Amit csak akarsz

Mike Greenberg

Amit csak akarsz

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Mike Greenberg: All You Could Ask For

Published by arrangement with HarperCollins Publishers

William Morrow

An Imprint of HarperCollins Publishers

Minden jog fenntartva!

Fordította: Laik Eszter

A mű fikció. A szereplők, az események és a párbeszédek nem valóságosak, a szerző képzeletének szülöttei. Bármiféle hasonlóság valóságos eseményekkel vagy személyekkel, akár élők vagy elhunytak, csakis a véletlen műve.

Copyright © Mike Greenberg, 2013

Hungarian translation © Laik Eszter, 2013

© Erawan Könyvkiadó, 2013

ISBN 978-963-08-6833-4

Felelős kiadó: Fejős Éva

Szerkesztette: Hendel Milán

A kéziratot gondozta: Rátz Mária

Borítóterv, tördelés: Cantinart Kft.

Borítófotó: Shutterstock

A könyv Heidi Armitage emlékére született.

Ajánlom a legjobb barátoknak, akiket csak kívánhat magának az ember:

Stacy Steponate Greenbergnek, Jane Greennek, Wendy Gardinernek.

Most és mindörökké Heidi angyalainak.

„A lényeg, hogy éljünk, mielőtt meghalunk.

Élni igazi kaland lehet."

John Irving: Garp szerint a világ

ELSŐ RÉSZ

BROOKE

Kinek a feneke ez?

Biztosan nem az enyém...

Erre gondoltam, amikor megláttam. Úgy értem, tényleg megláttam.

Jó fenekem van, és mindig is az volt. Ezt gólyakorom óta tudom, mióta a Colgate Egyetemen beléptem a Tri-Delt lányszövetségbe, és első éjjel két műanyag pohárnyi etilalkoholos cherry puncs után megengedtem egy cuki kollégista fiúnak, hogy tánc közben megcsókoljon. Paul Didier-nek hívták, kék szemű, vörösesbarna tüskefrizurás és elég lökött srác volt. Ez utóbbi messze nem tűnt olyan idegesítőnek részeg állapotában, mint amikor másnap józanul beállított a kollégiumi szobámba tizenkét szál rózsával. Ezzel megásta a sírját. A cukiság és a lököttség még tökéletesen fogyasztható egy közös tánc meg egy nyálas smaci erejéig, de nem tovább. Rózsák meg végképp nem illettek a képbe.

Szinte megsajnáltam, amikor látta, milyen fapofával fogadom a virágait. Úgy nézett rám, mint egy kiskutya, aki odapisilt a szőnyegre, és legszívesebben visszacsinálná az egészet. De hát ahogy a kutyusok nem tudják feltakarítani maguk után a piszkot, a bamba fiúk sem tudják visszacsinálni, hogy képesek voltak rózsát venni egy részeges-smárolós éjszaka után.

– Szóval, én is elsőéves vagyok – mondta tipródva, és percről percre kiskutyásabb volt az ábrázata –, és nem ismerek itt senkit. Középnyugatról jöttem, és te eszméletlen belevaló csajnak látszottál.

– Köszönöm – mondtam olyan hangon, ahogy az ember a kutyust dicséri. – Csak nekem ez egy kicsit gyorsnak tűnik…

– Tudom – mondta, és meg is indult az ajtó felé rózsástul. Még visszanézett rám, mielőtt kilépett volna, és a ragyogó szeptemberi napsütésben hunyorogva azt mondta: – Nagyon jó feneked van, Brooke. Ezt mindenképp meg akartam mondani. És örülök, hogy végül megtettem.

Hát, ez betalált nálam, akármilyen érzelgősen is hangzott. Vártam egy kicsit, mielőtt utánasiettem volna az udvarra. Amikor utolértem, a háta mögül kikaptam a virágokat a kezéből.

– Hová akarod vinni? – kérdeztem.

Arcán újra szétáradt a kedves bambaság, és bizonytalanul felém lépett.

– Felhívhatlak később? – kérdezte.

– Hívhatsz – válaszoltam, aztán sarkon is fordultam és elvonultam. Nagyon jól tudtam, hogy közben végig engem bámul. De semmi esetre sem fordultam meg, hogy visszanézzek rá. Annál én jobb nevelést kaptam.

Amikor visszaértem a szobámba, a virágot hanyagul az ágyra hajítottam, felhúztam a Benetton pulcsim, és kitekerve magam belebámultam az egész alakos tükörbe, amit a drogos szobatársam felragasztott az ajtó belsejére.

Igaza van. Tényleg jó a seggem.

Ez huszonkét éve történt, és nem tudom, mennyire behatóan sikerült megismerni azóta a fenekem.

A hátralévő kollégista években mindig eszembe jutott ez a cuki kiskutya-srác – akinek még kétszer engedtem, hogy megcsókoljon, mielőtt kiadtam az útját –, és egyszerűen tudtam, hogy jó a fenekem. Aztán megismertem Scottot, és az első együtt töltött éjszakánk után elérte, hogy gyönyörűnek érezzem magam. És ez ma sem változott semmit. Az ikreink után, a császármetszés után, az összes kutyaszar, macskapiszok, hányós-hasmenéses vírus, kávészagú lehelet, csipás szem, óvatlan fingás után, amik hajlamosak elűzni a romantikát a házasságból. Scott még mindig ráérez, milyen pillanatokban kell rám kacsintania.

Szeretem, amikor rám kacsint. Ilyenkor újra a barátnője vagyok, az a helyes kis elsőbálozó, akibe rögtön úgy belezúgott, hogy az első randink után kapásból meglepett egy ajándékkal. De nem tizenkét szál rózsával – ő egy még bénább ötlettel rukkolt elő. Egy egzotikus úti célokat felvonultató naptárba kék neonfilccel különféle terveket irkált be kettőnk számára ötletszerűen kiválasztott dátumokhoz.

– Na, attól tartok, ennek is vége – mondta Charlotte, a barátnőm, amikor megmutattam neki a naptárat.

– Nem tudom – feleltem, és a mosolyom valószínűleg többet elárult, mint sejtettem, mert Charlotte visszamosolygott, és mintha mindketten tudtuk volna, hogy ehhez a fiúhoz fogok feleségül menni. És így is lett. Ez volt életem legjobb döntése. Scott most lesz negyvenéves, én pedig meghoztam egy újabb döntést, ami talán életem legrosszabb döntése lesz.

Az ötletet Ingrid barátnőmtől vettem, aki egy gyönyörű svéd nő, régebben modellkedett. Egy hónapja együtt kávéztunk teniszezés után, amikor egyszer csak a homlokára csapott.

– Ó, a francba! – mondta svéd akcentussal, amitől csak még vonzóbb lesz és valami észbontóan nőies. (Ingrid otthona az egyetlen a környéken, ahová a greenwichi apák lelkesen mennek összeszedni csemetéiket a gyerekzsúrok után. Ingrid emellett roppant kedves és közvetlen, egyáltalán nem olyan csípős nyelvű, mint sok más városi libából lett elkényeztetett feleség, akikből egy futballcsapatnyi is összejönne ezen a környéken.)

– Mi a baj? – kérdeztem.

– Megígértem Stefannak, hogy hagyok neki egy csekket a postaládában reggel, de teljesen kiment a fejemből – mondta, és ijedten kotorászni kezdett a táskájában. – Ne haragudj, Brooke, el kell rohannom.

– Megyek veled – feleltem, és nem is nagyon volt más választásom, mert Ingrid hozott el kocsival, és valahogy haza kellett jutnom. Azon kívül Stefan az én építési vállalkozóm is volt, de azt vettem észre, sokkal több időt tölt Ingrid házában, mint nálam. Úgy általában megfigyeltem egyébként, hogy mesterembert mindig a környék legszebb szőkéjének otthonában érdemes keresni.

Így hát visszarobogtunk Ingridhez, ő elbűvölően ziláltan átrohant a garázson át a napfényes irodájába, hogy ott feltúrjon két fiókot a csekkfüzete után. Ez az egyik ok, amiért annyira kedvelem őt: ez a vállalkozó boldogan várt volna egy hetet is Ingrid kocsifelhajtóján, ha még egy mosolyt bezsebelhet tőle ebben a tökéletes kis teniszruhában, de Ingrid kezét-lábát törte a csekkfüzetért, mert ő volt az egyetlen, aki ezt nem vette észre.

– Mindjárt jövök! – mondta, és elszáguldott mellettem, ki az irodából. Utánafordultam, de valamin megakadt a szemem: egy felvillanó kép Ingrid számítógépének a képernyőjén. Először nem is voltam benne biztos, jól látom-e. Aztán közelebb léptem, és akkor megpillantottam az én drága barátnőmet anyaszült meztelenül. Csak egy villanás volt, és már el is tűnt. Aztán újra visszajött a kép, és megint eltűnt. Egy aktfotósorozat volt, ízléses és szép, egy diavetítés képeiként követték egymást a képernyőn. Lélegzetelállító volt, tényleg. Ez csak Ingridnek sikerülhetett így. Nincs még egy nő az ismerőseim között, akinél ne hatott volna szentimentálisnak, de minimum narcisztikusnak vagy szánalmasnak, ha saját aktfotóit állította volna be képernyővédőként. Ingridnél egyszerűen gyönyörű volt a látvány, talán mert ő maga is gyönyörű volt. Ahogy ott ültem, megszületett bennem az elhatározás – az, amiről most kétségeim vannak. Az én imádott, romantikus, sikeres férjemet azzal ajándékozom meg a negyvenedik születésnapján, ami után minden férfi áhítozik: egy aktfotó sorozattal.

SAMANTHA

Mi a fenét keres ez a meztelen nő itt? A legfurcsább az volt, milyen sok idő kellett, míg szíven ütött a dolog. Először olyan ártatlan csodálkozás lett rajtam úrrá, mintha az, hogy meztelen női fotókat találok a férjem e-mailjei között, mondjuk olyan lenne, mintha egy pár zoknira lelnék a hűtőben. MI A BÁNATOT keresnek ezek itt? Beletelt pár percbe, mire felfogtam a jelentőségét. Ez itt nem zokni a hűtőben. Inkább, mondjuk, mint egy rúzsfolt a galléron… Vagy egy ismeretlen melltartó a paplan alatt. Ez nagyon durva.

Talán azért nem lett rögtön nyilvánvaló, miről is van szó, mert még nem voltam túl a kávémon. Illetve az is meglepett, hogy ott találom magam a férjem postafiókjában. Talán túlzottan átjárt a melegség és az izzás, ami az újdonsült feleségekre jellemző – két napja házasodtunk össze.

Ahogy a dolog lassacskán leülepedett bennem, ahhoz volt hasonló, amikor az ember érezni kezdi a lázat: először csak egy kis szédülés, aztán a gyomorból induló, lassan szétterjedő zsibbadás a végtagokba, az ujjak hegyéig. Végül jéggé dermedtem, ami külön bosszantó volt, mert egyetlen meleg holmim nem akadt, amit magamra tudtam volna húzni.

Nem gondoltam rá, hogy Kauaiban szükségem lesz rá.

Bementem a lakosztályunk álomszép fürdőszobájába – a luxusparadicsomi szállodába előző este jelentkeztünk be. A szőnyeg puhán süppedt be a talpam alatt. Csodálatos érzés volt, amikor múlt éjjel lerúgtam a cipőm a pezsgős vacsora után, ahol a gyertyafényes asztalunk mellett hattyúk úsztak el, és Robert tökéletes kis pohárköszöntőt mondott: Végre magunk vagyunk.

Az esküvőnk előírásszerűen sikerült katasztrofálisra, két okból is. Az egyik ok az apám pénze volt. A másik a választások. Vegyük őket sorba. 1) Apám nem helyeselte Roberttel való házasságom, mivel tizennégy évvel idősebb nálam. 2) Robert hivatása megkövetelte, hogy heves udvarlása idején és az esküvőnk alatt is megállás nélkül csevegjünk olyan emberekkel – elmélyült érdeklődéssel csüggve minden egyes szavukon –, akikkel még az életben nem találkoztunk. Nekem ez nem jelentett gondot, még ha nem is volt túl izgalmas, mert bizonyságul szolgált, hogy Robert legalább hisz valamiben. Az apám kizárólag a pénzben hitt, így aztán nem is engedte volna, hogy házassági szerződés nélkül menjek hozzá egy idősebb férfihoz, akit három hónapja ismertem meg a liftben. Szerencsére Robertnek ez egyáltalán nem jelentett problémát: megértően és bölcsen fogadta.

– Az apád helyében ugyanígy tennék – mondta.

Ezért mentem hozzá. Mert úgy beszél, mint egy felnőtt ember.

Kettőnk közül én dühöngtem az apám miatt, aki soha nem nézte jó szemmel az életstílusomat: a rajongásom a sportokért, az állandó jövés-menést, a sátorozásokat, a túrákat. Soha nem értette, miért nem foglalkozom azzal az egyetlen értelmes dologgal, ami neki a világot jelentette: a pénzzel.

– Egyszer, tizenegy éves koromban – mesélte egy alkalommal apám –, elvesztettem a baseballkesztyűm. A parkban hagytam, de mire visszamentem érte, már nem volt ott. Féltem hazamenni és megmondani apámnak, hogy elveszett. Tisztában voltam a kesztyű értékével, de a felelőtlenségemből arra lehetett következtetni, hogy mégsem, és tudtam, hogy apám csalódni fog bennem.

Nem tiltakoztam.

– Nehéz egy csalódott apával leélni az életet, igaz?

– Ne légy cinikus.

– Tehát, mi történt azután? – kérdeztem.

– Mivel mi történt?

– Hát a baseballkesztyűvel. Mi történt azután, hogy végül elmondtad otthon?

Apám legyintett egyet, olyan elutasítóan, ahogy csak ő tud.

– A világon semmi.

– Semmi nem történt? – kérdeztem.

– Nem, semmi.

Megráztam a fejem.

– De akkor mi a tanulsága a sztorinak?

– Nincs minden történetnek tanulsága, kisasszony – felelte apám. – Csak azt szeretném, hogy boldog légy. De mint apádnak az a dolgom, hogy megóvjalak életed legnagyobb tévedésétől.

Ez az a mondat, amit minden lány hallani szeretne az esküvője napján.

A helyzet az, hogy nem tévedtem. Robert semmiben sem hasonlít egyik fiúra sem, akikkel korábban jártam – kezdjük mindjárt azzal, hogy ő nem fiú. Férfi. És Los Angeles megye körzeti ügyésze Kaliforniában. Börtönbe dugja a rosszfiúkat – van-e ennél férfiasabb meló?

Sacramentóban találkoztunk, ahová egy barátom esküvője miatt mentem. Épp beléptem a liftbe a hotelben, amikor észrevettem, hogy egy szemrevaló fickó engem bámul. Kék, halszálkamintás öltönyt viselt, hozzá tengerészkék nyakkendőt, olyasmit, mint a negyvenes évek filmszínészei. De az öltönye ropogós élei ellenére a szeméből valami lágyság sugárzott. Csak álltam ott, és hagytam, hogy elmenjen a lift. Nem nyomtam meg újra a hívógombot.

Ő pedig nem tétovázott.

– Sajnálom – szólalt meg. – Nem akartam megbámulni.

Vártam. Úgy emlékszem, mosolyogtam.

– Hallgasson ide – mondta, és lassan megindult felém. – Nem akarom zaklatni, de ma remek napom volt. Tényleg remek. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy most felmenjek egyedül a szobámba, üljek ott és nézzem a tévét. Kellemes társaság vagyok, és maga is kedves nőnek tűnik. Meghívnám egy italra, és beszélgethetnénk. Bármiről, amiről akar, ami csak érdekli. Mint úriember, becsületszavam adom, hogy semmivel nem fogok próbálkozni. Sőt cserkész becsületszavamat is. Bár az úriemberséggel ellentétben cserkész soha nem voltam, mert nem tudtam két bot összedörzsölésével tüzet csiholni. Oda mehetünk, ahová maga akarja, és arról fogunk beszélgetni, amiről maga akar.

Elhallgatott egy pillanatra, hogy levegőt vegyen, aztán így fejezte be:

– Tulajdonképpen ez egy hosszúra nyúlt változata volt annak, hogy: „Helló, Robert vagyok, meghívhatom egy italra?"

Három hónappal később otthagytam a munkám, a New York-i lakásom, átköltöztem hozzá és eljegyeztük egymást. Továbbá felkészültünk a választásokra.

Az ok, amiért tényleg olyan remek napja volt, amit akkor este elújságolt a lift előtt, hogy a pártja vezetői alkormányzónak jelölték. (Bevallom, azt sem tudtam, hogy az alkormányzóságra jelölik az embert, azt hittem, a kormányzó nevezi ki, mint mondjuk az elnökhelyettest az elnök. Mindennap tanul valamit az ember.) A következő két hónap maga volt a káosz, végeérhetetlen koktélpartikkal, kézfogásokkal és zárt ajtók mögött zajló megbeszélésekkel. Amikor túl voltunk a nehezén, és nyertünk, egyikünknek sem maradt ereje az esküvőt tervezgetni.

– Legyen ezen a hétvégén – szólalt meg Robert a hotel hatalmas, kiürült báltermében, néhány órával a fogadás után, amikor már a zene is elnémult, csak az ipari porszívók zúgása hallatszott, amint eltakarítják a konfettit. – Megtartjuk otthon, szép csendben. Majd rendezünk egy partit pár héttel később, ha akarod, de annyira szeretnélek már feleségül venni.

Robertnek csodás képessége van, hogy egyszerre legyen érzékeny és romantikus. Soha nem találkoztam még olyan férfival, aki legalább az egyikre képes lenne, pláne nem mindkettőre. Ezek után hogy is ne mennék hozzá?

Meg is tettem.

Apám ragaszkodott hozzá, hogy iderepüljön, így hát ő is megérkezett.

A barátnője pedig ragaszkodott hozzá, hogy ebéd is legyen, úgyhogy egy catering cég gondoskodott róla.

Robert irodájából virágokat küldtek, a kormányzó pezsgőt küldetett, két helyi televíziótól pedig riporterek és kamerák érkeztek. Attól tartok, a legtöbb lány nem így képzeli el az esküvőjét, de őszintén szólva, én sehogy nem képzeltem el az enyémet. Valószínűleg ez volt akkor a legjobb módja annak, hogy férjhez menjek, és kész. Ha háromszáz ember tolongott volna egy templomban, ahol habos esküvői ruhában kell pompáznom, hosszú fátylat, uszályt és koszorúslányokat vonszolva magam után, virágok közt és harsonaszóra, hisztérikus röhögésben törtem volna ki. Az nagyon nem én vagyok.

Így értette Robert, amikor azt mondta a vacsora után: végre magunk vagyunk. Aztán felkapott és átvitt a fényűző lakosztály küszöbén. A koromsötétben lassan lefejtette rólam a göncöket, miközben odakint a tenger hullámai csapdosták a partot, aztán szeretkeztünk fekve, állva, majd újra fekve, és amikor túl voltunk rajta, elnyúltunk a puha szőnyegen. Éreztem a mellkasomon, ahogy a szíve dörömböl. Amikor újra a normál ritmusban dobogott, és a lélegzete is lelassult, arra gondoltam: életemben először most minden úgy van, ahogy lennie kell.

Ma reggel nyolckor Robert már teljesen éber volt. Mindig erőtől duzzadva ébred, de most éreztem is a duzzadó erejét a combomnak feszülni, így hát újra szerelmeskedtünk, ezúttal gyors változatban. Aztán ő elment egy masszázsra, én pedig még lustálkodtam egy kicsit, mielőtt hívtam volna a szobaszervizt, hogy kávét rendeljek és müzlis joghurtot. Időpontom volt a gyógyfürdőbe, délután pedig az első búvárleckénknek néztünk elébe. Amikor leültem az asztalhoz és felnyitottam Robert laptopját, még nem is gondoltam a szokásos kis játékomra, csak megszokásból gépeltem be azt a három szót.

Robert laptopján két felhasználói felületre lehet belépni. Az elsőn a hagyományos funkciókat lehet elérni: az Internet Explorert, a Microsoft Outlookot és számtalan játékot. Aztán van egy speciális, engedélyhez kötött felület, amiről Robert mindig azt mondta: az irodai dokumentumaihoz soha, semmilyen körülmények között nem engedne hozzáférést illetékteleneknek, tekintet nélkül arra, milyen viszony van köztük. Amikor először hallottam tőle, csak nevettem rajta, és azt mondtam neki, ez arra emlékeztet, amikor Al Pacino a Keresztapában azt mondja Diane Keatonnak, az üzletről ne kérdezze. Robert nem nevetett, én pedig annyiban hagytam a dolgot.

Minden reggel, mióta LA-be költöztem, az első dolgom az volt, hogy tettem egy kísérletet, hátha bejutok ebbe a felhasználói fiókba. Egy alkalommal a szoba túloldaláról láttam, amikor belép az oldalra, és majdnem biztos vagyok benne, hogy tizenhárom leütést számoltam a billentyűzeten.

A dolgot megnehezítette, hogy Robert szélsebesen gépel, de azt hiszem, nem tévedek. Azóta is mindennap, reggeli előtt teszek egy kísérletet a jelszó feltörésére. (Meg kell itt jegyeznem, hogy egyáltalán nem gyanakvásból csinálom, és Robert jellemében sem kételkedtem. Csak egy bolondos játéknak indult, aztán hozzászoktam, hogy mindennap végigcsináljam. Egyszer, amikor rossz jelszóval próbálkoztam, a gép blokkolta a bejutást harminc másodpercig, és automatikusan elindította a képernyővédőt. A képen Magic Johnson épp bevágott egy horgot a Celticsnek. Robert szereti a Lakerst – Los Angelesben született és nőtt fel, és nem hozza lázba sem a foci, sem a baseball, csak a kosárlabda, konkrétan a Lakers. Így hát, miután minden reggel kitöltöm magamnak a kávémat, beleszórok egy kis müzlit egy tálkába és ráöntöm a joghurtot, leülök az asztalhoz, és jó reggelt kívánok Magicnek. Szórakoztató és ártalmatlan móka. Legalábbis az volt ma reggelig, itt Hawaiin.)

Már régebben arra jutottam, hogy a jelszó muszáj, hogy a Lakersszel kapcsolatos legyen, így hát minden reggel megpróbálkoztam a játékosok nevének valamilyen kombinációjával, ami tizenhárom betűt ad ki. Például: KobeMagicWest; MagicJohnson1; Worthy&Jabaar; PhilIsAGenius; LakersForever. Egyik sem működött, de nem is reméltem. A lényeg épp ez volt: igazából soha nem izgatott, mi van a zárt ajtó mögött. De ma reggel, a kauai nászutas lakosztályban, miközben odakint susogtak a pálmafák és rikoltoztak a papagájok, a tengert szörfösök szelték, és várt rám egy masszőz, egy vicces gondolatom támadt. Megszámoltam fejben a betűket: négy meg öt meg négy. Összeadva tizenhárom – túl szép volt, hogy ne próbálnám ki. Olyan ártatlanul, amilyen csak egy újdonsült feleség lehet, a kávémba kortyoltam és bepötyögtem a jelszót, amely feltárta a férjem titkaihoz vezető ajtót.

FuckLarryBird.

Ott voltam az elektronikus kapu túloldalán, egy ki-tudja-hová vezető folyosó elején. Persze lehet, hogy tökéletesen illegális volt, amit műveltem, komolyan törvénytelen. A férjem letartóztathatna, beperelhetne és börtönbe is küldhetne. A gondolatra egy mosoly suhant át az arcomon, és tudtam, hogy ki kell találnom, hogyan tüntessem el az illetéktelen behatolás nyomait.

Aztán nevetni kezdtem. Fuck Larry Bird? Ez most komoly? Nem is értem, hogy jutott eszembe. Robert állandóan azzal viccelődik, hogy ő semmit nem utál – a bűnözőket sem, csak keresi az igazságot –, kizárólag a Boston Celticset. De konkrétan azt, hogy Fuck Larry Bird, még soha nem hallottam a szájából. Egyáltalán, ritkán mond trágárságot.

A belépés után ott virított előttem a Microsoft Outlook ikonja. Szokatlan módon villogott, mintha csak rám kacsingatna hívogatón. Rá kellett kattintanom. Muszáj volt. Megtettem. És itt találtam rá a fotóra, ami annyira nem volt odaillő. Ekkor hasított belém a gondolat: ki a fene ez a nő? És mit keres a férjem postafiókjában?

KATHERINE

Baszd meg.

Ez volt az első, ami kiszaladt a számon ma reggel. Ebben egyébként semmi szokatlan nincs, mert minden reggel ez az első szavam. Tizenkilenc éve, mióta utoljára láttam élve Phillipet.

Szeretek így fogalmazni. Phillip még mindig él, jobb bőrben van, mint bármikor, és eszelősen gazdag. Nincs bennem keserűség, egyáltalán. Amikor azt mondom, hogy utoljára láttam élve Phillipet, akkor úgy értem, hogy utoljára, mielőtt számomra meghalt volna.

Miután kimondom a baszd meget – ami hangsúlyosan neki szól –, még mindig az ágyban heverve Dr. Gray-re és Thic Naht Hahnra gondolok, hosszan és mélyen beszívom a levegőt, ötig számolok belégzéskor, elmosolyodom, majd ismét ötig kilégzéskor. Aztán hatig belégzéskor, hatig kilégzéskor. Belégzés hétig, kilégzés hétig. Egy mosoly, és a gondolataim máris békés helyre röpítenek. Felülök az ágyban, a lábam leteszem a padlóra, a talpam szilárdan nyugszik a parkettán, két tenyerem egymásra helyezem a mellkasomon. Aztán még négy mély lélegzet, és minden kilégzésnél elismétlem a Meditációt.

Eltölt a szeretet és a kedvesség

Jól érzem magam

Béke van bennem és könnyűnek érzem magam

Boldog vagyok

Csak ezután nyitom ki a szemem. Lassan és szabályosan lélegzek, amíg keresztülmegyek a hálószobán, majd óvatosan leülök a tükör elé az öltözőasztalomnál. A légzőgyakorlat a kapcsolatot biztosítja a jelennel. Dr. Gray szerint túl sokat foglalkozom a múltammal. Thic Naht Hahn azt mondja, ne aggódjak túl sokat a jövőm miatt. Az egyetlen dolog, amiben egyetértenek, hogy több időt kell töltenem a jelenben. Én meg arra jutottam, ha egy Upper East Side-i pszichiáternek és egy buddhista szerzetesnek messzemenően egyezik a véleménye egy bizonyos ponton, akkor azt feltétlenül érdemes megfontolni.

Fegyelmezetten és lassan közlekedtem a lakásban. A lassú mozgás egyáltalán nem jött természetesen, ahogy a meditáció, a légzőgyakorlatok vagy a jóga sem.

A hűtőben vár a „kedd" feliratú zacskó. A tartalmát beleszórom a turmixgépbe, hozzáöntök egy fél pohár mandulatejet, aztán bekapcsolom a gépet. Fél perc múlva a turmixomat kortyolom és bekapcsolom a CNBC-t. Hat óra múlt öt perccel.

Tíz perc múlva a futópadon vagyok, fülhallgatóval a fülemben, és hunyorgok a felhőkarcolók fölé emelkedő nap sugaraitól. A tévében pörögnek a tőzsdei mutatók a néma fejek alatt. Semmi izgalmas, semmi, amit ne tudtam volna tegnap este is. Előre-hátra lépegetek a csatornákon, de a hangerőt nem tolom rá. Semmi értelme hallani is a tévét kora reggel, elég csupán olvasni. Az üzleti csatornákon ott futnak a képernyőn az S&P határidős ügyletei és az ázsiai piacok kereskedése, a hírcsatornákon pörögnek a nap vezető hírei, a sportadókon legördülnek az eredmények, a network-csatornákon folyamatosan kiírják az időjárás-jelentést. Tökéletesen jól informált vagyok pusztán a tévém alsó hatcentis sávjának olvasása által. Emellé beszélő fejeket hallgatni csak időpocsékolás lenne.

Felcsatolom a szívmérőt a sportmelltartóm alá, és sétálni kezdek. Öt perc bemelegítés után ideje rákapcsolni. Beállítom a futópadot 12 km/órára, a dőlésszöget három fokra. A lakásban teljes csend honol, a tizennégy helyiségben csupán egyetlen zajt hallani, ahogy a cipőm talpa csikorog a szalagon. Még nem indítottam el a zenét, azt húsz perccel későbbre tartogatom, amikor szükségem lesz egy kis bátorításra. Ma nagyszerűen érzem magam, úgyhogy hamar feljebb kapcsolom a gépet. 13 km/óra, négyfokos emelkedő. Ez sok, de még bírom. Rányomok az iPodomra, legördítem a lejátszási listát. Kit kellene ma hallgatnunk? Dr. Dre-t? Snoop Dogot? Eminemet? Ma be kéne újítani valamivel. Legyen Jay-Z.

Zuhany után az öltözőszobába megyek, ahol már vár az előző este kikészített ruhám.

Egy testre simuló gyapjúblézer, hozzáillő Brioni szoknya, egy vízálló selyem orkánkabát mongolszőrmével díszítve – valószínűleg esni fog – és Prada bokacsizma. Aztán visszatérek az öltözőasztalhoz, ahol a tükörképem láttán nagyot sóhajtok – nem egy üde látvány ezen a korai órán, különösen a ragyogó napfényben, amely az ablakon át épp mögém vetül. De semmi sem menthetetlen. Egy kis simítás ide, pamacsolás oda, pár vonás és púderezés, és máris jobb vagyok, mint új koromban. Vagy legalábbis annyira üdének látszom, amennyire csak lehetséges.

Aztán lehajtom a fejem, és lassan lehunyom a szemem. Tudom, hogy vár lent a kocsi. Odakint