Az ördög hegedűse

BARSI ÖDÖN

AZ ÖRDÖG HEGEDŰSE

Paganini élete

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-334-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi Ödön jogutódja

„Mesék komor árnyai és titkok serege lebeg előtted,

Ki ura vagy sátáni erőknek, óh Mester!

Babér fonja be homlokod sötéten és hegedűd

Hangjaiban egy világ diadala és bánata cseng"

(Egykorú versből)

„– Semmi kétség! Nem születhet

még egy Paganini erre a világra!"

Liszt Ferenc

ELSŐ RÉSZ

A GENOVAI TEMETŐBEN

A garabonciás szél megzörgette a temető falára felkúszó repkényeket, megborzongatta a karcsú pineákat és a ciprusok ágait. Kékes holdfény hullt a kavargó ködfoszlányok között a genovai temető fehér szobraira, mohos sírkövekre és a régi, fekete keresztekre.

Jutott a tengernek is a szelíd égi fényből. Csillogva gördültek a hullámok a part felé és fehéren porlódtak szét a sziklákon. Egy hegedű panaszos hangja vegyült a szél zúgásába és a tenger morajlásába… Kimondhatatlan bánat, fájdalom és kétségbeesés sírt az éjszakai muzsikában.

Sötét árnyak mozgolódtak a temető vasrácsos kapujánál. Fekete köpenyek lebegtek a szélben, a holdfény fakó arcokat világított meg. A magas, fekete kapun tompa arany betűkkel egyetlen szó: Feltámadunk!

De a hegedű nem ismerte a reményt és feltámadást. Az elhagyatottság, a szomorúság, a félelem hangja hallatszott a sírok közül… Ez a hang illett a halottasház üres szemgödrökhöz hasonló ablakaihoz, a repkénnyel befutott magas falhoz, a szürke fatörzsekhez és lomha, kavargó, ónszínű ködfoszlányokhoz.

Elfojtott suttogás hallatszott a nagy, vasrácsos kapu körül. Kidülledt szemek lestek a rács mögül az éjszakai hegedűst. Egy kövér, nagytokás ember, a fűszeres a via Rossáról megkérdezte diadalmasan:

– Nos, hát nem volt igazam, hogy minden éjszaka itt hegedül a temetőben?

– Szörnyűség! – sápítozott a borbély felesége. – Most már magam is elhiszem, hogy az ördöggel cimborál.

– Annyi bizonyos, hogy nincs egyedül a temetőben – súgta valaki a hátuk mögött. Többen beszéltek egyszerre, sokféle hang összeolvadt a szél süvöltésével.

– Láttam a Gonoszt. Fekete köpenye volt és vörös kesztyűje…

– Valami furcsa barett volt a fején…

– Hosszú karja lógott az oldalán, és csontvázak ugráltak körülötte.

– Szörnyűség! Jelenteni kellene a hatóságnak! – Megzavarja a halottak nyugalmát!

– Ostobaság! Babonás fajankók vagytok! – tört ki Giacomo Costa, a város első hegedűse, aki szintén ott állt a leselkedők között. – A fiatal Paganini hegedül a temetőben. Megismerem a játékát. Egyedül van, nincs vele senki.

– Az ördög vezeti a vonóját! – mondta a fűszeres felindultan.

– Annyit hazudtok egymásnak, hogy végül magatok is elhiszitek, láttátok az ördögöt – jegyezte meg Costa mester gúnyosan.

De a többség ellene fordult. Felindult szavak röpködtek feléje és öklök emelkedtek a levegőbe. A helyzet már-már kritikussá vált, amikor páter Anzelmes megérkezett.

– Mi történik itt? – kérdezte szigorú hangon.

Utat nyitott a tömeg a magas, csuhás alaknak, akinek sovány aszkéta-arca önmegtagadásról és vezeklésről tanúskodott.

– Laudetur Jesus Christus – mondta valaki felénken.

– In aeternam, amen – válaszolta a páter. – Mit kerestek itt, testvéreim?

A fűszeres megemberelte magát.

– Meglestük az ördög hegedűsét, tisztelendő atyám… Ma este elhívtam a szomszédokat, hadd lássák ők is a kísértetet… Két alakot figyeltünk meg a temetőben… Az egyik hegedült; a másik a földet túrta a lábával és kénköves lángot fujt az orrán keresztül.

– Így van, én is láttam – süvöltötte egy hang.

– Mindnyájan láttuk – bizonygatták a többiek.

– A szarvával a levegőt böködte, mint a megvadult bika. – Én is láttam a szarvát! – bólintott a hentes.

– Talán a saját szarvadat láttad – súgta oda a borbély, aki mindenki titkát tudta a városban. – Feleséged a múlt éjszaka is együtt mulatott a fiatal Francescóval. Talán éppen most is vele van!

– Engedjetek! – hördült fel a hentes. – Engedjetek! Keresztülfúrta magát a tömegen, és eltűnt a sötétben. Az emberek összenevettek, de azután elhallgattak. A temetőben újra felhangzott a hegedű sírása.

–Az ördög hegedül! Hallja, tisztelendő atyám? – Mit tegyünk? – kérdezte valaki.

– Menjetek haza Isten nevében és aludjatok! – felelte a páter. – Ostobák vagytok és babonásak! Costa testvérünknek igaza van, a fiatal Paganini hegedül a sírok között. Nincs ebben semmi természetfeletti vagy különös. A fiatalember szereti a magányosságot és a csöndet.

– Nem törődik a holtak nyugalmával! – szólt a fűszeres, de már sokkal bizonytalanabbul.

– Még soha sem búcsúztatták szebben a szegény halottakat, mint most – válaszolta a szerzetes. – Te értesz hozzá, Costa mester! Mi a véleményed?

– Az, hogy igazi művész játszik a genovai temetőben, akinek a nevét hamarosan megismerik nemcsak itt a városban, hanem talán az egész világon! – válaszolta Costa megilletődve.

A titokzatos hegedűs tovább játszott. Bánat, vad fájdalom és végtelen kétségbeesés zokogott a hegedű húrjain, s a szél erős zúgással kísérte a megrendítő hangokat, és végigsöpört a temető szélén burjánzó sötét bokrokon. Közben szünet nélkül hallatták gyászos vergődésüket a tenger hullámai.

A GENOVAI SZÍNHÁZBAN

Zsúfolásig megtelt a genovai színház nézőtere kíváncsi polgárokkal. A széksorokban és a páholyokban a város előkelő szépségei foglaltak helyet pompázatos ruháikban.

Egy idősebb úr izgatottan fordult a szomszédjához:

– Biztos, hogy játszani fog?

– Természetesen – mondta mosolyogva a másik –, hiszen a neve szerepel a műsoron.

– Nagyon kíváncsi vagyok Paganinire – szólalt meg egy álmodozó szemű nő. – így tudom, Costa mester legkitűnőbb tanítványa.

– Ó, régen túlszárnyalta már a mesterét.

– Azt mondják, ördögi ügyességgel játszik a hegedűn.

– Igen, én már hallottam egyszer.

Hirtelen izgatott moraj hullámzott végig a nézőtéren. A legyezők meglibegtek a mélyen kivágott ruhák felett, s a hölgyek kihajoltak a páholyokból. Amikor a függöny felgördült, egy kövér, göndör hajú férfiú jelent meg a színpadon.

– Csak nem Paganini? – nevetett egy fruska a hátsó sorokban. – Hol van a hegedűje?

– Ez Marchesi, a híres énekes – világosította fel a szomszédnője.

– Szép, hatalmas ember! – lelkesedett egy idősebb asszonyság. – És milyen pompás fogsora van.

– Csönd! – szólalt meg mérgesen valaki.

– Így van, csöndet kérünk! – hallatszott most már minden oldalról, s a hölgyek végre elnémultak.

A tenorista divatos áriákat énekelt. Amikor befejezte, a taps felzúgott, de az idegek feszültsége nem enyhült. A levegőt a várakozás izgalma fűtötte, és mikor a függöny összecsapódott, a zajongás egyre tűrhetetlenebb lett. Amikor a nagy bíbor függöny ismét megnyílt, egy sovány, sápadt fiatalember jelent meg a rivalda fényében. Sötét haja csapzottan lógott homlokába, tüzes pillantása igézett és gyújtott egyszerre.

Halkan játszani kezdett a zenekar, de a hallgatóság zajongása nem szűnt meg. Az előjáték hullámai lassan szétfolytak a nézőtéren. A fakó arcú ifjú csendesen állt a színpadon, akárcsak egy viaszbábu. Innen-onnan felhangzott egy-egy megjegyzés, az örök fegyelmezhetetlen közönség most sem türtőztette magát.

– Milyen sovány! – mondta egy női hang.

– És sápadt! – tódította egy másik.

– Bizonyára sokat éhezett. – Alkalmasint beteg…

– Talán fél!

– Istenem!… Milyen hosszú a karja!

– Csönd legyen, hölgyeim! – szólalt meg egy férfi.

A méltatlankodás hangjai elnyomták a prelúdium halk ütemeit.

– Csönd! – hangzott fel most már minden oldalról.

Még egyszer felmorajlott a nézőtér, de azután mintegy varázsütésre csend lett. A sápadt fiatalember állához emelte a hegedűt és játszani kezdett.

Az első ütemeknél egészen halk hangok simogattak, hogy azután mint édes méreg szálljanak az idegeken át az agyba és a szívbe. Az emberek mereven ültek és tekintetüket nem tudták elfordítani többé a hegedűsről. Úgy áradtak a húrokról a mágikus hullámok, mint egy vad folyam sodra, amelynek semmi sem vethet gátat. Sírt, ujjongott és énekelt a hegedű. A szívek pattanásig megteltek örömmel és a legkeserűbb bánattal. Teljesen érthetetlen volt mindaz, ami történt: egy sápadt, vézna fiatalember kénye-kedvére játszott száz meg száz ember szívével és értelmével. Már nem az a tragikomikus figura volt, akinek az első pillanatban látszott. Hegedűje húrjáról fény áradt, és a felhangzó muzsika mint valami mesebeli palást, fantasztikus szépséget kölcsönzött sovány, fekete alakjának. Sötét szeme démonikus tűzben égve meredt a mennyezet egy pontjára. Látszólag ügyetlenül és mereven tartotta kezében a vonót, míg bal kezének ujjai eszeveszett gyorsasággal pörögtek a húrokon. Fejét a hegedűre hajtotta, lábával idegesen verte az ütemet. Hüvelykujjával belekapott a megfeszülő húrokba, és sohasem hallott csodálatos hangokat csalt ki belőlük.

Ámulva nézték az emberek a hosszú, vékony ujjak villámgyors mozgását. Úgy tetszett, hogy ezek a sápadt, ideges ujjak külön-külön élnek, amint boszorkányos gyorsasággal pengették a húrokat.

Lágy melódiát dalolt a hegedű; dalolt a boldog és boldogtalan szerelemről, de zokogni is tudott, beszélni a fájdalomról, amit nem képes a szív elviselni. Néha haragos volt, mint viharban a tenger. Zúgott és harsogott, akárcsak a hullámverés, percekig tombolt, mint a vihar, villámlással és mennydörgéssel, de aztán elcsendesedett és a finom üveghangokból vidám szivárvány ült a színház homályos nézőtere fölé.

Megszűnt a varázs, a hangverseny véget ért. A hegedűs karja lehanyatlott. Abban a pillanatban elementáris erővel felzúgott a taps.

Egy órával később Paganini már a kaszinóban kártyázott. A teremben vágni lehetett a füstöt. Dúlt arcú, sápadt férfiak ültek a zöld posztóval bevont asztaloknál. Paganini talán még fakóbb volt, mint a hangversenyteremben. Sötét szeme ijedt rebbenéssel követte a fehér lapokat, amint újra és újra szétterültek az asztalon. Már félórája folyton vesztett, a szerencse messze elkerülte, és már csak néhány pénzdarab feküdt előtte.

– Nézd, Paganini! Megint itt van és kártyázik – szólalt meg egy fiatal hölgy.

– Mindennap itt ül a kaszinóban – hagyta rá a barátnője. Úgy mondják, hogy a minap még a hegedűjét is elkártyázta.

– Ez igaz – kapcsolódott be a diskurzusba egy harmadik hölgy. – Nem is tudott volna a mai hangversenyén játszani, ha egy francia zenebarát nem könyörül meg rajta és nem ad neki kölcsön egy hegedűt. A koncert után Paganini vissza akarta neki adni a hangszert, de a francia nem fogadta el.

– Annyira tetszett neki Paganini játéka?

– Annyira. Látjátok azt a furcsa bőrtokot? Abban van a híres Guarnerius.

Amíg a hölgyek beszélgettek, a hegedűs utolsó aranya is elúszott.

A fiatalember felsóhajtott.

– Átkozott balszerencse üldöz már régóta.

– Akinek szerencséje van a szerelemben, annak nincs joga panaszkodni – nevetett a másik. – A város hölgyközönsége bolondul önért. Nézze csak amott azokat a hölgyeket, le nem vennék a szemüket önről.

Paganini futó pillantást vetett a nőkre, aztán megfordult és makacsul a zöld posztót nézte.

– Ne fecsegjen annyit, inkább osszon újra! Talán most szerencsém lesz!

– Azt hittem, hogy az utolsó aranya volt – mondta a másik.

– Igaz – mormogta Paganini réveteg pillantással és felemelkedett helyéről. – Mára befejeztem a játékot. Nincs több pénzem.

Mintha csak erre várt volna a másik partner, ő is felállt. Kövér arcán szégyenlős mosoly jelent meg.

– Ne zavartassa magát, maestro. Én hajlandó vagyok egy nagyobb összeget a rendelkezésére bocsátani. Mutassa csak a hegedűjét!

– Hagyjon – mondta Paganini keményen.

– Miért ilyen dühös? – kérdezte a másik sértődötten. – Nagy zenerajongó vagyok és gyűjtöm a hangszereket. Elhiheti, hogy megfizetem az árát. Gondolja meg, maestro! Máris folytathatja a játékot!

Paganini keze ökölbe szorult. – Aljas fráter – gondolta. Körülnézett. Mindenütt arany csillogott: a nők nyakán és karján, az asztalokon, és mint ördögi visszfény csillogott.

– A hegedűt ajándékba kaptam – mondta, mintegy önmaga figyelmeztetésére. Ajka reszketett.

– Annál inkább eladhatja! – vágott vissza a másik, és kövér kezével megsimogatta a hegedűt. – Legyen háromszázötven! – Egy pillanatra, maestro! – csendült meg Paganini háta mögött egy női hang.

Megfordult. Szép, fiatal lány állott előtte.

– Ne adja el a hegedűjét, maestro! – mosolygott a leány zavartan. – Véletlenül tanúja voltam, amikor önnek ajándékozták. A nagylelkű mecénásnak csak egyetlen kikötése volt: az, hogy ön után a hangszeren senki sem játszhat!

Paganini elpirult.

– Bevallom, kegyed nagy zavarba hozott, signorina! Én… – Bocsásson meg tolakodásomért, de úgy érzem, hogy meg kell mentenem a hegedűjét. Sokszor hallgattam már e hangszer szívbe markoló hangját. A múlt vasárnap is… igen… kint a temetőben… azt mondták, ön hegedült a sírok közt.

– Más aligha merészkedne éjjel a temetőbe. Az emberek gyávák és ostobák. Reszketnek a kísértetek órájától és a halottaktól, pedig a halottak nem bántanak senkit, csak az élők rosszak. Persze vannak kivételek, mint például maga, signorina. Maga jó, csak a szemébe kell nézni! Hogy hívják?

– Ez maradjon az én titkom – mosolygott a leány. – Lehet, hogy soha többé nem találkozunk.

– Dehogynem! Okvetlenül találkozni akarok magával!

– Nem elég, ha azt mondom, hogy menyasszony vagyok? – Továbbra is csak mosolygott a leány.

– Kinek a menyasszonya?

– Egy férfié, akit teljes szívemből szeretek. Kérem, elégedjék meg ennyivel! De most már mennem kell. Vár a barátnőm. Búcsúzóul csak azt kérem, hogy ne adja el a hegedűjét!

– Ezt megígérem, signorina! Ostoba voltam, amiért egy pillanatig is haboztam. Nincs jogom eladni a hegedűt. Köszönöm, hogy figyelmeztetett.

– Isten áldja, maestro – suttogta a leány, és búcsúzásra nyújtotta a kezét. Paganini megbűvölve nézett a távozó után. Mikor visszafordult, pillantása találkozott a kövér ember tekintetével.

– Legyen négyszáz – szólt mosolyogva a zenebarát.

– A hegedű nem eladó! – mondta Paganini fagyosan, és gyors mozdulattal magához húzta a tokot. – A Madonna úgy segítsen, hogy többé nem veszek kártyát a kezembe!

*

Paganini állta a szavát: soha többé nem kártyázott, pedig a csábítás igen nagy volt. A cimborák sokszor kemény próbára tették. Az előkelő kaszinók mindig meghívták, de ő minden olyan meghívást, amely szerencsejátékkal függött össze, visszautasított. Körülötte zajlott az élet, művészi pályája most lendült a magasba.

Egy év alatt beutazta Dél-Itáliát, mindenütt hatalmas sikert aratott. A városokban óriási falragaszok hirdették érkezését:

„Paganini fara sentire il suo violino."

Ezek a sárga plakátok jobban felkavarták az emberek kedélyét, mint bármilyen történelmi esemény, és tódultak Paganini hangversenyeire. Hírneve bejárta egész Itáliát, s mindenütt lelkes ünneplésben volt része. Nevét Bonaparte Napóleonéval együtt emlegették, aki sorra foglalta el Európa nagy városait. Paganini egyetlen hegedűvel győztesként vonult be mindenhová. Paganini egyelőre hazája, a szép Itália meghódítását tűzte ki céljául. Játéka varázsának senki sem tudott ellenállni, fejedelmi udvarok versengtek érte és elárasztották meghívásokkal.

Az sem volt véletlen, hogy az ünnepelt maestro éppen Lucca hercegséget választotta ki legközelebbi úti céljául.

NAPÓLEON HÚGA

Ugyanabban az órában, amikor Napóleon harcedzett gránátosai Bécs felé masíroztak, egy hintó gördült ki a luccai hercegi kastélyból. Maria Anna Elisa hercegnő, a császár húga ült a kocsiban.

A nagy korzikai, aki olyan bőven osztogatta rokonainak az országokat és tartományokat, valóban okosan cselekedett, amikor szépséges húgának ajándékozta a piombinói hercegséget. Lucca, a kis hercegség fővárosa különös jelentőséghez jutott ezáltal. Itáliában úgy beszéltek a városról, mint a művészek Mekkájáról. Ünnepség ünnepséget követett a hercegi udvarban. Itália költői, muzsikusai és művészei szívesen keresték fel a luccai udvart, mert tudták, hogy ott kedvező fogadtatásban részesülnek.

Elisa igen keveset törődött hercegi férjével, az elhízott Felice Bacciocchival, és fényes udvart tartott maga körül. Szabados világszemléletét kitűnő ízlése fékezte és így – bár Európa csaknem valamennyi szerencselovagja megkísérelte, hogy a közelébe férkőzzék – udvarában mégis a művészet volt az uralkodó elem.

Finom, érzéki légkör vette körül a hercegnőt, ugyanakkor az udvaroncok úgy mozogtak, mint a dróton rángatott bábuk. A császár húga néha kitüntetett egy-egy csinosabb gárdatisztet vagy művészt, de számítani lehetett arra, hogy a kegyenc rövidesen ismét eltűnik a hercegi bábszínház süllyesztőjében. Ez pontosan akkor következett be, amikor a kitüntetett fel akarta használni képzelt befolyását, így tehát folytonosan újabb és újabb emberek jelentek meg a fejedelmi udvarban: a szellem és művészet arisztokratái.

Természetesen kalandorok is akadtak, akiket Elisa valóban fejedelmi gesztussal tudott eltávolítani.

Kellemes borzongással szemlélte a városka régimódi lakossága a hercegi udvarban folyó játékot. Nagyon jól szórakoztak, néha-néha megbotránkoztak, de mindig görcsösen ragaszkodtak uralkodónőjükhöz, akit egy újonnan feltűnt lírai költő Cesare Borgia szőke húgával, a hírhedt és gyönyörű Lucreziával hasonlított össze verseiben.

Csakugyan nagyon szép volt a hercegnő, amint hátradőlt az ülésen és teljesen átadta magát a kényelmes udvari hintó ringatásának. Mellette ült udvarhölgye és bizalmasa, Rosalba Della Vico, akinek fekete szépsége csak még jobban kiemelte úrnője szőkeségét. Velük szemben a kis ülésen Giovanni Servetto, a híres karmester kuporgott szinte összezsugorodva attól a kitüntetéstől, hogy részt vehet a hercegasszony sétakocsizásán. A hintó elhagyta a vadaskertet és végigrobogott Lucca főutcáján.

– Micsoda plakátok ezek? – kérdezte Rosalba és kíváncsian előrehajolt.

– Paganini jövetelét hirdető falragaszok, grófnő – felelt a karmester elmélázva. A sárga papírlepedők hivalkodva hirdették a szenzációt: „Paganini fara sentire il suo violino."

A hercegnőt méltán érdekelte a csodahegedűs, akinek sikereiről ország-világ beszélt, és aki ezúttal adott először hangversenyt Luccában. Elisa kissé felhúzta finom, egyenes orrát, mely oly hasonlóvá tette őt hatalmas bátyjához.

– Igazán bosszantó, hogy ez az ember az egész polgárságot a kastélyomba akarja csődíteni – mondta, miközben lornyonját kissé rövidlátó szeméhez emelte. – Én azt szeretném, ha egyedül nekem hegedülne!… Te mit gondolsz, Giovanni?

Fájdalmasan megvonaglott az udvari karmester fonnyadt arca.

– Én nem örülök Paganininek – mondta őszintén. – Annyi mendemonda kering róla, hogy szinte félelmes vele érintkezni. – Csak nem vagy babonás, Giovanni? – nevetett a hercegnő. – Azt mondják, hogy eladta a lelkét az ördögnek!

– Ugyan! – szólt Rosalba. – Ez lehetetlen!

– Mégis mindenki beszéli, véges-végig az országban, hogy vérszerződést kötött a gonosszal, és az vezeti vonóját, amikor játszik. Azért is dől hozzá az arany garmadával. Ördögi ügyességgel soha nem hallott hangokat csal ki a hegedűjéből, és a megigézett nép zsebéből elővarázsolja az aranyat. Mindenkit megtéveszthet, de engem nem csap be!

– Hogyhogy, Giovanni, tényleg úgy gondolod, hogy az ördög…

– Úgy, fenség, hogy földi ember nem képes arra, amit Paganini művel. Ezer ember lesi minden mozdulatát, ezer szem kíséri vonója démoni táncát és ezer kéz nyúl a pénzes zacskójába, hogy kikotorja az utolsó aranyát. Paganini esze csak az aranyon jár, s azért kérte, hogy a polgárság is elmehessen a koncertjére, mert a belépti díjakra pályázik. Olyan, mint a hamelni patkányfogó, azzal a különbséggel, hogy neki arany kell. Előcsalogatja az aranyat a legfukarabb fösvény zsebéből is!

– Nem tudtam, hogy ennyire gyűlölöd Paganinit! – mondta a hercegnő.

A karmester pergamenarca kipirult, a szó tovább dőlt belőle:

– Fenséges asszonyom nem ismeri őt, de én annál jobban. Ismerem az erényeit, de a hibáit is. Látszólag extázisban játszik a dobogón, legalábbis a tömeg azt hiszi, de én tudom, akkor is a pénzre gondol. Ha maga előtt látja a tomboló közönséget, akkor is csak az jár az eszében, hogy mennyi pénz gyűlt össze a kasszában. Mindene a pénz! Minden muzsikánál kedvesebb neki az arany csengése, ezért vándorol városról városra, mint Ahasverus.

– Azt mondtad, hogy ismered Paganini minden tulajdonságát – vágott közbe a hercegnő. – Nos, rosszat eleget mondtál róla, most halljuk a jót!

Kelletlenül vonogatta a vállát az apró ember.

– Paganini művészete egyszerűen megmagyarázhatatlan. Egyik percben olyan szívhez szólóan játszik, hogy megkönnyezted hallgatóját, a másik percben pedig nyers és vad hangokat csal ki hegedűjéből, mintha szégyellené előbbi elérzékenyülését. Az ember már-már felszabadulva érzi magát, amikor újra démoni hatalmába kerül. Így játszik az idegekkel és a lelkekkel. Számára semmi sem lehetetlen, nem ismer technikai nehézségeket. A kettősfogásokat pihenésnek tekinti. Figyelje meg majd fenséged játék közben: olyan kitöréseket csinál, mintha egy láthatatlan ellenséggel viaskodna, és vonója úgy táncol a húrokon, akárcsak az ördög motollája. A hegedűje gúnyolódik, zokog és ujjong egyszerre!

– Bravó, Giovanni! – lelkesedett a hercegnő, és fehér kesztyűs kezével tapsolni kezdett. – Most már alig várom a koncertet, hogy megismerhessem az ördög hegedűsét… ugye így mondtad az előbb?

Eltorzult a gyűlölettől a karmester arca.

– Igen. Az ördög hegedűse, így emlegetik mindenütt.

A hercegnő leplezetlenül mulatott a karmester dühöngésén. – Még nem mondtál el minden rosszat róla!

– Mindent? – nevetett gúnyosan a sovány emberke. – Naphosszat tudnék róla beszélni!

Veszedelmesen csillogni kezdett a hercegnő szeme. Fehér fogsora kivillant piros, érzéki ajkai közül. Ebben a pillanatban leginkább egy pompás ragadozóra emlékeztetett.

– Niccolo Paganini, a világ legjobb hegedűse! Mert ugye az?

– Nem tagadhatom – válaszolta a karmester. – Én magam mondtam, hogy nem lehet hozzá hasonlítani senkit. Nem volt elődje és nem lesz utóda. De jogosan feltehetjük a kérdést: hogy lett azzá?

– Nos, hogyan?

– Mert az ördög segíti!

– Ezt már mondtad – nevetett a hercegnő –, valami újat mondj!

– Megölt egy leányt, és a beleiből húrokat készített.

– Ez már jobban hangzik. Folytasd!

– Az anyja boszorkány volt…

– Bravó! Tudsz még valamit?

A kis ember szeme villámlott.

– Éjszakánként a temetőbe jár hegedülni. A sátán elkíséri minden hangversenyére és mellette áll, hogy vezesse a vonóját…

– Ezt már éppen harmadszor mondod!

– Hát fenségednek nem elég, amit felsoroltam? – tört ki a karmester. – Óva intem fenségedet, ne menjen el a hangversenyre! Mentse ki magát valamilyen ürüggyel!

– Bolond vagy, Giovanni! – Elisa nevetett és szánakozó pillantással mérte végig a karmestert. – Akkor is elmennék Paganini hangversenyére, ha halálos beteg volnék!

– Tudom – mondta a karmester, és lehorgasztotta a fejét. Nem is szólt többet, és a két hölgy is makacs hallgatásba burkolózott. A hatalmas batár túljutott a városi kertészet faiskoláján, és megkerülte a híres szegfűmezőket. Fűszeres illattal töltötték meg a levegőt a csodálatos virágok. Rosalba elmerengve nézett el a karmester feje fölött. Mind a hárman a csodahegedűsre gondoltak, aki máris ott volt közöttük láthatatlanul, különös lénye minden varázsával.

Kényes trappban vitték a hintót a herceg lovai a festői város girbegörbe utcáján… A hegyek felől hűvös szél fújt és meglibbentette a falragaszok széleit, amelyek újra és újra felbukkantak a házakon és Paganini felléptét hirdették.

A LUCCAI KONCERT

Felice Bacciocchi herceg rezidenciája a majdnem pontosan négyszögű város délkeleti szélén állott. A hatalmas, késői reneszánsz stílusban épült kastély több melléképülettel és gyönyörű kertekkel körülvéve az etruszk hegyek szelíd lankájához támaszkodott. A hercegné kis fogadóterme és a nagy díszterem a jobb szárny földszintjét foglalta el; a díszterem földig érő ablaksora a nagy teraszra nézett, melynek márványlépcsői egyenesen a parkba vezettek.

Leginkább a kastélynak ezen a részén látszott, hogy rendkívüli esemény készül. Szolgahad sürgött-forgott, takarították, díszítették a pazar helyiségeket. Magas pódiumot emeltek az ablakokkal szemben, külön résszel a zenekarnak, és a termet megtöltötték széksorokkal. Virágfüzéreket aggattak a karcsú oszlopokra, és a kert fáit lampionokkal díszítették. Úgy készült Paganini koncertjére a szép kastély, mint egy fiatal leány az