A sátán és cimborái

RÁTH-VÉGH ISTVÁN

A SÁTÁN ÉS CIMBORÁI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-298-1

© Ráth-Végh István jogutódja

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ÖRDÖG ÉS POKOL

Ez nem káromkodás, csupán fejezetcím.

Meglepetéssel értesülünk, hogy a pokol voltaképpen nem más, mint szervezett birodalom, államfővel, közigazgatással és hadsereggel, sőt fejedelmi udvartartással és arisztokráciával.

Az érdekes államszerkezet adattárának forrásául Jan Weyer, latinosan Wierus híres hollandus tudósnak, Nettesheimi Agrippa tanítványának, a clève-i uralkodó herceg udvari orvosának egy rendkívül különös tanulmányát szokták megjelölni.{1}

E szerint a pokol fejedelme Belzebub. Ő egyben a Légy-Rend nagymestere. Rendjelek alapítása kétségtelenül a legszebb és legfontosabb uralkodói kötelességek sorába tartozik, de a Légy-Rend mivoltáról és szabályairól a puszta elnevezésen felül egyebet nem tudunk. Bel-Zebub – eredetileg Baal-Zebub – annyit jelent, mint a „legyek ura". Sémi istenség volt, a napot tisztelték benne, amely a legyeket teremti, majd elpusztítja. Persze nem szelíd házi legyekről lehetett szó, hanem a pokoli rajokról, a háziállatok kínzó vérszipolyairól, így hát a furcsa lovagrend az uralkodó nevének a tiszteletét szolgálta volna.

A birodalom zászlósurai így sorakoztak fel:

Eurynome, a halál fejedelme, a Légy-Rend nagykeresztese.

Moloch, a kísértetek fejedelme, a rend nagykeresztese.

Pluto, a tűz fejedelme és az alvilági büntetések főfelügyelője.

Leonard, a boszorkányszombatok nagymestere, a Rend lovagja.

Baalberith, a pokollal kötött szövetségek intézője s a paktumokat őrző alvilági levéltár igazgatója.

Proserpina, ark-ördög, a rossz szellemek parancsolója.

A kormány tagjai:

Adramelek, nagykancellár, a Rend nagykeresztese.

Astaroth, pénzügyminiszter.

Nergal, a titkosrendőrség feje.

Baal, az alvilági hadsereg vezérkari főnöke, a Rend nagykeresztese.

Leviathan admirális, tengerészeti miniszter, a Rend lovagja.

Arról is értesülünk, hogy Belzebub nagyköveteket küldött fel a földre, íme a diplomáciai kar:

Franciaország: Belfegor.

Anglia: Mammon.

Törökország: Belial.

Oroszország: Rimmon.

Itália: Hulgin.

Svájc: Martines.

Spanyolország: Thamuz.

A kormánynak még egy fontos tagja Lucifer igazságügy-miniszter. Legfőbb tisztviselője Alastor, a főhóhér.

Következik a fejedelmi udvar tisztségeinek felsorolása.

Verdelet, főszertartásmester. Ő vezeti a boszorkányokat a szombati ünnepségekre.

Succor Benoth, az eunuchok (?) főnöke és a szerelemféltés démona.

Chamos, főkamarás, a hiúság démona.

Melchom, kincstárnok.

Nisroch, főkonyhamester.

Dagony, az udvari pékség főnöke.

Mullin, főkomornyik.

Kobal, az udvari színházak igazgatója, a földön a színészek patrónusa.

Asmodeus, a játékházak felügyelője.

Nybbas, főbohóc.

Fejedelmi udvar nem lehet el arisztokrácia nélkül. 23 herceg, 13 márki és 10 gróf alkotja a főnemességet. Íme kóstolónak a hercegi névsor:

Agares, Busas, Gusoyn, Bathym, Eligor, Valefar, Zepar, Sitry, Bune, Berith, Astaroth, Vepar, Chax, Pricel, Murmur, Focalor, Gomory, Amduscias, Aym, Orobas, Vapula, Hauros, Alocer.

Így írják le az alvilági birodalmat okkultizmussal foglalkozó könyvek, hivatkozással a Pseudomonarchia daemonum-ra és Weyerre, mint hírhedt demonológusra.{2}

Nemrégiben sok szót vesztegettek az írástudók árulására, az írástudók elefántcsonttornyára és az írástudók egyéb viselt dolgaira – de keveset az elhajoló felületességre, amellyel Isten tudja, hányadkézből vett adatokkal támogatják a mondanivalóikat. Olyasmi sül azután ki belőle, mint a fülbesúgó társasjátékoknál: az első a másodiknak fülébe mond valamit, ez továbbsúgja, s a tizedik már egészen mást böffent ki, mint ami a kezdőtéma volt.

Ez történt Weyer krónikásaival is. Egyik a másiknak a könyvéből csipegette fel az adatokat; némelyiket félreértette, a másikat felcifrázta, s végül egy bizarr tanulmány érdekes gyümölcsét megtették bolondgombának, a boszorkányhit ellenségét demonológusnak.

Tudjuk, hogy a boszorkányhamvasztó máglyákra az első tintacseppet ő feccsentette, s az ő halhatatlan érdeme, hogy a csepp utóbb folyammá dagadt, és a máglyák tüzet eloltotta, ő lépett fel úgyszólván elsőnek a boszorkányhit őrülete ellen, és csüggedés nélkül tűrte, hogy bátor kiállásáért támadják és üldözzék. Lehetséges volna hát, hogy öregségére ő is beállt az ördöghit megszállottjainak a sorába?

Nem.

Méltatlanul varrták a nyakába Belzebubot kormányával, udvartartásával és arisztokráciájával egyetemben.

A Pseudomonarchia daemonum-ban mindezekről nincs egy árva szó sem, sőt Belzebubnak még a neve sem fordul elő.

Igaz, hemzseg benne mindenféle ördögfajzat, s valóban felsorakoznak vadabbnál vadabb nevű alvilági hercegek, márkik és grófok – sőt az is igaz, hogy ismerteti a pokolbeli hadsereg létszámát: 6666 légió, mindegyikben 6666 démon, összesen 44 435 556.

De ez a bolondság csak látszólagos, és megvan a magyarázata. Weyer idejében bomlottak az emberek az ördögidéző könyvek után. Konokul hitték, hogy az ördög kinccsel, hatalommal, minden földi jóval halmozhatja el, aki vele szerződik, vagy aki képes őt szolgálatára kényszeríteni. A könyvek név szerint vonultatták fel a démonokat; megsúgták, hogy melyikük mit bír nyújtani, s nem átallották az olvasó fejét elszédíteni bomlott szövegű ördögidéző formulákkal. A titokzatosság varázsától elkábult olvasó nem látta meg a könyv mögött a kiadó üzleti fogását, s a barbár ördögnevek és ostobán zavaros szöveg mögött a tollat prostituáló irodalmi bérmunkást. Különösen a kéziratos könyvekben szimatoltak varázserejű rejtett titkokat, és nagy pénzeket fizettek értük.

Nos hát, Weyer úgy tett, mint a régi rómaiak, amikor leitatott rabszolgákat mutattak be a fiatalságnak, hogy a részegek állati vitustánca elijessze őket az italozástól. Weyer kivonatolta a legártalmasabb varázskönyveket, és titokzatos badarságaikat nyíltan a világ elé tárta: íme, itt egy egész ördögcsorda, tessék kiválasztani akármelyik kerge nevű démont, és megpróbálkozni az idézésével. Azután majd kisül, hogy mindez szemenszedett ostobaság és ámítás, mert egy kisujjnyi ördög sem fog az idézésre megjelenni.

Az olvasó ugyan csodálkozhatik: mi az ördögnek volt szükséges ezt a bár tanulságos, de furcsa gyűjteményt a nagy, komoly, úttörő erejű munkába felvenni? De csak az első mondatot kell elolvasni, nyomban kitetszik a becsületes szándék. Egy Persius Flaccusból vett idézettel kezdődik a könyv: O curas hominum, o quantum est ín rebus inane! Oh, emberek gondjai, oh, mennyi bennük a dőreség! Weyer igazában azokra sütötte rá a bélyeget, akik munka nélkül akartak meggazdagodni, még ha pokoli segítség árán is.

Hogy olvasóim maguk is ítéletet alkothassanak, ide idézek a gyűjteményből néhány alvilági előkelőséget.

Astaroth. Nagy és hatalmas herceg, rút angyal képében jelenik meg; a pokoli sárkányon lovagol, jobb kezében viperát tart. Igaz feleletet ad elmúlt, jelenlegi, jövőbeli és rejtett dolgokat illetően. Rendkívül ügyessé képezi ki az embert a szabad művészetekben. Negyven légiónak a parancsnoka. Az idéző óvakodjék túlságos közellététől, mert elviselhetetlen büdösséget lehel ki.

Asmoday. Nagy, erős és hatalmas fejedelem. Három feje van; az egyik bikáé, a másik emberé, a harmadik kosé. Lúdláb és kígyófarok egészíti ki, szájából lángok törnek elő, pokoli sárkányon ül. Bűvös erejű gyűrűt ad; megtanít a földrajz, mértan, erőműtan és csillagászat tudományára; az embert láthatatlanná teszi, feltárja a rejtett kincseket. Hetvenkét légió tartozik alája.

Forneus nagy márki (magnus marchio). Az embernek csodás szónoki képességet ad, nyelvtehetséggel látja el és kedveltté teszi barát és ellenség előtt egyaránt. Huszonkilenc légió fölött rendelkezik.

Furnur nagy gróf, szarvas formájában jelenik meg, lángoló farokkal. Mindig hazudik, csak akkor nem, ha az idéző háromszögbe szorítja. Szívesen szerez szerelmet férfi és nő között; parancsra zivatart, villámlást és mennydörgést támaszt. Titkos dolgokról jó felvilágosítást ad. Huszonhat légiónak parancsol.

Vepar, másként Separ nagy és hatalmas herceg s szirénhez hasonlít. A vizek és hadihajók ura. A mester ellenségeinek testét három nap alatt férgektől nyüzsgő sebekkel borítja el, de a szükséghez képest azokat meg is gyógyítja. Huszonkilenc légió van alája rendelve.

Az írástudók felületessége kellett ahhoz, hogy ebben a halomba rakott bolondságban ne vegyék észre a szerző keserű szatíráját.{3}

A kárhozottak

Hogy a földi életben elkövetett bűnök miatt minő büntetésekkel sanyargatják az elkárhozott lelkeket, arról persze nem tudhatunk semmit, mert aki egyszer odakerült, onnan többé vissza nem tér.

Nem egészen így van – mondják a középkori krónikaírók.

A Dante előtti századokból származó krónikákban itt is, ott is igaz történeteket olvashatunk olyan emberekről, akik valósággal megjárták a poklot. Az élmények kerete nagyobbára azonos. A kaland hőse tetszhalálba merevült, napokig feküdt a koporsójában, s már el akarták temetni, amikor feléledt, és elmondta, hogy közben földöntúli erők a borzalmak helyére ragadták s ott lélekdermesztő dolgoknak volt a tanúja.

Lehet, hogy az ilyen alvilági fantáziáknak egy része nem is volt kitalált mese, hanem valóban látomás, a felizgatott képzelet mákonykóros játéka. Dante olvasása után persze az egykor híres víziók meglehetős színtelenekké halványulnak. De akkoriban erősen megborzongatták az olvasók idegeit, való igazságot láttak bennük s komoly történetírók beillesztették a krónikáikba.{4} Pedig még csak eredetiség sem csillan fel bennük.

Több elődjük volt már. Ilyen Platón meséje az örmény katonáról – ebben ugyan a képzelőerő meghúzódik az oktató elem mögött. Színesebb és érdekesebb Plutarkhosz elbeszélése Thespesius pokoljárásáról.

Ez a Thespesius öngyilkosságot követett el, de a temetési szertartás alatt magához tért. (Innen a későbbi látomások kerete.) Ekkor elmondta, hogy halála után mi történt vele. Lelke felszállt a csillagok fölé, oda, ahol a menny érintkezik a pokollal. Ide érkeznek meg az elhaltak lelkei, fényes buborékok belsejében. A buborék felpattan, s a lélek kilép belőle, abban az alakban, amelyben a földön élt. Thespesius azt látta, hogy az igazak átlátszóak és fénylők voltak s felkerültek a felső régiókba – míg a bűnösök lesüllyedtek az alsókba, s testük elkövetett bűneiknek megfelelő színűre változott. A vörös volt a kegyetlenség színe, a fekete a fukarságé, a violaszínű az irigységé, kék a tisztátalanságé. Thespesiust egy démon elvezette a pokol fenekére, itt végignézhette az egész büntetési rendszert. A fukarok bűnhődése például így történt: egymás mellett volt három ércmedence; az egyikben olvasztott arany izzott; a másik folyékony, de hideg ólommal volt tele; a harmadikban ugyanilyen nyersvas kavargott. A démonok a fukar lelkét horogra akasztva belemerítették az aranyba, míg csak átlátszóra nem hevült; azután megforgatták a másik két medencében, s keményre edzették. Ezután nekiestek nagy kalapácsokkal, és széttördelték, majd megint újraöntötték, s ez így ment az örökkévalóságon át. Más helyen átszabták az alvilági szabászok a lelkeket: óriási ollókkal dolgoztak, s addig nyírták és vagdosták az elkárhozott lelkek tagjait, amíg más alakot nem formáztak belőlük. Thespesius itt találta Néró lelkét is; épp azon voltak, hogy viperát szabjanak belőle. Thespesius lelkét végül hazazavarták a pokolból, s ő új életre ébredve, megszívlelte a tapasztalatokat, és az erény útjára tért.

Hogy a középkori víziókból is ízelítőt adjak, kiválasztok látomásaikból egy közérdekű részt: hogyan bűnhődtek a házasságtörők.

Egy 824-ben keletkezett kézirat Wettin barát pokoljárását ismerteti. Igen súlyos bűnhődésekről számol be, de a nőkkel szemben nem mindig mutatkozik igazságosnak. Ami a férfiakat illeti, hagyján; ezeket a démonok izzó cölöpökhöz kötözték, s pecsenyévé sült testüket naponként végigkorbácsolták. Az igazságtalanságot abban látom, hogy Wettin barát nem tesz különbséget a nők között a bűnösség foka szerint. Azt állítja, hogy minden férfival szemben ugyanúgy szenved az a nő, akit a férfi elcsábított. Hát ez nem igazság. Valami különbség mégiscsak van Don Juan áldozatai és Putifárné között.

Különben ez az ötlet sem eredeti. A hindu pokolban a bűnös párnak egy tüzes ércoszlopot kell átölelve tartania. Ebben van logika: a földi izzó ölelések így folytatódnak pokolbeli nyelvre fordítva.

Wettin barátéhoz hasonló igazságtalanságot észlelek Gauche­lin pap látomásában. Ezt Orderic Vital francia krónikás His­toria ecclesiastica (1075–1142) című nagy művében beszéli el.{5} A középkornak egyik legnépszerűbb pokoljáró története volt. Azt sérelmezem benne, hogy csakis a bűnös asszonyok bűnhődéséről tesz jelentést, a férfiakéról nem. Lovas asszonyok végeláthatatlan sorát látta elvonulni maga előtt. Női nyeregben ültek, s ehhez izzó szögekkel voltak odaszögelve. Koronként heves vihar kerekedett; a szél ereje kiemelte őket a nyeregből, magasra dobta, majd visszazuhintotta a tüzes szögekbe. (Ő tudja, miért eszelte ki éppenséggel a szögeket. A tüzes nyereg is elegendő megtorlás lett volna.) Egyébiránt kegyes ijedezéssel ismert fel a parázna nők között nemrég elhalt nemes asszonyságokat. Sőt azt is látta, hogy a menetben néhány üres nyergű paripa is lépeget, s ezekben ráismert olyan hölgyek hátaslovaira, akik még javában éltek…

Gauchelin atya bátor ember volt. Zablán kapott egy gazdátlan lovat, hogy majd hazaviszi bizonyságul, s már fél lábbal a kengyelben volt, amikor, ó, csoda: a kengyelvas összeégette a talpát, a zabla pedig jéghidegre dermesztette az ujjait. Ugyanakkor rárontott egy lovas démon, visszalökte, és kegyetlenül megmarkolászta a torkát.

„Mindezt az ő tulajdon szájából hallottam – teszi hozzá Orderic Vital –, s magam láttam torkán a sebhelyeket, amelyeket a szörnyű lovas marka tépett rajta."

Nem kell hát a középkori krónikák hitelességében kételkedni, mert lám: a lelkiismeretes krónikaíró csak azt írja le, amit a saját szemével látott és a saját fülével hallott.

Az asszonyördög

Akinek a hitvestársi hűséget illetően manapság sem tiszta a lelkiismerete, bizonyára megnyugvással fog értesülni, hogy a házasságtörés bűne éppen olyan régi, mint maga az emberiség.

Goethe szerint Faust a boszorkányszombaton figyelmes lett egy gyönyörű asszonyra.

Faust: Hát az ki ott?

Mephisto: Jól nézd: Lilith neve.

Faust: Ki ő?

Mephisto: Ádám első neje.

Pompás hajától óvd magad,

E páratlan szép ékességtül.

Ha ifjú ember beleszédül,

Az nem lesz egyhamar szabad.

Lilith! Babonás bűbájjal csengő név. Démoni szépség, aki Ádámot elcsábította Évától. Akár a nász előtt – amint Goethe mondatja Mephistóval –, akár utána, amint a bibliamagyarázók többsége bizonykodik.

De Éva hűsége körül is hiba volt. Ő is botlott egyet; mégpedig – ki gondolta volna – magával a kígyóval!

Hogy a paradicsomi háromszögek közt eligazodhassunk, a következőket kell tudni. Mózes tudósítása a paradicsomi helyzetről meglehetősen szűkszavú, s így alkalmat adott a kommentátoroknak, hogy a legcifrább magyarázatokkal bővítsék ki. Kabbalisták, talmudisták, szektáriusok, sőt utóbb még a barokk idők szobatudósai is rávetették magukat a sovány szövegre, és keleti fantáziával, nyugati tudálékossággal kövérre hizlalták. A fejtegetések olykor meglepően csintalanok; mintha a törvényes szerelem szürkeségében vergődő tudós papirosba akarta volna fojtani tilos vágyképeit.

Temérdek komoly írásmű lejt pajzán táncot Ádám és Éva szerelmi élete körül. Az olvasó belekábulna, ha valamennyit felsorolnám. Ehelyett utalok hát Pierre Bayle hatalmas művére, ahol a bámulatos tudású szerző mindezeket Éva címszó alatt összegyűjtötte.{6}

A magyarázók elsősorban a bűnbeesés előtti állapotra vetették rá magukat, és Éva hajdani ártatlansága körül tapogatóztak.

Paracelsus elmélete a legmerészebb. Őszerinte az első emberpárban már csak amiatt sem kelhettek életre az érzékiség vágyai, mert úgy voltak alkotva, hogy testük bizonyos hiányosságok következtében nem volt alkalmas efféle fellobbanásokra. Csak a bűnbeesés után ment végbe rajtuk olyan változás, „mint ahogyan tavasszal a gallyakon rügyek ütköznek ki…"

Más szerzők is azon bánkódnak, hogy mennyivel szebb lett volna, ha a házaspár megmarad az ártatlanság állapotában. Akkor az Úr a föld benépesítésére bizonyára nemesebb módszert alkalmazott volna. A jelenlegit ezek a szerzők nem tartják méltónak az Ember tekintélyéhez.

A hollandus Beverland azoknak ment neki, akik a tudás fájának a gyümölcsén akadtak meg. Nem mindegyik érte be a hagyományos almával. Az egyik füge mellett bizonykodott, a másik szerint csakis szőlőről lehet szó, a harmadik banánra gondolt, a negyedik citromot vélt a fán sárgállani, az ötödik meg éppenséggel görögdinnyénél kötött ki. Ez mind hiábavaló tintapocsékolás – mondja Beverland –, mert Éva nem harapott semmiféle gyümölcsbe. A történetet jelképesen kell érteni, s a tilalom megszegése voltaképpen Éva hajadoni ártatlanságának az elvesztését jelentette.

Akárhogyan is, Éva szüzessége sajnálatosan elveszett. Mert amikor Ádám is evett a tudás fájáról, ennek az volt az első következménye, hogy kinyílt a szeme, és meglátta Éva asszonyi szépségét.

Megtörtént.

A kígyó pedig a fa tetejéről végignézte a nászt. A jelenet nagy hatással volt a világ első voyeurjére. Megvárta, amíg Ádám a férjek szokása szerint elaludt; ekkor legyűrűzött a fáról, valamiképpen megint csak behálózta Évát, úgyhogy ez ismét engedett a kísértőnek, és ott helyben megtörtént a világ első házasságtörése. Ádámtól származott Ábel, a démon öleléséből Káin. „Már ez hogyan lehetséges?" vetették ellene az orvostudományban járatlanok. Superfoetatio – volt az egyszerű válasz.

Ekkora bolondság után azon sem lehet csodálkozni, amit a szövegmagyarázók Ádám és Lilith szeretkezéséről írtak.

Ádám a bűnbeesés után százötven évi száműzetésbe vonult. Némelyek szerint az Úr szabta rá ezt a büntetést, mások viszont úgy vélik, hogy Ádám vétke súlyának tudatában önként szánta rá magát a vezeklésre.

Ez idő alatt távol volt Évától. Ennyi ideig férfiember asszony nélkül nem bírja ki. Érthető hát, hogy könnyű dolga volt Lilith-nek, a gyönyörű asszonyördögnek, amikor a koplalásra ítélt ember éhségét kihasználta.

Itt azonban a kommentátorok tintája hígulni kezdett. Képzelőerejük cserbenhagyta őket, és nem tudtak semmiféle érdekes részletet kigondolni a földi ember és a pokol szülte asszony szokatlan hosszú viszonyáról. Mindössze azzal az egyetlen adattal toldották meg az agyonkínzott bibliai szöveget, hogy Ádám és az ördögnémber szerelméből csupa ördögcsemete született.

Több nőnemű ördögről a pokolkutatók nem emlékeznek meg. Annál többet hallunk arról, mint futkostak az alvilág lakói itt a földön szerelmi kalandok után. Majd a maguk helyén beszámolok róluk.

AZ ÖRDÖGIMÁDÓK

„Üdvözlégy Lucifer nevében,

akivel igaztalanul bántak el."

Így köszöntötték egymást a sátántisztelő stadingok felekezetének tagjai. Értelme az, hogy Lucifer (neve szerint is a Világosságot Hozó), voltaképpen az emberek barátja volt, érdekükben szembeszállt az Úrral, és ez emiatt dobatta le a mennyekből. Akkor is csak jó szándékkal volt az emberiség iránt, amikor ki akarta emelni a tudatlanság posványából s rávette Évát, hogy egyék a tudás fájának gyümölcséből.

Ezt a tételt tanította, magyarázta, fejtegette, értelmezte, csűrte-csavarta, cifrázta, toldozta-foldozta, ismételte, új lére eresztette a kereszténység első századaitól kezdve egészen a tizennegyedikig a temérdek felekezet, amelyet megejtett a démoni misztikum bűvölete.

A szakadárok történetírói szerint a téboly kitörésében és elterjedésében a manichaeusok a ludasok. Ők hirdették elsőknek a dualizmus keletről származó hitét, amely szerint két ország létezik öröktől fogva: a világosság és a sötétség országa. Az elsőből teremtette Isten az embert, az utóbbinak szülötte a Sátán. Ez valahogyan magához kaparintotta a világosság egy részét, minélfogva az emberben keveredik a világosság és a sötétség. Kerülni és irtani kell tehát mindazt, ami a sötétségből származik, vagy azzal bármiképpen összefügg. A vallásalapító Manes szerint a kerülendők sorába tartozik a nő is, mert több benne a sötétség, mint a világosság. Ennélfogva leghívebb híveinek, az úgynevezett kiválasztottaknak három parancs teljesítésére kellett magukat kötelezniük:

1. tartózkodás a tisztátalan beszédtől és tisztátalan ételektől, aminő például a hús meg a bor.

2. tartózkodás a közönséges testi munkától.

3. teljes tartózkodás a nőtől.

Egyébként is Manes tételeiben annyival több a sötétség, mint a világosság, hogy képtelen vagyok megérteni, miként szegődhettek nyomába az emberek százezrei, és miként szenvedhettek tömegesen vértanúhalált a kótyagos eszmékért.

Általában az Egyháztól elrugaszkodott felekezetek kultuszában minduntalan visszacsendül a refrén a nő tisztátalanságáról. Úgy látszik, a vallásalapító férfiúi elme nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy ha már tisztátalanságról van szó, a férfinem éppen annyira részes benne, legalábbis ötven százalék erejéig. Sőt ha a férfiak tudományosan elismert poligám természetét tesszük a tisztátalanság mérlegére, a serpenyő csúnyául alá fog billenni.

Miután a manichaeusok megalkották a Sátánnak önálló és Isten országával egyenrangú birodalmát, megnyitották az utat a démoni misztika számára. Ha a Sátán ilyen nagy úr, akkor tisztelni kell s ennek ellenében jótéteményeket lehet tőle várni.

Ophiták, lollardok, stadingok, euchiták, katharok, priscilliánusok, bogumilok, pauliánusok s a jó ég – akarom mondani: az ördög – tudja, még hány ilyen szekta ütötte fel a fejét Kis-Ázsiától kezdve Spanyolországig és Észak-Németországig. Némelyik csak rövid ideig élt, s magától elsorvadt – de akadt olyan is, hogy csak valóságos keresztes hadjárattal lehetett kipusztítani.

Az ophiták a kígyó képében megjelent paradicsomi tanácsadót úgyszólván megszemélyesítve imádták. Gyülekezeteiken az oltár alatt egy szelídített és betanított kígyót tartottak, ez a pap hívására előbújt rejtekéből, és felszürcsölte az áldozati italt. Majd végignyalta az eléje rakott szent ostyákat, s a hívek ezeket ilyen meggyalázott állapotban vették magukhoz áldozásként. Utána ruháikat a kígyó testéhez érintették, hogy így nyerjék el az abból áradó démoni malasztot.

A lollardok, akik 1320 körül bukkantak fel Ausztriában és Csehországban, a régi nótát fújták: Sátánt és bukott angyaltársait igazságtalanul taszították le a mennyből, de el fog jönni a megtorlás ideje.

Mihelyt a hívők tábora megfelelő tömegűre gyarapszik, megindul a nagy ellentámadás, s Mihály arkangyalt és társait kikergetik a mennyből, le a pokolba.

A lollardoknak még egy közös tétele volt több más felekezettel: a házasságot mint szentséget nem ismerték el. A szerelem szabad volt. Sőt a szertartásaikról szóló hírek megegyeznek abban, hogy végezetül kioltják a fáklyákat, s a sötétségben ki-ki azzal ölelkezik, akit hirtelenében és vaktában el tud kapni. Ez a liturgikus szeretkezés férfira-nőre egyformán volt kötelező. (A krónikák szerint a katharok szektája 1150 körül Firenzében különösen megerősödött, s ebben főleg a nőtagok buzgósága segítette őket.)

Persze pontosan nem tudhatni, hogy a hírekből mi igaz, s mekkora adag bennük a tódítás vagy a torzítás. A szektáriusok elbújtak a nyilvánosság elől, s vakondok módján, titkos földalatti helyeken gyülekeztek, ahonnan úgyszólván semmi sem szivárgott ki. Ellenfeleiknek tehát könnyű volt a dolga, akármilyen pogányságot akartak rájuk kenni.

A XII. század vége felé egy fríz törzs, az Északi-tenger partjain lakó stadingok törzse szintén Lucifer alattvalójának szegődött. Alvilági képzelgéseikkel nem sok kárt tettek volna a felső világban, de nem érték be vele, hanem úgyszólván hadat üzentek az Egyháznak: fosztogatták és felégették a templomokat, sorra leöldösték a papokat. Misszionáriusokat küldtek közéjük, hogy észre térítsék őket, de az őrjöngők gyilokkal fogadták őket, és beléjük fojtották a szót. Végezetül az Egyház keresztes háborút hirdetett ellenük, s 1238-ban Henrik brabanti herceg hadai végeztek is velük. 6000 stadingi maradt a csatatereken.

A keresztes hadjárat beköszöntője IX. Gergely pápának 1233-ban kiadott bullája volt. Ebben a pápa felsorolja mindazokat az istentelenségeket, amelyek az ördögimádás szertartásainak során végbe szoktak menni. A vádak némelyike ugyancsak ámulatba ejti a mai embert, ám a bulla mentségére legyen egyrészt a genius saeculi – a mágiás gondolkodással telített kor szelleme –, másrészt az, hogy az adatokat Marburgi Konrád, az első németországi inkvizítor küldte Rómába. Az egyébként puritán életű pap, magyarországi Szent Erzsébet gyóntatója mégiscsak inkvizítor volt, s mindegy lehetett neki, honnan szedi fel a vád köveit, csak agyonhajigálhassa vele a vádlottakat.

A bulla szerint az