Magyar parádé

NYERGES ANDRÁS

MAGYAR PARÁDÉ

Regény

E regény szereplői kitalált alakok.

Élő személyekkel való esetleges hasonlatosságukért

minden felelősség a véletlent terheli.

A szerző

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-110-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Nyerges András

VIDATS UTCA 13. NEM VOLT, HANEM LESZ

Lófasz a té seggébe, elvtársnő drága, ezzel fogjuk rányitni az ajtót, nem merek visszajönni, azt hitte; nem merek reklamálni, ugye? Az ám, de most tévedni tetszett, Magyar Edével ez nem megy, reggel még bedőlt a mézes-mázos szövegnek, de másodszorra nincs pardon! Tekintsem meg a lakást, még véletlenül se nézzem, ugye, tekintsem, és ha elnyeri tetszésemet, tudassam, naná, majd nem tudatnám, de kegyed röhög a markába, csak azt nem tudom egyelőre, a főnökével együtt röhög-e, vagy partizánkodni méltóztatott, az is ki fog derülni, ne féljen semmit, gondolták, olcsón kifizetik a hülye prolit, kap egy címet, ami nincs is, hadd keresse a marha, azt aztán megtekintheti, ha megtalálja! Számonkérni úgyse meri, hogy hova küldték, elég szégyen lesz az istenadtának, hogy egy pesti címmel se boldogul, erre tetszettek spekulálni, ugye? Lehet, kérem, csakhogy én az a bizonyos visszajövős fajta vagyok, aki a kegyed pofájába tömi a kiutalást, mert lehet, hogy hülye, kültelki alaknak szíveskedett nézni az öreg harcot, akit mostanság le szokás sajnálni, hiszen se pénzem, se plecsnim, se nagy beosztásom, de öntudatom az van doszt, elvtársnő drága, és ez a bibi, ezért lesz maga tüstént pofán mázolva…

Kezét csókolom, tetszik emlékezni, reggel már jártam itt, nyitotta Ede a titkársági ajtót, mik jönnek ki a számon, te jó ég, nem gazsulálunk, nem kéricskélünk, balhézunk! De bizony mosolygunk is, ácsorgunk is türelmesen a küszöbtől alig egy lépésnyit beljebb kerülve, kivárjuk, amíg a drága elvtársnő leteszi a telefonkagylót, khm, izé, a torkunkat is milyen tisztelettudóan, halkan köszörüljük, a rohadt életbe, ettől van ez, ettől a párnázott ajtótól, ezektől a vastag szőnyegektől és függönyöktől no meg persze attól, hogy az első emeleten vagyunk, ahová nem jön liften az ember, hanem fölcaplat a bordó futószőnyegen, mint ahogy mindenkihez az elsőre kell menni, aki elnök, főtitkár, vagy igazgató valahol, ez már amolyan néma figyelmeztetés, hogy húzd be a farkad, vedd szerényebbre a formát, vedd lejjebb a hangot, mint ahogy vesszük is, hiszen nem bömbölünk, áhítattal lessük amíg az elvtársnő füle és válla közé szorított kagylóval jegyzi, amit mondanak neki, észre se vette talán, hogy a szobába léptünk, dehogy is zavarnánk, csak magunkban fohászkodunk, hogy emelné föl már azt a rusnya, apácásan csúcsos állát, hegyes orrát, savószínű szemét, legalább annyit kiolvasnánk a tekintetéből, hogy eszébe jutott-e, kik vagyunk…

Ede hirtelen újból fölhergelődik, elég volt, odamasírozunk az íróasztalhoz, levágjuk a papírunkat az elvtársnő elé, tenyérrel kisimítjuk, mi akar ez lenni, kiabálunk csakazértis, mért küldenek engem a Vidats utcába lakást nézni, mikor maguk is jól tudják, hogy a Vidats utcában nincs tizenhárom szám! Az elvtársnő tiltakozásra nyitná cakkos, vékonyrajzú száját, de elébe ordítunk, háromszor mentem végig a páratlan oldalon, nem vagyok annyira hülye, mint maguk hiszik, ami nincs, az nincs! A Vidats utcában nincs tizenhármas ház! Ne jöjjön azzal, hogy nézzem meg jobban, jobban nem lehet megnézni, nincs ilyen szám, de rendben van, tudom én, hogy mi ez, le akarják rázni az embert, hanem ehhez még nekem is lesz egy-két…

Kérem, foglaljon helyet, szakítja félbe az elvtársnő és most a papírunkat tanulmányozza olyan elmélyülten, ahogy az imént a telefont hallgatta, ráncolhatod a homlokodat, kisanyám, mintha nem te állítottad volna ki alig pár órája a hamis kiutalást, azon bizony akkor is az áll, hogy Vidats utca tizenhárom, nem más! Akkor itt valami félreértés lesz, mondja az elvtársnő és milyen nyugodt a hangja, rosseb, aki megeszi, ezeket még a sodrukból kihozni sem lehet, a rohadt modoruk, az, azzal intéznek el mindent, ennek a szeme se rebben, én meg ordítozom, naná, hogy ordítok, legalább kibalhézom magam, most már úgyis mindegy, de nem, sziveskedjek helyet foglalni, mintha azzal, hogy ülök, megváltozna bármi is, mit tehet az ember, szétveti a két lábát, úgy áll, csakazértse ül le, merev pillantást fúr az egyik párnázott ajtó mögött eltűnő elvtársnő hátába, egy ajtó ám nem is elég, hogy a Sutyihoz be lehessen jutni, nem, ahhoz dupla ajtó kell, ezen már reggel is fönnakadt, Sáritól tudja, hogyan éltek a Sutyiék annak idején, Lőrincen, az asztal körül kergették a fiút, ha nem kettős ajtó mögött szürcsölte a rántottlevest! Az ám, Sárinak kéne most itt lennie, lássa a saját szemével, mit ér az ő nagy protekciójuk, amit mindig tartogattak, hogy majd egyszer, majd ha igazán fontos dologhoz kell, ha olyasmihez, amit sehogy máshogy nem lehet elintézni, majd akkor, de akkor biztosan. Hát tessék, így fest a dolog, erre mondta a Sári, hogy a Sutyihoz bátran elmehetsz, kinek segítene, ha nem nekünk, hátulgombolós korom óta ismer, te meg ötvenhat decemberében vele együtt húztad fel a pufajkát, csak menj oda bátran és üzend be a nevedet, meglátod, mi lesz, hát az lett, hogy ő mindenesetre telefonált előbb, de fogadni tényleg rögtön fogadta a Sutyi, volt konyak, kávé, minden, kérdezett Sári felől, a lakásra meg egyből rámondta, hogy el lesz intézve, vedd úgy, hogy máris laktok, aztán megszólalt a telefon, akármibe, hogy kamu volt, ki van adva a beosztottaknak, hogy öt perc után csörögjenek ide, akkor nagy elnézéskérések közepette át lehet passzolni az embert egy ilyen elvtársnőnek, Eduskám, örülök, hogy láttalak, kerülj elő máskor is, nem, ne köszönj semmit, a továbbiakat pedig az elvtársnő nélkülem is elintézi, és aztán halljak felőletek, ne haragudj, most rohannom kell! Sutyi az órájára pillant, a küszöbről visszainteget, ő megtette, amit elvárhattak tőle, az elvtársnő buzgón kiállítja a papírt, tessék, Vidats utca tizenhárom, első emelet tizenhárom, tekintsem meg, tudassam, olyan szép az egész, mint a mesében, rohanás a Vidats utcába, végig a páratlan oldalon, egyszer, kétszer, háromszor, de minden hiába, tizenhármas szám nincs, van sima tizenegy, utána tizenegy bé, de á sehol, viszont a tizenegy bé kapuja fölé krétával az van kiírva, hogy tizenöt a, a tizenöt a után ellenben a sima tizenöt jön. Mint aki megkergült, mint aki a saját szemének se hisz, futkos az ember ide-oda, néz, rázza a fejét, káromkodik, végül megérti, hogy a bolondját járatták vele, ócska trükkel lerázták, de tévedtek, ha azt hitték, ennyibe marad a dolog, veszteni már úgysincs mit, legalább beolvas nekik, azt ne higyjék, hogy minden proli hülye is egyszersmind.

Elvtársnő a két párnázott ajtó közti senkiföldjén megtorpan egy kis időre, lazít a vonásain, az ügyfelek azt képzelik, róla minden lepereg, a főnök is fapofát vár el, de ami sok, az sok, ahhoz, hogy újra felöltse a fegyelmezett, tartózkodó mosolyt, mint valami óvó-védő munkaruhát, előbb ki kell adnia a mérgét. Mit képzel ez a vadszamár, ez a fujtató bugris, ki nem lát át a kicsinyes trükkjein, kivel akarja megetetni ezt a hősies pózt, hogy ő becsapott kisember, hát egyáltalán bejuthatna ide, ha nem a főnök cimborája volna? Azt hiszi, itt csak úgy ki-be mászkálhat mindenféle jöttment? Süketnek, vaknak nézi őt, hiszen még a látszatra sem vigyáztak reggel, annyira nyeregben érzik magukat, hogy fütyülnek rá, van-e jelen beosztott vagy nincs, Eduskám, Sutyikám, meg a nagy lapockalapogatás, emlékidézés, legalább próbáltak volna úgy tenni, mintha ez a félbefűrészelt tuskó nem holmi protekcióra éhes haver volna! És ha már így csinálták, legalább most ne rendezné ezt a műcirkuszt a tizenhármas számmal, talált volna ki hihetőbb ürügyet, hogy miért nem fogadja el a megnézett lakást, de azzal ne jöjjön, hogy egy olyan utcában, ami a negyvenöt bé-vel ér véget, nincs tizenhármas számú ház. Tény, hogy a rendkívüli esetekre fönntartott keretből ez a Vidats utcai a legszerényebb lakás, ezért is áll üresen, senki se fogadta el, node egy ilyennek talán még túl jó is lesz, joggal gondolhatta ő, hiszen csak a főnöki kegynek köszönheti, nem szól mellette semmi más, örüljön, hogy soron kívül kap valamit. Alighanem nagyobb, komfortosabb kéne neki, esetleg az a baj, hogy csak második utca a körút mögött, talán nem találja elég előkelőnek, ilyenek ezek, ahelyett, hogy hálásak lennének, pofátlanul követelőznek, igényeik vannak, de hát tehetik, nekik áll a világ! A főnök mindenesetre előre szólhatott volna, akkor nincs ez a cirkusz, most aztán kérhetem majd a nagy elnézést, hogy jaj de röstellem, nem is tudom, hogyan történhetett, de sebaj, az elvtársnő a belső ajtó kilincsére téve a kezét, felöltötte tartózkodó mosolyát, dögöljetek meg, még egy évig kérek elnézést, még egy évig mosolygok ehhez a vircsafthoz, aztán a nyugdíj, benyitott, bocsánat, az a reggeli elvtárs megint itt van…

El kéne menni, szó nélkül, morfondírozott Magyar Ede, találják hűlt helyemet, abból érthet Sutyi is meg az elvtársnő is! Nyomasztó és egyben csábító gondolat volt, hogy kifordulhatna a szobából, s azzal is pontot tehetne az akció végére, hagyhatná a francba az egészet, ötven évig nem kért senkitől semmit, most kezdjen kunyerálni? Igen ám, de lehet, hogy Sutyi ártatlan az egészben, képzeljük csak magunkat az ő helyébe, lehetnék én is ilyen nagykutya, onnét jövök, ahonnét ő, csak nekem pechem volt, de ez most mellékes, mit tehetnék én arról, hogy a beosztottjaim nem azt csinálják, amit parancsolok nekik, a régi harcostárs meg egyből azt feltételezi, hogy szarok azokra, akik közül jöttem, hát ez fájna piszkosul, Sutyinak is fájna, világos, van elég baja másokkal, még én is belémarjak? Mindjárt megtudja, hogy nemlétező címre küldtek és mindent eligazít, ha viszont én is elmegyek, egy lakást szalasztok el és Sári elé se lehet azzal odaállni, hogy kisanyám, a büszkeség maradt, a lakás elcsúszott. Épp abból van elege az asszonynak, hogy nekik mindig csak a büszkeség marad, egyre kevésbé bírja, nagyon is számontartja mostanában, kinek mije lett, ilyen gépe, olyan gépe, lakása, kocsija, nyaralója… Magyarázhat neki, hogy azok nem tisztességes úton szerezték, amit szereztek, lepereg róla, ezt se értené meg. Nem, másképp fog ez megoldódni, az elvtársnő tüstént kijön a bazi nagy udvariasságba csomagolt semmivel, hogy tévedés történt, de momentán nem áll módjukban orvosolni, türelmét kérik, postán értesíteni fogják, amint lesz valami lehetőség. Erre nincs mit felelni, hazamegy az ember és vár, hiába vár, de harmadszor már nem jön ide vissza és ezt ezek is nagyon jól tudják. Sárinak be kell látnia, megpróbálták, nem ment, hogyan is képzelték, pont ez sikerülne?

Nyílik a párnázott ajtó, Sutyi robog ki rajta, fél lépéssel lemaradva utánasündörög az elvtársnő, ezt odabent jól lerámolhatták, még a fejtartásából is bocsánatkérés árad, lámcsak lekezelés nélkül is tud az emberre nézni a savanyú némbere! Tetszik Edének, hogy Sutyi úr a maga portáján, hallom Edus, mi a gond, gyere be, mindent jóváteszünk, eligazítunk, ne zabolj ránk, itt a hétfő a leghajszásabb nap, Sutyi valósággal tuszkolja befelé, a küszöbről még visszaszól, senkinek se vagyok itt, telefont se adjanak be, kivéve, ha… Távolra és fölfelé néz jelentőségteljesen, Edét lenyomja egy mélyöblű fotelbe, kész diliház, ha három lenne belőlem, az is kevés volna ide! Ede tátogva jelzi, hogy szólna, de Sutyi nincs szokva félbeszakításhoz, mondja a magáét, nem a lakásról beszél, nagydarab ember létére meglepően fürgén tesz-vesz, egy faliszekrénykéből üveget emel ki, poharakat hoz az íróasztala oldalából, most valami olyat kapsz, Edus, amit a régi cimboráknak tartogatok, ha ideeszi őket a fene, hivatalos vendég ebből nem kap, áhítattal csettint, ahogy tölteni kezd, szilva! Szatmári szilva, teszi hozzá, ledobjuk, aztán eligazítjuk az ügyvédet is, na isten-isten. Kéjesen a pohár fölé szimatol, ledobja, Ede követi, megborzong, szegény Sutyi, fut át az agyán, ha ez szatmári szilva, én vagyok az egri püspök! Még egyet, Sutyi nem kérdezi, utasítja, Ede határozottan nem kívánja most a pálinkát, de mit tehet, látja Sutyi büszke vigyorát, mit dugdos a hivatalában, kezefejével törli meg a száját, ez is milyen rosszul áll neki, sose volt falusi gyerek, a szilvát is csak azért sózhatták rá, mint igazi szatmárit. Ede agyán átvillan, ahány vezető beosztású emberrel találkozott az utóbbi időben, főmérnököktől funkcikig, mind azt játszotta, hogy tőről metszett paraszt, csak azt nem tudni, minek? Hanem a lakás dolga alighanem sínen van, eszmél rá Ede, hiszen Sutyi azért aligha hívta volna be, hogy a képébe vágja, haver, nem kapsz semmit.

Tudom, Edus, hogyan jártál, de a Vidats utca tizenhárom első emelet tizenhárom a te lakásod, akármit is gondolsz most, ne vágj közbe, úgyse értheted a helyzetet! Az a ház, őszinte leszek, a kerület rákfenéje, egy rohadt burzsujbagázs, akiket gatyába kéne rázni! Sutyi elhallgat, mélyen, hosszan Edére mered, a pillantása hallgatást parancsol, ő maga is némán latolgat, lélekbe szeretne látni, úgy vizslatja Ede ábrázatát, mintha a szemének egy rebbenéséből olvasni tudna, s hogy mit olvas attól függ, kirukkol-e a mondandójával. Sutyi fáradtnak, hajszoltnak, űzöttnek érzi magát, nem akármit akar Edére bízni, de ha melléfog, ha rosszul választ, őrá üt vissza, a meglévő apparátusban erre a feladatra nincs ember, kapóra jött Ede jelentkezése lakásért, rögtön úgy érezte, ez az, a véletlen pontosan azt a valakit hozta elébe, akit keresett. De vajon úgy van-e? Valami sok esze Edének sose volt, ez azonban alkalomadtán még erény is lehet, viszont éppen tíz éve, amikor fegyvertelenül kivezényelték őket az asszonytüntetést megfékezni, a Nyugati tetejéről meg lőttek rájuk, sokan összecsinálták magukat, ez a kis dugó viszont keményebb és elszántabb volt, mint a nagyokosok. Másfelől meg az a tíz év, ami azóta eltelt, mégiscsak tíz év, ráadásul Edéről közben beszerzett egy és más információt, s az kivétel nélkül mind arról szólt, mikor, hol, kivel, miért veszett össze a hülye, hogyan fúrta ki magát mindenhonnét, pedig igazán megpróbáltak a hóna alá nyúlni, hiába, lassú a felforgása, nem érti, hogy közben mi változott. Most is betegállományban van idegösszeroppanással, ezt találták ki, hogy a súlyosabb következményektől megmentsék, egy komplett vállalati vezérkart bőszített magára, de nem képes belátni, hogy jót akarnak neki, kézzel-lábbal harcol, hogy vegyék ki a táppénzből és engedjék vissza az aláaknázott terepre. Ede türelmesen állja Sutyi nézését, vörös a képe, vajon ez a pálinka, vagy a magas vérnyomás, mindenesetre két nagy, szinte vizenyősen kék szeméből, csaknem fölfelé álló orrlikaiból révült vigyorából ragaszkodás és kutyahűség árad, ez dönti el a dolgot, olyan valaki kell nekem a Vidats tizenháromba, aki feltétel nélkül az én emberem! Kapjon mindent tőlem, bennem bízzon, véletlenül se kerüljön a lakók uszályába!

Légy hozzám őszinte, Edus, számíthatok rád mindenben akkor is, ha már beköltöztél a Vidatsba? Ede felhördülve kezdené mondani, hogy erről az utcáról hallani se akar, dolgozik benne a lötty, fel akarna állni, de megbillen, Sutyi a háta mögött áll, erős marokkal visszanyomja a fotelbe, ne ugrálj, Edus, mindjárt mindent megértesz! Sutyi fel-alá járkál, megint nézi, csak nézi Edét, halkan kezd el beszélni, mintha attól kéne félnie, hogy a falnak is füle van, azért fogsz beköltözni abba a házba, hogy az én emberem legyél, személyesen az én megbízottam! És erről kettőnkön kívül senki, az égvilágon senki sem tudhat. Még a te Sárid sem, teszi hozzá, a megbízatásodról egy hangnak sem szabad kiszivárognia! Ede elbődül, Sutyikám, kinek magyarázod ezt? A titkos ügykezelés nekem itt van, mutatja a göbös kisujját, voltam én személyzetis, ha nem tudnád, évekig figyeltem egy rohadt ügynököt az Egyenruhagyárban és neki fogalma se volt róla! Pardony, Ede csuklott egyet, szája elé kapta a kezét, azt hiszem, jutott eszébe, nem kellett volna innom.

Helyes, mondta Sutyi, akkor lássuk, miért jártál úgy a Vidats utcában, ahogy jártál. Mentél, ugye a páratlan oldalon és kerested a tizenhármas számot! Ede, mintha tanítónéninél jelentkezne, két összezárt ujját nyújtja föl, nincs tizenhárom, kiabálja. Kuss, fogd be már, szól rá barátságosan Sutyi, találtál tizenegyet, á-t meg bé-t, aztán tizenötöt, igaz? Hát erről van szó! Megy valaki a friss lakáskiutalásával, felnőtt, pesti születésű, tájékozódni képes ember és nem találja meg a tizenhármas számú házat, mert a kedves lakók egy ostoba babona kedvéért leszerelik a házszámtáblát! Hová vezet ez?

Ede arcán a bamba álmélkodás hitetlenkedéssel párosul, vajon nem ugratják-e, hiszen ilyen nincs, ez valami vicc, de Sutyi komolyan beszél, sőt az indulattól szinte remeg a hangja, igen, pontosan ez a helyzet, most már hetedik éve! Harcolnom kell a Vidats utcával, házszámtáblák tömegét szerelik fel, mindegyik eltűnik, felelős nincs, sőt, vannak, akik még hergelik is őket, a lakóknak például összevissza vannak beírva az adataik a bejelentőkön, ki tizenegyet ír, ki tizenötöt, á-t, bé-t, összevissza, ahogy úri kedvük tartja!

És te tűröd ezt, ordít Ede, nem csapod le őket, mint a taxiórát? Sutyi szomorkás mosollyal bólint, ezt várta Edétől, ezt az indulatot, de vele is meg kell értetnie, hogy az ilyesminek lejárt az ideje, sajnos! Nagy sóhajjal folytatja, ha az olyan egyszerű volna, de ezek szaladgálnak fűhöz-fához, hivatkoznak a tradícióra… A mire, kérdi Ede, a hagyományra, mondja Sutyi, tudniillik az tény, hogy amikor a ház fölépült, még az ántivilágban, a lakók csak azzal a feltétellel költöztek be, hogy ezt a peches számot átugorják és nem kell tizenhármas szám alatt lakniuk. A tulajdonos, állítólag, külön fizetett ezért a fővárosnak. De hát hol vagyunk már ettől? Az államosításkor, mondanom se kell, megszüntették ezt a burzsujvircsaftot. Jól tették, rikkantja el magát Ede, le kell szarni a babonájukat! Sutyi türelmesen bólogat, könnyen beszélsz, azóta ezt is visszacsinálták, volt valami marha, aki a demokrácia jegyében rájuk hagyta, hogy legyenek tizenegy bé, egy másik azt engedte meg, hogy tizenöt á-nak nevezzék magukat, most aztán teljes a káosz. Gyűlések, tiltakozások, leveleket firkálnak a lapoknak, se szép szó, se fenyegetés nem hat rájuk, ahány új házszámtáblát fölraknak, mind eltűnik…

Ez közvagyonherdálás, kiabál Ede, büntessétek meg őket közvagyonherdálásért! Megtörtént, feleli szomorúan Sutyi, már arra is gondoltunk, hogy megfordítjuk az egész számozást, a mostani negyvenöt bé-ből csinálunk egyest és így tovább, kiszivárgott, tiltakoztak, a végén még én magyarázkodhattam. De tudod, Edus, ott egye meg a fene őket, nekem tulajdonképpen mindegy is, van-e tizenhárom a Vidats utcában, vagy nincs. Ede felhördült, hogy lehetne mindegy, hiszen én is eltévedtem! Sutyi rálegyintett, miért, máshol még sose tévedtél el? Ha kicsit kérdezősködsz, persze, megtaláltad volna a házat. A lényeg öregem, egészen más. A lényeg az elvi kérdés! Tudod, ahol én állok, onnét már világosan látszik, hogy miről van szó. A Nagy Egészről! Ami tudvalevőleg apró részletekből áll, csak ezt mások el szokták felejteni. Én nem. Meddig engedjük a gyeplőt? Ez most a nagy elvi kérdés! Te nem ma léptél a mozgalomba, neked nem kell magyaráznom… Én már nyilasházat is robbantottam, veti közbe Ede, a folytatást azonban elvágja Sutyi, nem akar kiesni a lendületből, ha ilyen hallgatósága van, úgy érzi, szárnyra kapnak a gondolatai, azzal kell szembenéznünk, mered Edére szúrós pillantással, hogy Ede is tudatában legyen, milyen horderejű dolgok fogalmazódnak meg a jelenlétében, az a kérdés, hogy ki kit győz le? Ede szívesen fitogtatná, hogy végzett pártiskolát, elméletileg is hozzá tud járulni Sutyi koncepciójához, barlangjában fojtjuk meg a fenevadat, vágja ki önérzetesen, úgy értve, hogy a barlang a Vi… Sutyi türelmetlenül legyint, ez pont nem aktuális, ezt Joszif Visszárionovics mondta, de mindegy, a fő a lényeg… Edére néz megint, sóhajt egyet és így folytatja, minél előbb költözz a Vidats utca tizenhárom első emelet tizenháromba!

Ede repeső boldogságot érez, lám, Sutyinál százával fordulnak meg az emberek, ő mégis tudja, mit érek én, engem választott ki, bennem bízik és igaza is van, aki Magyar Edére számít, sosem csalódik. Ezt fennhangon is közli vele, nemsokára kifelé indul, de a küszöbön eszébe jut egy probléma, Sutyi addigra már az irataiba mélyed, mégis megkérdi, tulajdonképpen melyik a Vidats utca tizenhárom: a tizenegy bé, vagy a tizenöt á?

MAGYAR VAGYOK, BEÁZTUNK

A festésem, a vadonatúj festésem, a rikácsolás a morajló sereg előtt jár, mely méltatlankodva nyomul előre a folyosón, az utolsó ajtó felé, most jöttek, máris rongálnak, sipákoló hang, micsoda népség, ilyeneknek adni ezt a jó lakást, ez meg kántáló, savanyú hang, mire várnak, szóljanak már nekik, emez zsíros, tokás, debellaszerű, a csengővel nem is próbálkoznak, csörren az ablak, hálló, kérem, izéék, rekedtes, trotyakos férfihang, kulcskarikával kocogtatja az üveget, hálló, tessék kinyitni!

Még képesek és betörik, Ede feltépi az ajtót, dúlt gyülekezet néz vele farkasszemet, teli van velük a folyosókanyar, elöl áll egy fehér köpeny, aranykeretes, vékony szemüveg, ráncos libanyak, ez lesz a trotyakos hang, több férfi nincs a csődületben, mögötte, körülötte pongyolák, bibircsókok, hajcsavarók, papucsok, szúrós szipirtyószemek, mérges karvalyorrok, szinte habzó, vastag szájak, mind egyszerre kiabál, mit képzelnek maguk, hol vannak, még be se költöztek, máris bajt csinálnak, a festésem, a vadonatúj festésem! Nyugalom, asszonyok, recsegi a fehérköpenyes, egy pillanatra szűnik a ricsaj, ha már iderángattak, inkább én tárgyalnék.

Ede kínosnak érzi, hogy fekete klottgatyában, átizzadt atlétatrikóban van, vele szemközt szinte vakít az a fehér köpeny, és benne az öregúr, jó fejjel magasabb, még ez is, nem emlékszik rá, látott-e orvosi táblát a kapu alatt, orvosokkal sose jó kezdeni, hirtelen dac ébred benne, hát aztán, költözés van, mégse lehetek frakkban, nézi a köpenyt, keszeg ám a libanyakú, ha ráfújok elszáll! Ez megnyugtatja, tárgyalni akar, röhögnöm kell, hát tárgyaljunk! Hetyke vigyor az arcán, még röhög is ez a jöttment, ez már igazán mindennek a teteje, meg kell mutatni neki, hol van, igazítás a lejjebb csúszott szemüvegen, csillan rajta a fény, én nem tudom, kérem, önök honnét költöztek ide, krákogás, de ennek a háznak trádíciói, újabb krákogás, hogy úgy mondjam, hagyományai vannak, tessék ezt tudomásul venni! Aha, Edének érdeklődve villan a szeme, mint aki szimatot fogott, szóval ez bujtogat a tizenhármas szám ellen, megjegyezzük! Itt nem lehet ilyeneket csinálni, óbégatja valaki teliszájjal a többiek háta mögül, s erre Ede észbe kap, ja, még nem a házszámért harcolunk. Milyeneket, szólal meg első ízben, a hangja nyers, érdes, ha nem akarja, akkor is erős, tologatjuk a bútort, hát aztán, látják, hogy most költöztünk, ilyenkor ez már csak így van! A víz, foghíjas öregasszony furakszik előbbre, fehér kontyából ragacsos fonatok szabadulnak el, röpdösnek az arca előtt, a vizet zárják el, tönkreteszik a Csobotkáné lakását, nem érti? Pösze is akad a kórusban, mufáj rögtön neki állni mofni? Teljes a ricsaj, a fehérköpenyes arca meg-megráng, kínos ez, hiszen az ő hada, Edével néz össze, férfi a férfival, ennyi megveszekedett nő között, akaratlan pillantással kérdi, azért, ugye, nem azonosít velük? Asszonyok, próbál úrrá lenni a helyzeten, így nem jutunk semmire! A helyzet tudniillik, krákog, most megmutatja, hogy egy férfi, ha tárgyal, előbb száraz tényszerűséggel jelzi a problémát, a helyzet úgy áll, hogy ezen a fronton korrodáltak a strángok, minekutána … A plafonom, rikácsol közbe egy végsőkig hergelt hang, megfizetik a plafonomat!

Na, elvtársak, álljon meg a menet! Ede akkorát bömböl, hogy rikácsolás, vijjogás, méltatlankodás, pöszögés mindenkiben bennreked, csakhogy kijön a szobából Sári, kezében teáskanna, a szeme csupa riadalom, esküszöm, csak teához vettünk vizet… Több se kell a gyülekezetnek, egyszerre kezdik rá, na ne mondja, attól lett foltos a Csobotkáné plafonja? Nusikám, ezek hülyének néznek minket! Azelőtt ilyesmik mégse voltak, nem lakhatott itt akárki … Ede újból fölemeli a hangját, elvtársak, bemutatkoznék! Magyar Ede vagyok, ez meg a feleségem, Magyarné Pankó Sarolta elvtársnő.

Döbbent tekintetek, Edének tetszik a meghökkenés, amit keltett, na lám, gondolja, odáig vannak a házukkal, hogy ilyen meg olyan, de bemutatkozni csak nekem jut eszembe. Ami meg a beázást illeti, harsog tovább, kizárt, hogy tőlünk legyen, még kezet se mostunk, mióta itt vagyunk, csak rakodunk, erre szavamat adom! Jellemző, suttogja valaki hátul, de azért tisztán érteni, koszos kézzel ülnek le teázni, kis szünetet tart, az élvtársak! Ede lábujjhegyre ágaskodva nézi, ki volt az, hát idefigyeljen, kezdené, de a fehérköpenyes váratlanul megoldja a helyzetet, már bánja, hogy hagyta belerángatni magát ebbe a cirkuszba, udvari lakó, kopott bútorokkal jött, kicsoda az ilyen, az elvtársaknak minimum egy utcai lakás jár, és erre tessék, szarva közt a tőgyit, krákogva kezet nyújt, Zemankovits, mondja, vizsgázott fogász! Ede megkönnyebbül, ez mindjárt más beszéd, hosszasan rázza a vékony, csontos kezet, rövid ujjaival alaposan megszorongatja, örvendek, tör ki belőle az indulat, s tényleg örül, mert egyszerre mintha lüktetni kezdene valami ott hátul, örvendek, ismételgeti, van ám itt nekem egy lukas alsó… Zemankovits megsemmisítő pillantással elfordítja a fejét, az illemen esett csorbát már helyreütötte, elég kínos, hogy egy ilyen bunkó figyelmeztethette a jó modorra, de megtörtént, kész, bratyizás nincs, mit képzel ez az alak, tömessen máshol, megvannak nekem a válogatott pácienseim, nem szorulok rá minden büdösszájú jöttmentre. Kérem, szólal meg újra, legyűrve elbizonytalanodását, a lakótársnők panaszát tessék komolyan venni! Az önök alatti bérleményben történt a beázás!

Kedves Zimankó elvtárs, Ede széles mosollyal, bizalmasan a fogász karjára teszi a kezét, állok elébe, hívjunk szerelőt, csak ne vádaskodjunk rögtön! Zemankovits, szögezi le sértetten a másik, s szinte lerázza magáról Ede kezét, közben azt is ellenőrzi, nem lett-e mocskos a köpenye, a részleteket tessék a lakótársnőkkel megtárgyalni! Én momentán szájban dolgozom, nincs időm ilyesmire, engem, hogy úgy mondjam, csak tárgyalni kértek fel a panaszosok, mert a lakóbizottság természetesen most sincs a helyén, viszont én, mint a ház legrégibb lakója … Ede agyában váratlanul szikra gyúl, álmélkodó pillantást vet a fogászra, ön nincs bent a lakóbizottságban, hüledezik, ön, Zimákovics uram? Ze-man-ko-vits, ha szabad kérnem, kesernyés mosoly, legyintés, nem számít, én speciel enélkül is mindig megteszem a házért, amit tehetek! Az óráját nézi, biccent és utat tör magának, de hát ez hallatlan, méltatlankodik Ede immár Zemankovits hátának mondva a magáét, micsoda ház ez, sebaj, az a távolodó fehér hát azért biztosan hallja és megjegyzi a szavait. Nézzék asszonyok, fordul a meglepett csődülethez, ha beázás van, az más, akkor ne gatyázzunk, gyerünk intézkedni! Vegyenek vizet, szóljanak a házmesternének… Jövök én is, csak magamra kapok valamit mégis… Besiet a lakásba, Sári esengve pillant körül, azért, mert a férjem leelvtársnőzött, rimánkodik a tekintete, velünk még ki lehet jönni… Higgyék el, nem tudtuk, hogy nem szabad kinyitni a csapot, ha tudjuk, teát se… Beszól a szobába, Edus, ne cicomázd magad, az asszonytársak nem a szépségedre várnak! Elcsíp egy tétova mosolyt, nekibátorodik, ügyes ember ez, jobban kimeszel, mint egy festő, meglátják!

Ede kivágtat, a lábán klumpa, a felsőtestén kockás ing, odakint gyűrögeti be a klottnadrágja gumija alá, úgy robog a folyosón, mint egy hadvezér a csatatérhez közeledve, a nők alig képesek követni, hangjától harsog a ház, értesíteni kell a vízműveket, van telefon a házban? Kerítsék elő a házmesternét, szolgálati időben kutya kötelessége itt lenni! Hol a főcsap, a kapu előtt? Amint leér a földszintre, út közben mintegy mellékesen rádörömböl házmesterlakás ajtajára, száguld is tovább, az asszonyok riadtan néznek össze mögötte, s amint egy pillanatra lefékez a kapualjban, körülveszik. Magyar úr, hagyja abba, Magyar úr, talán nincs is akkora vész, megint egyszerre beszélnek, de milyen másak most ezek a hangok, ne hagyja egyedül a költözéssel a feleségét, menjen csak vissza, majd mi elintézzük, magának van most más dolga is…

Ede fél fejjel alacsonyabb, mint akik körbeállják, mégis túlnéz rajtuk, fölébük lát, szeme töprengve pásztázza a folyosókat, a második emeleten szemtelenül könyököl és bámészkodik egy fiatalember, fölordít neki, nem ingyencirkusz ez, lehet jönni segíteni, a nézelődő rögtön visszahúzódik, következnek az asszonyok, hogyan képzelik, a beázás komoly dolog, miattam nem fog tönkremenni senki lakása! A repkedő hajú vénasszony közbeszól, talán nem is vízfolt van a Csobotkánénál, talán csak úgy esett az árnyék… Hogyhogy nem vízfolt, támad rá a mellette álló, aki majd kifolyik a matlaszépongyolájából, akkor minek csinálja itt a balhét, Ábrámné? Én nem csinálom, nekem a Ráczné szólt, hogy amikor bekukkolt a Csobotkánéhoz, úgy látta… Kukkolt ám a maga lepcsesszájú nénikéje, aki húsz fillérért aláadja magát minden rohadt trógernek! Hajcsatok zörögnek a felháborodott fejrázástól, az ember jót akar, és ez a köszönet, rám merik mondani, hogy kukkolok? Hát ki leskelődik naphosszat a szomszédok ablakánál, ki a rühes szent nyavalya, arra feleljen, Ábrámné? Ede jót röhög befelé, ejnye, nagyságák, be jól tetszenek káromkodni, ahhoz képest, hogy milyen flancos egy ház ez… Észreveszi a lépcsőfeljáró mellett a kolompot, odaugrik, teljes erejéből verni kezdi. Magyar úr, az isten szerelmére, mit csinál, a nők az ingét cibálják, hagyja abba, nincs beázás, értse meg, semmi sincs!

Edét nem lehet leállítani, veri a kolompot, minden lakásból kijön valaki, rémült arcok bámulnak le, faggatják egymást, mi történt, ki meri megkongatni a Hakkerné kolompját? Ede mindent megfigyel, az iménti fiatalember alamuszi módon nem lép ki a korlátig, de azért ő is les, éppen a mellettük lévő lakásból bukkan elő a fogász, mi ez a lárma, kérem, kiabál, felismeri Edét, s már húzódna is vissza gyorsan, de elkésik vele, mert Ede lelkesen integet neki a nemkolompos kezével, kompromittálja a ház előtt. Zemankovits erőt vesz magán, ne tessék kérem bitorolni a ház kolompját, vannak erre ugyebár illetékesebbek… Ede ebből semmit se hall, úgy ítéli meg, elegen vannak már idekint, elereszti a vasrudat, Magyar vagyok, beáztunk, harsogja teli torokból, vegyenek vizet, a csap el lesz zárva! Meddig, kérdezi valaki, kicsoda ez a klottgatyás törpe, érdeklődik egy női hang halkan, de a hirtelen beállt csönd miatt tisztán hallhatóan, Ede gúnyos sértettséggel meghajol az ösztövér, szemüveges nő felé, az új lakótárs vagyok, kezicsókolom, nem lesz víz, a házunkban beázás van!

Ebben a pillanatban valahogy megdermed a levegő, Ede nem látja okát, de érzi, hogy valami készül, hátrafordul és Hakkernét látja közeledni az utca felől. Hakkerné le nem veszi a tekintetét a kolompról, mintha a kongatás nyomai még látszanának rajta. Lassan lépked, mint akinek cseppet se sürgős, előle úgysem lehet elmenekülni. Két keze a munkaköpenye zsebében, hallgatagon jön előre és még előbbre, de egy szót sem szól. A lakók egymásután húzódnak vissza