És azt meséltem, hogy...

CSÁK ELEMÉR

És azt meséltem, hogy…?

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

A fotók a szerző felvételei (+ saját archívum)

ISBN 978-963-377-480-9 (epub)

ISBN 978-963-377-481-6 (mobi)

© Csák Elemér 2014

© Fapadoskonyv.hu Kiadó 2014

„Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az,

amire visszaemlékezik, és ahogy visszaemlékezik rá…"

GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ

Előszó

„Apu, mesélj! Ismerős a kérés, és a szülők tudják, hogy csemetéik azokat a „meséket szeretik a legjobban, amelyek róluk, az ő kicsi korukról szólnak. Aztán, ahogy telik az idő és az apróságok felcseperednek, azokra a történetekre nő meg az igény, amelyek anyával és apával estek meg – régen, amikor ők még nem voltak. Szerencsére, minél több évet él meg valaki, annál több a mesélni valója. És ha néha a sztorik esetleg ismétlődnek is, egészen bizonyos, hogy az esztendők során tovább színesednek.

Négy gyermek apjaként én mindenesetre fel szoktam tenni a kérdést: „És azt már meséltem, hogy…? E a címe mostani könyvemnek, amely egy olyan embernek az élményeiből állt össze, aki újságíróként, tudósítóként meglehetősen sokat utazott, s ráadásul maga is kereste az újabb kalandokat. A gyűjteményből – és ez nem nagyképűség – sok minden kimaradt, de a mesélőnek nem szabad elfeledkeznie arról, amit számtalanszor tapasztalt, hogy egyes szereplők, bizonyos helyszínek és fogalmak semmit sem, vagy merőben mást jelentenek a mai korosztályoknak, mint neki. Ezért aztán a válogatás egyik vezérlő elve az volt, hogy mi az, ami az „utókor számára is érdekes lehet – némi magyarázattal, értelmezéssel.

Tudom, kockázatos vállalkozásra szántam el magam, hogy az élményeket, az emlékezetes sztorikat a könyvben lexikonos „szócikkekkel" vagy további történetekkel egészítem ki, hiszen a módszerben benne van a felszínesség, a leegyszerűsítés és a szubjektivitás veszélye – különösen a vitatott személyiségek esetében. Mindazonáltal megpróbálom, mert nincs más esélyem arra, hogy az utánam következő korosztályok, mindenekelőtt gyermekeim, meghallgassák és megértsék mindazokat a történeteket, amelyekből végül is életem nagy része összetevődik.

Amikor mesélünk, arra késztetjük közönségünket, hogy velünk együtt és a magunk módján éljék át élményeinket. Ez történik most.

A könyvírás mindig – jelen esetben is – valamiféle közlési kényszer (tegyük félre azt, hogy lehet anyagi is). Író ír. Ugyanez vonatkozik az újságírói, riporteri tevékenységre. (Diákjaimnak szoktam példálózni a képzeletbeli Mari nénivel, akire hasonlít minden zsurnaliszta: egy igazi riporter ugyanis ellenállhatatlan kényszert érez arra, hogy elsőként és ő mesélje el mindenkinek, ha megtud valamit.) Tudjuk: a befogadó közeg minősége és nagysága egészen más, ha néhány száz vagy ezer példányban publikáló költőről, avagy sokszázezres, esetleg milliós tömeggel kommunikáló médiaszereplőről van szó. Ezt nézve vetődik fel a kérdés: érdemes-e a szerzőnek egyáltalán strapálnia magát, ha csak az olvasók kicsi táborát tudja megszólítani, és minek ír valaki, ha már maga sem hisz őszintén a szavak erejében? Engem ráadásul az is elbizonytalanít, hogy életrajz-riportjaimban nem ígérhetem örökérvényű gondolatok kimondását. S becsapva érezheti magát az olvasó azért is, mert nagy leleplezések sem lesznek, legfeljebb megemlítem kisebb-nagyobb sérelmeimet, ha azok kihatottak életem alakulására. Röviden szólva szeretném tisztázni: én csupán személyes élményeimet próbálom rendezni, összerakni és – nem utolsó sorban – újra élni. Ebben nagyon megerősített Gabriel García Márquez könyvem mottójául választott mondata: „Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékezik, és ahogy visszaemlékezik rá… Ellentmondás – mondhatja az, aki művem bevezetőjében azt olvassa: gyermekeimnek mesélem el „kalandjaimat. Nos, talán nincs szó ellentmondásról, ha hozzáteszem, hogy a sztorizás részemről egyben műfaji eszköz is, keret azokhoz a konkrét történetekhez, amelyek életem valamiféle lenyomatát adják – emlékül utódaimnak, emlékeztetőül kortársaimnak.

És azt meséltem, hogy…

kabátügybe keveredtem

az Országházban

A hatvanas évek legvégén, a hetvenes évek elején úgynevezett protokoll-riporter (is) voltam a Rádióban: többnyire én tudósítottam a hazánkba érkező külföldi államférfiak programjáról. Történt, hogy az indiai államfőt kellett kísérnem; sok volt a külsőség, a baráti gesztus és a kapcsolaterősítési szándék kinyilvánítása, vagyis tökéletesen meg tudtam felelni a protokoll-riporter szerepkörnek. Egyetlen részlet maradt számomra emlékezetes: a 90 év körüli elnök záró sajtótájékoztatóján elárulta, hogy jó szellemi és fizikai kondíciójának egy titka van: minden nap megiszik egy decit a saját pisijéből. (Azóta is készülök, hogy letesztelem a módszert.)

Úgy alakult, hogy azon a napon, amikor a tárgyalások elkezdődtek, én szerkesztettem a Reggeli Krónikát is. Akkor még Pátyon laktunk, két-három óra alvás után a Rádió egyik öreg Volgájával jöttem be hajnalban Budapestre, s fél öttől nyolcig vezettem az élő műsort. Miután letettem a lantot, a mosdóban megpróbáltam felfrissülni, aztán irány a garázs: a protokoll-riportereknek ilyenkor kijáró fekete kocsi szállított el az Országházhoz. Hűvös idő volt, magammal vittem ruhatáram legértékesebb darabját, egy térdig érő, kínai műselyemből készült átmeneti kabátot; ezt csóróságunk ellenére is meg kellett venni, hiszen nem kísérhettem topisan a magas szintű küldöttségeket.

„Benn hagyom a felöltőt a kocsiban – mondtam a gépkocsivezetőnek –, mert ha keveset alszom, tudod, szórakozott vagyok, s félek, ott felejtem valahol."

Az indiai elnököt népes küldöttség kísérte, s ennek megfelelően sokan voltak a magyar oldalon is; a tárgyalóterem előtti fogasokat roskadásig ellepték az évszaknak megfelelő kabátok. A delegációk leültek és a szokásos módon udvariaskodtak egy kicsit, hogy a tévékamerák, a fotósok rögzíthessék az esemény kezdetét. Aztán a protokollfőnök intett nekünk, és a sajtós csapat kivonult a folyosóra. „Figyelj, te most álmos és szétszórt vagy, ne felejtsd itt a kabátodat! – mondtam magamnak, s elkezdtem keresgélni. A kollégák jó része már elment, én azonban hiába jártam végig kétszer a folyosót, nem találtam féltett ruhadarabomat. De végül a siker nem maradt el: közvetlenül a tárgyalóterem bejárata mellett megpillantottam galambszürke felöltőm csücskét, egy barna „orkán volt rádobva.

Megkönnyebbülten félrehúzom az esőkabátot, hogy kiszabadítsam a sajátomat, de ebben a pillanatban erős marok fogja satuba a csuklómat. „Megállj! Neked pont ez kell? Visszanézek. A kérdező nem más, mint a kormányőrség parancsnoka. „Én épp azért állok itt, hogy az elnök kabátjára vigyázzak – teszi hozzá fenyegetően a civil ruhás tábornok, de arcán már megjelenik a mosoly.

„Bocsánat, tudod, az a helyzet, hogy én ma hajnaloztam, s amikor nem alszom, akkor kicsit szórakozott vagyok, és az én felöltőm pontosan ilyen, és… „No, tűnj el, és aludj! – mordult rám erőltetett szigorral a testőr, aki nem nagyon értette a zavaros magyarázatot, de akivel szerencsére többször is együtt dolgoztam már hasonló látogatások idején.

Krónikás kollégám nem úszta meg ilyen könnyen az ő kabátügyét. Zámbó Pista nálam idősebb, mackós figura volt, aki mint mezőgazdasági szakújságíró, a falut járta, és természetesen mindenütt szorgalmasan kóstolgatta a helyi „hegy levét. Protokoll feladattal, tudtommal, soha nem bízták meg, de egyszer valaki lebetegedett, és őt küldték tőlünk az Országházba. Kollégám még vissza sem ért a Rádióba, már hívták a főszerkesztőnket. Az történt ugyanis, hogy Pista bátyám jobb híján arra az egyetlen fogasra akasztotta fel a télikabátját, amit a külföldi vendégnek vittek oda az ajtó mellé. Persze, rögtön figyelmeztették a tévedésre, de kollégám nem átallott visszabeszélni a biztonsági főnöknek: „Mit vagytok úgy oda? Az enyém is egészen jó kabát. Ezzel a megjegyzéssel aztán sikerült elérnie, hogy többet nem tudósított a Parlamentből.

(1969)

Az efféle félreértések utólag jópofa sztoriként hatnak, de a korábbi tekintélyuralmi rendszerben komoly következményekkel is járhattak. A velem kapcsolatos hasonló történetek szerencsére többnyire jól végződtek. Majd’ tíz év múlva, moszkvai rádiótudósító koromban, a Magyar Televízió felkért, készítsek interjút a szovjet ifjúsági szervezet központi bizottsága külügyi osztályának vezetőjével. Valamilyen nagyszabású kapcsolásos műsorra készültek, ennek a jelentőségét kívánták erősíteni azzal, hogy a Komszomol egyik vezetője beszél a szovjet és a magyar nézőkhöz. Hivatalos csatornákon történt az egyeztetés, a két központi bizottság mindent előkészített, s előre jelezték, hogy a moszkvai tévészékházban be lesz melegítve a csak különleges eseményekre és csak vezető politikusok számára fenntartott protokoll-stúdió.

A funkcionárius fekete limuzinnal érkezett. Kicsit meglepett, hogy a portán a tévéközpont őrségének parancsnoka díszegyenruhában, szabályosan jelent, de nem volt időm ezen gondolkodni. Mindenesetre a generális személye azt is biztosította, hogy formális beléptetés nélkül mehettünk be a hatalmas épületbe. A stúdió előterében aprósütemény, ásványvíz, kávé és tea várta a vendéget. Interjúalanyom, aki a harmincas éveiben járhatott, közvetlen és készséges partnernak bizonyult. Amúgy tipikus, jól táplált kádercsemetének látszott, valószínűleg külföldi egyetemet végzett, és drága angol szövetből készült öltönyt viselt, de az tény, hogy magabiztosan, rutinosan válaszolt a kérdésekre. A beszélgetést Moszkvában és Budapesten is rögzítették, s amíg a felvételt technikailag ellenőrizték, a tea mellett még váltottunk néhány szót országaink ifjúsági szervezeteinek kapcsolatairól.

A beszélgetés természetesen nem volt mélyen szántó, pedig sokat adtam volna azért, ha folytatjuk az eszmecserét az ifjúsági vezetővel. Nekem is volt némi mozgalmi múltam, következésképp tapasztalatom is a fiatalok szervezeti életéről, de nem kezdeményeztem eszmecserét, mert alapszabály, hogy egy riporter nem eshet szereptévesztésbe. Egyébként is minden bizonnyal más-más dimenziókban gondolkodtunk, hiszen én csak úttörővezetői tisztségig vittem, neki pedig az volt a feladata, hogy egy szervezet sokmillió tagja körében a kommunista ideológiát terjessze, azaz felkészítse a fiatalokat a párttagságra.

Azt talán nem mondtam volna el a Komszomol-vezérnek, hogy miközben kisiskolásként piros úttörőnyakkendőt hordtam, csak a korábbi rendszer cserkészlapjában találkoztam igazán vonzó mozgalmi élettel. Valamelyik távoli rokonnál fedeztem fel a rajzokkal illusztrált folyóirat két háború közti számait, s emlékszem, alig vártam, hogy megint vendégségbe menjünk, mert akkor a szoba sarkába elvonulva megismerkedhettem a sátorverés, a tűzrakás és a csomókötés fogásaival. Talán ez az emlék is befolyásolt abban, hogy amikor az ötvenes években némi úttörősködés után be kellett lépni a KISZ-be, a kommunista ifjúsági szervezetbe, én semmiféle funkciót nem vállaltam. Viszont szívesen foglalkoztam a kicsikkel, s az én foglalkozásaimon a vetélkedők, sportversenyek mellett a többi között a túrázás, a természetbúvárkodás volt a program; tanárunkkal még kis méhészetet is létrehoztunk. Így aztán, már gimnazistaként, úgy éreztem: joggal kaptam meg a festett alumínium Kiváló Úttörővezető jelvényt.

Miután elköszöntünk egymástól, a fekete autó elhajtott. A kijárati ajtónál a magas rangú rendőrtiszt szólt, hogy várjak még egy kicsit. Félrehúzott és halkan azt kérdezte, miért nem mondtam meg előre, hogy nem a belügyminiszter ad interjút a műsorunknak, hanem a fia. Nos, ekkor vált világossá, mitől volt a nagy felhajtás. Hát az azonos keresztnevek! Az oroszok nemhiába használnak három nevet, abból ugyanis szinte mindig kiderül, az azonos személy- és családnevű embereknél is, hogy ki kicsoda, hiszen az apát és gyermekét a legtöbb esetben másként hívják. Például: Ivan Szergejevics Kozlov – Ivan, Szergej Kozlov fia. A levelezés során azonban a magyar szervezők kihagyták az otcsesztvot, ezért hihették a moszkvai tévések, hogy maga a szovjet belügyminiszter látogat el a központi stúdióba, hiszen a kereszt- és a családnév megegyezett. A parancsnok utólag – inkább megkönnyebbülten, mint szemrehányóan – elárulta, hogy erre az alkalomra különleges készültséget rendelt el a székházban és új egyenruhát adatott a szolgálatos őrökre. Ezért nyitották ki a protokoll-stúdiót is. Szóval minden a kor és a rendszer szabályai szerint történt.

(1978)

sörpárbajt vívtam Prágában

A Magyar Rádió magazin-műsorainak egyik kiváló szerkesztője, Boros János 1969-ben azt találta ki, hogy készítsünk sorozatot Európa nagyvárosairól – abból az alkalomból, hogy harminc éve tört ki a 2. világháború. A vezetésnek tetszett az ötlet, riportereket küldtek szét, akiknek a visszaemlékezésen kívül az is feladata volt, hogy adjanak bepillantást az egyes országok hétköznapjaiba. A választásnál természetesen figyelembe vették, hogy az újságíró milyen nyelven beszél, és nyilvánvaló volt az is: a mindenki által áhított nyugati fővárosokba a tapasztalt, idősebb kollégák utaznak. Én azonban egy cseppet sem bántam, hogy orosz tudásom révén szláv nyelvű területre, Prágába delegáltak, hiszen nem jártam ott sem korábban. Mivel még nagyon ifjoncnak számítottam, mellém adtak egy idősebb munkatársat, akiben újságíró vér ugyan nem csörgedezett, de – úgy gondolták – a pártmunkás hölgy segítségemre lehet.

Nem tudom, hogy a Rádió politikai adásainak főszerkesztősége sejtette-e, milyen közhangulat vár minket Prágában, de a kiküldetés időzítése a lehető legszerencsétlenebb volt: alig fél év telt el az után, hogy a „testvéri országok megszállták Csehszlovákiát. Ezért aztán teljesen érthető volt, hogy a csehek – nem titkoltan – rettentően utáltak minket, magyarokat is. A passzív rezisztencia szinte mindenütt működött (csak a prágai rádió elnöke, későbbi külügyminiszter volt barátságos hozzánk). A pénzváltásnál a bankban hátra soroltak minket; a szállodában „megfeledkeztek rólunk, ha kértünk valamit; nehezen találtunk megszólalókat a történészek között; a hangtárban végtelenül sokáig keresgélték a dokumentumokat stb. Tolmácsot ugyan adott mellénk a prágai rádió, de amint fülem kicsit hozzászokott a cseh beszédhez, rájöttem, hogy a magyar származású idős nő félrefordít, s míg nekünk a „soviniszta cseheket szidja, vendéglátóinknak minket „megszállóként szapul.

Teltek a napok, és igazán érdekes hangfelvételeket nem tudtunk begyűjteni. Már kezdtem volna kétségbeesni, amikor egy beszélgetés során kitudódott, hogy a „forradalmi ifjak egy belvárosi söröző első emeletén rendezték be főhadiszállásukat. „Vigyen oda minket! – utasítottam kísérőnket, aki először próbált lebeszélni, de aztán megadta magát.

A forradalmi centrum egy hatalmas teremben rendezkedett be, ahol sok-sok asztalnál egyetemisták iszogattak. Lányok is voltak, egy szőkeségre azért emlékszem, mert szemellenzős hajóskapitányi sapkát viselt és mezítláb járkált. Látszólag senkit nem érdekelt, hogy megjelentünk az ifjak között, pedig a társaságomban lévő két hölgy már régen kinőtt a főiskolás korosztályból. A pincér egy hosszú asztal végén szorított nekünk helyet, rendelés nélkül hozott három krigli sört, s rögtön kicserélte a korsókat, ha azok megüresedtek. Amúgy hatalmas volt a hangzavar, de természetesen nem ezt a zajt akartam magnóra venni.

Keressem meg a vezetőt? Vagy állítsak oda a tolmáccsal valamelyik asztalhoz? Inkább más irányból közelítünk, gondoltam, s a következő körnél megkértem a pincért, vigyen söröket az átellenben beszélgető hattagú asztaltársaságnak. A srácok persze megkérdezték, ki rendelt, aztán odahúzták a széküket hozzánk. Az ismerkedő, bemelegítő mondatokon gyorsan átestünk. Hamarosan a „baráti segítség és a reformkísérlet elfojtása volt a fő téma, parázs vita alakult ki, amit a tolmács nehezen tudott követni. A fiatalok háborogtak, számon kértek, csapkodták az asztalt, és voltak pillanatok, amikor azt hittem, rajtunk verik el a port a megszállásért. A harmadik vagy negyedik rundónál azonban, amikor folyvást egymás szavába vágtunk, s a fordítás már lehetetlenné vált, kitudódott, hogy az egyetemisták szinte mindannyian beszélnek oroszul, a „kommunista diktatúra nyelvén. Ettől kezdve szabadon repkedtek a szitkok, és az elfogyasztott sör mennyiségével arányosan csökkentek az észérvek, átadva a helyet az érzelmeknek és a demagógiának. „Ti akartok nekünk példát mutatni, amikor a magyar pályaudvarokon éhező gyerekek kéregetnek a vonatablakon kihajló külföldiektől? Ilyen stílusban folyt a társalgás, válogatás nélküli szavakkal. „No, ezt fel mered venni a magnódra? Ugye félsz, hogy kirúgnak érte otthon? – provokált egy pufók fickó, én meg – végre megtehettem! – öntudatosan előkaptam a hangrögzítőt: „Nézz ide, haver! Látod, hogy felveszem? És igenis, le fogom adni a Magyar Rádióban."

Addig forgott a magnó, amíg szalag volt rajta. Ha jól emlékszem, tizenegy korsóig bírtuk, aztán kölcsönösen eltompulva, de végül kézfogással búcsúztunk el egymástól.

Éjszaka volt már, nem közlekedtek a buszok, gyalog mentünk vissza a szállodába. Szerencsére a történelmi belvárosban megmaradtak a középkori sikátorok, így kolléganőmmel felváltva, egymást fedezve szabadultunk meg a rengeteg folyadéktól.

Az ígéretemet, amit a diákoknak tettem, megtartottam. Itthon a riportot beépítettem a dokumentumműsorba, különösebb kozmetikázás nélkül. Mellé kis esszét sikerítettem arról, milyen csillapító hatással van a sör a forradalmi hevületre, s miért nem kell félni a csehektől akkor sem, amikor egy magyar már bicskát ránt, ha szidják a felmenőit.

Nem hiszem, hogy erőltetett lett volna koravén filozofálgatásom arról, hogy egy-egy italféleség, adott esetben a sör, hatással van élvezőinek temperamentumára. Amint hogy valószínűleg az éghajlati viszonyok is befolyásolják, mi válik egy-egy nép nemzeti italává. Véletlen lenne, hogy a finnek, a lengyelek és az oroszok vodkát isznak (és sokat), az európaiak nagyobb része meg bortól lesz jókedvű? Az bizonyos, hogy mínusz 40 foknál az ember nem fröccsöt kíván. Persze, minden általánosításban benne van a tévedés lehetősége. A nádcukorból készített rum ugyanolyan tömény, mint a vodka, ám a trópusokon többnyire koktélként fogyasztják. Folytathatnám az emberi és a környezeti természet összefüggéseinek az elemzését, de ez a két példa azt talán igazolja, hogy állítás és tagadás egyaránt bőven van a mérleg két serpenyőjében. Tényként pedig megmaradnak egyes kis igazságok. Annak bizonyítására, hogy a pálinka nagyobb agresszivitást vált ki az emberekben, mint a szőlő leve, még Antall József tekintélyét is segítségül hívhatom. A fáma szerint a néhai miniszterelnök egyik német tárgyalópartnerével azt latolgatta, hogyan tudná megfékezni Európa az egymást gyilkoló balkáni népeket. Antall eközben állítólag megjegyezte: „Ne felejtse barátom, hogy a szerbek nem sört, hanem szlivovicát isznak!"

Lehet, hogy Antall hallotta a rádióban negyedszázaddal korábban sugárzott riportomat?

(1969)

Az 1968 januárjában elindult megújulási folyamat feltételei az ötvenes évek végétől érlelődtek Csehszlovákiában. A kommunista párton belül az Antonin Novotny vezette konzervatív csoport mellett egyre inkább megszólaltak a mérsékeltebb irányzat képviselői is, akik úgy vélték, hogy a válsághelyzetből kivezető utat a társadalmi-gazdasági reformok jelenthetik.

Alexander Dubček személyében első ízben került Csehszlovákia Kommunista Pártjának az élére szlovák politikus. Az akkor 46 éves, sokak által gyenge, határozatlan személyiségnek tartott Dubčeknak rövid időn belül sikerült megnyernie a közvélemény támogatását, és a reformfolyamat megszemélyesítőjévé vált.

A megújhodásnak új keretet, újabb lökést adott áprilisban a CSKP Akcióprogramjának elfogadása, amely koncepcionálisan megfogalmazta a reform politikai és gazdasági céljait. A gazdaságban például néhány piaci elem is megjelent. Az alapvető cél azonban nem a pluralista politikai berendezkedés és a piacgazdaság, hanem az „emberarcú szocializmus" volt.

A szovjetek és a „testvéri szocialista országok vezetői már márciusban figyelmeztették Prágát „az ellenforradalom veszélyére. A nyílt vita júliusban érte el tetőfokát, amikor öt kommunista párt (bolgár, kelet-német, lengyel, magyar, szovjet) közös levelet intézett a CSKP vezetéséhez. A levél, amelyet a csehszlovákok nyilvánosságra hoztak, gyakorlatilag figyelmeztetés volt: ha Csehszlovákia letér a szocialista útról, katonai beavatkozásra számíthat.

A későbbi ágcsernyői (Cierná nad Tisou) csehszlovák-szovjet, valamint a pozsonyi hatoldalú találkozón a csehszlovák pártvezetés beleegyezett ugyan néhány kompromisszumba, de még mindig bízott abban, hogy tovább mehet a januárban megkezdett úton.

Ez az illúzió 1968. augusztus 20-ról 21-re virradó éjjel azonban végképp szertefoszlott: a Varsói Szerződés öt tagállamának (Szovjetunió, Magyarország, Bulgária, Lengyelország, NDK) hadseregei átlépték a határt és megszállták Csehszlovákiát. Ezzel gyakorlatilag befejeződött a „prágai tavasz", 1969 áprilisában Alexander Dubčeket lemondatták, s helyére egy másik szlovák politikus, Gustáv Husák került.

Az „emberarcú szocializmus" kísérlete a korabeli antikommunista körök reményeit sem teljesítette be: ezek az erők abban bíztak, hogy a Nyugat beavatkozik a csehszlovákiai fejleményekbe. Kiderült azonban, hogy az akkori európai status quo megfelelt az ottani demokráciáknak is.

Prágát végül 1989-ben érte el a keleti blokkon végigvonuló rendszerváltoztatás, ez Csehszlovákiában a bársonyos forradalom nevet kapta. Leglényegesebb történelmi eleme az volt, hogy Csehország és Szlovákia önálló államként kezdett működni.

mi volt egyik első

tudósítói „hőstettem"

A rendszerváltozás előtti évtizedekben nem a politikusok rohangáltak a riporterek után, hogy szerepelhessenek a médiában, hanem fordítva. Ritkán tudtunk egyéni információt szerezni. A sajtó természetesen beszámolt a legnagyobb politikai eseményekről, de a magukra adó tudósítók kénytelenek voltak minden eszközt és leleményt bevetetni azért, hogy a központilag jóváhagyott, fűrészpor ízű közlemények mellett legyen valami emberi hang, humán elem is a jelentéseikben. Ilyen értelmű, kisebb-nagyobb sikerélményeim közül többet is elmesélek a könyvben. A következő történetekhez azonban először varsói ex-tudósító kollégám, Szilágyi Szabolcs önéletrajzi művéből idézem az engem emlegető részt. (A háromkötetes, kordokumentumként is felfogható mű címe Visszapillantó; megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

„Csák Elemér akciója

A 73 esztendős Brezsnyev közvetlenül előléptetése után kétszer is a lengyel fővárosba érkezett, ám az is lehet, hogy a »két érkezés« között el sem ment innen. Kulikov marsall főparancsnok javaslatára L. I. Brezsnyevet, a Szovjetunió marsallját (1980) április 30-án kinevezték az Egyesített Fegyveres Erők legfelsőbb főparancsnokává. Valójában ez katonai formalitás volt, mert zakóján már aligha maradt hely más kitüntetések számára. (Ekkor terjedt róla a vicc, miszerint már csak a Hős Anya (Maty Gerojina) érdemérmet nem kapta meg.) Két héttel később, május 14-15-én ebben a »vadonatúj rangjában« jelent meg a VSZ PTT (a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete) ülésén a lengyel kormány Ujazdowski fasori épületében).

Akkoriban a VSZ PTT-t a szocialista közösség csúcstalálkozójaként tartották számon, a hidegháború hőingadozását lehetett ott mérni. Egy fedél alatt látni, hallani a kor keleti vezérkarát (Kádár Jánost, Erich Honeckert, Nicolae Ceauşescut, Gustav Husákot, Todor Zsivkovot, Edward Giereket és Leonyid Brezsnyevet) legfeljebb a Moszkvában akkreditált tudósítóknak adatott meg. Varsói tudósítói karunkat a keleti és a nyugati szerkesztőségek ekkor szakértő kollégák beutaztatásával erősítették. Hozzám is megérkezett Csák Elemér, aki mint a Magyar Rádió korábbi moszkvai tudósítója, nemcsak Szibéria, az űrhajózás, hanem a Varsói Szerződés avatott specialistája volt.

A kétnapos tanácskozást roppant biztonsági intézkedések védték. Előttünk, újságírók előtt mindössze két alkalommal, az első napon a nyitás és a második napon a zárás órájában tárult ki néhány percre a terem világosbarna, súlyos tölgyfaajtaja. A tévé-operatőrök és a fotósok ezeket a pillanatokat, összesen nem több, mint három-három percnyit hasznosíthattak annak érdekében, hogy országaik néző- és olvasóközönségének „felfokozott" érdeklődését vizuálisan is kielégítsék. Nekünk, rádiósoknak az ilyen bebocsátás annyit ért, mint cukrászda üvegén át a krémes lepény. Nem készülhetett interjú, nem adhattunk innen atmoszféra zajban tudósítást. A három percek értéke mégiscsak felbecsülhetetlen, nélkülük szegényesebb lenne könyvemnek ez az epizódja.

Az első belépés alkalmat kínált, hogy amíg a fotósok, kameramanok masináikkal sürgölődtek, addig én a rádiós semmittevésem idején az említett Nagy Emberek viselkedését figyeljem. Csalódnom kellett, mert a vakuhoz, jupiterlámpához hozzászokott pártvezetők még csak nem is figyeltek ránk, asztaluk lapján közömbösen, unottan tettek-vettek, pontosabban semmit sem tettek. Egyes-egyedül Ceauşescu viselkedésében fedeztem fel némi pózolást.

Az élményt másnapra tartogatta az élet, s ha ezt felidézem, ma is Csák Elemér akciója néven emlegetem.

Az ilyen nagy nemzetközi tanácskozások végtermékéhez, a Záróközleménynek nevezett dokumentumhoz könnyű lett volna hozzájutni, ha kivárjuk a késő délutáni sajtóértekezletet, s ott a lengyel külügyi szóvivő a kezünkbe nyomta volna a dokumentumot. Számot vetettünk az idővel, tudtuk, ha mi erre várunk, szóba se jöhet, hogy elérjük a fél 7-kor kezdődő Esti Krónikát. Meg is állapodtunk, hogy hazaugrunk és telexen jelezzük Budapestnek: csak a 22 órai Későesti Krónika számíthat ránk, vagyis a Záróközleményre.

Az engedélyezett három percből arra futotta, hogy alaposan szemügyre vegyem Brezsnyevet. Négy-öt lépésnél nem nagyobb távolság választott el a vasfüggönyön inneni világ urától. Álmélkodva merengtem ezen az Alzheimer-gyanús emberen, majdnem-mozdulatlanságán, de egyszeriben felocsúdtam, amikor Elemér elképesztő dolgot súgott oda nekem: „Mindjárt kiküldenek innen mindenkit, menj ki, én maradok, várj rám a parkolóban, fél órán belül viszem a záróközleményt." Ez a fiú megőrült – gondoltam, de úgy tettem, ahogy kérte. Fél óra sem telt el, amikor az én kosaras termetű kollégám nagy lépésekkel és még annál is szélesebb mosollyal közelített citromsárga autónkhoz. Útban a lakásunk-irodánk-stúdiónk felé fény derült Csák Elemér akciója titkára. Mialatt én a reszkető kezű Leonyid Iljicset bámultam, Elemér villámgyorsan szót váltott a kádári delegáció tagjával, Marjai József miniszterelnök-helyettessel. Ígéretet kapott tőle, hogy a záróközlemény szövegét kijuttatja a teremből. Az akció következő lépésében Elemér egy, a moszkvai tudósító éveiben megismert szovjet személyi biztosítóval bevonult a folyosón lévő mosdóba, s Marjai oda vitte ki neki a két gépelt papírlapot. Majdnem egy óránk maradt az Esti Krónikáig, ez az idő pedig otthon az adás előtt még egy jó magyar kávét is engedélyezett nekünk.

Fél 7-kor természetesen vezető anyag voltunk, velünk indult a Krónika. Váltott hangon legalább öt percen át mondtuk a magunkét. A történelmi pontosítás kedvéért idézem most a Nyilatkozat lényegét, a Varsói Szerződés működésének legfontosabb eredményét értékelő mondatot: Az elmúlt évtizedek legnagyobb vívmánya az, hogy sikerült megszakítani azt a tragikus körforgást, amikor a béke csupán rövid lélegzetvételnyi szünet volt a világháborúk között, és sikerült kibontakoztatni a legszélesebb körű küzdelmet azért, hogy a háborúkat örökre száműzzék az emberi társadalom életéből. Ilyen és ehhez hasonló mondatokkal rukkoltunk elő, s ha a rádióhallgató előtt nem is e tudósítások révén váltunk népszerűvé, a világsajtó itt-ott elképedve megjegyezte, hogy a magyarok már akkor ismertették a dokumentumot, amikor a varsói sajtóértekezleten még ki sem osztották a papírokat. Mi tagadás, Csák Elemér akciója kellemetlen helyzetbe hozta a varsói magyar kollégákat is: az MTI és a Népszabadság órákkal a mi adásunk után jutott ehhez a kivételesen fontos anyaghoz.

Elemérnek – tőle tudom – nem az első ilyen briliáns tudósítói akciója volt ez: hasonlóképpen vagy még ennél is huszárosabban vágott utat magának Budapesten a rendkívül feszült hangulatban tartott PTT csúcstalálkozón 1969 tavaszán, pár hónappal a Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai bevonulása után. (A történet megírása Csák Elemérre vár.)"

(1980)

Mi tagadás, jól esik kollégám elismerése, ami egyben kötelez is arra, hogy elmondjam az említett sztorit. Alig másfél éve voltam a Rádió munkatársa. Nem sokat bizonyíthattam addig, de kiválóan tudtam oroszul. Ez is közrejátszhatott abban, hogy idősebb kollégám, B. Gyula felügyelete alatt közvetíthettem a budapesti csúcsértekezletről.

A találkozó csúszott, a küldöttek még éjszaka, az esőben is egyeztettek a sértődött csehszlovákokkal a Margit-sziget fái alatt. (Biztonsági tiszt ismerősöm sokat sejtető mosollyal kommentálta, hogy a vendégek hiába próbálták így kijátszani a lehallgató-készülékeket.) Délelőtt helyett koradélután kezdődött meg a tanácskozás a Parlamentben. A népes nemzetközi tudósító gárda csak néhány perc fotózásra mehetett be a terembe; annyi időm volt, hogy leskicceljem az ülésrendet, máris záródtak az ajtók.

Gyulával visszamentünk a Rádióba, és a büfében egy sör mellett próbáltunk tudósítást írni a semmiből az Esti Krónika számára. Negyed öt körül váratlanul lekiabáltak nekünk a főszerkesztői szobából, ahol a K(kormány)-vonal vége volt, hogy sürgősen menjünk az Országházba. „Nézd meg, mit akarnak!" – legyintett többéves tapasztalat reflexével Gyula, s a megbeszéltek szerint elkezdte írni az esti hírt. Én bevágódtam a hatalmas, fekete kormányzati Csajkába, amelyet ilyenkor igénybe vehetett a Rádió, s pillanatok alatt a Kossuth térre érkeztem, a szovjet hírügynökség fotósával egy időben. A szolgálati bejáratnál az akkor illetékes külügyminiszter-helyettes állt és széles mozdulatokkal sürgetett minket: – Gyertek már, vége van!

Az emeleti terem ajtajánál a biztonságiak szinte belöktek mindkettőnket a helyszínre. Miközben a csehszlovák küldöttség vezetője beszélt, és én tanácstalanul tébláboltam a fal mellett álló szakértők között, felfigyeltem az orosz szóra, amit a mellettem elhaladó két cseh férfi használt. Benéztem a válluk fölött, kezükben A4-es méretű szöveget szorongattak. Bankra játszottam: „Bocsánat, mi is a pontos cím? – kérdeztem oroszul. A diplomatáknak fogalmuk sem lehetett, ki vagyok, és szó nélkül odaadták a papírokat. Sejtésem beigazolódott: ez volt a kész záródokumentum, továbbá Nyilatkozat Európa népeihez. Gyorsan memorizáltam a lényeget, aztán kisiettem a teremből. Nem messze, a folyosón, kis fali polcon telefonkészüléket pillantottam meg. Felkaptam a kagylót: néma. Körülnéztem. Ismerős arcú biztonsági ember figyelte, mit csinálok. Másodszor is bankra mentem: „Szervusz! Öreg, nem tudod, hol van egy működő telefon? „Dehogynem – válaszolt a kisportolt fiú, és kinyitotta a szomszédos ajtót. A „bekészítő szobában találtam magam, ahonnan amúgy direkt besétálhattam volna a csúcstalálkozó innen külön már nem védett tanácstermébe. A kávés termoszok, ásványvizek és aprósüteményes tálak mellett egy távbeszélőkészüléket is felfedeztem. Fónikázott. Egyenesen az ügyeletes főszerkesztő-helyettest hívtam, s megkérdeztem, leadhatom-e, amit tudok. R. Tibor nem sokat töprengett: „Befejeződött az értekezlet, nem? Akkor olvasd be azonnal, mindjárt lesz egy híradás a Kossuthon."

Este hatkor a Külügy sajtófőosztályának vezetője állófogadást adott a kül- és belföldi tudósítóknak. A távirati iroda embere – szándékosan úgy, hogy én is halljam – panaszkodni kezdett Randé Jenőnek, hogy a Rádió már a PTT záródokumentumait emlegeti, pedig az MTI és a TASSZ még azt sem adta ki, hogy a tanácskozás összeült. „Hát akkor jó lesz sietnetek" – válaszolt visszafogott mosollyal nagyra becsült kollégám, akinek – messze a háta mögött maradva – rádiós nyomdokaiba léptem.

(1969)

„történelmet" csináltam

Újságírói-rádiós szakmámat a pártállami időkben kezdtem. Akkor, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján Magyarországnak már sikerült egy kicsit lazítania a szovjet fennhatóságon mind a gazdaság, mind pedig az engem közvetlenül érintő tájékoztatás területén.

1970-ben az uralkodó párt az első olyan kongresszusát tartotta, amely kinyílt a sajtó számára. (Erről előzetesen külön párthatározatok születtek.) Nekem szerencsém volt, hogy alig hároméves rádiós múltam ellenére bevettek a közvetítői stábba, s idősebb kollégáimmal együtt a helyszínről tudósíthattam az Építők Rózsa Ferenc Kultúrházából. A tanácskozás után a Magyar Rádió és Televízió Tömegkommunikációs Kutatóközpontja szakmailag összegezte úttörő tevékenységünket; ebből a brosúrából idézem most egyik saját „haditettem" történetét, ahogy szerkesztő kollégám leírta összefoglaló jelentésében.

„A kongresszus második napja. A különböző testvérpártok legmagasabb szintű küldöttségeinek vezetői, első titkárai szólalnak fel. Az eredeti terv szerint Brezsnyev 11.35-kor kap szót, és kb. 12.05-ig beszél. A munkatársak (Csák és Regős), akiknek a Déli Krónikában kell majd jelentkezniük, arra készülnek, hogy (első alternatíva) a délelőtti összefoglalót – a Brezsnyev beszédet csak említve – fél 12-kor szalagra veszik és a Déli Krónika ezt sugározza, mintha egyenesből