A vörös skorpió

E. A. RODRIGUEZ

(Barsi Ödön)

A VÖRÖS SKORPIÓ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-344-830-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi Ödön jogutódja

A WALFORD-HÁZ REJTÉLYE

A kandallóban vidáman pattogott a tűz, a hatalmas dolgozó­szobában mégis hűvös volt. George Walford újabb szeszélye miatt az egyik ablak állandóan tárva-nyitva állt.

A dolgozószoba szokatlan berendezése elárulta, hogy a ház ura különc. Íróasztala fölött egy japán kép függött, alatta két elefántcsont nyelű pallos csillogott. Különös fé­tis-szobrok, arab pengék, keleti szőnyegek díszítették a falakat. Egy ökölnyire összezsugorított fej kellemetlenül emlékeztetett a dél-amerikai indiánok furcsa szokásaira… Néhány hindu szobor és kínai terítő egészítette ki a külö­nös gyűjteményt.

A süppedő perzsaszőnyegen egy lomha teknősbéka má­szott végig. Ez volt az egyetlen állat, melyet a milliomos megtűrt a házában. George Walford nem kímélt időt és pénzt, hogy gyűjtési szenvedélyének szabadon hódolhasson… Egymás után vándoroltak a legkülönbözőbb szobrok és bálványképek a Nílus és Gangesz verőfényes partjairól a Walford-palota komor termeibe, hogy meredt szemükkel belebámuljanak a londoni ködbe. A milliomos rajongott gyűjteményéért, szinte élőlényeknek tekintette az egyes szobrokat, és mégis megtörtént, hogy egy-egy értékes faragvány vagy fegyver szinte máról-holnapra a lomtárba került. Walford cselekedeteit régebben sem lehetett kiszámítani, de az utóbbi hetekben szeszélye szinte percről percre változott. Ennek az okát talán csak egy ember tudta, aki még saját magának sem merte bevallani, s ez az ember maga Walford volt. A híres vasember félt… A szoborszerűen nyugodt vonások, a kifürkészhetetlen szürke szemek még mindig a régiek voltak, de a félelem mégis ott lappangott arcán.

George Walford a nyitott ablaknál ült. Tekintete végigsiklott az ég komor kárpitján. Úgy vélte, mintha a ködbe burkolt épületek között egy árny suhanna végig. Test nélküli, víziószerű fantom: a „Skorpió"…

A milliomos elgondolkozott. Két hónapja annak, hogy egy ismeretlen hatalom avatkozott életébe. Az újságok már fél éve hasábokat közöltek arról a titokzatos és rémületes idegenről, akitől London összes pénzembere remegett. Az újságok Skorpió néven emlegették a páratlan merészségű zsarolót, aki minden eszközt megragadott, hogy célját elérje. Arcát nem látta senki. Furcsa legendák keringtek ró­la. Mintha csak valamelyik fantasztikus regényből lépett volna ki, a modern technika és realitások világába. A kultúra nagy metropoliszában, Londonban a Skorpió úgy jelent meg, mint egy misztikus hatalom, amely előtt nincs korlát, nincs törvény.

Két hónapja, hogy George Walford zsaroló levelet kapott, melyben húszezer fontot követeltek tőle. Nem fizetett. Három hét múlva újabb levél érkezett, melyben már harmincezer fontot követelt az ismeretlen levélíró és egyúttal megfenyegette a milliomost, hogy további vonakodása esetén életét vesztheti. Aláírás helyett egy skorpió körvonalait rajzolták a papírra…

A milliomos Thomas Craig detektív-főfelügyelőhöz fordult, aki megnyugtatta, hogy a titokzatos zsaroló leleplezése talán már csak napok kérdése…

A köd lassanként felszállt a londoni utcáról és vele együtt eltűnt minden titokzatosság.

Walford megkönnyebbülten mosolygott. Rendületlenül bízott Craigben. Talán már csak néhány nap és megszabadul a rettenetes lidércnyomástól…

– Olvastad már a Times mai számát?

Walford meglepetten nézett fiára, aki lihegve rontott be a szobába. Johnny arca eltorzult a rémülettől, suttogva folytatta:

– Ma éjszaka meggyilkolták Thomas Craig főfelügyelőt!

A milliomos mozdulatlanul ült helyén. A nyitott ablakon, szinte végszóra, egy rikkancs éles kiáltása hallatszott be:

– Rendkívüli kiadás! A Skorpió újabb bűntette! A meggyilkolt főfelügyelő!

Walford felugrott és hátratett kézzel járkálni kezdett a szobában, majd hirtelen megállt Johnny előtt.

– Eddig nem akadt családunkban olyan férfi, aki meghátrált volna a veszedelem elől! Egyszer és mindenkorra elhatároztam, hogy nem fizetek!

Johnny végighúzta reszkető kezét homlokán.

– Valami megmagyarázhatatlan szorongás tölt el. Kimondhatatlanul félek. Attól tartok, hogy a rendőrség sem tud minket megvédeni!

A milliomos fia vállára tette a kezét.

– Craig főfelügyelő talán már tudta az igazságot! Nem lehetetlen, hogy valamelyik kollégájával megbeszélte a nyomozás eddigi eredményét. Rendületlenül hiszem, hogy Craig meggyilkolása sem mentheti meg a Skorpiót a leleplezéstől!

– Nincs igazad, apám! Craig mindig egyedül dolgozott! Halála súlyosan érintheti a Scotland Yardot, ahol nap nap után várták, hogy beszámoljon kutatásáról… A Skorpió azonban gondoskodott róla, hogy ez a nap sohase kö­vetkezzék be!

Walford nem válaszolt. Megvető pillantást vetett fiára, és a telefonkagyló után nyúlt. Johnny megragadta apja karját. Egész lénye könyörgést fejezett ki, hangja bizonytalanul csengett:

– Talán mégis jobb lenne eleget tenni a levélíró kívánságának!

Walford az asztalra csapott.

– Nehéz munkával szereztük vagyonunkat, és most ilyen zsaroló levelekre dobáljam ki a pénzt? Nincs hatalom, amely tőlem csak egy fontot is kipréselhetne! De minden összeget megkaphat az az ember, aki élve vagy holtan előteremti a titokzatos Skorpiót. Azonnal telefonálok a Scotland Yardra és az ügyvédemnek. Ma délután különben is haditanácsot tartunk! Unokatestvéreid, Rex és Joe megígérték, hogy eljönnek! De nem ártana, ha felkeresnéd őket!

*

Öt óra felé járt az idő, mikor Wellington Smith ügyvéd átlépte a dolgozószoba küszöbét. Érdekes figura volt. Ráncos, sárga arcát még az sem felejthette el, aki csak egyszer látta. Magas, szikár alakjához kitűnően illett a zsakett. Bredford doktor, a háziorvos néhány perccel később érkezett. A kis termetű, kövérkés ember esetlenül mozgott vadonatúj sportruhájában.

Kölcsönös üdvözlések után az orvos alaposan kikérdezte a milliomost egészségi állapota felől.

– Arthur Craig és Gordon Miller urak, a Scotland Yardról – jelentette Crowards, az inas.

Először Craig jelent meg az ajtóban. Széles vállú, magas alak, kissé hajlott testtartással.

Az orvos jelentéktelennek találta a főfelügyelő külsejét, de az ügyvéd egészen másképpen vélekedett. Megérezte a detektív okos, szürke szeméből áradó szuggesztív erőt.

Craig keményen megszorította az ügyvéd kezét. Wellington tapasztalhatta, hogy a főfelügyelő erőteljes ujjai nehezen bocsátják el, amit egyszer megragadtak.

Craig társa, Gordon Miller felügyelő sovány fiatalember volt. Lángvörös haját elválasztva viselte. Választékos öltözetét hófehér kamásli egészítette ki. Szemén monokli csillogott.

A bemutatkozások után élénk beszélgetés indult meg.

– Főfelügyelő úr, rokonságban volt a meggyilkolt Thomas Craiggel? – kérdezte a milliomos.

A társalgás elakadt, mindenki feszülten várta a választ.

– A bátyám volt!

Újra kínos szünet következett, melyet Johnny élénk hangja szakított meg:

– Joe-t nem találtam otthon, de Rex velem jött! Mindnyájan az ajtó felé fordultak. Craig önkéntelenül összehasonlította a két fiatalembert. Johnny gyerekes arca mellett még inkább érvényesült Rex Walford férfiasan szép feje.

Craig eddig csak hírből ismerte Rex Walfordot. A Scotland Yardon ugyanis sokszor emlegették őt mint javíthatatlan dilettáns detektívet, aki szenvedélyesen foglalkozik megfejthetetlen bűnesetekkel.

Rex különben ismert tagja volt az előkelő londoni társaságnak. Kitűnő üzletember hírében állt, és elegáns exportüzlete volt a Wall Street-en. Sietve kezet fogott a jelenlévőkkel és rögtön Elly után tudakozódott.

A milliomos elmosolyodott. Már régebben észrevette, hogy Rex sokszor érdeklődik fogadott leánya iránt.

– Elly már kora délután elment. Jobb is, hogy nincs itthon. Komoly dologról lesz szó. Azt azonban sajnálom, hogy Joe nem jött el!

– Már mondtam, apa, hogy nem találtam otthon! Bizonyára a céllövőklubba ment. Mindenesetre üzenetet hagytam neki.

Craig érdeklődve fordult Johnnyhoz.

– Milton úr szintén a rokonsághoz tartozik?

– Hogyne. Unokatestvérem, anyai ágon.

– Milton úrnak talán egyetlen foglalkozása a céllövé­szet? – kérdezte Miller.

Johnny mosolygott.

– Dehogy. Joe neves bakteriológus. Nem kártyázik, nem iszik, egyetlen szenvedélye a céllövészet.

– Valami megmozdult a szék alatt!

A karosszék alól hatalmas teknősbéka mászott ki. Johnny hangosan felnevetett.

– A papa kedvence. Számításom szerint legalább száz éves!

Bredford, aki mostanáig figyelmesen nézett egy gobelint, hirtelen hátrafordult.

– Térjen a tárgyra! Azt hiszem, mindenki tisztában van azzal, hogy milyen ügyről lesz szó. Minden perc drága!

Walford szótlanul bólintott, és a beépített páncélszekrényhez lépett. A milliomos keresgélni kezdett az iratok között. Rex szótlanul ült az egyik kereveten, és elmaradhatatlan sétapálcájával köröket írt a perzsaszőnyegre. Az ügyvéd éppen szivarra gyújtott és csodálkozó pillantást vetett a fiatalemberre, aki kabátját sem vetette le.

– Már menni készül? Hiszen még nem hallottunk semmit az egész ügyről!

Rex válaszolni akart, de az általános figyelem a milliomos felé fordult, aki kezében néhány levéllel a főfelügyelőhöz lépett.

– Amint olvashatja, tekintélyes összeget követelnek az ismeretlen zsarolók. Szándékosan beszélek többes számban, mert meggyőződésem, hogy a Skorpió név alatt egy egész banda rejtőzik.

– Lehetséges – válaszolta Craig –, de mégis egy személy a fontos: a vezér! Ha szegény testvérem nem lett volna annyira zárkózott, most nem kellene találgatnunk!

Kopogtak. Crowards lépett be.

– Bredford doktor úrért telefonáltak a portáshoz!… A Baker Street-i betege várja.

Az orvos sietve búcsúzott, de megígérte, hogy hamarosan visszajön.

Bredford távozása után a milliomos kimerítően beszá­molt arról, hogy milyen körülmények közt kapta a két levelet.

A főfelügyelő több kérdést vetett fel és George Walford ezekre is igyekezett pontos választ adni. Craig fölállt és körüljárta a szobát.

– Az ön helyében először is felköltöznék az emeletre!

A milliomos meglepetten nézett a detektívre.

– A hálószoba az emeleten van; úgyszintén Johnny és Elly szobái is. De őszintén szólva nem értem, miért lennék nagyobb biztonságban az emeleten? Az ablakokon lé­vő vasrácsok itt is megvédenek minden meglepetéstől. Napközben nagyon szeretem ezt a szobát.

Craig kitekintett a nyitott ablakon. Kétméternyire az ablaktól díszes vaskerítés állott. Craig nem sok értelmét látta a két méter szélességű kertnek. A gondosan becsomagolt rózsafák viszont arról tanúskodtak, hogy a milliomos súlyt helyez erre a kis területre.

Craig végigpillantott az utcán, azután visszafordult.

– A szobába bejutni tényleg nem könnyű! Az utca elég népes. Már a kert vaskerítésén is nehéz észrevétlenül átjutni, és az ablakokat is erős vasrács védi. Ebben igazat kell adnom Walford úrnak, a behatolás nem könnyű. De gyilkolni akkor is lehet, ha az illető nem jön be!…

Ebben a pillanatban lövés dördült el az utcán. Mindenki felugrott… – Mi az? Mi történt?

Az ügyvéd keresztülesett egy széken és magával rántott egy vázát. Kinn újabb lövés csattant…

Az úttesten éles kattogással száguldott el egy motorkerékpár.

Craig háta mögött rekedt ordítás hallatszott. Villámgyorsan hátrafordult. Johnny hörögve bukott a szőnyegre.

A berohanó Crowards megtorpant és dermedten nézte a mozdulatlan testet.

– Bredford!… Hol van Bredford? Már biztosan visszajött – dadogta a milliomos rémülten.

Craig Johnny fölé hajolt, majd hirtelen felegyenesedett és élesen az inas szemébe nézett.

– Gyalog ment el a doktor úr?

– Nem, motorbiciklivel.

Craig közelebb lépett az inashoz.

– Mióta van Bredford úrnak motorkerékpárja?

Az inas helyett Wellington Smith válaszolt:

– Tudtommal csak autója van!

Az ügyvéd szánalmas látványt nyújtott: szederjes ajka rángatózott, arca még jobban elsárgult. Craig újra lehajolt.

– A fiú rögtön kiszenvedett. Szívlövés! – Millerhez lépett és halkan folytatta: – Kérem, menjen le a portásfülkébe és telefonáljon a Scotland Yardra. Bizonyos okokból nem akarom, hogy innen telefonáljon!

Walford az asztalba kapaszkodott. Vérbe borult szeme szinte a túlvilágból meredt a főfelügyelőre… Craig már-már azt hitte, hogy Walford elájul, de annál nagyobb volt meglepetése, mikor látta, hogy az öregember kiegyenesedik, és szilárd léptekkel egyenesen feléje tart.

– Csak telefonáljanak innen az urak! Egyetlen kívánságom, hogy a fiamat ne boncolják fel!

Miller felhívta a Scotland Yardot.

– A Walford-palotában gyilkosság történt! Sürgősen kéretem a rendőrorvost és a szokásos kirendeltséget!

Mikor Miller befejezte a telefonálást, a milliomos ismét Craighez lépett. Fojtott hangon beszélt, de olyan erővel, mely régi energiájára emlékeztetett.

– Azt az összeget, amelyet az orgyilkos ki akart zsarolni, annak adom, aki kézre keríti őt!

Hosszú szünet következett. A pillantások találkoztak… Úgy érezték, hogy ez a láthatatlan és könyörtelen hatalom most is itt van köztük, itt bujkál a félhomályos, nyomasztó atmoszférában, újabb támadásra készen, mint egy óriá­si, kísértetiesen fenyegető árnyék…

Miller agyában megvillant egy háznak és birtoknak a lehetősége. Csak el kellene fogni valakit… Miller ebben az önfeledt pillanatban nem számolt azzal, hogy ez a valaki a „Skorpió"!…

Rex átkarolta az öregurat.

– A gyilkost a föld alól is elő fogjuk keríteni!

Az ajtó hirtelen fölpattant, és egy lihegő emberke jelent meg a küszöbön. Mikor a hullát megpillantotta, lekapta kalapját, de nem mutatott különösebb meglepetést.

– Személyesen jöttem ki… Fogadja őszinte részvétemet.

– Kihez van szerencsém? – kérdezte Miller nyersen.

– Parker vagyok… Parker temetkezési vállalkozó. Egy úr jött reggel az üzletembe és levelet adott át… helyesebben két levelet. De miért fekszik a földön a hulla? Akarom mondani, a megboldogult? Én…

– Ne fecsegjen annyit. Mutassa azokat a leveleket! – vágott közbe ismételten Miller.

Az egyik üzleti levél volt, amelyben felszólították a temetkezési vállalkozót, hogy délután hat óra után jelentkezzék a Walford-palotában, mert a családban tragikus haláleset történt, és egyúttal gondoskodjék a hulla átvételéről.

A másik levelet George Walfordnak címezték. Craig már a borítékról megállapíthatta, hogy valamilyen régi rendszerű írógépen írták. Zsebébe akarta csúsztatni a levelet. Tudta, hogy azt csak a