Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Rabigában 2: A mattyi vérengzés - Plágiumregény
Rabigában 2: A mattyi vérengzés - Plágiumregény
Rabigában 2: A mattyi vérengzés - Plágiumregény
Ebook233 pages2 hours

Rabigában 2: A mattyi vérengzés - Plágiumregény

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

2021-et írunk. Magyarországot három éve szélsőjobbos kormány vezeti. Államformája: Magyar Királyság. Az ország kilépett az Európai Unióból, a NATO-ból, határait lezárta, az internetet és a mobilhálózatokat lekapcsolta. Felszámolta a demokráciát és a kapitalizmust. Az államcsőd, a szankciók és embargók következtében rövid időn belül középkori körülmények közé zuhant vissza. A vidéket csendőrségek, betyárseregek irányítják és tartják rettegésben. Bár a nyugati hatalmak már tervezik az ország felszabadítását, egyelőre még kivárnak. Egy Baranya-vármegyei kisváros lakói azonban úgy döntenek, hogy kezükbe veszik sorsuk irányítását.

„A körtének is van farka” – tartja a bolgár közmondás a nagy felfedezésekről. Gerlóczy Márton tizennyolc napon át dolgozott legújabb regényén, amelyre az interneten talált rá. Miután megrendelte és beszkennelte Ivan Vazov Rabigában című művét, hozzálátott, hogy megszerkessze az első bolgár-magyar plágiumregényt. Magyar szerző soha nem plagizált még ilyen rövid idő alatt bolgár regényt. Ennek az emberfeletti teljesítménynek a bizonyítékát tartja kezében most az olvasó.

„Gerlóczy Márton új regénye nem csupán a szerző tehetségéről tesz bizonyságot újra, de sokoldalúságáról is; a mű stílusa, nyelvezete teljesen elüt az eddig megszokott Gerlóczy-szövegek szövetétől, hangulatától. Rusztikusabb lett, férfiasabb, érdesebb, balkánibb. És plasztikusabb mindenekelőtt.”
Bächer Iván

„Egy új, napjainkban még csak szárnyát bontogató műfaj, a tisztességtelen, mások szellemi tulajdonát semmibe vevő művészi attitűd csúcsteljesítménye! Ott a helye a rosszul vizsgázott, elbukott, becsődölt korok és államkísérletek szemtanúinak könyvespolcain.”
Hajdu Szabolcs
LanguageMagyar
Release dateDec 10, 2013
ISBN9789633740989
Rabigában 2: A mattyi vérengzés - Plágiumregény

Read more from Gerlóczy Márton

Related to Rabigában 2

Related ebooks

Reviews for Rabigában 2

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Rabigában 2 - Gerlóczy Márton

    GERLÓCZY MÁRTON

    RABIGÁBAN 2

    A MATTYI VÉRENGZÉS

    Plágiumregény

    Honlap: www.fapadoskonyv.hu

    E-mail: info@fapadoskonyv.hu

    Borító: Rimanóczy Andrea

    978-963-374-098-9

    © Fapadoskonyv.hu Kft.

    © Gerlóczy Márton

    2021- et írunk. Magyarországot három éve

    szélsőjobbos kormány vezeti. Államformája:

    Magyar Királyság. Az ország kilépett az

    Európai Unióból, a NATO- ból, határait

    lezárta, az internetet és a mobilhálózatokat

    lekapcsolta. Felszámolta a demokráciát és a

    kapitalizmust. Az államcsőd, a szankciók és

    embargók következtében rövid időn belül

    középkori körülmények közé zuhant vissza.

    A vidéket csendőrségek, betyárseregek

    irányítják és tartják rettegésben. Bár a

    nyugati hatalmak már tervezik az ország

    felszabadítását, egyelőre még kivárnak.

    Egy Baranya-vármegyei kisváros lakói

    azonban úgy döntenek, hogy kezükbe

    veszik sorsuk irányítását.

    ELSŐ RÉSZ

    I.

    Ezen a hűs májusi estén Farkas Zoltán együtt vacsorázott családjával kint az udvaron.

    A családi asztalt, mint mindig, most is a diófa alatt terítették meg, a kerítés mellett feketéllő örökzöld, magas fenyők között. A villanykörte ott függött az orgonabokor ágán, melynek illatos fürtjei barátságosan bólogattak a vacsorázók feje felett.

    Az asztal körül sokan ültek.

    Zoltánon, öreg édesanyján és feleségén kívül egy egész sereg apróbb-nagyobb gyerek volt az asztalnál; késsel-villával felfegyverkezve csak úgy gyömöszölték magukba a kenyeret meg az ételt.

    Az apa gyengéden oda-odapillantott a gyerekekre, akik szuszogva rágcsáltak éles kis fogukkal, tömték elnyűhetetlenül egészséges gyomrukat, miközben apjuk mosolyogva, vidáman biztatta őket:

    – Egyetek, gyerekek, nagyra nőjetek! Mari, tölts még nekik!

    Zoltán felesége a kúthoz lépett, a vödörből megtöltötte a nagy porcelán kancsót és az asztalra tette. Zoltán öntött egy kis bort a kancsóba, aztán a gyerekeknek nyújtotta a kancsót és kedvesen így szólt.

    – Igyatok, ti rosszcsontok!

    A kancsó körbejárta az asztalt. A gyerekek szeme ragyogott, arcuk kipirult, még a szájuk szélét is megnyalogatták. Zoltán a feleségéhez fordult, aki rosszallóan vonta össze szemöldökét, de az ura szigorú hangon rászólt:

    – Hadd igyanak, de csak itt, a szemem előtt, másképp még rákapnak a borivásra. Nem szeretném, ha részegesek lennének nagykorukra.

    Zoltán egyéni, mondhatnánk gyakorlati szempontból nézte a gyermekek nevelését. Régimódi, iskolázatlan ember volt, de a természet józan ésszel áldotta meg, jól ismerte az embereket és tudta, hogy a tiltott gyümölcs mindig édesebb. Mindig maga mellé ültette a gyerekeket, még akkor is, ha vendég volt a háznál.

    – Hadd tanulják meg, hogyan kell viselkedni társaságban – magyarázta –, mert mi haszna annak, ha félszegen zavarba jönnek az emberek között.

    Zoltánt örökké elfoglalták a közmunkák, és csak étkezéskor látta együtt a családját, ezt az alkalmat használta fel, hogy foglalkozzék a nevelésükkel.

    – Ivánka, ne kapkodj az étel után nagyanyád előtt!

    – Zsanika, ne fogd úgy azt a kést, mint egy hentes! Ne szurkáld a kenyeret, hanem szeljed, ahogy rendes emberhez illik!

    – Péter, úgy kigombolkoztál itt, mint egy falusi tuskó. Vedd le a baseball sapkát a fejedről, mikor az asztalhoz ülsz. Már megint úgy megnőtt a hajad, mint egy vadembernek. Mari, miért nyírod már meg ezt a gyereket?

    – Hajni, húzd beljebb a lábad, adj másnak is helyet. Majd ha kimegyünk csigát szedni, ott kedvedre elterpeszkedhetsz.

    De Zoltán csak olyankor intette így a gyerekeit, amikor jó kedvében volt. Ha valamiért haragudott, az asztal körül síri csend uralkodott.

    A mélyen vallásos és istenfélő Zoltán mindenképpen igyekezett gyermekeibe oltani a vallásosságot. A család felnőtt tagjai kötelesek voltak minden áldott este a házi oltár előtt végighallgatni a fennhangon elmondott esti imát. Zoltán türelmetlenséget mutatott azok iránt, akik abbahagyták a tanulást. Jómaga tanulatlan ember maradt, de a tudás meg a tanult emberek mély tiszteletet keltettek benne. Zoltán a tudományban is éppúgy fenntartás nélkül hitt, akár az istenben.

    Amikor leszedték az asztalt, Zoltán felállt. Ötven év körüli, hatalmas, kissé hajlott, de még mindig sudár termetű ember volt. Piros arca, melyet kicserzett a nap meg a szél, amíg a mezőket meg az utcákat járta, mindig komolynak, hidegnek látszott, még akkor is, amikor mosolygott. Fekete szemére boruló bozontos, sűrű szemöldöke szigorú kifejezést adott arcának.

    Zoltán jó kedvében volt ezen az estén. Érdeklődve nézte, hogyan hancúroznak egészséges, virgonc gyerekei, akiknek hangos kacagása betöltötte az udvart.

    De erre a zajra felébredt a nagymama karján alvó legkisebb gyerek és sírni kezdett. Karján ringatva így duruzsolt a fülébe a nagymama:

    – Aludj, kis unokám, mert ha nem, jön a csendőr és elvisz!

    Zoltán összevonta a szemöldökét.

    – Hagyd abba, anyám – szólalt meg –, nem kell a gyerekeket a csendőrrel ijesztgetni! Még a végén félni fognak tőle.

    Zoltán felesége jött ki a házból.

    – Hogy van Krisztián? – kérdezte tőle az ura.

    – Elaludt, a láza elmúlt. – válaszolt az asszony.

    – Miért is kellett neki ezt a szörnyűséget látnia? – szólalt meg nyugtalanul a nagymama. – Lám, bele is betegedett.

    Zoltán kissé elkomorodott, de egy szóval sem válaszolt. Aznap Vas Péternek, a villanyszerelő fiának holttestét hozták haza a mezőről és a Polgármesteri Hivatal udvarán terítették ki. Krisztián, aki az iskola ablakából meglátta ezt, annyira megrendült, hogy belebetegedett. Zoltán gyorsan másra terelte a szót, odafordult a gyerekekhez.

    – Na, üljetek most nyugton. Hajni, mondd csak el, mit tanultatok ma az iskolában.

    – Történelmet.

    – Úgy, és mit meséltek nektek a történelemből?

    – A Tanácsköztársaságot!

    – Mesélj, kislányom – mondta Zoltán, de be sem tudta fejezni a mondatot, amikor az udvar egyik sötét sarkában valami lezuhant, és a kőkerítés tetejéről cserépdarabok hullottak alá. A felriadt tyúkok meg csibék tollukat felborzolva rohantak fel és alá az udvaron. Az udvar egészen felbolydult, az asszonyok elrejtőztek a házban, a gyerekek is szanaszét szaladtak, Zoltán, aki pedig nem volt valami félénk ember, a sötét sarok felé pillantott, ahonnan a zaj jött, és berohant a házba. Hamarosan megjelent, kezében baseballütővel.

    Ez az esztelennek látszó, de határozott cselekedet oly gyorsan történt, hogy Zoltán felesége fel sem eszmélhetett és nem tarthatta vissza az urát. A házból kihallatszott megrémült hangja, és erre mintegy feleletként, felhangzott a félelmében a sarokban meglapult kutya elkeseredett ugatása.

    És valóban, a tyúkól és a néhai istálló közötti sötét sarokban mintha egy ember állt volna. De ebben a sűrű homályban nehéz volt kivenni, annál is inkább, mivel Zoltán a kivilágított házból szaladt ki a sötét udvarra.

    A házigazda lábujjhegyen az istállóba osont, ott magához vett egy kapát is, aztán kinézett a farácsos ablakon. Talán a szeme szokott hozzá a sötétséghez, vagy lehet, hogy csak úgy rémlett, de most már meg volt győződve, hogy az udvar sarkában egy ember áll mozdulatlanul az ablaknál.

    Zoltán lehajolt, felemelte a baseballütőt és hangosan kiáltott:

    – Állj! Fel a kezekkel!

    Néhány pillanatig várta a választ.

    – Zoli bácsi – suttogta egy hang.

    – Ki az? – kérdezte Zoltán cigányul.

    – Zoli bácsi, ne félj, a ti emberetek vagyok.

    Az ismeretlen odalépett az ablakhoz. Zoltán most már kivette sötét körvonalait.

    – Ki vagy? – kérdezte óvatos gyanakvással és leengedte a baseballütőt.

    – Pali vagyok, Petrovics József fia Mattyról.

    – Nem látom az arcodat. Mit keresel itt?

    – Mindent elmondok majd, Zoli bácsi – válaszolt a jövevény fojtott hangon.

    – Alig látlak. Honnan jössz?

    – Messziről, Zoli bácsi. Majd mindent elmondok.

    – Mi az, hogy messziről?

    – Vácról.

    Ez a szó villámcsapásként derített fényt Zoltán emlékezetében. Eszébe juttatta, hogy Petrovics fiát a váci börtönbe csukták. Petrovics József régi barátja volt még szülőfalujából.

    Zoltán kilépett a sötét udvarba, az éjszakai vendéghez ment, megragadta kezét és elvezette az istállóhoz.

    – Te lennél az, Palika? Emlékszem rád, kisfiú korodból – szólalt meg halkan Zoltán. – Töltsd itt az éjszakát, holnap majd gondolkodunk, hogy legyen tovább.

    – Köszönöm, Zoli bácsi… Magán kívül itt senkit sem ismerek – suttogta Pali.

    – Szóra sem érdemes. Apád meg én testi-lelki jó barátok vagyunk. Nálam otthon érezheted magad. Látott valaki?

    – Nem, amikor bejöttem, azt hiszen, senki sem volt az utcán.

    – Bejöttél! Hát így kell bejönni a házba, Palikám? Mondd inkább, hogy amikor betörtem. No de sebaj. Petrovics József fia mindig kedves vendég nálam, de különösen akkor, amikor ilyen távolról jön. Nem vagy éhes, Palika?

    – Köszönöm, Zoli bácsi, nem.

    – Dehogynem. Harapnod kell valamit. Bemegyek, megnyugtatom a háziakat, aztán visszajövök és elbeszélgetünk. Mindjárt jövök!

    Zoltán kiment és behúzta maga után az istálló ajtaját. Feleségét meg anyját a félelemtől félholtan találta. Amikor meglátták, hogy él és semmi baja, egyszerre kiáltottak fel, megragadták kezét, mintha attól félnének, hogy újra elszakad tőlük. Zoltán tettetett nyugalommal bizonygatta, hogy senki sem jött be az udvarra, úgy látszik, valamilyen kóbor macska vagy kutya taszított le néhány tégladarabot a kerítésről.

    – Az egész környéket fellármáztuk – mondta Zoltán, és letette a baseballütőt a sarokba.

    A háziak megnyugodtak. A nagymama szólt Marinak:

    – Gyorsan vidd ki a gyerekeket, hadd pisiljék ki magukból a félelmet.

    De ekkor erősen döngetni kezdték a kaput!

    – Ki van ott? – kérdezte Zoltán.

    – Nyisd ki a kaput, cigány! – kiáltotta valaki.

    – A csendőrök! – suttogta Zoltán riadtan. – Palikát más helyre kell elrejteni.

    Ügyet sem vetve a megújuló dörömbölésre, rohant az istállóba.

    – Palika! – szólt be az istállóba.

    Válasz nem jött.

    – Palika, elaludtál, vagy mi? – szólalt meg hangosabban.

    Senki sem válaszolt.

    – Szegényke bizonyára elszaladt – szólalt meg Zoltán, és csak most jutott eszébe, hogy az istálló ajtaját nyitva találta. Gondterhelten felsóhajtott: – Mi lesz most vele?

    Mindenesetre még néhányszor szólongatta Palikát, de választ nem kapván, visszament a kapuhoz, amelyet már olyan erősen vertek, hogy úgy rémlett, már-már darabokra törik.

    II.

    Alighogy döngetni kezdték a kaput, Petrovics Pál hanyatt-homlok a kerítéshez rohant, újra felmászott rá és kiugrott az utcára. Néhány pillanatra tétovázva megállt, aztán óvatosan körülnézett, de a sötétségben semmit sem látott. Az eget komor viharfelhők vonták be, a néptelen utcákon keservesen fütyörésző éles szél bolygatta meg a hűvös este csendjét. Ez a kisváros, mint általában vidéken, már jóval éjfél előtt kihalt. Pali sokáig bolyongott csak úgy vaktában. Hirtelen összerezzent és megdermedve megállt egy széles kapualjban: halványan egy alakot látott a sötétben. Pali anélkül, hogy helyét elhagyta volna, nekitámaszkodott a kapunak. Morgás, majd dühös kutyaugatás arra késztette, hogy félreugorjon. Felébresztette a kapu mögött, a kerítésnél alvó házőrző ebet. Ez az óvatlan mozdulat és a kutyaugatás elárulta Palit. Az éjjeli őrjárat felfigyelt, fegyvercsörgés hallatszott, és valaki felkiáltott: „Állj!"

    Az elháríthatatlan veszedelem pillanatában a józan ész álnokul cserbenhagyja az embert, és csupán a vak életösztön vezérli. Palinak elég lett volna egy kissé visszahúzódni, és a sötétség áthatolhatatlan akadályt emelt volna közéje és az őrjárat közé. De Pali előreugrott, és mint a szélvész rohant el a csendőrök között és futott tovább. Az őrjárat üldözőbe vette, és az utcát felverte a lábdobogás meg a kiáltások zaja.

    – Áll meg, retek! – üvöltötte a csendőr.

    Pali csak futott, anélkül, hogy visszafordult volna. Háta mögött felhangzott néhány lövés, de a sötétségben a golyók nem találták el. A csendőrök lába azonban gyorsabb volt, és hamarosan valaki hátulról megragadta a kabátja ujját. Pali kirántotta a karját a kabátból, előreugrott és kisiklott üldözőjétől, de kezében hagyta kabátját. Még két lövés dördült mögötte.

    Pali csak rohant előre, maga sem tudta hová. Lélegzete kihagyott már, és lába is botladozott a fáradtságtól. Lépésről lépésre mindinkább arra vágyott, hogy lefeküdjön a földre és többé fel se keljen. Elcsigázva rogyott le a földre, egy fa tövében. A hegyek felől erős, csípős szél fújt, és a levelek zizegése egybeolvadt a mennydörgés tompa dübörgésével. A zivatar gyorsan közeledett, az ég fenyegetően morajlott a menekülő feje felett, és a dörgés elhalt valahol a távolban. A rövid pihenés meg a friss levegő visszaadták az üldözött erejét. Minden jel arra mutatott, hogy hamarosan megered a zápor, Pali hát gyorsan felkerekedett, menedéket keresett a zivatar elől.

    Körülötte panaszosan nyögdécseltek a fák, törzsüket földig hajlította a szél, zizegett a fű. A kövér esőcseppek puskagolyóként csapdosták a földet. Egy villám cikázott fel, becsapott a távoli Mecsek hegygerincébe, és hatalmas mennydörgés dübörgött végig az égen, mintha össze akarta volna dönteni az égboltot. Valami földöntúli bűbáj rejlett az elemeknek ebben a harcában, abban, ahogy a fény és sötétség országa egymásnak felelgetett, ahogy a feneketlen sötétségbe pokoli fényt varázsolt az elemek dúlása.

    Pali bőrig ázott; a villámok elvakították, a mennydörgés megsüketítette, de ment, anélkül, hogy kereste volna az utat, hol bozótosokon vágott át, hol fák alatt haladt, hol dinnyeföldeken botorkált, de az eső elől sehol sem talált menedéket. Újabb villám lobbanása fényt vetett egy lombos fűzfák alatt álló épületre. Egy elhagyatott raktárépület volt. Pali odafutott és az eresz alá húzódott, az ajtó mellett. Nemsokára meglökte az ajtót. Belépett. Az épületben sötétség és csend fogadta.

    Közeledő léptek zaja hallatszott, és Pali gyorsan elbújt egy áramtalanított nyerőgép és a fal közötti zugban.

    – Nézd csak, a szél kinyitotta az ajtót – hallatszott a sötétből a nyers férfihang, és mindjárt utána valaki gyertyát gyújtott.

    Pali kilesett a búvóhelyéről, és meglátta a magas, csontos cigányembert, mellette egy kislányt, lila színű ruhácskában. A kislány – bizonyára a parasztember lánya – erőlködött, hogy az ajtót bezárja. Tizenhárom- tizennégy év körüli lány lehetett, hosszú szempillákkal keretezett fekete szeme gyermeki bájjal csillogott. Az egyszerű ruha sem tudta elrejteni a szépnek ígérkező lány csinos termetét.

    – Jaj, ez a Molnár bácsi! Ha belekezd a történeteibe, se vége, se hossza. Hál’ istennek, úgy látszik, senki sem járt itt, nem loptak meg bennünket. – Marika, menj, feküdj le. Minek is küldött ide anyád! Most aggódhatok itt miattad.

    Az öregember halkan dudorászva hozzáfogott, hogy egy leszakadt deszkát megszögezzen.

    Marika szófogadóan behúzódott a sarokba, megágyazott magának meg apjának, néhányszor keresztet vetett, lefeküdt, és egy szempillantás alatt elaludt.

    Pali izgatott kíváncsisággal nézte mindezt. Az öregember durva vonású, de jóságos arca bizalmat gerjesztett benne. Lehetetlen, hogy egy ilyen becsületes képű ember áruló legyen! Pali már éppen elő akart bújni rejtekhelyéről, hogy tanácsot és segítséget kérjen az öregembertől. De ekkor kívülről hangok

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1