Játék

THURY ZSUZSA

JÁTÉK

Kisregények

A hozományvadász

Játék

Hosszú levelek

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-742-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

©Thury Zsuzsa jogutódja

A HOZOMÁNYVADÁSZ

1

A kis szerkesztőségi előszobában festetlen, viharvert konyhaasztal állt a fal mentén. Lapján sebtiben odafirkált dátumok, üzenetek: „Zsiga bácsi, tízért parizert nagyságos Markó szerkesztő úrnak! „Zsiga bácsi, maga ló, hol a tintásüvegem? – és kisebb-nagyobb zsírpecsétek, mint a Kis-Antillák szigetvilága. Markó szerkesztő úr tizennyolc esztendős volontőr volt a Fővárosi Napló szerkesztőségében, Zsiga bácsi pedig az a borostás arcú, átható hagymabűzös egyén, aki az asztal végében elhelyezett széken üldögélt kora délutántól hajnalig. Falatozott, bóbiskolt, olykor förtelmeseket harákolt.

Az asztalon az imént érkezett hazai és külföldi sajtótermékek. Ezekben lapozott sebesen, a szakma mesterének gyakorlottságával kiszúrva az őt érdeklő tudósításokat, egy óriás. Hatalmas, bozontos fej; fürkésző, nem nyugvó sötét, mély és csillogó szeme mintha okos kisfiú arcából tekintene szerte maga köré, és azon jóval túl. Magassága mintegy két méter, a válla lomha, a háta enyhén gömbölyödik. Ide-oda hajigálta a már átnézett lapokat. Zsiga szorgalmasan elkapta, és egymásra helyezte azokat.

– Talált valami szenzációsat, Harry úr?

– A szolga éjt-napot egybevetve dolgozik és hallgat.

– Igenis, Harry úr.

Gárdos Harry, anyakönyvezve Grün Henrik, nevét azért nem magyarosította Zöld Henrikre, mert mint mondta, nem azonos Gottfried Keller regényhősével, papír cigarettaszopókát rágcsált, szája jobb sarkából a bal sarokba tolta. A mozdulat idegességet, az arckifejezés elégedettséget jelzett. Két napja abbahagyta a dohányzást, amint a szerkesztőség valamennyi tagjának elmagyarázta, végleg és örökre lemondott e káros szenvedélyről. Barátja, a novellista Végh Ambrus legyintett:

– Addig legyek én szegény ember.

– Tévedsz, barátom. Férfi vagyok, s amit elhatároztam, érvényes, mint a kőbe vésett tízparancsolat.

Kidüllesztett mellel mondta ezt Gárdos Harry, a hírlapíró társadalom és az olvasótábor osztatlan véleménye szerint minden idők legjobb rendőri riportere – vakmerő, szemfüles, megvesztegethetetlen. Június volt, délután négy óra, a lépcsőházból nyíló előszobában a mennyezetről leereszkedő gázlámpa sistergett, harisnyája izzott, s szagával megtöltötte a mindössze egy konyhaasztallal és egy székkel rendelkező helyiséget, amely jobbra és balra folyosóba torkollt. Ajtók nyíltak és csapódtak, a gázláng békétlenkedve szisszent. Két hang a bal oldali folyosón az elmérgesedett német–angol viszonyt tárgyalta, egy szenvedélyes és egy szenvtelen hang. – Vilmos kemény legény. Nem enged az öregasszonynak! – Mesebeszéd! – A te kemény legényed Bismarck pórázán kullog. – Anglia a föld vezető nagyhatalma. Olyan erős, hogy megengedheti magának Viktória nagymamát. – A történelem nem ismer legyőzhetetlen nagyhatalmakat. – Tudod, mit csinálok én a történelemre?

A két ember megjelent az előszobában. A németbarát Schütz Frigyes idős, sötét haja ritka, bajusza lefelé konyuló, sovány arca, mint a visegrádi kiskápolna feszületének jellegtelen sváb Krisztusa. A szerkesztőségben „Friedrich der kleine" néven emlegették. A lap mezőgazdasági rovatát szerkesztette megbízhatóan és roppant szürkén. Az Angliával rokonszenvező fiatal férfi atlétái alak, az arca vérmes, kék szeme képes szikrázásra és vészes villámok cikázására, nyugalmi állapotban átlátszóan jámbor. A neve Fazekas Győző, városházi tudósító, nevét a szerkesztőségben Viktorra, majd Vikire változtatták. – Kézcsók, Harry bátyám!

– Üdv – felelte az óriás. – Te itt lebzselsz, mikor ég a Városháza?

– Hogyhogy? – A fiatal férfi előregörnyedt, mintha ugrásra készülne, de máris legyintett: – Micsoda víziló vagyok!

– Úgy van, fiú, te mondád. A fiú nevetett.

Mindhárman az asztalon heverő újságok között turkáltak. Schütz Frici kiragadta a Neue Freie Pressé-t, s módszeresen lapozgatva, a maga szenvtelen unalmasságában tovább kocogott a témán. – Nincs az a földi hatalmasság, amely belekötne Vilmosba. Európa még nem felejtette el Sedant.

– Hol van már Sedan!

Schütz Frici jellegtelen arcvonásainak némi egyéniséget kölcsönzött a méltatlankodás, amit fokozott az asztal végében kuksoló Zsiga bácsi utálatos harákolása.

– Szerkesztőségünkben is akad munkatárs, aki emlékezik Sedanra.

– Ugyan ki?

– Aha! – A rendőri riporter homlokára csapott. –Igaz, Ambrus írt egy elbeszélést Sedan címmel müncheni háziasszonyáról, aki naphosszat a sedani győzelemmel traktálja, lakását megtűzdeli a sedani csatát ábrázoló képekkel.

– Merő rosszindulat…

Lehurrogták. Remek kis elbeszélés. Finom zsánerkép. Jól megadja a felfuvalkodott német fehérnépnek, aki a német történelem egyetlen győztes háborújával kérkedik. Mindez az áradozás kis részben illette Végh Ambrust, a fiatal novellistát, inkább Schütz Frici bosszantását szolgálta.

Ajtócsapódás előzte meg Markó Gyula – a szerkesztőségben zsenge korára és gömbölyded, hamvas, tejszínű képére utalva Markos Babszi – a tizennyolc esztendős volontőr érkezését. Fürgén belekapcsolódott a beszélgetésbe, éles gyerekhangja süvített.

– Apropó, München, megjött már a másik müncheni?

– Tudtommal nem.

– A nagyságos úrnak nem sürgős.

– Egy Itáliát járt művész megengedheti magának. Mi, szegény napszámosok…

– Tulajdonképpen mit tud az ipse? Fest? Íróember? Zsurnaliszta?

– Nono. – Az óriás termetű riporter csillogó-villogó tekintetével sorra vette a társaságot. – Látom, megfekszi a gyomrotokat. Nem nevezném bűnös szenvedélynek, ha valaki a világot járja, nézelődik, tanul, profitál.

– Ha megengedheti magának! A szabadjegyem nélkül nemegyszer gyalog tehetném meg hazafelé az utat Pécelre.

– A papa zsebére könnyű utazgatni.

– Meg művelődni. Futja az idejéből.

A békétlenkedő emberek elszéledtek a folyosókon. Gárdos Harry ismét egyedül volt az újságjaival. Irigykednek. Fáj nekik, hogy míg ők krajcáros gondokkal küszködnek, az új munkatárs több éves müncheni tartózkodás, majd itáliai tanulmányútról érkezik, s hoz magával élményt, tudást, nyelvismeretet, a kék égbolt, sárga mimóza és bizonyára édes szerelmek emlékét. Az óriás mintha tompa végű tű szúrását érezte volna bensőjében – lehetséges, hogy ő is? Otthon öt lármás gyerek, derék, lompos asszony. Ha a kis ingben karján ülő csecsemő barna foltokkal végigpettyezi a pongyoláját, a mocskos ruhában imbolyog napokon át a rendetlen szobákban, a zsibvásáron összeszedett bútorok között, jó kedélyben, dudorászva, tétován kapkod erre, amarra, hol irdatlan nagy hassal, hol szoptatva; kedves, kedves jó Hanna… Az irigykedés méltatlan hozzá, erélyesen elvetette, s kissé hevesebben tologatta szájában a papírszipkát.

– Szépen elhagyta a cigarettát, Harry úr – szólalt meg az asztal végén kuksoló szerkesztőségi szolga. – Mindennap egy pakli dohányt hoztam, volt úgy, hogy kettőt.

– Maga is elhagyhatná a pipát. Rondán harákol maga, Zsiga bácsi.

– Igenis, parancsára, Harry úr.

Az istenfáját ennek a szolgának. Mindenkivel pimasz, a főszerkesztővel is felesel, neki meg igenis, Harry úr, parancsára, Harry úr, s lohol le a lépcsőn dohányért, tíz deka túróért, végül is meghatja a vénemberes ragaszkodásával. Az iménti röpke, borongós hangulatának nyoma sem volt már, mikor a jövevény benyitott a folyosóról. Alacsony ember, sötét ruhában, fiatal, finom arca ellenére tekintélyes, öreguras jelenség; a hóna alatt fekete, tömött bőrtáska. Harry éles szeme lajstromba vette a kényesen ápolt hátrafésült hajat, a tömött Vilmos császári bajuszt, s már látta is az embert reggelenként bajuszkötővel; roppant tetszetős volt azonban a kifejező szempár. A fiatal férfi szerényen és magabiztosan megállt Harry előtt.

– Szili Kálmán vagyok. Ha nem tévedek, Gárdos úr.

– Nem tévedsz, kedves öcsém. Hozott isten, már vártunk, számítottunk rád. – Erőteljesen a hátára csapott. A finom kis ember megrezzent, de inkább sejthetően, mint láthatóan, Harry ezt is tudomásul vette, és ravaszkásan elmosolyodott. Hatalmas karjával nagy szíveskedve átfogta a fiatal férfi keskeny vállát, s tessékelte a középső kétszárnyas ajtó felé.

– Parancsolj, barátom, foglalj helyet, érezd jól magad közöttünk. Később megismertetlek a munkatársakkal, hétpróbás gazemberek, remélem, jól kijössz velük. Viszem az örömhírt, addig is rendezkedj be, barátom.

Szép, nagy szoba, kényelmes karosszékek, kerek asztal. A könyvállványon lexikonok, piros fedelű egyetemes Regénytár kötetek, az Új Idők első évfolyamának bekötött példánya. Az íróasztal remek darab, sokfiókos, rézveretekkel, négy karcsú lábon. A vaskos táskából olasz lappéldányokat vett elő és olaszországi jegyzeteit, amelyekből cikksorozatot készült írni, hogy elrendezze holmiját a fiókokban. Sorra kísérletezett valamennyivel, de zárva voltak – majd elkéri a kulcsot az illetékestől. Az egyik ablakhoz sétált, lenézett a keskeny mellékutcára. Lovas kocsi kocogott a macskaköveken. A kocsis jobbra és balra dülöngélt a bakon. Részeg? Álmos? Az útszélen felgyülemlett, a reggeli locsolásból visszamaradt tócsákban mezítlábas gyerekek tapostak indiánüvöltéssel. A szemközti kapu előtt pipás öreg üldögélt egy sámlin. Kövér, bodros sárga hajú nővel beszélgetett, s hogy a nő megfordult, jót húzott a fenekére. – Szili Kálmán sietősen eltávolodott az ablaktól. Az íróasztal karosszékébe ült, karját a mellén keresztbe fonta. Gárdos Harry itt felejtette. Talán ha elindulna egyedül felfedező útra. Némileg lehangolta a fogadtatás, nem mozdult.

Harryra számított, de idegen úriember lépett a szobába, mögötte a szolga, kezében irattáska, karján fekete gumiköpeny. Az idegen középmagas, vonzó és kellemes; szellemes és energikus arc, nyírott bajusz. Két kezét előrenyújtva sietett a felálló fiatal férfihoz.

– Szili Kálmán? Isten hozott, hozott isten, drága fiú. Türelmetlenül vártunk, a lapnak szüksége van rád. Mikor érkeztél? Milyen volt az utad? Nápoly isteni, rajongásig szeretem, szép emlékét őrzöm. A nászutamon, a tengerparton andalogva ifjú nőmmel, elcsúsztam egy elhajított dinnyehéjon, hasra estem, kérlek szeretettel. Na de lesz alkalmunk beszélgetni, vasárnaponként benéz hozzánk néhány jó emberem, szívesen látunk, kedves barátom. Megismerkedtél a fiúkkal? Elhelyezkedtél?

– Eddig még nem sikerült kinyitnom az íróasztalfiókokat.

A szolga nagyot harákolt, kezét a szája elé kapta.

– A Harry úr vezette ide a Szili urat.

– Értem.

Wild Gusztáv, a Fővárosi Napló főszerkesztője karon fogta az új munkatársat, s vezette kifelé. – Mindenekelőtt összeismertetlek a fiúkkal, parancsolj kérlek, kezdjük a mi kiváló mezőgazdasági szakemberünkkel…

Három-három szoba a folyosó jobb és bal oldalán, kicsi és sivár helyiségek, némelyikben három szakadozott zöld posztóval bevont íróasztal, a másikban kettő, egymással szemközt, székek, papírkosár, köpőcsésze, a padlón cigarettacsutkák, összegyűrt kutyanyelvek, áporodott szag. Szili Kálmánnak nem kellett megerőltetnie logikusan gondolkozó agyát, hogy már Schütz Frigyes, a mezőgazdasági rovat szerkesztőjének szobájában tisztázza: a vonzó, nyírott bajszú úriember Wild Gusztáv, a lap főszerkesztője, s hogy a közismert mókamester Gárdos Harry tréfát űzött vele. Néhány pillanatnyi zavart érzett, azután inkább mulattatta az eset, s az újdonság kellemes izgalmával haladt szobáról szobára a bő svádájú főszerkesztő oldalán.

2

„A fiatal novellista", ez nevének állandó kísérő jelzője. A Fővárosi Napló fiatal novellistája. Vagy „a" fiatal novellista, tehát az az íróember, aki valami egyebet csinál, nem halad együtt a nyájjal a simára taposott úton, hanem a sajátját járja, amely göröngyös, s mert tüskés bozót határolja, nem is oly tetszetős, kellemes és napsugaras, mint amelyen szoros egységben, egymást támogatva menetel a nyáj.

A fiatal írónak két elbeszéléskötete jelent meg, és szerzett magának hírnevet és híveket, egyikből sem sokat, mert akik keresték és várták az írásait, azok a minden időkben kisebbségben levő, jóravaló emberekből adódtak. Személyes érintkezése is kis körre korlátozódott. Dühös utálkozással távol tartotta magát mindattól, amit szennyesnek érzett, és egyik-másik írótársával nem fogott kezet. Aki azért vesz tollat a kezébe, hogy azzal a publikum alantas ízlését szolgálja, nem író, hanem mocskos fráter. X is mocskos fráter meg Y is. A néven nevezettekhez eljutott Végh Ambrus kijelentése, de hát ki az a Végh Ambrus? Kócos és kopott szegény legény. Mégis, a munkássága, az idegen atmoszféra, amelyben mozgott, a puszta léte kényelmetlen érzéseket ébresztett.

Úgy ismerték, hogy zárkózott, szótlan és mogorva. S hogy vannak váratlan hangulatváltozásai, komorsága szertelen jókedvre vált, hosszas hallgatás után egyszerre heves és izgatott vitázó. Végh Ambrus egyedi jelenség a Fővárosi Napló szerkesztőségében, mindazonáltal van két jó embere: Gárdos Harry, a megbízható, okos barát, és Wild Gusztáv, a főszerkesztő. Harryt szerette és tisztelte. Arra vágyott, hogy közölje vele a gondolatait és a gondjait, a múltjáról beszéljen és a jövendőt illető terveiről, de nem ment. Gárdosék négyszobás Dohány utcai lakásában sok órát töltött, sok cigarettát elszívott, s az alkalomra várt, már-már szívszorongva, hiszen fiatal volt és magányos. Öt vörös hajú, szurtos és lármás, kedves gyerek, a szobákban mintha egész regiment trappolna s ugrálna székeken, ócska kereveten, asztal tetején, üvölt, nevet, nótázik. Az asszony, a derék jó Hanna, mint a lidércfény, imbolyog tétován és tehetetlenül és vidáman, ő is szurtos és vörös hajú. Harry karon fogja: – Menjünk, barátom, a dolgozószobámba, beszélgessünk… A dolgozószoba közepén éjjeliedény, rajta kétéves fiúcska egy szál ingben, előtte búgócsiga kereng és zúg, búg, a gyerek elragadtatottan sikong. Harry lemondón legyint: – Hát nem megy, barátom, sehogy sem megy… – Karjára veszi a kisfiút, és viszi az edényt.

Rövid beszélgetésekre futja, míg kapucínert isznak az éjszakai munka után az éppen útba eső kávéházban. Minden sarkon kávéház, ott sem adódik lehetőség meghittebb közlésekre, mert szól a zene, és már a világból kikergeti az embert a Mélanie-keringő, a Mandolitana édeskés dallama és a Johann Straussok, üdítőnek Offenbach-muzsika. Kevés beszéd esik közöttük, de Harry abból is ért, mintha mindent tudna róla, és mindent jóváhagyna, azt is, ami a fiúban esendő és taszító.

Harryt szerette, Wild Gusztávot csodálta, érzése szerint nincs hozzá fogható a világon. Temperamentuma elementáris erejű, szellemes és okos, sokak szerint zseniális újságíró, vezércikkeivel felrázza a bóbiskoló magyar közéletet. Szeretetre méltó nagyvilági ember, elegáns és hódító, bőkezű és szíves házigazda – egyszóval a tökély maga. Lényének varázsát fokozza a méltóságteljes, nyugodt kedélyű, okos feleség, és négy szép fiatal lánya.

Vasárnaponként húsz-harminc vendég vacsorázott Wildék teremszerű ebédlőjében, írók, költők és politikusok, s a két legfiatalabb Wild lány között Végh Ambrus, a főszerkesztő nagyúri szeszéllyel kiemelt legkedvesebb munkatársa. Így vélekedett róla: – Ennek a fiúnak ész van a koponyájában. Tisztességes ész. Hallatlan fényűzés!… – De amikor tizennyolc esztendős Ilus lánya az író nemes és finom arcvonásairól és a drótkeretes szemüveg mögött örökké változó, haragtól, utálkozástól, majd jókedvtől szikrázó sötétkék szeméről beszélt, villámsebességgel kijózanította rajongó lányát.

– Skriblerből elég egy a családban, s az én vagyok. Ti válasszatok rendes, jómódú polgárembert, különben megtagadom a hozományt.

– De papa, miféle hozomány? Hiszen tegnap is itt volt a végrehajtó.

– Mit akart?

– Pénzt.

– Elintézted vele, Helénke? – fordult a feleségéhez.

– Hogyne. Kidobtam.

– Gál bácsit? – hördült fel a férj.

– Dehogyis Gál bácsit. Új ember, fiatal és erőszakos.

Számos budapesti családban bennfentes személy volt a végrehajtó. Legtöbbje kopott és idős, hónuk alatt vedlett fekete irattáska. A végrehajtó szabályos időközökben megjelent, felírta a kredencet és a karosszékeket, hosszan elbeszélgetett a ház asszonyával a gyerekekről, a cselédekről és a magas piaci árakról. Wildék házi végrehajtója, Gál bácsi, mindig talált foglalni valót a dolgozószobában, s a diskurzust így kezdte a ház urával: – Ezt írja meg, főszerkesztő uram! – s Wild Gusztáv bólogatott, úgy tett, mintha sebesen jegyezné a témát.

Ennek ellenére a család költekezett. A nők méregdrága szalonból öltözködtek, az apa öltönyeit udvari szállító készítette. Első osztályon utaztak Abbáziába, Salzkammergutba, s szobalánnyal, szakácsnővel a nagymarosi nyaralóba. A lányok folyékonyan beszéltek németül és franciául, zenéltek, és hosszú, derékban szűk, lefelé bővülő piros és kék vászonruhában teniszeztek. Végh Ambrus a Wild lányoktól kölcsönkapott könyvekből ismerte meg az északi és az angol irodalmat –mindaddig Boz-Dickens volt az egyetlen angol író, akit olvasott –, s ő műveletlennek, tudatlannak nevezte a lányokat, mert hírből is alig ismerték az oroszokat, Turgenyevet, Tolsztojt, Gogolt. Ambrust elbűvölte a Wild család, de meghitt viszonyba egyik tagjával sem került, s ezt nem is igényelte.

Amit legjobban hiányolt, az a jó barát volt, az egyetlen, kolozsvári kollégiumi éveiből. Sűrűn leveleztek, olykor kétsoros levelet írt Münchenből: „Kedves Miklós, sürgősen küldj négy forintot, ha lehet expressz, levél megy, ölel Ambrus." Máskor hét és nyolc oldalon írta meg élményeit, a környezetét, keserűen vagy ízesen és humorral, ámbár a humora is kesernyés volt.

Ült az íróasztalánál, és epekedve, mint a szerelmes, várt Szili Kálmánra. Az új munkatárs 1892-ben elhagyta Münchent, míg ő, Ambrus, két évvel később érkezett a bajorokhoz, de ugyanaz volt a baráti körük, ugyanannál a kávéházi asztalnál itták a kapucínert és ugyanabban a kocsmában a habzó márciusi sört, ami az istenek itala. A régi müncheni magyarok gyakran említették Kálmánt, s mintha már közeli ismerőse volna… Vele szemközt üres íróasztal, de több helyiségben van gazdátlan íróasztal, a munkatársak száma szánalmasan kevés, a