Urak, úrfiak I. rész

IGNÁCZ RÓZSA

URAK, ÚRFIAK

ELSŐ KÖTET

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető Könyvkiadó, Budapest

Borító: Papp Norbert

978-963-374-364-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

BEVEZETÉS

Hű olvasóimnak és tisztelt ítészeimnek

Könyveknek néha tartalmuknál is jellemzőbb lehet keletkezési idejük és – sorsuk. 1943-ban ötlött fel bennem a gondolat, hogy megírjam a köreimben s köröttem élő, mindenáron önmegvalósításra elszánt törtetőket. A könyv első címe az is lett volna, hogy: Törtetők. Hogy nem az lett, annak egyik, kisebbik oka az, hogy éppen az idő tájt jelent meg egyik nagy nevű írónknak éppen Törtetők című műve; nagyobbik oka a cím és tartalom megváltozásának az, hogy „törtetőimet egyre inkább egy bizonyos, hozzám eléggé közel álló „urakból, úrfiakból, egy bizonyos társadalmi rétegből véltem felismerhetni és leleplezhetni. Ezek után lett a könyv címe: Urak, úrfiak.

Az Urak, úrfiak-at 1943–44-ben írtam. Már kapkodva, negyvennégy gyilkos nyarán fejeztem be. Az én addigi kiadómat, a Dante cég Erdős Árminját, mire a nála lekötött könyv elkészült, már halálba kergették. Kiadóját megszüntették. E könyv akkori megjelentetését egyik, még működő kiadó sem merte vállalni. A kézirat egy nagy nevű másik kiadónk pincéjében vészelte át az ostromot a majdani kiadhatás reményében. Onnét valamikor 1946 végén került elő a papírínséges, nehéz újrakezdés idején. E nagy terjedelmű munka kiadására végtére 1947-ben vállalkozott egy magánkiadó, és kevés példányszámban megjelentette. Akkori sajtónkban a könyv sokrétű, alapos, olykor igen jó bírálatokat is kapott; mindössze egy kritikus epéskedett személyemmel, mivel, úgy látszik, sehogyan sem érthette meg, hogy az az I. R., aki annyi Erdélyért lelkesítő könyvet írt, a székely népköltészetet terjesztette, szót emelt a királyi Romániában kisebbségi sorba süllyedt magyar fiatalok keserves problémáiról, sőt az „otthon, Erdélyben maradt, jég hátán is megélő, kitaszítottságában is alkotó középosztályként élőkről (tanárokról, írókról, művészekről) együttérző elismeréssel szólott – ugyanaz az I. R. meg merte írni az „erdélyi emigráció fonákját, visszásságát, Erdély egy része visszacsatolásának keserves kudarcát is.

Mire a kritikák megjelentek, azt a kiadót már államosították is. A kevés példányszámban nyomdafestéket látott munka hosszú időre eltűnt szem elől, hogy évek múltán egy példányát a „fekete könyvpiacon" vásárolhassam meg tetemes árért, egy másikat meg, még későbben, ajándékba kapjak meg, az amerikai Clevelandben magyar könyveket árusító férfiútól.

Az Urak, úrfiak nem dokumentumtár. Regény. Mondhatnám: kulcsregény. De zárjai berozsdásodtak mára. Hiába nyújtanék „kulcsot" a mai, ifjabb olvasó korosztály számára, ha tud: mást tud, esetleg mást is tanult – például arról a könyvben szereplő pojáca miniszterelnökről, aki Gömbös Gyula? Gömbös is. Egyik vetülete. És a többiek? E könyv rengeteg szereplője: ifjan öregedett törtetője? Túl ambiciózus színinövendékek, színésznősztárok? Az 1935-ös képviselő-választás tűzön-vízen, akár hullahegyeken át is karriert kicsikarói? Nem sajátíthatom ki magamnak Flaubert egykori híres mondását, kit is tudvalevően számos olvasója zaklatott azzal a kérdéssel: a parázna-öngyilkos Madame Bovary kicsoda? Kiről mintázta? S ő azt felelte: Madame Bovary c’est moi même.

Bizonyos, hogy mindenik, még a legellenszenvesebb alakját is önmagából kelti életre az író, de ha láttam, át is éltem, míg formáltam tragédiáját, mégsem mondhatom, hogy én vagyok a kielégíthetetlen ambíciójába beleőrülő színigazgató-önjelölt, de még a regény két-három „hősnője" sem. Csak nagyon közelről ismertem őket. Lehet ez hibám is. Távolságtartással talán kevésbé extrém alakokat, inkább típusokat szülhettem volna?

Nem családregény ez a könyv, bár tágabb családomnak sok eseményét is beleköltöttem, de csak egyetlen alakjáról vallom, hogy az övé dokumentum hitelű arckép: az ügyész, e munka legemberibb figurája, valóban közeli rokonom portréja lett.

Nem az 1919–20-as években ideözönlő, repatriált, emigrált erdélyiekkel – én csak 1928-ban kerültem Magyarországra. Időbe telt, míg megérthettem valamennyire, megtanulhattam Magyarországnak, Budapestnek a kilencszázhúszas években lezajlott történetét. Idő múltán, csömört és felháborodást keltő társadalmi jelenségek tapasztaltán kezdtem először arra gondolni, hogy „ezeket megírom, „megírom őket is. De volt-e igazán jogom ilyen – mint egyik bírálóm írta volt – vitriolos, maró gúnnyal is elöntött könyvet írnom azokról az egykori erdélyi emigránsokról, akik közül már alighanem senki sem él? Lelkiismeretem azzal nyugtat, hogy nem mindről, csak egy, az akkori társadalom felszínén tobzódó rétegről, nem az egész régi értelmiségi középosztályról, csak egy, helyzete folytán kínjában stréberkedő, törtető, zaklatott és zaklatóan züllő csoportról – és honunk némely akkori félrevezetőjéről, hereként élő-ártó egy-két arisztokratáról, henye, pökhendi aranyifjúról – „mostam le a keresztvizet, s meg tudtam látni, láttatni is próbáltam a jobbra, emberségre törekvő tiszta embereket, a Nótás Sándor-, Biczó-féle – akkor úgy hívtuk őket – „népfiak-at. S végtére tudom, hogy régi értelmiségieknek, kiket hajdan egybemenően „középosztálynak" neveztünk, nem egy, még talán ma is élő tagja, de legalábbis utóda, lett légyen az Erdélyből ideszakadt, oda visszatért vagy folyamatosan itthon élő, alkotó, dolgos tagja ma is hazája méltó felemelkedését szolgáló jelen társadalmunknak.

A könyvet lényegében változatlan formájában bocsátom közre, hiszen hogyan tudhatnék az 1943–44-es irányomhoz visszatérve beleírni beleillően ma újszerűen lényegeset? Gyomlálgatom a sajtóhibákat, s ritkítanék néhány ízetlenül túlírt sort, s míg sajtó alá rendezve olvasom régi magamat, ámulva gondolom: hogyan is tudtam ennyiféle „szerelemről írni? Bátorról, erőszakosról, avíttan ábrándosról, elrendeltetettről, bűnösről, majdnem testvérszerelemről, erotikusról, betegesről – s mégis, az elérhetetlen, tiszta, örök szerelmet sóvárgóan? Fiatal voltam. De nagyon tapasztalt, öreg lélekként aggódtam háborúba sodort hazánkért. Szülőföldemért, Erdélyért és Magyarországért. Ha múltunk egy szakaszának, társadalmunk egy elvesző rétegének felmutatása nemzeti önismeretünket csak egy szemernyivel gyarapítja, akkor hiszem, hogy magam sem hiába ütöttem, vertem, csépeltem a „jég verte szőlőt. Merthogy mielőtt e könyvet írni kezdtem volna, magam biztató magam buzdítására halhatatlan Arany Jánosunknak egy versszakát mottóul szegeztem magam elé:

– – – – –

És engem akkor oly érzés fogott el…

A szőlős gazda is, az egyszeri

Magánkívül s őrjöngve kacagott fel

Látván, hogy szőlejét a jég veri,

Dorongot ő is hirtelen kapott fel,

Paskolni kezdé, hullván könnyei:

„No hát, no!" így kiált „én uram isten!

Csak rajta, hadd lám, mire megyünk ketten!"

Szerénytelen voltam, belátom. A „szőlő, a Haza nem az én birtokom. De ki azt egymaga, társak nélkül védeni gyenge, szolgálni még egymagában is erős lehet. Szégyenét, hibáit, bűneit próbáltam eltakarítani egy társadalmi rétegnek, melynek életformáját követni nem tudtam, mellyel teljesen nem azonosultam soha, de melybe beleszülettem. Arannyal szólva: „paskoltam a szőlőnk felesleges, hitvány fürtjeit.

EZERKILENCSZÁZHÚSZAT ÍRTAK

Két kamasz guggolt a nyári színház deszkapalánkja előtt. A kerítés a színészek udvarát határolta, és nem ért le a földig. Az üres közön látni lehetett a le és föl járkáló művészek cipőit; az énekesnő hússzín harisnyáját s a jellemszínész harmonikázó nadrágját. A villanyfényben úszó színészudvaron, a múlt századi postakocsit utánzó színpadi díszlet festett kerekeit lehetett sejteni: kitolták s a kerítésnek támasztották a leszerepelt kulisszát.

A nézőtéren a sok száz szájból visszalehelt levegőben vastagon úszott az imént permetezett fenyővíz szaga. Operettet játszottak. Mintha mi sem történt volna az elmúlt két év alatt. Pontosan arról szólt, amiről húsz évvel azelőtt: aranyszívű, magyarodó svábról s mézbe csöppent kislányairól. A tömeg kéjesen eresztette el idegeit. A fejek lágyan imbolyogtak, billegtek, s hozzádúdoltak a színpadról hangzó kvartett érzelgős hangjaihoz: „Régi a Huber-porta. Már évek óta nevezetes, nevezetes. Ott nyílt ez a két rózsa. Azt mondják róla, kellemetes, kellemetes…"

A gyermekek semmit sem láthattak az előadásból. Nem is azt lesték. Inkább csak a színház szagát szimatolták, s még inkább a villanyfényes színészudvaron jelenésükre váró művészeket. Mili majd bebújt a résen, úgy iparkodott.

– Mit látsz? – kérdezte izgatottan a fiú, akit Móninak hívtak.

Mili a földre fektette arcát. Száját összecsücsörítette. Alulról lesett felfelé. Semmi különöset nem látott, de azért azt mondta lelkendezve:

– Phű!

Visszahúzódott, fölegyenesedett. Nagy zöld szemét Mónira vetette. Kezével kört írt le a melle előtt, hogy a hatást fokozza.

– Fojtogatják egymást! – mondta drámai hangon. Móni szeme nagyot csillant. Félretolta a lányt, hogy ő hasalhasson a lyukhoz. Nem lehetett mást látni, csak a le s föl sétáló lábakat.

– Hazudtál! – kiáltotta.

Mili örömében, hogy becsaphatta a másikat, vicogva kapta szájába a körmét.

– Egészen más történik! – folytatta Móni ráígérő, emelt hangon. – Egészen más! Trotyakos Nadrág bámul a kerítés felé. Igen, igen. Hadonászik. És beszél. Tudod, mint mond? Szerepet. Ilyenkor igazi, mert saját magának játszik. A szeme kidülledt, látja a partnert, aki nincs. Mint a megszállott. Egy borosüveg van a kezében…

– Mutasd! – kiáltott Mili.

A fiú felnevetett:

– Elhitted?

– El!

– Na látod – mondta Móni. Nevetve porolta a nadrágját. – Én meggyőzőbben hazudok, mint te!

S mintha mutatná, hogy hogyan kell hazudni, egy kicsit meg is hajolt.

– Becsaptál! Te utálatos! Nem leszek többet jóban veled. – Móni azért is a lányhoz dörzsölődött. Az nagy erővel a fiú kezére ütött.

– Verekedsz? – A fiúban indulat lobbant. Keze a lány merev vonalú, vörös hajához ugrott, mintha meg akarná markolni.

– Verekszem! – nyöszörgött Mili. – Igenis! Verekszem. Anya mondta!

– Mit?

A fiú meglepődve leengedte a kezét, félre is ugrott. Odabent erősen berregett az első felvonás végét jelző csöngetés. Szünetezők tarka társasága özönlött a színház háta mögé. Nők jöttek háború előttről átmentett, hatszor alakított s térdig kurtított, ingszabású ruhákban, fülcimpát verdeső, nyírt frizurákban; férfiak kifakult zsakettben, melyhez egyesek világos nadrágot s foltos sárga cipőt viseltek. A gyerekek mellett viszonylagos eleganciával öltözött, sárga boás nő állt meg. Senki sem a darabról beszélt: a levegőt kapkodták mohón, szinte éhesen. A Krisztinában forró, áporodott augusztusi este volt.

– Mit? – kérdezte ismét a fiú, és újból poros nadrágját ütögette.

A leány végigsimított itt-ott szakadozott, túl rövid ruháján. Pipiskedve lábujjhegyre állt, mintha magas sarkú, nőies cipőben s nem félretaposott sarkú gyermekszandálban ácsorogna a színháznézők között. Úgy tett, mint a gavallérjaikkal kiözönlő asszonyok: foszló és leszakadt pántú táskájából zsíros, összegombócolt orrpúderező vattácskát kotort elő.

A fiú félszegebbnek látszott a felnőttek között, mint a lány. De azért ő is kihúzta magát, és sürgősen, a színházlátogatók módján, a lány baljára állt.

– Mit mondott mamád?

Mili fancsalian mosolygott. S míg felelt, azt leste szeme sarkából, hogy az igazi színházba járó, a sárga boás hölgy hogy viselkedik.

– Azt mondta – felelte suttogva –, hogy ne hagyjam magam. Üssek! Foggal, körömmel védjem magamat!

– Tőlem? – Móni álmélkodott. Meg is volt illetődve.

Mili kisujját kukkra emelve, elegánsnak vélt mozdulattal babrálta a haját, s mondta úgy, ahogy egy valódi felnőtt hölgy mondaná:

– A férfiaktól, Mónikám!

– Izé – felelte Móni megzavarodva. Lesütötte a szemét. Szelíden megfogta a lány csuklóját. Húzni kezdte kifelé a szünetelő tömegből. Egy repedezni induló, duzzadt gyümölcsű gesztenyefa alatt álltak meg. Nem égett lámpa a Horváth-kertnek ebben a szegletében. Mögöttük egy letört hátú padon két eggyé lett fej csókolta egymást. A férfi két karral tartotta hölgyét. Egyik lábát a rogyadozó pad alá feszítette, mintha az eltörött lábat akarná pótolni. A padnak háta sem volt. Azt az elmúlt év telén tüzelte el valamelyik fázó budai. Az ülés felszakított lécével diákok hadonásztak nemrégiben, mikor a békeszerződés ellen naponta tüntettek, az Országház elé vonultak, s azt kiabálták, hogy „nem ratifikálunk". Akkor a fölgyulladt diákfejek fegyvernek képzeltek még egy letört lécdarabot is. A vihartépett pad halkan nyöszörgött a szerelmesek alatt. Óvatos távolságban húzódtak meg a kamaszok.

– Hol van most mamád, Mili? – kérdezte a fiú.

A lány a száját rágcsálta:

– Hol volna? Nála. Nem tudtad, hogy Ő ott lakik a Logodi utcában? Mióta a Markóból kikerült, azóta Őt ápolja. Mert beteg.

– És apád?

A lány nagy macskaszeme kigyúlt a sötétben. – Ő az apám. Nem tudtad? Hát… – mélyet lélegzett. – Most már ezt is tudod! Móni sűrűn szedte a levegőt.

– De izé – mondta. – Hiszen Kurzics úr? Úgy értem…

A lány felhúzta a vállát:

– Kurzics velünk van, gyerekekkel. Illetve… Az ördög tudja, ki van a másikkal. Én két éve Kurzics Mili vagyok. Hallod? Nem elég ez neked?

– Nem – mondta Móni. Gyöngyözni kezdett a homloka. Nagy zavarában a keze is elhidegedett, s a melle is összeszorult. Érezte, hogy most valami nagyon fontosat kell a lánynak mondania. Valahogy melléje állni, de meg is mutatni egyben, hogy ki ő. Homlokát fontoskodó ráncba szedte.

– Ha Kurzics úr elvette a mamádat, és odaadta a nevét, akkor… Miért nem élnek együtt?

A lány csodálkozva húzta ki a kezét a fiú karjából.

– Ne bántsd! – Nagy, kissé dülledt szemét könny lepte el. – Mit tudod te? – suttogta lágyan. – Szereti. Csak őt szereti. – Felnyúlt a fára, anélkül hogy odanézett volna. Letépett egy puha, ragadós levelet. Morzsolta az ujjai között. Nem nézett Mónira.

– Mikor még nagy úr volt az apám, szobrász, tudod, és kiállított, nagy mulatságok voltak a műteremben. Anya fátyolba öltözött, úgy sétált közöttük. Anya szolgált ki. Igen. De ahhoz fátyolba kellett öltöznie. Én láttam… Olyan szép volt akkor még anya. Engem eldugott. Nem akarta, hogy fogdossanak. Már éppen kezdtem lány lenni. Az alkóvban ültem hosszú, piros függöny mögött. A Vajúdó Nő szobrának a talpára ültem. Be volt csavarva vizes zsákvászonnal, és csepegett a nyakamba. Narancsot ettem. Tibor adta. Sovány, szomorú és piros szájú, fekete férfi volt Tibor. Simogatott. De nem bántott. Csak meghúzta egy kicsit az orromat. Bőrkabátban járt, övvel, de akkor ingujjban volt. Kiment apámhoz. Engem ott hagyott a naranccsal. Tibor beszélt. Azt mondta, hogy apám a legnagyobb szobrász Európában. Akkor egy kicsit beleszerettem ezért Tiborba. Apám is beszélt, pohárral a kezében. Ő meg Tibort dicsérte. Azt mondta: a nép megmentője. És anya kijött néha; a sárga fátyol lecsúszott a válláról. Mindig dugott a szájamba valamit. Kis fekete, kerek vacakokat, mint a mák, de nagyobb, vajas kenyérre kenve. Akkor voltam utoljára nála! A Kurzics már rég megvolt akkor nekünk. Nappal Kurzicsnál laktunk a gyerekekkel, anya is. És gerslit ettünk, öten egy fazékból. Én álltam sorban a gersliért. Este mindig másik gyereket vitt el hozzá anya, titokban, az alkóvba dugta, ott etette őket. De utoljára én voltam a szobrásznál. Aztán lefogták.

A fiú előrenyúlt nyakkal követte a lány heves, szaggatott beszédét.

– Mit nézel? – Mili rákiáltott.

– Kifejező mozdulataid vannak! – mondta Móni, és összevonta két maroknyi homlokdudora alatt okos fekete szemét. – És olyan érdekesen beszélsz, mint egy színésznő. Ez biztosan azért van, mert modell volt a mamád.

– Modell! – Mili vállat vont. – Szegény, roggyant öregasszony. Megtörte az élet, ő mondja mindig így: megtörte. A szobrászt ápolja éjjel-nappal. A Kurzics tudja. És veri anyát. Ordít: még most is az a kommunista zsidó kell neked? Szegény anya. – Hirtelen hevesen előrántotta a zsebkendőjét, és kifújta hetyke, merész vonalú orrát. A zsebkendőt bánatosan meglengette:

– Tudsz adni kapupénzt, Mónikám?

Móni üres zsebébe süllyesztette kezét. Két hüvelykujját kívül hagyta, s a többivel lengette az üres zsebeket. Pénze nem volt. A kérdésre nem is felelt. Ehelyett elgondolkozva mondta:

– Zsidó vér van benned. Olvastam egy könyvben, hogy az művészi szempontból helyes vegyülés. – Mintha ezzel végleg a lány fölé kerekedett volna, úgy csillogott a szeme. De Mili felcsattant:

– Kikérem magamnak!

– Mit?

– Nem vagyok zsidó. Kurzics Mili vagyok. Kurzics keresztény, és anya is katolikus. Ne terjessz rólam ilyeneket!

Móni le volt győzve. Egy kicsit megrettent, de azért nem hagyta magát.

– Te mondtad, hogy a szobrász…

– Mondtam hát!

– És azt is mesélted, hogy tavaly bizalmi voltál a Tavaszmező utcai suliban, Mili.

Mili felcsattant:

– Persze! Mert akkor az volt a legtöbb. Hát az voltam. Ki más lett volna? Korpacsek, a hülye? Vagy Gallai-Szabó, a méltóságos? Én voltam a legkülönb.

– Akkor még Franceknek hívtak, mamád után.

Mili gyanakodva, harcra készen összevonta a szemét:

– Mi bajod már megint anyával?

– Kurzics – mondta Móni, és kivette zsebéből a kezét, izgatottan és egyre fontoskodóbban hadonászott. – Az jó, hogy te most Kurzics vagy, Mili. De izé… Nem hangzik szépen. Úgy értem, hogy… Arcát felfújta, szíve beledobbant, s már ki is mondta a végső fölényt:

– Nevet fogok adni neked, Mili!

A lány kerekre meresztette a szemét. Aztán úgy pukkant ki a nevetése, mint mikor falhoz csapják a felfújt, üres liszteszacskót.

– Nevet? Te? Talán a tiédet? Megkéred a kezem? Móniné legyek? Horváth Móniné? Te srác! Jó vicc! Nem is vagy még tizenhat éves! Hagyj békén engem a bolond dumáddal, Móni. Unom. Érted? Színházat mutogatsz nekem a kerítés alatt? Olyat mutass, ha tudsz, amihez nem kell hozzáhazudni. De ne ifjúsági hülyeséget. Jegyet szerezz egyszer. Igazi jegyet. Moziba! Tizenhat éven felülieknek való darabba! Ahol ölnek, igazán! Azt mutass, vigyél el oda, ha olyan nagy fiú vagy. A Kertmoziba. Négy héten át játsszak, négy részben. „A halál hírnöke." Szédítő plakátja van, te Móni. Igazi, stramm kalandos film. Képzeld! A nőnek hatvanhat toalettje lesz. Ahogy te elviszel! Te…

Móni elveresedett. Még lábujja is bizsergett dühében. A hangja izzott:

– Nem! Nem erről van szó, Mili. Én művésznőt csinálok belőled!

– Te?

A lány megdöbbent a fiú ellentmondást nem tűrő hangjától.

– Te?

– Én! – Móni lehunyta a szemét. Most már gátlás nélkül lebegett képzelete szárnyain. A verejték hidegen folyt végig nyakszirtjén, gallérja alatt; fejében könnyű szédület ült.

– Úgy fognak hívni, hogy… – Nem mondta ki, csak felnyitotta a szemét, és nézte a lányt. Mili döbbent, kétkedő kíváncsisággal hallgatott. Móni megingott egy pillanatra. A könnyű bódulat tovalebbent, s ekkor ijedten, hogy a kettejük harcában alul ne maradjon, összeszorította a fogát. Derekát kihúzta, úgy keményítette magát, hogy az erőfeszítéstől kiült homlokára az ér. S csak nézte a kis kócos, vörös kamaszt, Kurzics Milit, született Francek Emíliát. Későn s egy kicsit fáradtan mondta ki:

– Mérey Mili.

Mili meglepődve felszisszent.

– Én?

– Te.

– Mérey? Ipszilonnal?

– Igen.

– Művésznő?

– Az. – Móni most már ismét felszabadult. Minél jobban bekerítette Milit, annál könnyebben beszélt. Még a homloka is kisimult.

– Hol? – kérdezte a lány mohón.

– Itt! – Móni már mosolygott, és a színházra mutatott. – A Nemzetiben! Európában! Reinhardtnál, mert olvastam, hogy az nagy fiú. Vagy ahol akarod. A világ összes színpadjain.

Mili behunyta a szemét a szavak zápora elől. Szíve vadul dobogott.

– Meg tudod te azt csinálni?

– Meg! – mondta Móni megmámorosodva a sikerétől.

– Akkor… – a fiúhoz simult, macskamódra csavargatta a derekát, hajlékony ujjai átfonták a nyakát. Móni belezsibbadt a gyönyörűségbe.

– Mikor? – kérdezte a lány.

Móni térde megroggyant erre a kérdésre. De dudoros feje hidegen, gyorsan számolt:

– Tíz év kell hozzá!

Mili hevesen ellökte magától:

– Addig várjak? Én már tizenhat éves vagyok! Te! Te hülye!

A fiú torkára könnyek serkentek. A düh és a kudarc egyszerre fojtogatta. A kívánság tűrhetetlenné lobbant benne. Megragadta a karját, hogy magához rántsa. Mili kifeszített könyökkel védte magát. Dulakodva zuhantak a fűbe. Esésük zajára az eggyé lett két fej ijedten szétvált a hátuk megett. A csókolózók felrebbentek. A nő szaladni kezdett. A gesztenyefa felé három férfi közeledett…

Móni vette észre az idegeneket. Kezét a lány szájára nyomta:

– Ne visíts! Idegen pasasok jönnek.

A lány felült a földön. Egy japánbirs bokra mögé zuhantak, amögött ültek most tépetten, karmolt arccal. A lány lihegett. Móni a dulakodásban megkarmolta az arcát. Azt tapogatta sziszegve.

A megrebbent szerelmespár másik tagja, a férfi, az eltűnő nő után sietett. Megürült padjukra most a három férfi telepedett.

– Itt bevárjuk őket! – mondta az egyikük, egy basszus hangú, kövér.

– A jelszó? – kérdezte egy tenor hangú, karcsú fiatalember.

– Hargita! – mondta a harmadik sejtelmesen.

– Összetéptél – szipogott Mili a fűben. – Segíts felállni!

– Pszt! – intette Móni.

– Mit pisszegsz? Menjünk!

Móni megszorította a kezét.

– Figyelj csak! Ezek főznek valamit.

– Kik? – Mili jobban el volt foglalva saját magával, minthogy észrevette volna a három alakot.

– Jelszavuk van! – suttogta Móni. – Nézd, nézd csak azt a három pasast.

A lány durcásan rángatózott, de pillanattal később, nagyvárosi utcagyermekek szenzációra éhes módján, ő is felfigyelt.

A férfiak csúcsos, tollas egyensapkát viseltek.

– Katonák? – kérdezte Mili súgva.

– Fenét. Diákok. Figyelj.

– Ma eljön Zalán is. Személyesen – mondta a kövér férfi a padon. – Ő végzi a felesketést.

A két kamasz összenézett. Mili kérdően intett, de Móni hallgatást parancsolt.

– Áldozás is lesz! – mondta a harmadik, az öreg és lelkes hangú.

A tenor hanyagul keresztbe vetette a lábát s a kövérre nézett:

– Kisegíthetnél egy holnapi ebédjeggyel, Zoltán?

A Zoltánnak szólított készségesen ugrott.

– Parancsolj, Péterkém! Ejnye! Hová a csudába tettem? – Zsebeit kotorászta sorra, a belső s a nadrágzsebeit. – A fene, egy sincs. Pedig nekem három van napjára.

– Három? Hiszen a Menekültügyi csak egyet ad! – csattant az öregecske.

– Á, kérlek – heherészett Zoltán, a kövér –, a Menekültügyi! Nem úgy kell azt csinálni! Én három helyen jegyeztettem magam. Egyet kapok a protestáns menzán, egyet az egyetemin, egyet az erdélyin. Ez három. Tizenkettőtől háromig mind a hármat le lehet ebédelni. Ráadásul ott van Grossfeld kocsmája. Az fél ám tőlünk. Minden igazolt menekültnek ad, jegy nélkül. A jegy? Hát jegyem, az nincs, Péterkém… Sajnálom. Hehe. Parancsoltál szólni valamit?

Göncze Péter, a tenor hangú nem felelt semmit. Csak fontoskodva fölnézett a gesztenyefára, mintha valami életbevágón töprengene.

A legöregebb nagyot szusszant:

– Nem jönnek! – mondta türelmetlenül.

Göncze Péter szótlanul lenézett rá a magasból. Az öregecske dohogva folytatta.

– Pedig ma döntünk!

A kövér lelkesen bólintott.

– Döntünk! Nem várunk tovább!

Az öreg diák – zömök feje, cigányfekete arca volt és bozontos szemöldöke – előrehajolt:

– Fegyverosztás lesz-e? Mondd, Göncze, lesz? Göncze Péter karcsú dereka előrelendült:

– Pszt! Vigyázz! Csöndesen, Domokos!

Mindhárman elhallgattak. Hosszú másodpercek után a pad elé két férfi és egy nő érkezett. A nő is csúcsos sapkát viselt. A padon ülők felugrottak.

– Jelszó? – kérdezte Domokos.

– Hargita! – felelték egyszerre hárman. Tisztelegtek, aztán barátságosan kezet ráztak.

– Várjunk még valakit? – kérdezte Göncze Péter egy cseppet orrhangon, s mintha méterekkel lenne magasabb a többinél.

Az öreg diák összehúzta bozontos szemöldökét. Medveszéles válla volt s izmos csípeje:

– Én tíz emberrel is nekiindulok – dörögte keményen.

– Színház! Ingyen színház! – suttogta Mili a bokor mögött, és kéjesen megborzongott.

– Akarod látni?

– Mit?

– Ezeket! Hogy mit csinálnak.

Mili a fiúhoz lapult.

– Félek.

– Az jó, félni! Te Mili! Várjunk! Akarod, hogy kövessük őket?

– Te nem félsz?

– Én?

Móni kihúzta sovány derekát:

– Már olvastam ilyet. Szabályos összeesküvők.

– Rém izgalmas! – lihegett Mili, s a fiúba karolt.

Két újabb nő és két férfi ért a pad elé.

– Együtt vagyunk – jelentette katonásan Domokos.

A két kamasz óvatos távolságból, összekapaszkodva settenkedett a tízfőnyi különös társaság után. A csoport nyugodt beszélgetéssel haladt át a Horváth-kerten. A Szent János tér erős fényű ívlámpái alá érve kettes sorba álltak, átvágtak az úttesten, s balra kanyarodtak.

– A Várba mennek! – Móni, jó tízméteres távolban tőlük, aggódva visszahúzta Milit.

– Találkozhatsz mamáddal, ha arrafelé mennének… – Móni már nem találta eléggé izgatónak a villanyfény alatt egy percre megálló társaságot, de Mili rohant utánuk.

– Bánom is én! – hadarta. – Siess! Anya nem jön haza reggelig. – Mónira visszaragadt az izgalom.

– Mit akarhatnak a Várban? – suttogta éppúgy, mint Mili, és erősen megszorította a lány karját.

– Elfoglalják! – képzelődött Mili.

– Tízen? Ezek? – A társaság a Várba vezető lépcsők aljához ért. Tizenöt főből álló újabb csoport várt itt rájuk. Jelszót morogtak, tisztelegtek. Aztán megindultak fölfelé. Néhány nő is volt közöttük. Móni lihegve és lankadó érdeklődéssel s egy kissé féltékenyen ment Mili oldalán. Ő akart a lánynak valami szenzációt mutatni, s az már csak az izgalmas eseményt látja, nem őt! A csoport a Palota tér felé kanyarodott.

– Hagyjuk a fenébe őket! – mondta a fiú bizonytalanul.

– Nem!

– Biztosan valami diákgyűlés lesz, Mili. Nem is összeesküvők.

– Érdekel! – sziszegett a kislány. Még az orrcimpája is remegett. – És különben is, te kezdted! Felizgatsz, aztán most hagyjuk! Nincs benned semmi kitartás! Te akarsz lenni valami? Tíz év alatt?

– Nyolc alatt – sistergett Móni megalázva. S dühös vágyakozással, kicsit remegve Mili combjához érintette a kezét.

Fönt a téren a tenor hangú Göncze Péter vált ki a társaságból. Hosszú, kék-arany szalagot húzott ki a belső zsebéből, megigazította tollas sapkáját, a szalagot átkötötte a derekán, és a csoport élére állt. Kettenként sorakoztak föl mögötte. Göncze, egyedül, megindult a Királyi Palota felé.

Mili belecsípett izgalmában Móniba.

– Te! Ez a Palotába megy! Egyedül.

Göncze egyenesen a tér közepén posztoló rendőrnek tartott. Megállt előtte, tisztelgett, s valami iratot húzott ki a zsebéből. A rendőr visszaszalutált, egyetlen hosszú tekintetet vetett az igazolványra.

– A rendőr is benne van az összeesküvésben! – kuncogott Mili, de képzelgését nem űzhette tovább, mert Göncze sarkon fordult, s egy fél perc múlva a csapathoz érve, vezetni kezdte őket az ellenkező irányba, bal felé.

– A Várszínházba mennek! – találta ki Móni, s büszkén hozzátette:

– Ugye, tudtam. Megmondtam! Valami előadás!

– Nézzük meg! – repesett Mili. – Ingyen! Jó, Mónikám? – És a fiúhoz simult.

A diákok a színészkapuhoz értek. Fegyveres, kék-arany szalagos, csúcsos sapkás diák állt őrt a kapuban, s egyenként igazoltatta őket. Móni riadtan húzta vissza Milit.

– Megbolondultál? Nem lehet odamenni!

– Akarok! – toppantott Mili. – Egyszer életemben szeretnék már színházba menni. Látod? Nincs is jegyük. Azoknak sincs. Csak bemennek. Sodródjunk hozzájuk!

– Nem lehet! – szisszent Móni.

– Dehogynem! Hiszen mi is tudjuk a jelszót! – izgult a lány, megragadta a fiú kezét, és a csoport farkához húzta. Göncze a fegyveres diák mellé állt. Kettejük között, egyenként engedték be a kiskapun a csoport tagjait, miután jól szemügyre vették őket.

– Jelszó?

– Hargita!

– Mehet!

Mili előrefurakodott, kicsit oldalba taszított egy lobogó hajú, villogó szemű lányt, és vakmerően elkiáltotta magát, mielőtt kérdezték volna:

– Hargita!

Móni ijedten rántotta volna vissza, de Mili már ott állt a két diák között.

Göncze villámgyorsan végigmérte a kislányt.

– Pardon! – dadogta Móni ugyanakkor halotthalványan.

– Igazolványt! – mondta Göncze, miután jól végigmérte a két kölyköt, akik semmiképp sem festettek úgy, mint a jelszót tudó többiek.

– Izé! – dadogta Mili ijedten, s hirtelen gyáván hátranyúlt Móni kezéért.

Móni vékony lábai rogyadoztak, homlokát kiverte a veríték.

– Ő – dadogta hősiesen –, kérem, ő hozzám tartozik.

– Úgy. – Göncze mintha elmosolyodott volna, de azért szigorúan intett. Intésére egy másik diák lépett ki a kapun.

– Állítsd félre őket – szólt Göncze –, és igazoltasd.

Álltak remegve a színház tövében. Az utánuk jövő egy-két belépő kicsit csodálkozva, kicsit rosszallóan visszanézett rájuk. Móni remegve kotorászta üres zsebeit.

– Erdélyiek? – kérdezte az öreg diák jóindulattal, kissé mosolyogva. Sűrű bajusza volt, lehetett harmincéves.

– Nem! – mondta Móni.

– Igen! – hazudta ugyanabban a pillanatban Mili. A diák elkomorult.

– Izé – hadarta Mili. – Nem éppen én, hanem a mamám testvérének az izéje… a férje… Erdélyi! Igen! Mi nagyon szeretjük az erdélyieket, és tudjuk a jelszót is, kérem. Izé… A diák csóválta a fejét.

– Péter! – kiáltott Göncze felé. – Jere csak.

Göncze odasietett.

– Ezek kihallgattak minket – jelentette halkan a diák.

– Úgy! – Göncze karba fonta a kezét. Mérlegelte őket.

– Bocsánatot kérek, mi a Horváth-kertben sétáltunk! – mondta Móni izgatottan. – Véletlenül történt, kérem… – Torkát megalázás és tehetetlen gyűlölködés markolászta. Nem tudta, kit gyűlöljön jobban, magát-e, mert észrevette a jelszavasokat s felhívta rájuk a lány figyelmét, Milit-e, aki idetolakodott, vagy a diákokat. Ezeket, akiknek szalutál a rendőr, fegyverük van, jelszót mondanak s őt igazoltatják. Őt! Ezek még magyarul sem úgy beszélnek, ahogy ő. Ő van itthon ebben a városban, nem ezek a vidékiek. Móni kicsi volt, sovány, petyhüdt izmú. Majd összeroppant a két vállas diák között.

– Figyelmeztetem – hallotta Göncze Péter hangját –, hogy ha bárkinek kifecsegi, amit látott, nem lát többé napvilágot. Hogy hívják? Igazolja! – Most már ordított.

Nem volt más nála, csak a tavalyi tanulóigazolványa, mellyel kedvezményes villamosjegyet lehetett váltani. Göncze Péter elvette tőle. Soká, figyelmesen nézte:

– Horváth Manfréd – olvasta –, a Thököly úton lakik. Manfréd! – Felcsattant:

– Zsidó?

Móni reszketve rázta a fejét:

– Nem!

– Apja?

– Horváth Vince – nyögte Móni fogcsikorgató rémülettel.

– Micsoda?

– Ki?

– Az apja?

A fiú meggörbítette foszlott cipőjében a lábujjait.

– Altiszt.

– Miféle?

– Állami iskolánál.

– Úgy. – Göncze a másik diákra intett, az jóindulattal visszabólintott, mintha helyeselné Móni származását.

Göncze Péter visszaadta az igazolványt.

– A magyar altiszt megbízható fajta – mondta élesen. – S maga, mint kiskorú, apai felügyelet alatt áll. Mehet. De jegyezze meg, hogy számon tartjuk. Iskolába jár?

– Iigen… Hatodikos leszek.

Göncze Péter ránézett, s megszánva végre rémületét, fölnevetett:

– Na jól van, öcskös. Ne reszkess már, mert még csúful jársz. Lódulj! S máskor ne leskelődj. Kisasszony… – Összevágta a cipője sarkát.

Mili csillogó szemmel figyelte az igazoltatást. Tetszett neki módfelett a játék, s most meg izgelődött, mintha megcsiklandozta volna a délceg férfi mosolya:

– Elmehetünk?

Göncze kurtán biccentett.

Mili egy lépést lépett feléje, elszemtelenedve s ide-oda billegetve magát, öntudatlan magakelletéssel:

– Nem nézhetnénk meg, kérem, izé, Göncze úr, az előadást?

– Nem! – mondta Göncze kurtán.

Móni dühösen elkapta Mili csuklóját.

– Hallgass, te bolond!

A két diák sarkon fordult, a kiskapuhoz sietett, ami a következő fél percben hangosan bedöndült utánuk.

– Kár… – mondta Mili szenvelegve, s kacéran meghimbálta magát, hosszasan nézett a becsapódó ajtó mögött eltűnő férfiak után.

Odabent ebben a pillanatban faltépő, fogadkozó, vad, ütemes kiáltás hallatszott fel, olyan heves, hogy a hangot tisztán átengedték az öreg színház vastag falai:

– Vissza-vesszük!

– Nem engedünk!

Móni meggyötörten nézte Milit, aki csillogó szemmel figyelt.

– Te, te…

– No mi az? – kérdezte a lány.

– Rámosolyogtál. Arra a Gönczére!

– Pszt!… figyelj – mondta Mili. – Nem hallod! Azt kiáltják: nem engedünk!

– Nem szégyelled? – sziszegte Móni. – Közéjük tolakodsz, bajba keversz, aztán még kelleted magad. Rámosolyogsz. Te! Tudod, mi vagy te, Mili?

– Hallgass!

Odabent ének szárnyalt fel. Szomorú, zsoltárszerű, hátborzongató. A szövegét nem lehetett megérteni.

– Ó! – sóhajtott Mili.

Móni megrántotta a karját. Reszketett mérgében.

– Ne bámulj már! Mit kelleted magad? Nem látod, hogy itt hagytak? Tudod, mi lesz belőled, ha így kacérkodsz? Ha így…

Mili végre ránézett. Kitalálta, mit akar mondani, s belesápadt:

– Nem igaz!

– Mint anyád!… – sisteregte Móni.

Mili hátralépett egy kissé. Hangja elfulladt.

– Mit? Mit mondtál? Móni!

A fiú vergődött. Szégyellte magát a kimondott szóért, bántani akart, és megbánta, hogy nem vágta egészen a szemébe: szajha.

Összeharapta a száját, vállát felhúzta, sarkon fordult.

– Móni!

A fiú nem válaszolt.

– Megsértesz, és itt hagysz? Mónikám!

Móni sietni kezdett. A lány dühösen utána:

– Utállak, Móni. Tudod? Utállak. Mert gyötörsz, nem tudom, mit akarsz tőlem. Nevelsz. Én nem hagyom magam nevelni. Hallod? Hová mész? Ne hagyj itt, Móni!

A fiú megkettőzte a lépteit. Mili elgörbült szájjal a nyomába. Az Alagútig szaladt a fiú után. Ott Móni visszafordult:

– Menj haza, Mili. Innen hazamehetsz egyedül.

– Kérj bocsánatot, Móni – szepegte a lány –, hogy én is kérhessek.

– Nem bocsáthatok meg, Mili.

– Neem? Te sértesz meg, és még neked áll fennebb?

– Igen.

– De mit csináltam én, az istenért? Hát nem te mondtad, hogy jöjjek a Horváth-kertbe? Nem te szólítottál le az utcán hat héttel ezelőtt? Nem te csalsz a színészudvarhoz? Nem te bolondítsz mindenféle dumákkal? Nem te kutatsz mindig a családom után? Mindenbe, mindenbe beleütöd az orrod, beleszólsz, és mint valami, a fene tudja, mintha az apám volnál… Pedig azt mondtad, hogy te megérezted, hogy mi ketten egy életre egymásra találtunk. És szidsz és nevelsz és hazudsz, packázol velem, és mindig neked legyen igazad! A diákokat is te vetted észre a padon. Mit akarsz tőlem?

A fiú erősen Milihez hajolt. Arca megnyúlt. Lassan, akadozva mondta:

– Nem érzed, Mili?

– Nem – mondta a lány őszintén, kerekre nyílt szemmel.

A fiú lehajtotta a fejét, és továbbindult. Mili tanácstalanul állt egy ideig, majd utánakiáltott:

– Holnap eljövök a Horváth-kertbe. Jó? Móni! – Móni nem felelt. – Színházat nézni, Mónika, és beszélni. Jó? Sokat beszélni. És ne haragudj… Nem rosszból nevettem arra a Bönczére, vagy hogy hívják. Csak úgy… Én ilyen vagyok. – Megállt sértődötten, s hogy nem kapott választ, fenyegetve mondta:

– Mindig ilyen leszek! De azért szeretlek! Hallod?

Móni megtorpant egy pillanatra a „szeretlek" szóra.

Nem nézett rá azonban, s nem mondott semmit. De Mili szeme felcsillant, mert megérezte, hogy megint győzött. Nevetve intett búcsút:

– Holnap nyolckor! De pontosan! – kiáltotta, és szaladni kezdett visszafelé. Benyúlt a retiküljébe, kotorászott. Oda volt elrejtve a kapupénz, arra az esetre, ha nem lehetne Mónitól szerezni.

– Szegény ördög ez a fiú! De nagyon félt ám engem! – gondolta Mili büszkén, s jókedvűen, frissen ment az úton.

Móni, mikor már messze járt, csak akkor fordult vissza, s hosszú, átható tekintetet vetett a lány után.

Mili ott lesz holnap a Horváth-kertben. Érezte bizonyosan. Eljön, ahogy eljött hat hét óta, lázadozva, kötekedve s engedelmesen mégis, minden este. Mili ragaszkodik hozzá. – Elrúgta magától az aszfaltot, s elindult Pest felé. Az Alagútban fáradtan dőlt a hűvös falhoz. Szeme sarkában dühös könnycsepp guggolt. Arra gondolt, hogy Miliből nagy művésznőt kell csinálnia.

– Hat év alatt! – mondta hangosan, és ellódult az Alagút falától. Egy autó a járda szélét súrolva berregett el az orra előtt. Ökölbe szorította zsebre dugott kezét, úgy bandukolt a kivilágított Alagútban, melynek pesti, tojás alakú, cikcakkos szélű nyílásán szürkén derengett feléje a fáradt hajnal.

Két év alatt érettségizne. Négy év volna az egyetem. De azalatt már lehetne keresni, privát órát adni, idegen nyelvből fordítani. Csak annyi pénzt nem lehetne keresni, hogy Milit kiszabadítsa.

– Honnan? – kérdezte saját magától, és gúnyosan elmosolyodott. – Hiszen Milinek nincs is családja. Az ilyen család nem számít.

Az Alagút egyre öblösödő nyílásán csípős hajnali szél vágódott arcába. Kiért a Lánchíd elé. Felhők sereglettek föléje, a Duna lehelt rá hidegen, szürkén, barátságtalanul. Mikor a hídra lépett, eleredt az eső.

Ki ő, hogy meg akarja Milit szabadítani?

– Szükségem van rá – gondolta nyomban. – Hogy ketten együtt vágjuk ki magunkat!

– Honnan? – kérdezte megint gúnyosan. A jelszavas diákokra gondolt, akik együvé tartoznak. Mindenki tartozik valahová. Ő nem. Nincs olyan csoport, amelyikkel egy volna. Az iskolában is egyedül van. Kisfiú korában a cserkészektől is eltanácsolták, amíg meg nem erősödik. Igaz, felszerelésre sem tellett, köhögött is. Elvitték az altiszti gyermekek üdülőjébe, a tüdőcsúcshurutosok közé. Ott volt még csak igazán egyedül… Az osztálytársai? Morvay Dezső tánciskolába jár, zsúrozik, nyakkendőt visel. Társasága van. Úrifiú. Az a biztonsága, hogy úrifiú… Szedlacseknek boltos a papája. Tavaly nagyon benne volt a kommünben. Az öreg Szedlacsek ült is, mint a Miliék szobrásza. Most csendben vannak, de a fiú mégis magabiztos. Tanul, szorgalmas, olyan, mintha meghúzódva várna valamire. Egyszer látta nagy társaságban, turistaruhában. Kirándulni mentek a Hármashatár-hegyre. Szedlacseknek is van társasága, emberek, akik valamiben éppen olyanok, mint Szedlacsek. De hová tartozik ő? S miből akarja kivágni magát? Az iskolában nem volt egyetlen barátja sem.

– Mili hozzám tartozik! – gondolta, és jóleső, bizsergető meleg öntötte el. Lennem kell valamivé, hogy tiszteljen és hogy segíthessek neki…

– Hat év! – sóhajtott. Ökölbe szorított keze elernyedt. Csak a két ujja közt szorongatott még mindig görcsösen egy zsebben száradt, elkoszosodott, szúrós kenyérmorzsát. Felkunkorodott cipője orrán felszakadt a varrás. Tikkadt, forró szája lihegve kinyílt. Szomjas volt és álmosság gyötörte. Egy pillanatra szédülve dőlt a híd oldalára. Az eső lassan, szemerkélve folyt végig kalaptalan, fekete haján és olívzöld, sápadt arcán, s megült keskeny vállán. A vízbe bámult. A híd alatt, kéményt eresztő, dühös sípolással, éppen a hajnali kofahajó haladt Csepel felé. A fedélzeten kosaras asszonyok, alvó gyerekek között egy sötétkék egyenruhás férfit látott meg – vasutasok, postások, iskolaszolgák s más altiszti rangúak viselnek ilyent. Láttára összerezzent. Egyszerre kiugrott az álmosság a szeméből, és fellobbant lelkiismeret-furdalással rohanni kezdett. Hajnalodott már, mikor a Thököly útra ért.

A mellékutcai bejáróhoz került.

Sokáig fürkészve nézte a szürke épületet. Azt kutatta, nem talál-e nyitva felejtett ablakot. Csak ne kelljen az apjával találkoznia!

A kétemeletes iskola minden ablaka gondosan zárva