikor nagyon büszke volt sűrű, szőke hajára. Nőtlen ember, hetvenéves édesanyjával lakik együtt Újfaluban. Valamikor bognár volt, de a háborúban megsérült a bal keze, csuklóból amputálni kellett. Így hát mesterségét nem folytathatta. Hosszú évekig tartott, míg valahogyan megszokta csonkaságát. Mióta portás, megnyugodott. Huszonnégy óra szolgálat, negyvennyolc óra szabad, a fizetése is elég jó, a gyárban szeretik, nem él vissza a hatalmával, betartja és betartatja az előírásokat, fölöslegesen nem érezteti a hatalmát senkivel sem. Csendes, szemlélődő ember, mindenről és mindenkiről van véleménye, de ezt csak akkor mondja el, ha feltétlenül szükséges. A gyárban a szalagokon három műszakban dolgoznak, így hát éjszakánként is ébren kell maradnia. Ébren is volt, végignézte a televízió műsorát, utána még bekapcsolta a rádiót. Az éjszakai műszak már hazament, az első műszakosok már dolgoznak, nyolc óráig van egy szusszanásnyi ideje, az irodások akkor kezdenek. A két takarítónő, Horváthné és Zsoldosné már vagy tíz perce, hogy megérkeztek, Zsoldosné kávét főz, nála jobb kávét senki sem tud főzni, olyan erős, hogy az ember szívdobogást kap tőle. Alacsony, törékeny asszony, még csak negyvennyolc éves, de olyan ráncos az arca, mintha hetvenéves lenne. Csendes, szelíd asszony, férje a vasútnál dolgozik. Horváthné vagy tíz évvel fiatalabb, koromfekete, sűrű haja van, bőre még télen is olyan barna, mintha napozna. Gajdos Zsiga szereti őt, mert serényen dolgozik, ég a keze alatt a munka. Ő takarítja a portásfülkét, az előtért és a folyosókat. De ragyognak is a kockakövek, mintha minden egyes darabot külön kifényesítene. Gajdos Zsiga néha eltűnődik: a fenébe is, ez a Horváthné megállás nélkül dolgozik, hogyan csinálja mégis, hogy mindent tud, ami a gyárban vagy a faluban történik. És az értesülései mindig pontosak, helytállóak. Most is azzal állított be: hallották-e, hogy Varjas Margitnak mégsem lesz esküvője tavasszal.

– Ezt meg honnan tudod? – kérdi Zsoldosné, és csodálkozva néz a fekete asszonyra, aki a port törli le az asztalról.

– Tudom. Tegnap Margit szakított Bélával. Levelet küldött neki. Látni sem akarja.

– Ugyan már – szólal meg Gajdos Zsiga, és cigarettára gyújt. – Szombaton találkoztam velük a városban. Az áruházból jöttek ki. Beszélgettem is velük. Béla mondta, hogy bútort választottak.

– Az lehet – mondja a fekete asszony, miközben a kárpitozott székeket egyenként felrakja az asztalra. – Az szombaton volt. Ma viszont kedd van. Szeptember huszonkilencedike. Közben volt vasárnap és hétfő.

Zsoldosné a kávéfőzőt figyeli, már csöpög belőle a forró kávé, illata betölti a portásszobát.

– De hát miért szakítottak? – kérdezi. – Nem értem. Sülve-főve együtt voltak.

Horváthné megigazítja kötényét, közelebb lép Gajdos Zsigához, bizalmasan közli:

– Rájött, hogy Varga Béla vadállat. – Látja, hogy Zsoldosné közbe akar szólni, nem hagyja hát abba. – Tudják, hogy mit csinált az első feleségével? Hát én megmondom, mert én beszéltem az asszonnyal. Télvíz idején anyaszült meztelenül kidobta a lakásból.

Ezt már nem hagyhatja szó nélkül Gajdos Zsiga. Úgy érzi, meg kell védeni a férfinem becsületét.

– Hát én is kidobtam volna, ha a saját ágyamban találom a szeretőjével. Még meg is téptem volna.

– Erre nincs tanú – mondja Horváthné. – Ezt a szeretőmesét Varga Béla találta ki. Az asszony tagadja.

Zsoldosné teleönti a csészéket kávéval, üvegpohárban cukrot tesz az asztalra.

– Tagadhatja – mondja. – Naná, majd elismeri.

Isszák a forró kávét.

– Én csak azt tudom, amit tegnap már az egész gyár tudott – mondja Horváthné –, hogy Margitka szakított Varga Bélával. Végleg szakított. – Még halkan hozzáteszi: – Állítólag szombaton erőszakoskodott vele.

– Nem kell a mai lányokkal erőszakoskodni – jegyzi meg rosszkedvűen Gajdos Zsiga.

Zsoldosné saját lányára gondol, aki Pesten tanul, kollégiumban lakik, s aki miatt sokszor nyugtalan.

– Nem minden lány adja oda magát az első szóra.

– Csak a másodikra – mondja Gajdos, és kajánul nevet. Leteszi az üres poharat, rossz véleménye van a mai lányokról, de nem részletezi tapasztalatait, nem akar szomorúságot okozni Zsoldosnénak. Horváthnét nézi, aki már a poharakat mossa el. Serényen jár a keze, de még serényebben a szája. – Tegnap a második műszak kezdete után felmentem Margithoz, mert szegről-végről rokonok vagyunk. Megkérdeztem őt, igaz-e, hogy szakítottak Bélával. Szegénykémnek ki volt sírva a szeme. Szakítottunk, ángyikám, mondja, és rögvest sírni kezd. Ne bőgj, mondom neki, egy férfi sem érdemli meg, hogy bőgjünk utána. Kiváltképpen nem az a Béla. Jól tetted, csillagom, hogy kiadtad az útját. Vigasztalták a többiek is, de az a szerencsétlen csak sírt. – Horváthné megfordul, a tiszta csészéket a helyére teszi, cigarettára gyújt, egy percre leül, hogy kiszusszantsa magát. Zsoldosné a kulcstáblát rendezgeti, becsukja az üvegezett ajtót, és hozzákezd az újságok szortírozásához. – Tudják, az az igazság, hogy én nagyon sajnálom Margitot. Tavalyelőtt is megjárta azzal a hadnaggyal.

Gajdos Zsiga felélénkül, most kezdi csak igazán érdekelni a dolog. Tud ő sok mindent, ami a gyárban történik, kell is, hogy tudjon mindenről, hiszen azért portás, de erről a hadnagyról semmit sem tud. Pedig öt éve látja ő, hogy a műszak végén a lányokat, asszonyokat kik várják, tudna ő ezekről a furcsa kapcsolatokról mesélni sokat, de minek meséljen. Mindenki ott szerzi meg a boldogságát, ahol tudja. Megszívja a fogát, felvonja szemöldökét a homloka közepéig.

– Melyik hadnagyról beszél, Horváthné? – kérdezi ravaszul, mintha több hadnagyot is ismerne.

– Arról, amelyik Margitot elcsábította és utána otthagyta faképnél. Kiderült később, hogy még a neve sem volt igaz. Az is azt mondta Margitkának, hogy így, meg úgy, bennem megbízhatsz, feleségül veszlek. Az a bolond lány meg odaadta magát neki. Nem látott, nem hallott a szerelemtől. Még a szüleivel is összeveszett a hadnagy miatt.

– Emlékszem már – mondja Gajdos Zsiga, s valami csakugyan derengeni kezd benne. – Tavalyelőtt a szilveszteri mulatságon Marika azzal a hadnaggyal volt a kultúrteremben.

– Azzal, azzal – bólogat Horváthné. – Szép, derék fiatalember volt. Húzatta is a cigánnyal. És mi lett a vége? Két hét után úgy otthagyta Margitot, mint szent Pál az oláhokat. Szegény Margit meg bánatában megmérgezte magát.

Zsoldosné nyugtalanul közbeszól.

– Ó, az ostoba. Szerencsére nem minden lány ilyen ostoba.

– A te lányod sem különb – mondja Horváthné kegyetlenül. – Egyformák!

Zsoldosné segélykérően néz Gajdos Zsigára, de az úgy tesz, mintha nem hallaná, hogy az asszonyok miről beszélnek, elmélyülten olvassa az újságot.

– Ne mondj már ilyeneket, Böske. Az én lányom…

– Tudom. Orvostanhallgató. Hát azt hiszed, azok különbek? Azok a vidéki lányok a legrosszabbak, akik pár évig Pesten éltek. A lányszállásokon. Meg a kollégiumokban. Ott aztán kitanulják a csíziót. – Elnyomja a csikket, feláll, fogja a vödröt, partvist, indulni készül, amikor betoppan az ajtón halálsápadtan Faragó Mihály. Nem is köszön, szinte kibukik a szörnyű hír:

– Margitot megölték. Most találtam rá a kukoricásban. – Azzal engedélyt sem kérve a telefonhoz megy, hívja a rendőrséget.

A két asszonyt a rémület mintha megbénítaná. Tágult szemmel hallgatják, hogy mit közöl Faragó Mihály az ügyeletes tiszttel.

– Igen, kérem. A Muhari úton, majdnem szemközt az erdei úttal. A szolgálati úttal. Igen. Értem. Én, kérem, visszamegyek. Hogy? Nem értem. Ja, igen. Most a Ruhagyár portájáról beszélek. Kerékpárral vagyok. Köszönöm.

Leteszi a kagylót, zsebkendőjével megtörli izzadt homlokát, liheg, Horváthné széket tol mögéje, biztatja.

– Üljön le már, Mihály bátyám.

Az ember leül, előveszi a laposüveget, meghúzza.

– A homloka csupa vér, mintha baltafokával csaptak volna rá. És az alsóteste pedig anyaszült mezítelen.

– Megerőszakolták – jelenti ki Horváthné, és valahová a távolba néz. – Ne éljek tovább, ha nem az a gazember tette.

Gajdos Zsiga csitítja.

– Ugyan már, Horváthné. Hogy mondhat ilyet.

– Már szombaton meg akarta őt erőszakolni.

– Kiről beszélnek? – néz körül Faragó csodálkozva.

– Arról a gazemberről – mondja haragosan Horváthné, és a mozdulatán látszik, már menne, hogy a nagy hírt szétkürtölje a gyárban. – Varga Béláról. Arról a vadállatról.

– Butaság – mondja Faragó, és feláll. – Mennem kell, hogy ott legyek, amire a rendőrök megérkeznek.

Havas Ferenc cigarettázva figyeli a helyszínelők munkáját. Rendőr őrnagy. Negyvenéves, erős csontú, testes férfi. Megnézi a karóráját. Öt perc múlva lesz nyolc óra, hamar ideértek, s azóta, hogy a munkát elkezdték, minden az előírások szerint történik. Látszólag nagy a nyüzsgés, de Havas jól tudja, hogy ebben a nyüzsgésben jól átgondolt tervszerűség van, munkatársai értik a dolgukat. A fényképész már elkészítette a szükséges felvételeket, a nyomszakértők minden négyzetcentimétert alaposan átvizsgálnak, talán találnak használható nyomot. Távolról nézi a lány holttestét. Váry doktor most fejezi be a vizsgálatot, felegyenesedik, megnyomkodja a derekát, int a várakozó hullaszállítóknak, hogy elvihetik a holttestet. Szivarra gyújt, felnéz a szürke égboltra. Havas szereti ezt a vörös hajú, szeplős arcú kövérkés doktort, aki sohasem veszti el a nyugalmát, fölöslegesen nem vitatkozik. Havas abban már biztos, hogy nem rablógyilkosság történt, mert az áldozat nyakán rajta van az arany nyaklánc a kereszttel, füléből sem tépték ki az arany fülbevalót, ujjain két aranygyűrűt találtak, egy rubinköveset és egy divatos cizelláltat, táskájában megtalálták a pénztárcáját, benne százhúsz forintot, és a személyazonossági igazolványát. Váry közeledik, kezével félretolja a kukoricaszárakat, bodros füstfelhőket ereszt ki a száján.

– Nos? – kérdezi Havas.

– Nyolc-tíz órája halott.

Havas eltapossa a csikket.

– Megerőszakolták?

– Úgy néz ki – mondja Váry. – A boncolás után többet mondhatok. – Lepöccinti szivarjáról a hamut, felnéz Havas szegletes arcára. – Annyit már határozottan kijelenthetek, hogy a homlokra mért ütés nem volt halálos.

Havas csodálkozva néz rá.

– Akkor mitől halt meg?

– Megfojtották – mondja egykedvűen, és még hozzáteszi: – A fojtogatás nyomai jól láthatók a lány nyakán.

Kisétálnak az útra. Kétoldalt rendőrségi autók várakoznak. A hullaszállítóba most tolják be a bádogkoporsót.

– Volt szerencsém – mondja az orvos, és fejével a hullaszállító kocsi felé int. – Bemegyek velük. Ebéd után felboncolom.

Havas bólint. Figyelmét már a közeledő fekete Volga köti le. Az autó megáll az utat elzáró kordonnál. Magas, jól öltözött férfi, Fehérváry Géza, a megyei ügyészség munkatársa lép ki belőle, igazolványt mutat a rendőrnek, az tiszteleg, továbbengedi. Ezek szerint – gondolja Havas – Géza a nyomozás ellenőrzésével megbízott ügyész. Örül neki, szeret együtt dolgozni Fehérváryval.

Az ügyész már int is a kezével, látszik, hogy ő is felismerte már messziről a rendőr őrnagyot. Kezet fognak. Nem ez az első munkájuk. Havas már magyaráz is.

– Az áldozat Varjas Margit. Húszéves. A Ruhagyárban dolgozott. A szüleivel lakott az erdő túloldalán, a tanyán. Az apja az erdőgazdaságban, anyja a téeszben dolgozik. Varjas reggel hat órakor jelentette az ügyeleten, hogy lánya eltűnt. Tegnap kettőre ment dolgozni, eléje ment az erdei úton, de nem találkozott vele. A lány később sem ment haza. Váry szerint a gyilkosság tegnap este tíz óra után és éjfél között történt. – Megfontoltan, a szavakat tagolva elmondja, hogy Faragó Mihály hogy talált rá a holttestre ma reggel hat óra után a kukoricásban. – De nem ott ölték meg.

– Hanem? – kérdi Fehérváry, és szőke haját hátrasimítja. Havas az erdő felé mutat. Szemközt állnak a szolgálati úttal, amely az erdőn át vezet.

– Az úttól mintegy három méterre egy mogyoróbokor aljában. Nem értem, hogy a tettes vagy tettesek miért vitték át a lány holttestét a kukoricásba.

Fekete Simon áll meg mellettük.

Olyan vékony, inas fiatalember, mint egy hosszútávfutó, és olyan szívós, kitartó is. Főhadnagy.

– Találtatok valamit, Simi? – kérdezi Havas.

– Az égvilágon semmit – mondja Fekete. – Annyit megállapítottunk, hogy a tettes egynéhány métert karjaiban vitte a lányt, aztán letette, és a hónaljánál vagy a karjánál fogva áthúzta az áldozatot a kukoricásba. Ennek a nyomát megtaláltuk. Rögzítettük. Bár nem sokra megyünk vele.

– Te itt maradsz – mondja Havas Feketének. – Ti pedig, fiúk – fordul a főhadnagyot kísérő három nyomozóhoz –, kocsiba ültök, bementek az osztályra. Átnézitek a nyilvántartást. Kikeresitek, hogy kik azok, akik erőszakos nemi közösülésért vagy ehhez hasonló bűncselekményekért voltak elítélve, és az elmúlt évben szabadultak. – Fehérváryra néz. – Gondolom, egyetértesz vele, ha ezeket a fickókat előállítjuk, és tisztázzuk az alibijüket. – Az ügyész bólint, Havas a nyomozókra néz. – Tehát világos, fiúk? – A fiatal nyomozók szinte egyszerre mondják, mintha egy szavalókórus tagjai lennének:

– Világos, őrnagy elvtárs.

Fekete meggondolja magát, és visszamegy az erdőbe.

Havas az ügyésszel beszélget. Amikor a fiatalember kijön az erdőből, látszik rajta, hogy elégedetlen az eredménnyel. Havas kérdőn néz rá.

– Ahogy jelentettem, őrnagy elvtárs. Kétségtelenül a mogyoróbokor tövében ölték meg. Ahol a táskáját megtaláltuk – mondja, amikor odaér hozzájuk.

– Azon kívül találtatok még valamit?

– Semmi használható nyomot.

Havas bólint. Nehéz ügy – gondolja. – Áldozat van, de használható nyom egy fikarcnyi sincs. Még cipőtalpnyomot sem találtak.

Lassan sétálnak a poros úton.

– Tehát már azt is tudod, hogy ki az áldozat? – Fehérváry szabályosan férfias arcán kíváncsiság látszik. S talán egy kis irigység is.

Az őrnagy bólint, körülnéz, megkérdezi az egyik rendőrt.

– Itt van még az öreg?

– A kocsiban ül.

Elindulnak a rendőrségi gépkocsi felé. A nyomozó előresiet, szól Faragónak, hogy lépjen ki. Az idős ember szolgálatkészen engedelmeskedik. Pipáját illedelmesen kiveszi a szájából, kiveri belőle a hamut a tenyerébe, és várakozón néz az őrnagyra. Csiba ott ül a lábánál hűségesen. Havas bemutatja Faragónak Fehérváry Gézát. A vadőr jól megnézi magának a városból jött fiatalembert. Havas cigarettával kínálja mindkettőjüket.

– Nem élek vele – hárítja el az őrnagy figyelmességét. – Megmaradok a pipámnál. – Azzal előveszi, megtömi dohánnyal, rágyújt.

– Mihály bátyám – kezdi bizalmas hangon az őrnagy –, azt már tudjuk, hogy Varjas Margit a keresztlánya volt.

– Az volt, szegénykém. – Az öreg szemét elöntik a könnyek, nagyokat nyel. – Nem is tudom, hogyan fogom megmondani az apjának. Egyetlen lányuk volt.

– Nem kell mondania semmit sem, Mihály bátyám – mondja Havas. – Már bizonyára tudja. Elküldtem hozzájuk egy nyomozót. Azóta már útban vannak. Azonosítani kell az áldozatot.

– Nem hisznek nekem? Hát csak ismerem a keresztlányomat.

– Dehogynem hiszünk. De ez az előírás.

Az öreg most váratlanul felsír.

– Édes istenem. Hogy éppen vele tették ezt a szörnyűséget. Nem ártott az a szerencsétlen lány senkinek sem. És milyen boldog volt. Tavaszra tervezték az esküvőt.

– Hát menyasszony volt? – kérdezi Havas felélénkülve, de az izgalom látható jele nélkül, és az időközben odaérkező Bogár Vilmos századosra néz.

– Eljegyzett menyasszony volt. A Varga Bélával járt jegyben. Gyűrűs menyasszonya volt neki.

Havast a közlés meglepetésként éri. Ez már olyan adat, amivel kezdeni lehet valamit. Ér annyit, mint egy lábnyom. Jelentőségteljesen Bogárra néz, tekintetével mintha azt mondaná: „Látod, fiú, kérdezni tudni kell."

– Nem találtunk jegygyűrűt az ujján – mondja Bogár szárazon, és az öreg arcába néz.

– Az nem lehet, kérem – mondja Faragó Mihály határozottan. – Margitnak volt jegygyűrűje. Sokszor láttam.

– Most nem volt rajta. – Havas az öregre néz, s mintha önmagának mondaná. – Lehet, hogy lehúzták az ujjáról. De miért pont a jegygyűrűjét? – A kérdés elindít benne egy gondolatsort, tudja, választ kell találnia rá, nem most, hiszen az öreg ebben nem segíthet neki. Váratlanul megszólal Fehérváry:

– Lehet, hogy tegnap nem húzta az ujjára.

Havas az ügyészre néz.

– Igen, ez lehetséges – mondja. – Akkor viszont arra kell választ találnunk, hogy miért nem. – Magyarázatképpen még hozzáfűzi: – A menyasszonyok büszkén szokták viselni a jegygyűrűjüket. Ha nem viselik, annak oka van. – Megint az öregre néz. Faragó töprengve pipázik. – Mondja, Mihály bátyám, volt a keresztlányának barátnője?

Faragó kiveszi szájából a pipát.

– A Horn Ibolya – mondja gondolkodás nélkül. – Az volt a barátnője. Itt laktak ők is a gazdaságban. Együtt nőttek fel. Iskolába is együtt jártak.

– Most hol laknak Hornék?

– Újfaluban. Két éve költöztek be. Ja, igen. Egy műszakban dolgoztak.

– Akkor ma Horn Ibolya délutános – mondja Havas. S míg ezt kimondja, megszületik benne az elhatározás. Fehérváryra néz. – Géza, bevinnéd Vilmost a kapitányságra?

– Természetesen – mondja az ügyész.

Persze az öreg vallomását is jegyzőkönyvezni kellene – gondolja Havas. – De mit csináljanak a kerékpárjával és a kutyájával?– Mihály bátyám – fordul Faragóhoz. – Karikázzon most haza. Kocsit küldök magáért. És jegyzőkönyvbe vesszük a vallomását.

Feltámad a szél, száraz, elsárgult faleveleket sodor az útra. Az öreg bólint, tisztességgel elköszön, felül a kerékpárjára, és tempósan tekeri a pedált. Csiba ott lohol mellette.

– Te mikor jössz be? – kérdi az ügyész, és igazít nyakkendőjén.

– Hamarosan megyek én is, csak előbb felkeresem Horn Ibolyát – mondja az őrnagy, és megáll a gépkocsi mellett. – Vilmos, te intézkedj, hogy Faragót hozzák be. Részletesen hallgasd ki. Az sem ártana, ha időrendben rögzítenéd az eddig megállapított tényeket.

Horn Ibolya egyidős Margittal. Erős testű, magas lány, már több atlétaedző felfigyelt rá, de Ibolya nem állt kötélnek, nem akar élsportoló lenni, mondta. A Ruhagyár kézilabdacsapatában átlövő, jól megy a játék, s neki ez éppen elég. Ibolya a nyitott ablakban a párnákat rázza fel, amikor a rendőrségi autó megáll a ház előtt. A kutya láncát tépve ugatja az idegent, Ibolya rászól.

– Vitéz, a helyedre! – A puli még vakkant kettőt-hármat, de az ismerős, parancsoló hang elveszi kedvét az ugatástól, visszahúzódik házába, és onnan figyeli a kapu előtt álló férfit.

– Kit keres? – szól ki az ablakon Ibolya, és ösztönös mozdulattal megigazítja rövidre nyírt haját.

– Horn Ibolyát – mondja Havas, és barátságos mosolyt küld a lány felé.

– Én vagyok – mondja a lány –, nyitva van a kapu. – Nem várja meg, amíg Havas benyit, átsiet a szobán, a nappalin, az előszobatükörben egy pillantást vet magára, igazít egy keveset világoskék tréningruháján, és kilép a teraszra. Havas a betonozott járdán jön végig, nézi a még mindig pompázó dáliákat, tekintete megpihen a rendezett kerten, a másodszor virágzó jázminbokor sem kerüli el a figyelmét. Felmegy a négy lépcsőfokon a fedett teraszra, megáll a lány előtt, bátorítóan mosolyog, igazolványt vesz elő, mutatja.

– Havas Ferenc rendőr őrnagy vagyok. Beszélnem kell magával.

– Miről? – kérdezi a lány, mert nem érti, mi dolga lehet a rendőrségnek vele.

– Bemehetnénk? – kérdezi Havas, figyelmen kívül hagyva a lány kérdését.

– Tessék – mondja Ibolya, és kinyitja az előszobaajtót, majd a szemközti ajtóra mutat. – Az a szobám. Ott már rend van, menjünk talán oda.

Az őrnagy benyit. Úgy látszik, gondolja, a lányok mindenhol egyformák. Mintha a saját tizenöt éves lányának a szobájában lenne. Jugoszláv szekrénysor, az üvegezett polcokon könyvek, érmek, serlegek, kristálypoharak, néhány díszes italos üveg, a heverő fölött énekesek, színészek fényképei, Havas egyet sem ismer közülük. A heverőn egy gyereknagyságú játékmackó, a hosszúkás asztalon bársonyterítő, rajta dohányzókészlet.

– Tessék, üljön le – mondja Ibolya, és az egyik fotelra mutat. Havas leül, kényelmesen elhelyezkedik, megvárja, míg a lány is helyet foglal.

– Rágyújthatok? – kérdezi, és előveszi cigarettáját. A lány bólint. – Parancsol?

– Nem dohányzom.

Havas rágyújt, közben a lány szép arcát nézi. Szeme melegbarna, bőre feszes, bársonyos, formás melle átdomborodik a melegítő vékony anyagán.

– Egyedül van itthon?

– Szüleim dolgoznak. Apám az Állami Gazdaságban, anyám az ÁFÉSZ-nál. Én kettőre megyek. Délutáni műszakos vagyok a Ruhagyárban.

– Szép ez a ház. Mikor építették?

– Két éve költöztünk be. Három évig épült. Sokat dolgoztunk rajta. Mindhárman. Apám örökölt…

Havas elmosolyodik.

– Nem azért kérdeztem. Egyszerűen azért, mert szép. ízléses. A kert is nagyon tetszik.

– Szeretem a virágokat – Ibolya egyre idegesebb, de fegyelmezi magát. Csak gyomrában érez szorítást. Mit akarhat tőle a rendőrség?

– Ibolya, úgy tudom, maga jó barátnője Varjas Margitnak.

– A legjobb barátnőm. Tulajdonképpen más barátnőm nincs is. – Tekintetét az őrnagyra emeli. – Mi van Margittal?

Havas megszívja cigarettáját. Nem hagyja kizökkenteni magát a kérdéssel.

– Tegnap együtt voltak?

– Egy műszakban dolgozunk. – De a kérdésemre nem válaszolt az őrnagy. Érthetetlen. Biztosan történt valami Margittal, ha róla faggatja.

– Mikor váltak el tegnap este?

– Tízkor fejeztük be a munkát. Tíz óra után tíz perccel mentünk ki a gyárkapun. Egyébként a bélyegzőkártyánkon pontosan rajta van. Együtt sétáltunk a sorompóig. Ott váltunk el. De hát miért nem mondja meg, hogy mi van vele? Csinált valamit? – Kétségbeesetten nézi Havas szögletes arcát, nyugodt tekintetét.

– Mondja, Ibolya, tegnap volt jegygyűrű Margiton?

– Nem volt.

– Honnan tudja?

Ibolya mélyet sóhajt.

– Felbontotta az eljegyzését. És tegnap visszaküldte a jegygyűrűjét Varga Bélának.

– Visszaküldte? Kivel?

– Velem.

Most már Havas az izgatottabb. A kérdésre megkapta a választ.

– Bizonyára tudja, hogy miért bontotta föl az eljegyzését?

– Tudom.

– Elmondaná?

Ibolya a nyakára teszi a kezét, nyelve hegyével megtapogatja húsos alsó ajkát.

– Az történt, hogy vasárnap délelőtt felkeresett Margit. Ott ült, ahol maga. Szomorú volt nagyon. Láttam rajta, hogy valami történt vele. Egyszer csak sírni kezdett. De úgy sírt, mint egy gyerek. Ne bőgj, mondtam neki, mert ilyenkor keményen kellett beszélni vele. Margit könnyen elsírta magát. Tudja, nagyon érzékeny lány. Meg egy kicsit álmodozó. Összeszedte magát valamennyire, és azt mondta: „Felbontom az eljegyzést Bélával. Kérlek, add át neki holnap ezt a levelet. Benne van a karikagyűrű is." Az asztalra tette a levélborítékot. Le volt ragasztva. De hát mi történt? Beszélj, mert megpofozlak. így kellett vele beszélni. Na, erre föl elmondja, hogy szombaton Bélával bementek a városba. Kirakatokat néztek, meg minden. Új bútort is akartak venni. Ott ebédeltek a Royalban. Ebéd után moziba mentek, utána beültek egy presszóba. Elég sokat ittak. Már este volt, amikor hazaindultak. Béla megint előhozakodott a régi témával. Ne várják meg az esküvőt, Margit legyen az övé.

– Nem volt viszonyuk? – kérdezi Havas csodálkozva.

– Nem. Margit