Az űrhajó

BARSI ÖDÖN

AZ ŰRHAJÓ

(A világűr vándorai)

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-344-312-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi ödön jogutódja

„Csillagvilágok fénylő táborán át,

A végtelenséggel versenyt rohan."

Vajda János: Az üstökös.

I. FEJEZET

Különös, nyugtalanító nyári éjszaka volt.

Az égbolt felfelé ívelő, sötét szakadékra emlékeztetett, de mélyén csillagok ragyogtak…

Később, amikor a szem már megszokta a sötétséget, az ég már korántsem tűnt olyan félelmetesnek és fantasztikusan csillogó, sötétkék selyemkendővé alakult át, amelyet egy aranyporos átló – a Tejút fénylő országútja – szelt keresztül és úgy tetszett, hogy a zeniten a Lant sziporkázó alfája; a gyönyörű Vega, csodálatos aranyszög alakjában erősíti a firmamentumhoz.

Kissé délkeletre a horizont felett, mint piciny égővörös lámpás, a Mars tündökölt. Napközben és együttállásban a Földdel, nagyobbnak látszott, mint a többi csillag és vörösen izzott, baljóslatú ígéreteként az eljövendő háborúknak…

Mindenfelé, körös-körül ragyogtak, égtek, villogtak és pislákoltak az égitestek milliói, ellepve a sötéten villódzó eget.

Pásztorok, vándorok, hajósok és szerelmesek kémlelő és vágyakozó szemmel nézték az égboltot és számtalan teleszkóp irányult feléje, kíváncsi izgalommal. Az emberi szemek és csiszolt üveglencsék makacsul rátapadtak a csillagos magasságra, rátapadtak és rajta függtek, mert nem tudtak többé elszakadni annak varázslatos vonzóerejétől. Rajongók és tudósok ezrei figyelték estéről-estére az ég titkait és ugyanannyi ajkon lebegett az örök kérdés: Mit rejt magasságaiban és mélységeiben?… A teleszkópok üvegszemei sorra megmutatták a csillagászoknak a sárga, fehér és vörös fényű csillagokat. A születés és halál egyformán képviselve volt az égbolt csodái között; a lassan kavargó, ezüstösen csillogó, spirális ködökből eljövendő világok halvány és bizonytalan képe bontakozott ki, míg az égbolt más pontjain hűlő és kihűlt napok keringtek az űr végtelen éjszakájában… De ha egyes részleteket sikerült is megfigyelni a tudósoknak, a nagy kérdés megoldásához nem jutottak közelebb.

Hol kezdődik az űr és van-e vége?… Hogyan keletkezett a világegyetem?… Mióta ragyognak a csillagok és van-e élet más égitesten is? – erre kíváncsi az emberiség sok-sok ezerév óta…

Naprendszerek, menekülő és közeledő ködök, csillagok, napok, bolygók és üstökösök, mind valamennyien – évezredeken keresztül változatlanul csillogtatva fényeiket – a végletekig felcsigázták az ember kíváncsiságát és vágyakozását a titokzatos, elérhetetlen mélységek és magasságok után…

De a szemek kifáradnak és a kérdések felelet nélkül maradnak… Az ég csodái pedig tovább integetnek: a Vega, a Sirius, az Arcturus és a szépnevű Cassiopeia…

*

Az éjszaka enyhe volt és az idő kedvezett az asztronómusoknak. A világ minden táján hatalmas teleszkópok fordultak az ég felé…

A két barát hallgatagon ment át a sötét parkon. Az obszervatórium kupolái feketén rajzolódtak ki a csillagos égbolt alatt. A középső kupolánál már várta őket Antal, a csillagvizsgáló öreg és kitűnő őre. Remek figura volt fehér bajuszával, amely kétoldalt jégcsapként lógott le állára. Szemén ünnepélyesen csillogott a hatalmas pápaszem… Inkább professzornak gondolta volna bárki, mint altisztnek. Bizonyos, hogy nagyszerűen értette a mesterségét és a látogatók ugyancsak elbámultak, ha az öreg szakszerű magyarázatokkal szolgált egy-egy csillagképpel vagy bolygóval kapcsolatosan.

– A Szaturnusz magasan van – újságolta. – Beigazítsam a teleszkópot? – Fábián Miklós elmosolyodott.

– Nem… Ma az Andromeda-köddel foglalkozunk! Táviratot kaptam a yerkesi obszervatóriumból. Nagy napjuk volt… Egy új üstököst fedeztek fel.

Az öreg szeme felcsillant.

– Ez aztán nagy újság!… Azonnal megkeressük a csavargót!

Antal felrohant a lépcsőn a kupola belsejébe és a csillagász nem is próbálta visszatartani.

– Az öreget elkapta a vadászszenvedély, ilyenkor nem lehet vele beszélni – mondta barátjának, aki némán haladt mellette.

Török Sándor régóta ismerte a csillagászt, közös iskolai emlékek és a gyermekkor feledhetetlen apró kalandjai kovácsolták össze barátságukat. Később az egyetemi évek és Miklós hosszas külföldi tanulmányútjai eltávolították őket egymástól. Az elmúlt télen találkoztak egy közös hölgyismerősük szalonjában és ez alkalommal felelevenítették és megerősítették a régi kapcsolatokat.

Az obszervatóriumban azonban először látogatta meg barátját Török Sándor. Érthető volt elfogultsága és csodálkozása, amikor megpillantotta a modern technika minden vívmányával felszerelt épületet. Már a hármas kupola monumentális látványa is meglepte és ez az érzése csak fokozódott a belső berendezés láttán. Csodálatos és álomszerű látvány fogadta a kupola belsejében. Nikkel- és üveglépcsők és fogantyúk csillogtak mindenfelé. Az volt az érzése, hogy egy óriási óramű közelében van, amely másodpercnyi pontossággal működik. A lámpák fénye csillámló kerek emelvényt világított meg, amelyet üvegbe ágyazott fémrács vett körül.

– Ez a lebegő padló – magyarázta a csillagász.

A látogató figyelmét azonban már lekötötte a hatalmas távcső.

Olyan volt, mint valami óriási ágyú, amint félelmetesen a magasba irányult és felső vége teljesen elmosódott a kupola félhomályában.

Most olyasvalami következett, ami a fiatalembert lelke mélyéig megrendítette. Fülét halk motorzúgás ütötte meg. Hirtelenül nem is tudta megállapítani, hogy honnan jön a hang? Körülnézett, de nem látott semmit. Egyszerre észrevette, hogy a hang a magasból jön. Felnézett és abban a pillanatban máris csodálkozva felkiáltott.

Fenn, a magas homályban – amely leginkább egy templom szentélyének homorú és zárt boltozatára emlékeztette – szétnyílt a kupolatető és a sziporkázó éjjeli ég egy kék sávja nézett rájuk a magasból, mint valami aranycsillagos, lápisz lazuli mozaik.

Ez a látvány olyan különös és álomszerű volt, hogy a látogató még a lélekzetét is visszafojtotta. A nyílás egyre tágult és Török most már azt is látta, hogy az egész kupola megmozdul és lassan fordulni kezd… Csillagképek suhantak el, majd a hold ezüst korongja vonult el vakítóan a nyílás kék mezőjében…

A motorzúgás hirtelenül megszűnt, de most már maga a teleszkóp emelkedett lassan, zajtalanul a magasba és úgy látszott, súlytalanul lebeg a homályban.

Lenyűgözve az élmény újszerűségétől, Török hirtelenül összerezzent, mert valaki megszólalt a közelében.

– Nyolc tonna a súlya – mondta Antal és lábujjhegyre állt, hogy szemét könnyebben a kereső-távcső nyílásához illeszthesse. – Minden könnyebb lesz mindjárt és kényelmesebb – mormogta és megnyomott egy kábelre szerelt, fehér gombot.

A motor újra duruzsolni kezdett. Ezúttal a padló mozdult meg és lassan a magasba emelkedett. Halk kattanás jelezte, hogy a padló elérte a kívánt magasságot, a mozgás és az azt követő nesz egyszerre megszűnt.

– Helyben vagyunk – mondta Antal elégedetten. – Parancsoljon, doktor úr!

Fábián odalépett a lépcsőhöz. Első pillanatban maga sem hitt a szemének. Fejét visszakapta egy pillanatra, de csak azért, hogy újra belenézzen a távcső izgalmas mélységébe. A kör alakú kék mezőben, pontosan az Andromeda-köd fényszőtte foltja előtt, parányi csillag lebegett. Szabad szemmel lehetetlenség lett volna meglátni, de a teleszkóp leleplezte és elárulta valódi lényét: Lobogó uszálya még elmosódott a világűr végtelenjében, mégis üstökös volt és a nap felé tartott!…

A fiatal csillagász jól ismerte az égbolt titkait. (Már tudniillik azokat, amelyeket az emberi elme és kutatásszomj idáig nagy nehezen megtudott.) Hosszú éveken át figyelte távcsövén keresztül a királyi Jupitert és holdjai raját, az irdatlan messzeségben keringő Plútót, a sugárzó Vénuszt, a fényes gyűrűvel övezett Szaturnuszt, a felhőborította Merkúrt, a vörös Marsot és a kopár, rianásos holdat…

Komoly, nagy üstököst azonban régóta nem látott. Néha fel-felrémlett gyermekkora elhalványult emlékeként a baljóslatú Halley-üstökös, de ez a kép már bizonytalan volt… Sokan megjövendölték akkor a Föld elpusztulását, de a világegyetem csavargója ártatlannak bizonyult.

– Nem akarod látni az új üstököst? – fordult Fábián a látogatójához.

Török Sándor megilletődve nézett a távcsőbe és sokáig némán figyelte az Andromeda ködében villódzó fényt.

– Nos, hogy tetszik az üstökös? – kérdezte a csillagász.

Török a vállát vonogatta, de az arca halványabb volt, mint rendesen.

– Jelentéktelen kis pont az űrben… Legalább is ma még… de holnap talán rémületet okoz az egész földkerekségen… Mit gondolsz, felénk közeledik?

– Nem! – hangzott a határozott válasz. – Az üstökös a nap felé halad parabolikus pályáján és azt hiszem, sohasem fogjuk viszontlátni. Az arcodon úgy látom, mintha egy kicsit megszeppentél volna!

– Nem tagadom, hatnak reám az üstökösök – vallotta be Török. – Gyermekkorom kínzó emlékei egy üstököshöz fűződnek… Kis diák voltam… éberen figyelő gyermek… Az újságok akkoriban mindennap írtak a közeledő üstökösről. Megindultak a találgatások és a jövendölések. A középkor babonáit elevenítették fel egyesek és az emberek úgy beszéltek az üstökösről és a megjelenését kísérő hiedelmekről, mintha nem is a civilizáció huszadik századát élték volna. Februárban aztán kirobbant a szenzáció: Csodálatos üstökös jelent meg az égen; sugárzó magja alig valamivel a horizont felett tündöklött, míg farka széles uszályként szétterülve túlért a zeniten… „1910/A" nevet adtak neki a csillagászok és tudtára adták a világnak, hogy ez nem a várva-várt és rettegett Halley-üstökös, hanem egy váratlan vendég, amely meglepetésszerűen vetődött naprendszerünkbe. Mindenkinek – a laikus újságolvasó közönséget értem – leesett az álla. Két nagy üstökös egy évben! Ez már igazán sok volt!

– Persze – szólt közbe a csillagász –, bár egyik kiváló tudósunk szerint annyi üstökös van az űrben, mint hal a vízben… Az ilyen nagy üstökösök mégis meglehetős ritkák és eltelnek évtizedek, amíg egy-egy megjelenik az égboltozaton, hogy aztán annál nagyobb feltűnést keltsen. Magam is jól emlékszem az említett esztendőre és a két üstökösre… Talán megjelenésük keltette fel bennem az érdeklődést a csillagászat tudománya iránt és nekik köszönhetem, hogy ezen a pályán vagyok…

– Arra is emlékezhetsz, hogy a Halley-üstökös tényleg megjelent abban az időben, amelyet a tudósok előre megállapítottak. Május elején már jelentették, hogy közeledik és a hónap közepén már teljes fényében tündökölt a varázslatos tavaszi égen, hosszan elnyúlva a horizont fölött, mint valami egyenes, tüzes kard… Mégis, megjelenése nem keltette azt a félelmetes szenzációt, mint testvére az „1910/A" nevű.

– Igen… Halley üstökösének meg kellett elégednie az „1910/B névvel… Azonban a babonás jóslatok mégis csak Halley patinás nevéhez fűződtek. A Halley-üstökös minden megjelenésekor nagy események forgatták fel az emberiség történelmét… Pontosan kiszámították, hogy mikor fog újra visszatérni… Egy, annak rendje-módja szerint, 76 évenként visszatérő égitest, amely szépen, előírás szerint mozog ellipszis alakú pályáján és nem kelt meglepetéseket… mint, az a másik, az első; az „1910/A, amelyik váratlanul került elő az űrből. Parabolikus pályája kizárttá teszi visszatérését. Ez utóbbi valóban úgy jelent meg, mint égi figyelmeztetés és mint a róla készült fényképek bizonyítják, fényesebb volt a Halley-üstökösnél.

Török Sándor ajkán kesernyés mosolygás jelent meg.

– Mégis… jött és ment, anélkül, hogy valakinek kára lett volna belőle. Azaz sokkal váratlanabbul érkezett, semhogy ideje lett volna az emberiségnek megijedni tőle és sokkal gyorsabban eltávozott, hogy ráért volna valaki másképpen is felfogni jelenlétét, mint csupán egy megkapó égi tüneményt. A rettegés akkor lett valóság, amikor Halley üstököse feltűnt az égen. Felelőtlen rémhírterjesztők elhitették az emberekkel, hogy a kataklizmát nem lehet elkerülni és a Föld menthetetlenül elveszett… Egyesek azt állították, hogy a várható összeütközés széttöri bolygónkat, míg mások mérges gázokat emlegettek… De nem akarlak untatni ezekkel a régi dolgokkal, tudom mosolyogsz ezeken a badarságokon…

– Ellenkezőleg! – vágott közbe élénken a csillagász. – Nagyon jól tudom, milyen pánikot kelthet egy szerencsétlen, meggondolatlan vagy rosszakaratú megjegyzés… A Halley-üstökös is kioltotta néhány embernek az életét, pedig messze elkerülte a Földet…

– Szegény édesanyám is a Halley-üstökös áldozata lett! – vette át a másik a szót – bénulás érte akkor éjszaka… amikor az üstökös megérkezett és sárgán lángolt az égen, mint egy óriási, nagy felkiáltójel!… Kísérteties, különös éjszaka volt… A templomok megteltek hívőkkel, de zsúfolva voltak a mulatóhelyek is. Sokan a közeli erdőkbe menekültek és nem egy ember önkezével vetett véget életének… Anyám szíve nem bírta el az izgalmakat. Nem ő volt az egyedüli… akkoriban sokan haltak meg pusztán a félelemtől…

– Minden ok nélkül – vágott közbe a csillagász. – Te mérnök vagy, tehát éppen úgy megszoktad a számokat, mint én… A Halley-üstököst 23 millió és 200 ezer kilométer választotta el Földünktől, amikor legközelebb volt hozzánk, összehasonlítás céljából megemlíthetem, hogy a hold kereken 400 ezer kilométerre van tőlünk… Amikor aztán kiderült, hogy az összeütközés elmarad, egyes bölcsek kitalálták a halálos ciángázok meséjét.

– Valami mégiscsak van az üstökösök körül, ami indokolttá teszi ezt a nagy félelmet, amely megjelenésüket követi.

– Valószínűnek tartom, hogy az ok szokatlan alakjukban rejlik és abban, hogy váratlanul jelennek meg – bólintott Fábián Miklós. – A jósok és asztrológusok minden esetben a háborúk és pusztító járványok jelének tekintették a világűr különös kengyelfutóját… Pedig az üstököstől kevésbé kell félni, mint bármely más égitesttől… öreg holdunk hamarább hullhat vissza a Földre, amelyből született, mintsem, hogy egy üstökös pusztítsa el bolygónkat… Én egészen máskép látom az üstökösöket, mint embertársaim… Óriási űrhajókat látok bennük! Ismeretlen messzeségből jönnek és ismeretlen messzeségbe tűnnek el. Akár véges az űr – amint Eddington és sokan mások mondják –, akár végtelen, annyi bizonyos, hogy vannak olyan üstökösök is, amelyek beutazzák az egész világegyetemet.

– Az üstökös mint űrhajó! – nevetett a mérnök. – Valóban kár, hogy nem utazhatnak rajta az emberek!

– Az űrhajó megoldása rátok, mérnökökre tartozik! – mondta a csillagász, miközben elhelyezkedett a kényelmes karosszékben. – Ha egyszer sikerülne valami úton-módon elérni olyan sebességet, amelynek segítségével legyőzhetnénk a Föld vonzóerejét…

– Akkor megszületne az űrhajó! – vágott közbe a mérnök. – Úgy hiszem, a szükséges sebesség másodpercenként tizenegy kilométer volna… Így van?

– Így – bólintott a másik. Rágyújtott egy cigarettára és a füst körüllebegte férfias, barna arcát. – Ez a sebesség körülbelül nyolcszorosa a kilőtt gránát sebességének… Vajon képesek lesznek-e az emberek olyan lövedéket vagy rakétát építeni, amely ezt az óriási sebességet kibírja?

– Ez valóban a mi gondunk – mondta a mérnök. – Tőled azt szeretném megtudni, hogy érdemes-e kirándulni a világűrbe?… Megéri-e a munkát, a fáradtságot, esetleg az emberi életeket mindaz, amit az éter hajósai láthatnának?… Egyszerűbben is megfogalmazhatom a kérdést. Van-e élet a csillagokon?

– Kedves barátom – mondta Fábián kis szünet után. – Ezt a kérdést már a világ legnagyobb tudósai is feszegették és feszegetni is fogják mindaddig, amíg az ember majd egyszer kimerészkedik a világűrbe, hogy a saját szemével lássa meg azt, amit idáig csak komplikált lencserendszerek és óriási teleszkópok segítségével is csak sejteni tudott… A kérdés különben sem volt helyes. A csillagokról ne beszéljünk, mert azok többnyire lángoló napok és olyan messzire vannak tőlünk, hogy nem is gondolhatunk megközelítésükre, még akkor sem, ha valamilyen különleges találmány segítségével a fénysugarakon utazhatnánk… A legközelebbi csillag ugyanis négy és fél fényévnyi távolságban van tőlünk… A térnek naprendszerünkön túli, titokzatos mélységébe, vagy ha úgy tetszik magasságába sohasem juthatunk el. Ne is beszéljünk tehát ezekről a mérhetetlen távolságokról, amelyek minket a világűrben gomolygó kozmikus ködöktől, hűlő és teljesen kihűlt napoktól, a születendő és már megsemmisült csillagoktól örökre elválasztanak, hanem maradjunk szerényebb keretek között és foglalkozzunk a bolygókkal!

– Látod, így akartam én is megfogalmazni a kérdést – mosolygott a mérnök. – Beszéljünk először a legközelebbi szomszédainkról, a bolygókról és a holdról… Úgy tudom, a holdnak nincsen légköre és így nem is lehetnek rajta élőlények.

– Pontosan így van – mondta a csillagász. – Igazat kell adnom James Jeansnek, a nagy asztronómusnak, aki a holdat egy nagy tükörhöz hasonlítja, mely az űrben függ és visszaveri a nap sugarait… A hold halott, kihűlt világ… Nincsenek folyói, tavai, tengerei és nem lebegik körül jótékony fellegek, mint a mi földünket. Hőmérséklete plusz és mínusz száz fok között váltakozik. Ilyen feltételek mellett organikus életet nem lehet elképzelni. Egyesek ennek dacára sáskarajokhoz hasonló lényeket és gyorsan kivirágzó és éppen olyan gyorsan elpusztuló flórát vélnek felfedezni a hold felületén. Mindez fantazmagória!… A holdat kopár, rianásos sziklák és vulkanikus hamu borítják… És ha mégis valami mozgást észlelhetünk időnként a hold felületén, úgy az csak a világűrből lehulló és szétrobbanó meteorok pora lehet… A hold megérett a pusztulásra és eljön az idő, amikor a Föld veszélyes zónájába kerül és darabokra törik, mint a Szaturnusz holdja, hogy világító gyűrűként lebegjen bolygónk körül…

– A holddal alaposan végeztél – jegyezte meg a mérnök. – De mi van a Merkúrral, a Vénusszal és a távoli Plútóval?

– A Marsot mondhattad volna először – szólalt meg a csillagász kis szünet után. – A Mars az egyetlen bolygó, amelyen értelmes lények laknak vagy laktak még abban az időben, amikor még óriásgyíkok uralkodtak a Föld gőzölgő mocsaraiban és a mainál sokkal forróbb nap tűzött le a korallos, parttalan tengerekre… De várjunk egy kicsit a Marssal, erre a problémára még visszatérünk!… Vegyük sorjába a bolygókat. Mondanom sem kell – hiszen minden iskolás gyermek tudja –, hogy a Merkúr van legközelebb a naphoz. Újabb kutatások kiderítették, hogy önálló légkörrel rendelkezik, de jelenlegi éghajlata nem alkalmas az élet kicsíráztatására. A Merkúr ugyanis mindig csak egyik oldalával fordul a nap felé, ezért a másik oldalát örökös sötétség borítja. Ebből a körülményből adódik az a logikus következtetés, hogy amíg az egyik felén elképzelhetetlen meleg van, addig a másikon dermesztő hideg uralkodik. Tűz és jég tartja hatalmában ezt a napközelségben keringő égitestet, amely jelenlegi állapotában még nem alkalmas az élet befogadására. Egész más a helyzet a felhőktől körülvett Vénuszon. Ez a szép bolygó, amely az esthajnali csillag szerepében annyiszor fogja fel a szerelmesek sóhajtásait, maga is forró légkörben él, akár a szerelem. Átlagos hőmérsékletét 70 fokra becsülhetjük… Ez a meleg igen jelentős, de korántsem elviselhetetlen, sőt egyes növényeknek igen kedvező lehet… Ezek a növények valószínűleg hasonlítanak a Föld kőszénkorabeli páfrányaira és alkalmasint mély gyökereik vannak. A bolygó felületét ugyanis borzalmas és földi fogalmakkal össze nem hasonlítható szélviharok söprik végig… A Vénusz sokkal fiatalabb égitest, mint a Föld és az élet most abban a stádiumban lehet ott, mint nálunk sok ezredév előtt.

– Állatok nem élhetnek a