Siratófal II. kötet

BERKESI ANDRÁS

SIRATÓFAL

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-392-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

MÁSODIK RÉSZ

1.

Juhász Kálmán gondterhelt arccal állt a kifosztott tanya udvarán. Január utolsó napján kapta meg Márti üzenetét, hogy a gyerekkel együtt szerencsésen megérkeztek, s már november harmincadika óta a tanyán tartózkodnak. Három nappal ezelőtt indult el Debrecenből, és ma reggel érkezett meg. Csak két napig maradhat, vissza kell utaznia, mert ott van szükség most rá, meg kell szervezniük a Parasztpárt országos hálózatát.

Az ég vakítóan fényes volt, a behavazott határ szikrázott az erős napsütésben. Cegléd fölött repülőrajok húztak Pest felé, a szivar alakú törzsek ezüstösen csillogtak a napfényben.

Végigjárta a tanyát. Az épületeken már meglátszott a három férfi keze nyoma. Megjavítottak mindent, amit csak lehetett. Megállt a jegenyesornál, tenyerét szeme fölé tette, és végignézett a havas tájon. A nagykőrösi úton csapatszállító autók, harckocsik és tüzérségi vontatók robogtak Cegléd felé. A lombtalan fák között most jól látta a Kristófék tanyáját, mögötte a távolban, Perje partján Gelencsérek kastélyát és a majorsági épületeket. Csak Marcit és a barátját nem látta, pedig mát itt kéne lennie. Meg is mondja nekik, hogy igazolvány nélkül ne igen kószáljanak, mert az oroszok bujkáló fasisztáknak nézik őket, és ha elfogják, hetekig tarthat, amíg tisztázzák kilétüket. Sok a bujkáló, fosztogató bandita, napirenden vannak a gyilkosságok és a rablások. Márti mesélte, hogy a tanyasiak megszervezték a védekezést ha valamelyik tanyára rátörnek a banditák, azonnal meggyújtják az előre elkészített jelzőtüzeket, és máris jön a nép.

Visszament a házba. Márti Péterkét szoptatta. Anna vacsorát főzött, Árminka egy spulnival játszadozott a kemencesutban, érthetetlen szavakat dünnyögött. Koltai az ablak mellett cipőket, csizmákat javított. Mióta eljöttek Pestről, alig lehetett a szavát hallani. Félelemmel gondolt a jövőjére, bánta, hogy nem hallgatott annak idején Annára.

Juhász Kálmán leült a padkára. Elővette a bádogdózniját, akkurátusan cigarettát sodort, rágyújtott, megkínálta Koltait is.

– Maga egészen jó suszter lenne, Koltai úr – mondta barátságosan.

– Megette a fene – mondta keserűen az asztmás férfi. – Nem lesz már énbelőlem semmi. Kérdeznék én valamit magától, Juhász úr.

– Kérdezzen.

– Maga tudja, hogy én nyilas voltam, ugye?

– Tudom. Sajnos, nem maga az egyetlen, aki az volt. Dunántúlon még mindig nagyon sokan vannak.

– Most persze kitalálhatnék én sok mindent, hogy miért lettem az. De csak egyet mondok. Az igazat. Meghülyültem. Tetszett nekem a duma, amit levágtak. Higgye el, én nem tudtam, hogy banditák és közönséges gyilkosok közé kerültem. Csak a hatalomátvétel után nyílt ki a szemem. Akkor aztán bitangul kezdtem érezni magamat. Talán a javamra írják, hogy nem öltem embert, nem raboltam, egyetlen ujjal sem nyúltam senkihez sem. Elhiszi ezt nekem? – Merev tekintettel nézett Juhász Kálmánra, nagyon fontosnak tartotta a válaszát.

– Elhiszem. Miért ne hinném? Nézze csak, Koltai úr, hazudni nem tanácsos…

– Dehogynem. Meg fogja látni, azok a nyilasok fogják megúszni, akik hazudnak, Rabó Mátyás azt mondta nekünk, hogy ha lövünk, akkor úgy lőjünk, hogy tanúk ne maradjanak. Ök úgy is lőttek. Én egyetlenegyszer sem lőttem. Az én tanúim élnek. Az ő tanúik elpusztultak. Mit tanácsol? Bemenjek Ceglédre, adjam fel magamat?

– Maradjon a fenekén ülve – mondta Juhász Kálmán. – Ha visszamegy Budapestre, ott jelentkezzen. Az itteni rendőrök nagyon forró-fejűek. Ami persze érthető. Disznó munkát végeztek a testvérei. Még a legjámborabb embernek is felforrt a vére.

Már erősen alkonyodott, de még nem gyújtottak lámpát, takarékoskodtak a petróleummal. Bejött Márti, és a jóllakott gyereket lefektette a kiságyba, aztán behívta Annát is. Márti arcát megülte az aggódás, nem tudta, hogy Marciék hol maradnak ennyi ideig.

– Sok pártember jött Debrecenbe Pestről – mondta Juhász Kálmán Koltainak. – Ők mesélték, hogy minden hidat felrobbantottak. A Pesten maradt zsidókat százával vitték a Duna-partra, és lelövöldözték őket. A katonaszökevényeket pedig felakasztották a fákra, mint tizenkilencben.

– Ez nem lehet igaz – mondta rémülten Koltai.

– Miért nem? Hát mit vártál te Rabótól és bandájától? – kérdezte felindultan Anna. – Most aztán láthatod, hogy nekem volt igazam. Szerencséd van, hogy hallgattál rám, te átok.

– Ne tessék már bántani Koltai bácsit, Anna néni – mondta nagy jóindulattal Márti, és elővette varrókosárkáját, de már annyira sötét volt, hogy semmit sem látott. – Ha Koltai bácsi nincs velünk, csak a jó ég tudja, hogyan vergődtünk volna haza.

– Úgy, úgy, csak védd ezt a gazembert. Megérdemli – perelt Anna.

– Mondd, mit akarsz tőlem? – kérdezte szinte sírva az asztmás ember, és köhögni kezdett. – Hülye voltam. Nem hallgattam rád. Most halálomig a tányéromra fogod tenni? Hát te azt hiszed, hogy én nem bánom? A fejemet szeretném a falba verni. Ne félj, megkapom én a magamét. De így nem lehet élni, hogy minden áldott nap azzal kezded és azzal fejezed be, hogy én milyen rohadt alak vagyok. Akkor inkább felkötöm magam.

– Tói van, jól van – mondta békítően az asszony. – Szeretem azt az érzékeny lelkedet.

– Csak ne marják egymást, Anna – tanácsolta Juhász Kálmán. – A férje belátta tévedését. Nagy dolog ez. Fontos, hogy nem tapad vér a kezéhez.

Elhallgattak. Csak a kis Árminka gajdolt a meleg sutban.

Már beesteledett, amikor Marciék megérkeztek. Fáradtak, éhesek voltak. Örömmel ölelte meg Juhász Kálmánt, még a könnye is kicsordult. Bemutatta neki Brányó Zoltán „barátját", aztán elmondta, hogy a Nemzeti Bizottság nem adott utazási engedélyt. Pestre egyelőre senki sem utazhat. Hadszíntér. Azt sem tanácsolják, hogy igazolvány nélkül nekivágjanak az útnak, mert könnyen valamelyik fogolytáborban találják magukat.

Meggyújtották a petróleumlámpát, és Juhász Kálmán szemügyre vette Marcit. Megférfiasodott, arca megkeményedett, de erről a kemény, barázdás arcról leolvashatta az elmúlt hónapok megpróbáltatásait. Tekintete még akkor is bánatos volt, amikor nevetett. Brányó Zoltán kiegyensúlyozottabbnak látszott, arca is teltebb volt, színe is egészségesebb, mint Marcié. Csak a tekintete volt nyugtalan.

Az asszonyok megterítettek. Anna jóízű paprikás krumplit főzött galuskával. Matti még kora reggel kenyeret sütött, igazán nem panaszkodhattak. Szerencséjükre a visszavonuló németek nem találták meg a hombárból nyíló pincét, ahová az ősszel Juhász Kálmán az élelmiszer „aranytartalékát" elrejtette.

Vacsora közben Brányó csendesen bejelentette, hogy ő holnap hajnalban a saját felelősségére elindul Pestre.

– Köszönök mindent. A kedvességüket, a meleg szobát, a jó kajákat.

– Kockázatos! – mondta Juhász Kálmán.

– Tudom. De mit tegyek. Nincs már maradásom. Ha anyámra gondolok, kiver a veríték, rosszul leszek. Tetszik tudni, napok óta nem alszom. Nagyon anyás vagyok. Hülye álmaim vannak. Szóval megyek. És ha anyámat bántani merészelte valaki, annak a belét kieresztem. Erre esküszöm. Mert az én kicsi anyámhoz senki se nyúlhat büntetlenül.

– Zoli – mondta Marci –, azt gondolod, hogy én nem nyugtalankodom anyám miatt?

– Tudom, hogy nyugtalankodsz. De az a te dolgod. Az én nyugtalanságom meg az enyém. Nálad más a helyzet. Itt van a feleséged, a gyereked…

– Megígérte, hogy tanú lesz az esküvőnkön, Zoltán – szólt közbe Márti. – Hát ennyit ér a maga ígérete?

Brányó elmosolyodott.

– Ez övön aluli ütés volt, Márti. Amikor megígértem, még úgy volt, hogy az új górék összeadhatják magukat. De most másképpen van. Marcinak nincsenek iratai. Házasság csak Pesten lehetséges. Ott pedig megtalálnak. Az Almássy tér környékén bárki megmondja, hogy Brányó Zoli hol található.

– Magával megyek én is – mondta váratlanul Koltai. Anna hangja csattant, mint az ostor.

– Majd megmondom én mindjárt, hogy hová mégy!

– Nem is vinném magammal, Anna néni – mondta kedélyesen Brányó. – Nem elég, hogy keretlegény voltam, még egy nyilast is vigyek magammal?

Vacsora után Koltaiék lefeküdtek. Márti elmosogatott, aztán kenyeret, szalonnát, száraz kolbászt csomagolt be Brányónak, aki hajnalban útra akart kelni. A konyhában Juhász Kálmán és Marci maradt, a többiek lefeküdtek.

– Hát, fiam. örülök, hogy újra látlak.

– Brányó nélkül elpusztultam volna – mondta Marci őszintén. – Neki köszönhetem, hogy élek. Furcsa ember. Félek is, hogy baja lesz. – Elmesélte szökésük történetét, majd így folytatta:

– Amikor harcba keveredtünk a németekkel, egy sorozat a vállamat és a karomat érte, egy másik pedig a bal combomat. Hatan ott maradtak. Brányó nem hagyott ott. Bekötözte sebeimet, utána a hátán cipelt. Amikor magamhoz tértem, láttam, hogy a társaimnak a terhére vagyok, gondot jelentek nekik, nehezítem a menekülésüket. Azt mondtam: hagyjanak magamra. – Elhallgatott, tekintetét elsötétítették az emlékek.

Juhász Kálmán felállt. Kihozott a kamrából egy üveg cseresznyepálinkát és két poharat.

– Igyál – mondta, és megtörölte a poharakat. Marci éppen csak megízesítette a nyelvét.

– Tudja, apám – folytatta halkan, darabosan –, nem szívesen beszélek arról az óráról. Néha azt mondom magamban: bizonyára rosszul emlékszem. – Gyors mozdulattal felhajtotta a pálinkát. – Mindegy, magának elmondom. A csoportunkból tízen éltük túl az összecsapást. Többen könnyebben megsebesültek. A tízből heten azt mondták, hogy hagyjanak ott, úgysem élem túl a sebesülést. Sok vért vesztettem, a sebeim üszkösödnek már. Nincs erejük, hogy engem cipeljenek. Egy emberért nem szabad feláldozni kilencet. Virányos a védelmemre kelt. De hiába beszélt. Ha idáig megúszták, mondta Kalamár ügyvéd, most már haza akarnak jutni. Brányó leköpte, géppisztolyt fogott rá és elkergette. A többieket is. Ha tetszett volna látni, hogy milyen boldogan iszkoltak. Hárman maradtunk. Virányos, Brányó és én. Faágakból hordágyat készítettek, azon vittek. Amíg élek, nem felejtem el azt a vergődést. Másnap egy hegyi faluhoz értünk. Virányos órákon át leste távcsővel, hogy lát-e a faluban német vagy magyar katonákat. Nem látott. De még így sem mertek bevinni. Brányó a szürkületkor felderítésre indult. Egy óra múlva azzal a hírrel jött vissza, hogy nyugodtan bemehetünk, a falucska a partizánok ellenőrzése alatt áll, a németek már visszavonultak erről a vidékről. A falucska pópája adott szállást, ő gyógyított meg. Néhány nap múlva megjelentek a partizánok a faluban. Virányos velük tartott, Brányó azt mondta: neki elege volt a háborúból. Két hónapig feküdtem betegen. Közben bejöttek az oroszok, a front tovább vonult, Brányó megvárta, míg felgyógyulok, aztán útra keltünk. Két hete érkeztünk ide. Hát ez minden.

Juhász Kálmán sajnálkozva nézte a fiatalembert.

– Anyádnak üzentél?

– Az első hónapokban még csak kapott rólam hírt, de később eltüntették a leveleket a hadtestnél. A keretlegényekkel üzenhettem volna, de nem volt pénzem. Bont pedig nem írhattam alá, mert anyám is pénz nélkül maradt otthon. Ezért akartam hazamenni.

– Most már várj türelemmel, fiam – tanácsolta Juhász Kálmán –, Buda nem sokáig tarthatja már magát. Teljesen bekerítették. Nekem úgy mondták a kommunista vezetők, hogy tulajdonképpen csak a Vár van a németek kezén. Buda többi részét már elfoglalták. – Egy kenyérmorzsát vett fel az asztalról, és rágcsálni kezdte. Arca szinte elszürkült a gondoktól. – Tudod, fiam, a háború nagyon nehéz volt. De az sem lesz könnyű, ami ezután vár ránk. Nem bánnám, ha egy-két évvel öregebb lennék.

– És azt már tudják, apám, hogy a kormány mit akar csinálni? – kérdezte Marci.

– A kormány csak azt csinálhatja – mondta Juhász Kálmán, és cigarettát sodort –, amit a pártok akarnak. Csak nem képzeled, hogy Dalnoki Miklós Béla, Vörös János, Balog páter, Faragó csendőr generális azt akarja, amit a munkások és a parasztok akarnak.

– Én nem tudom, hogy most mit akarnak a munkások. Én békét akarok. Nyugalmat. Feleségül akarom venni Mártit, fel akarom nevelni a gyerekemet, dolgozni, tanulni akarok. Engem az sem érdekel, hogy személy szerint ki az, aki megfizeti a munkámat. Csak fizesse meg tisztességesen.

– Mi parasztpártiak földosztást akarunk – mondta Juhász Kálmán –, köztársaságot akarunk. A kommunisták és a szociáldemokraták pedig államosítani akarják a gyárakat, a bankokat. Mi támogatjuk őket. Az biztos, hogy béke lesz. De a földért, a gyárakért meg a bankok államosításáért harcolni kell. És ez a harc nagyon nehéz lesz, fiam. Te belépsz valamelyik pártba?

– Nem – mondta határozottan Marci. – Nem voltam párttag sohasem, nem is leszek. Megmaradok szakszervezeti tagnak. Maga tudja, apám, hogy én nem voltam forradalmár. Furcsa lenne, ha most kijelenteném, hogy forradalmár lettem, és kérném a felvételemet valamelyik pártba. Nekem nincs kifogásom az ellen, ha szétosztják a földet a parasztok között. A gyárakat is államosíthatják, sőt a bankokat is, nekem csak egy kívánságom van, hagyjanak dolgozni. Ne rúgjanak ki az állasomból a bátyám miatt, ne akarják, hogy spicli legyek, ne alázzanak meg. Fizessék meg a szaktudásomat, fizessék meg, hogy eltarthassam a családomat. Én tisztességesen fogok dolgozni.

Már éjfél elmúlt, de ők még mindig beszélgettek. Juhász Kálmán elmondta, hogy milyen marakodás folyik Debrecenben a beosztásokért, a város hemzseg a kalandoroktól, a szerencsevadászoktól, az ellenállóktól; igazolványokat gyártanak, nyilatkozatokat gyűjtenek, veszekednek a pártokon belül, és veszekednek a pártok is egymással. Úgy látja, mesélte, hogy a kommunisták a legegységesebbek. Ezt azzal magyarázta, hogy a huszonöt évig tartó illegalitás alatt megtanulták a fegyelmet, a szervezés fortélyait, olyan emberekkel rendelkeznek, akik nemcsak jól képzettek, hanem nemzetközi tekintélyük is van, megedződtek a harcban, vállalják a lemondást, áldozatot hoznak, ha kell, és világosan látják a jövőt, tudják, hogy mit akarnak. Helyzeti előnyben vannak a többi párttal szemben, mert a szovjet vezetők csak bennük bíznak meg, ami érthető, hiszen ők harcoltak egyedül következetesen a fasizmus ellen, nem kacérkodtak sohasem Horthyékkal, mint Peyerék vagy Nagy Ferencék.

Marcit különösképpen nem érdekelte, hogy mi történik Debrecenben, hogy mit akarnak a pártok, hogyan és miért marakodnak egymással, de azért türelemmel hallgatta Juhász Kálmán szavait. Nem csodálkozott, hogy jövendőbeli apósa ennyire behatóan ismeri a politikai helyzetet. Tudta róla, hogy fiatalkora óta politizál. Következetesen védi a szegény, földhözragadt parasztok érdekeit, nemegyszer meghurcolták emiatt. Természetes, hogy most ott van ő is, ahol a jövőt tervezgetik. De azt is nagyon jól tudta, hogy hamarosan vissza fog jönni Debrecenből, mert nem akar politikus lenni, az ő politikája a föld ez a húszholdas paradicsom, amelynek minden rögéhez úgy ragaszkodik, mint az élethez.

– Holnap visszautazom Debrecenbe – mondta Juhász Kálmán –, maradj Mártival és a gyerekkel. Féltem őket.

– Persze hogy velük maradok – válaszolta Marci. – Hova mennék? Ha Brányónak sikerül Pestre jutnia, akkor fel fogja keresni anyámat. Végezze csak nyugodtan a munkáját, apám, nem lesz nekünk itt semmi bajunk.

Márti még ébren volt. Zsörtölődött, de azért forró testével szinte rátapadt Marcira, aki úgy érezte, hogy ennyire még sohasem szerették egymást, mint most.

– Mindig ennyire fogjuk szeretni egymást? – kérdezte, és a lány fejét a mellére vonta.

– Még jobban – súgta Márti. – Sokkal jobban. Ha majd saját lakásunk lesz, és nem kell arra gondolnom, hogy a szomszéd szobában idegenek vannak.

– Saját lakás… – mondta halkan Marci, mintegy önmagának. – De messze van az, édesem. Ha igaz, hogy Pest romokban hever, akkor egy ideig nem lesz lakásunk.

Milyen furcsa is az ember, gondolta később Marci. Néhány hónappal ezelőtt még egy lyukas fillért sem adott volna az életéért, és most már saját otthonról álmodoznak. Ő már csak egyenesben van, de hogy Brányóval mi lesz, nem tudja. Eszébe jutott az a beszélgetés, amit vele folytatott valamelyik este. „Az igazság az, édesapám – magyarázta Brányó –, hogy nálatok a keretlegények nemigen kerestek. A politikaiak legtöbbje csóró, melós pali. A bibsiknél más volt a helyzet különösen az első időkben. Volt egy csomó ajser srác köztük. Azok összetartottak, volt pénzük annyi, mint a pelyva, olyan bonokat írtak alá, hogy szikrázott a ceruza, de voltak köztük olyan csórok is, hogy kopogott a szemük. Azokon a kutya sem segített. Persze, te most azt hiszed, hogy én is milliomos lettem. Túrót lettem az, komám. Aláírattam a bonokat én is, de alá ám, csakhogy a pénzt nem tettem a bankba, hanem elvittem azoknak a bibsi haverjaimnak a szüleihez, akik flamóztak. Adtam a Krausz Feriéknek, Gottlieb Sanyiéknak, Kaufmann Piriéknek, Weisz Dezsőéknek. Az Almássy téren és a környékén sok csóró bibsi lakott. Nem dumáltam én erről senkinek sem. Lehet, hogy most azt hiszed, hogy hazudok. A te dolgod. Az a süket Földi rám akart ijeszteni a lógás előtt. Emlékszel? Bírtam a dumáját. Azt hiszed, én nem tudom, hogy ha vége lesz a bulinak, néhányan fel fognak jelenteni? Tudom. Ismerem én ezeket az ürgéket. De nem félek, mert ha Krausz mama él, akkor ő meg fog védeni. Meg a Gottliebék is. Ha meghaltak, akkor pechem van."

Hajnalban felébredt. Mártit már nem találta maga mellett. Az asztalon a petróleumlámpa halványan pislákolt. Kiugrott az ágyból, egy pillanatra megállt a bölcsőnél, elérzékenyülve nézte az alvó kisfiát, lehajolt, megigazította rajta a takarót, megcsókolta a homlokát, aztán kiment a pitvarba. Márti kenyeret sütött Annával, juhász Kálmán és Brányó már reggelizett. Odakünn még sötét volt, csendesen hullott a hó.

Derékig megmosdott a jéghideg vízben, mire felöltözött, Juhász Kálmánék megreggeliztek. Elbúcsúztak mindenkitől. Marci elkísérte őket egy darabig. Brányó úgy döntött, hogy Ceglédig Juhász Kálmánnal megy.

– Magának frankó igazolványai vannak, Juhász bácsi? – kérdezte. – Ha el akarnak marni, maga majd megvéd.

A műúton megálltak.

– Zoltán – mondta Marci –, ha valami zűröd lenne, nyugodtan hivatkozz rám. Ne felejtsd el. Rám mindig számíthatsz.

– Kösz, haver! – mondta. Erősen megszorította Marci kezét, aztán tövid tűnődés után megölelte.

– Szerencsés utat, és vigyázz magadra. – Marci hangja kicsit ünnepélyes volt.

Brányó néhány lépés után visszafordult.

– Csalánba nem üt a ménkű – kiáltotta, és búcsút intett.

Marci mindaddig ott állt a hóesésben a műút mentén, amíg a két ember gyorsan lépkedő alakja bele nem veszett a homályba.

2.

Péter már harmadik napja feküdt eszméletlenül a Vend utcai házban, amelyet az oroszok szükségkórháznak rendeztek be. Az udvar északi oldalán felállított aggregátorok megállás nélkül dolgoztak, szükség volt a villanyvilágításra, mert a szovjet katonaorvosok még műtéteket is végrehajtottak az ebédlőből átalakított „műtőben. Minden szobát „kórteremmé alakítottak át. Somfai doktor is ott dolgozott a két szovjet sebésszel. Abban a szobában, amelyben Péter és Mitics Jovó feküdt, még három szovjet katonát ápoltak. De minden szobában, még az alagsori helyiségekben is sebesültek feküdtek. Teréz takarított, Somfai utasítása szerint ellátta a betegeket is. A négy szovjet felcserlány hamar megszerette az asszonyt. Mosollyal, kézzel-lábbal, szemük tekintetével beszélgettek egymással. Örültek Teréz segítségének, mert fáradtak, kimerültek voltak, egyre több lett a sebesült, a két orvos is már alig állt a lábán.

A front valahol a Flórián tér környékén húzódott, a nácik és a nyilasok minden házat védtek.

Teréz az eszméletlenül fekvő Péter sápadt, sovány arcát nézte. A villanykörte hunyorogva világított. Somfai a betegek érverését ellenőrizte.

– Nincs semmi baj – mondta –, nem kell nyugtalankodni, Iványi néni. Péternek erős a szervezete. Úgy dolgozik a szíve, akár egy automata. – Teréz a szemét törölgette.

– Még mindig nem tudják, hogy mi történt? – kérdezte Teréz.

– Csak Péterek maradtak életben. A ház mellett Máthé néni és három pártszolgálatos hulláját találtuk. Kézigránát végzett velük. Rabó Margitot valószínűleg az apja lőtte agyon, őt pedig Dobránszky ölte meg.

– Eltemették őket? Somfai bólintott.

– Egyelőre a kert végébe. – Fáradtan leült, homlokát megtörölte. Néhány percig csendben hallgatták a közeli ágyúzást, az aknák robbanását. Az egyik felcserlány bejött, kihívta Somfait a szobából. A közelben egyre több gránát robbant, Teréznek az volt az érzése, hogy valahonnan a hegyről lövik a házat és környékét.

Somfai hamarosan azzal jött vissza, hogy a betegeket elszállítják, a házat kiürítik, csak egy kötözőhely marad itt. Az épület ugyanis nagyon közel van a fronthoz.

– Péter és Mitics Jovó itt marad velem – mondta. – És maga is itt marad, Teréz néni.

Hajnalig tartott a betegek és a felszerelés elszállítása. Teréz alig hunyta le a szemét. Reggel pedig, amikor elnyomta az álom, a ház déli szárnya belövést kapott, a bejárat egy része és a hall beomlott. Somfai úgy döntött, hogy mindannyian költözzenek le a pincébe.

Harmadik nap este csendesen beszélgettek. Már vacsora után voltak. Somfai volt az éjszakai ügyeletes. Olga, a krasznodari felcser őrmester lepihent, csak ők ketten és az őrség tagjai voltak még ébren, de azok az egyik légvédelmi ütegállás harcosaival társalogtak a fenti épségben maradt szobák egyikében.

– Azt sem tetszik tudni, hogy Péter előzőleg beteg volt? – kérdezte az orvos.

– Nem tudtam. Semmit sem tudtam róla. Nekem csak azt hagyták meg, hogy jöjjek ide.

– Valószínűleg azért, mert Péter elég rohadt állapotban volt – mondta Somfai. – Arra számított, hogy esetleg meghal, bizonyára látni akarta magát. Tetszik tudni, ők azért nem jöttek velünk.

– Hová?

– Amikor a vonatról megszöktünk, mi öten, Dobrai, Mitics, Dobránszky, Péter és én együtt maradtunk. A többiek szétszéledtek. Nekünk az volt a szándékunk, hogy valahol átmegyünk a szovjetekhez. – Cigarettára gyújtott, homlokán ráncba futott a bőr, most megtört öregembernek látszott. – Nappal az erdőkben, elhagyott vermekben, csőszkunyhókban rejtőztünk, és csak éjszaka mertünk továbbmenni. Azt hiszem, annyit egyikünk sem éhezett, mint azokban a napokban. Tokod környékén már könnyebb volt a helyzetünk. Dobrai egyik kapcsolata négy vagy öt napig elrejtett egy borospincében. Ott kipihentük magunkat, annyit zabáltunk, mint még soha. Továbbmentünk Dorogra. Ott megint a bányászok gondoskodtak rólunk. Közben megtudtuk, hogy a fronton lehetetlen átmenni. Azt tanácsolták, várjunk néhány napot, az oroszok hamarosan itt lesznek. Sajnos, nem várhattunk, valaki beköpött, egy nyilas járőr szimatolni kezdett utánunk. Az volt a szerencsénk, hogy biztosat nem tudtak, így könnyen elintéztük őket. – Furcsán mosolygott. – Könnyen. Így utólag már könnyűnek látszik, mert túléltük. Mind a három nyilast megöltük, fegyvereiket elszedtük. Szerencsétlen Dobránszky szinte belebetegedett. Folyton csak azt hajtogatta, hogy ez gyilkosság, isten ellen való vétek. Menekülnünk kellett. Persze csak éjszaka. Pilisvörösvár környékén Péter megbetegedett. Bélfertőzést kapott, teljesen legyengült, szinte vinnünk kellett őt. Tetszik ismerni azt a játékot, hogy gólya viszi a fiát. Gyógyszer kellett volna. Dobránszky azt kérte, írjam fel, hogy milyen gyógyszerre van szükségem. 0 bemegy a plébánoshoz, valamikor padtársak voltak, reméli, hogy nem árulja el őt, az eretneket. Nem árulta el. A gyógyszeren kívül élelmet és híreket is hozott. Mégpedig jó híreket. A szovjet csapatok átkeltek a Dunán, elfoglalták Esztergomot, valahol Visegrádiul harcolnak. Úgy döntöttünk, hogy Mitics és Dobránszky idehozza Pétert, mi pedig Csillaghegyen vagy Római-fürdőn bevárjuk az oroszokat. Ok idejöttek, Mitics egy géppisztolyt és három gránátot magával vitt. Nekünk is maradt egy géppisztolyunk. Hát így történt, Iványi néni. Tetszik látni, ezt is túléltük.

– Csak meggyógyuljon – mondta Teréz. aggódva. – Nem tudom, hogy miért ver engem az isten. Péter itt fekszik, Marciról meg semmit sem tudok.

Somfai erre már nem válaszolt, elnyomta őt az álom.

Péterek állapota rohamosan javult. Leírhatatlan volt az örömük, amikor meglátták Terézt és Somfai doktort. Péter sírt, szerette volna megölelni anyját, de sebesült karjával ez bizony nem sikerült.

– Megbolondultál – förmedt rá Somfai –, azt akarod, hogy felszakadjon a seb? Nagy keservesen összefoltoztunk, te meg itt ölelkezni akarsz!

– Arról beszelj, doktor, hogy mi van? – szólt közbe Mitics. – Vége a háborúnak?

– Az van, édes fiam, hogy a nácik felrobbantották az összes hidat. Visszavonultak Budára, itt meg ál! a front.

– Mit gatyáznak velük? – kérdezte a sebesült fiatalember. – Verjék szét őket. Ami belefér!

– Ezt meg lehetne csinálni – mondta az orvos. – Csakhogy a nácik nem vitték el a civileket. A házak pincéiben asszonyok, gyerekek, öregek százezrei vannak.

Mitics elhallgatott. Eszébe jutott az anyja, a szomszédok, a rokonai.

– Marciról mi hír van, édesanyám? – kérdezte halkan Péter, és gyengéden megszorította anyja kezét.

– Semmi. Szűcs úr azt mesélte, hogy él, mert körözték. Rabó mondta neki, hogy valahol a Kárpátokban megszöktek.

– Ha ez így van, akkor biztosan átálltak a partizánokhoz. Ott sok partizán harcolt.

– Csak mi nem találkoztunk egyetleneggyel sem – mondta Mitics keserűen.

Másnap már felköltözhettek a pincéből, mert a németeket visszaszorították a Császár fürdőig, a nyilasokat kifüstölték a Schmidt-kastélyból, már nem kellett belövésektől tartamok. Somfai a Margit-kórházból hozott egy táska gyógyszert, injekciókat, és olyan boldog volt, mint az a kisgyerek, aki nem várt ajándékot kap a szüleitől. Este Dobrai Gyula is megérkezett. Úgy nézett ki, mint egy valóságos szovjet harcos. egy magyarul jól beszélő fiatal, fekete bőrkabátos százados volt a társaságában. Kuzmics kapitány, mondta büszkén, a hadosztály elhárító tisztié. A találkozást megünnepelték. Olga káposztalevest hozatott a közeli konyháról, Teréz palacsintát sütött, akadt néhány üveg vodka is. Amíg jó étvággyal ettek és ittak, Kuzmics beszámolt a legújabb hírekről. Debrecenben megalakult az ideiglenes magyar kormány, már működnek a demokratikus pártok, Rákosi Mátyás, Révai József, Farkas Mihály, Gerő Ernő Debrecenben van, s úgy hírlik, hogy a kommunista párt nagyon erős. Teréz most hallotta életében először Révai,

Farkas, Gerő nevét, de nem merte megkérdezni, hogy kik azok az emberek. Somfai viszont megkérdezte.

– Farkas Mihály? Nem ismerem. Fogalmam sincs, hogy kicsoda.

– Internacionalista – mondta Kuzmics. – Nagyon jó elvtárs. Kipróbált forradalmár. A többieket sem ismerik?

– A többieket ismerjük – mondta Somfai.

– Én csak Rákosiról hallottam – szólt közbe Mitics. – De nem érdekes. Isten hozta őket minálunk.

Nevettek.

– Nem az isten hozta őket, fiam – mondta Dobrai –, hanem a Vörös Hadsereg.

– Hát most az a mi istenünk – nevetett Mitics. – Szegény prédikátor, ha ő ezt hallaná. – Egy pillanatig csend lett, mindannyian Dobránszkyra gondoltak.

– Most már elmondhatjátok, hogy mi történt tulajdonképpen – fordult Mitics felé Dobrai.

A fiatalember felhajtott egy fél pohár vodkát.

– Az történt – mondta Mitics –, hogy Péter a halálán volt. Begörcsölt, elvesztette az eszméletét.

– Mikor? – kérdezte Somfai érdeklődéssel.

– Karácsony este. Orvost kellett hívni a föld alól is. Közben Dobránszky megtudta Máthé nénitől, hogy felesége, Rabó Margit él. a Bécsi úton lakik az apjával. Elküldte hozzá Máthé nénit, hogy titokban jöjjön ide, de hozzon magával egy megbízható orvost is. Péter néhány percre magához tért. Mielőtt meghal, mondta, szeretne beszélni az anyjával. Később félrebeszélt, de akkor is anyját és Maklári Rózsit emlegette. Bitangul éreztem magam. Barátunk haldoklott, mi meg biztonsági okból nem mertük Teréz nénit értesíteni. Így telt el egy nap. Másnap Margit néni megérkezett. Az nem igaz, amit azok egymással csináltak. Mint a szerelmes kölykök… csókolták, ölelgették, becézgettek egymást, de nem ám úgy, ahogyan mi szoktuk, hanem valami egészen különös, cifra nyelven.

– Rabó Margit csak magyarul tudott – mondta csendesen Teréz. – Mégiscsak álmodtál, édes fiam.

– Magyarul beszéltek, Terus néni – erősködött Mitics –, de olyan cifra magyarsággal, mintha verset mondtak volna egymásnak. Én meg arra gondoltam, hogy ez a prédikátor a bolondját járatta velünk.

– Csak veled, Mitics – mondta nevetve Dobrai, arca vörös volt a vodkától –, csak veled, mert én mindig mondtam nektek, hogy a papok megérik a pénzüket. Nekem nem kell bemutatni a papokat. Lakott Rákospalotán egy plébános…

Kuzmics nevetve Dobrai térdére ütött.

– Most Jovó barátunké a szó. Ne vedd el tőle. Folytassa – mondta Miticsnek.

– Amikor már minden jázminillatú verset elmondtak egymásnak, mert csak duma volt, semmi más, akkor Dobránszky azt mondta Margit néninek, hogy kerítsen elő a föld alól is egy becsületes, megbízható orvost. Amikor Margit néni megtudta, hogy Péternek van szüksége az orvosra, megváltozott. Én még annyi gyűlöletet nem láttam asszony tekintetében, mint akkor. Az arca szinte elszürkült a gyűlölettől. Benyitott a szobába, ahol Péter eszméletlenül feküdt. Mereven nézte egy ideig, aztán Dobránszky elé állt. Nem! – mondta keményen. Mindent kérhet tőle, csak azt nem, hogy Péteren segítsen. Az, hogy Péter haldoklik, az isten büntetése. Ö nem száll szembe isten akaratával. A pap szeme összeszűkült, tekintete szúrt, mint a lándzsa. Rabó Margit csak nézte, és lassan a falhoz hátrált, nekifeszült, mintha Dobránszky tekintete odaszegezte volna. Akkor a haverunk azt mondta: ő ezt nem kéri, hanem megparancsolja, Jézus nevében. Iványi Péter a barátja, aki el akarja pusztítani, az őt pusztítja el, aki nem akar segíteni rajta, az őrajta nem akar segíteni. Verje ki a gonoszságot Margit a lelkéből, és cselekedjen Jézus Krisztus parancsa szerint. És jegyezze meg: Krisztus gyermekei engedelmességgel tartoznak neki, a gyülekezet választott papjának, Margit pedig különösen engedelmességgel tartozik, mert nemcsak Jézus gyermeke, hanem az ő hitvese, és engedelmes szolgálója is. Esküszöm, úgy éreztem magamat, mintha moziban lettem volna. Az járt a fejemben, hogy ha az asszony nem megy orvosért, én rövid úton hazavágom őt. Elment. Két óra múlva jött vissza az orvossal.

– Hogy hívták? – kérdezte kíváncsian Somfai.

– Hajagos Iván – mondta Mitics –, legalábbis ezen a néven mutatkozott be.

– Jól kifogtátok – mondta Somfai. – A legrohadtabb alak, akit valaha ismertem. Patinás fasiszta. Tíz évvel ezelőtt már arról volt híres, hogy zsidókat és cigányokat nem gyógyított.

– Akkor már mindent értek – mondta Mitics elgondolkodva. Felemelte a poharát, keze reszketett. Somfai rászólt, hogy ne igyon többet, de Mitics csak legyintett. – Értem.

– Mit értesz? – kérdezte Dobrai. – Beszélj világosan.

– Hajagos megvizsgálta Pétert. Vérhas, mondta. Adott neki valamilyen injekciót. Az volt a véleménye, hogy ha Péter az éjszakát túléli, talán életben marad. Gyógyszert is felírt, Máthé néni szegénykém elment a patikába és kiváltotta. Péter hajnalban magához tért, lement a láza is. Azt kérte, hogy értesítsem az édesanyját. Megígértem, de nem akartam értesíteni Teréz nénit. Féltem, hogy valakinek elmondja, és a nyilasok ránk csapnak. Másnap megint eljött az orvos. Megvizsgálta Pétert, és semmi jóval nem biztatott. Állapota még mindig válságos. Az ünnepeket követő napon Péter dilizni kezdett, muszáj volt értesíteni Iványi nénit. Megitattam cseresznyepálinkával, gondoltam, ha meg kell halnia, akkor legalább vidáman haljon meg. Magam is megszívtam a butykost. Tündéri jókedvem lett tőle. – Péter figyelemmel hallgatta Mitics szavait, semmire sem emlékezett. – Most már jöhet a halál, mondtam magamban. Négyen voltunk itthon. Dobránszky, Rabó Margit, Péter és én. Hallgattuk a zenebonát. Az orosz tüzérség megsózta a környéket, egyre sűrűbben robbantak az aknák, potyogtak a repeszdarabok. Az ablaktól távol helyezkedtünk el. Dobránszky jól lehordott, hogy miért küldtem el Máthé nénit ilyen időben. A pálinkától a humoromnál voltam, és azt mondtam neki, hogy mindannyian isten kezében vagyunk. Ámen. Egy pásztorbotot faragott azzal a rohamkéssel, amelyet attól a szemétláda Sovány Istvántól vettünk el a vagonban. A tüzérségi tűz egyre erősödött. Margit néni egyre jobban félt. Dobránszky azt mondta, hogy az orvos ebben a szörnyű időben nem jön el. Nem is baj, mondtam, mert úgy látom, hogy a haverom jobban van. Kis idő múlva a megbeszélt kopogást hallottuk az ajtón. A doktor, mondtam. Dobránszky felállt, kiment, kinyitotta az ajtót. Rabó lépett be, kezében géppisztoly. A megbízható orvos elárult. Nem mozdultunk. Rabó közölte, hogy a házat körülvették. Dobránszkyt és engem a falhoz küldött. Ott álltunk felemelt kézzel. Akkor Margittól megkérdezte, hogy hol van Péter. Az asszony a szobaajtóra mutatott. Rabó kinyitotta az ajtót. Megállt a küszöbön, és beleeresztett Péterbe egy sorozatot. Rám nézett, intett, hogy menjek be. Még be sem értem, már éreztem a vállamban az ütéseket. Elvágódtam, de nem vesztettem el az eszméletemet. Láttam, hogy Rabó a prédikátorra emeli a fegyverét, Margit felsikoltott, őt ne! Apám, őt ne! A lövés pillanatában apjára vetette magát. A földre zuhantak, Rabó kezéből kihullott a géppisztoly, Dobránszky ráugrott, leszúrta őt. Nagy kínnal feltápászkodtam. Bejött egy nyilas, látta, hogy Dobránszky él, beleeresztett egy sorozatot. Lehajolt Rabóhoz. Engem nem vett észre. Elvettem az asztalról a fegyveremet. Lőttem. A nyilas kitántorgott. Az északi ablaknál kinéztem. Az udvaron három nyilast láttam és Máthé néni holttestét. Ők lőtték agyon. Észrevettek. Veszettül tüzeltek, nem mertem kinézni. Egyre több vért vesztettem, már alig álltam a lábamon. Eszembe jutott a kézigránát. Két darabot kivágtam közéjük. Csend lett. Ösztönösen az ajtó felé indultam, magam sem tudtam, hogy miért. Ott találkoztam Teréz nénivel.

– Hát nem mondom, mázlid volt – jegyezte meg Dobrai. – Ha Rabó jobban céloz, most hősi halott lennél. – Kényszeredetten nevetett.

Teréznek nem nagyon tetszett az efféle tréfa. Leszedte az asztalról az edényeket, és kiment a konyhába, hogy elmosogasson. Gondolatai azonban Rabó Margiton jártak. Úgy látszik, hogy Margit eszét a gyűlölet teljesen elvette. Péter él, és ez most mindennél fontosabb.

Kuzmics kapitány megkérdezte Pétert, hogy az óbudaiak közül kik vettek részt a mozgalomban?

– Nagyon nehéz helyzetben vagyunk – mondta. – Bekerítettük Budapestet. Pontosan tudjuk, hogy hány hadtest szorult a gyűrűbe. Ahogy szűkül a gyűrű, egyre több civil ruhás férfi kerül elő. Katonaköteles férfiak. A németekkel nincs gondunk, mert nem beszélnek magyarul. Valószínű, hogy a nyilasok és a katonák civilbe öltöznek. A hadijog szerint a polgári ruhás katonák is hadifoglyok. Tudjuk, hogy akad köztük illegalitásban élő baloldali, szökött katona, politikai rab is, csak ott a probléma, hogy most mindenki annak adja ki magát. Nem szeretnénk elvinni azokat, akik a nácik ellen harcoltak vagy előlük bujkáltak. Római-fürdőn felállítottunk egy szűrőtábort, s akikről tudjuk, hogy ellenállók vagy üldözöttek voltak, azokat hazaengedjük.

Péter Somfai segítségével összeállított egy névsort azokról, akik tudomása szerint részt vettek a munkásmozgalomban.

Ezután Dobrai arról faggatta őket, hogy kik voltak tagjai a nyilaskeresztes pártnak, kik voltak a rendőrség besúgói. Ekkor jött vissza Teréz, csendesen leült a fia mellé az ágy szélére, és figyelmesen hallgatta a beszélgetést. Amikor megértette, hogy Dobrai mit kér, szelíden megfogta Péter csuklóját, és a tekintetével nemet intett, magában pedig azt mondta:,,Ne tedd ezt. édes fiam. Túléltük a háborút, és ez nagyon jó. De ne mondjál te egyeden nevet sem, mert akiket temiattad elvisznek, azok halálukig gyűlölni fognak." Péter észrevette anyja intését, de nem törődött vele, az elmúlt évek szenvedései átitatták őt gyűlölettel, s alig várta azt a pillanatot, hogy visszafizethessen valamit a szadista őrülteknek. Teréznek rosszul esett, hogy Péter nem hallgatott rá. Amikor később magukra maradtak, enyhe szemrehányással azt mondta:

– Miért kellett neveket mondanod? Nem szeretem én ezt, fiam. Te azelőtt nem voltál ilyen.

– Azelőtt nem – mondta Péter –, de most nem azelőtt van. Pont maga mondja ezt, anyám? Vagy nem tudja, hogy miért nyomom az ágyat hetek óta? Tudom én jól, hogy mit teszek.

– Temiattad egyetlen ember se kerüljön börtönbe – mondta Teréz. – Így sohasem lesz békesség.

– Nem is akarunk mi békességet a fasisztákkal, drága Teréz néni – mondta nevetve Mitics. – Akár az édesanyámat hallanám. Most nem jószívűsködni kell, Teréz néni.

De az asszonyt nem tudták meggyőzni. „Szűcsné feljelentett Rabónál, megvertek. Még most is érzem. Most jelentsem fel én is Szűcsnét? Adjam vissza a kölcsönt? Aztán hogyan fogunk élni egy udvarban? Nem, én nem fogok feljelenteni senkit sem. Én békességet akarok. Azt akarom, hogy Marci is hazatérjen, vegye feleségül Mártit, legyen együtt a család. Azt akarom, hogy Péter is megnősüljön, és Rozi is szüljön egy-két unokát."

Másnap reggel elindult, hogy megnézze a lakását. Megrémült, amikor kiért a Vörösvári útra. A harcok nyomai még nagyon frissek voltak, érezni lehetett a levegőben a kiégett gépkocsik, tankok, a gumitömlők és az olaj fanyar bűzét, az összedőlt házak alól kiszivárgó füst és korom szagát. Lassan továbbindult. Elszoruló szívvel figyelte a sovány, lerongyolódott embereket, akik az éhségtől kábultan és megvadulva közelharcot vívtak egymással a döglött lovak húsáért. A találatot kapott házak romjai alól az életben maradottak mentették azt, ami még menthető volt. Egyesek szánkókra és kézikocsikra rakták megmaradt holmijaikat, húzták, vonszolták maguk után. Szovjet harcosok gépkocsikon és szekereken szállították a lőszert, hozták a frontról a sebesülteket. Az útkereszteződésnél katonalányok irányították a forgalmat: szépek, tiszták és határozottak voltak. Az utak mentén friss sírhantokat vett észre. Katonasírok -- gondolta, és azon tűnődött, hogy miért nem vitték őket a temetőbe. A fényes, tiszta égbolton repülőkötelékek húztak kelet felé, a Vár felett sűrű, fekete füst gomolygott. Teréz arra gondolt, hogy mi lehet most ott, a Vár környékén, hogyan élhetnek ott az emberek, mit esznek és mit csinálnak akkor, ha rájuk omlik az emeletes ház. A Flórián téren meg kellett állnia, mert nagy csapat hadifogoly kígyózott a Majláth utca felé; civilek, nyilasok, német és magyar katonák. Rongyosak, ápolatlanok, fáradtak, közönyös, bamba tekintettel bámultak maguk elé. A Dohánygyár környékén a hóba taposott cigaretták ezrei. Tíz-tizenöt asszony gyors mozdulattal szedegette a hóból a még használható cigarettákat.

A Tavasz utcában kiégett, kifosztott üzletek ásítottak rá, a Nagytemplom tornya csonkán meredt az égre. Teréz már nem sírt, mintha megérezte volna, hogy a könnyek semmit sem segítenek, nem enyhítik a fájdalmat. Akkor sem lepődött meg, amikor a Templom utcán átvágva meglátta a zsinagóga üszkös falait. De akkor megdöbbent, amikor a házuk helyén romhalmazt talált. Négy vagy öt ház szinte teljesen eltűnt a föld színéről, egy-két helyen a pincék boltíves mennyezete is beomlott.

Nekitámaszkodott az egyik sérült szilfa törzsének, és eltompultan, üres tekintettel nézte a romhalmazt, egykori otthonát, ahol valamikor olyan boldog volt, ahol annyit szenvedett. Valaki megállt mellette, ráköszönt. A sovány, összetört emberben alig ismert rá Fadrusz tanítóra. Éveket öregedett, zavaros tekintetét Terézre emelte.

– Ott pusztultak. Mindannyian. Feleségem, öt gyerekem. Szűcsék is. Erdélyiné, Mezei Éva is a gyerekekkel. És még vagy harminc német. – Sírni kezdett. Nincs mát családom, senkim sincs. Miért nem pusztultam el velük együtt én is? Mit ér most már az életem?

Teréz vigasztaló szavakat akart mondani, de nem jutott eszébe semmi sem. Mit mondhat annak az embernek, aki elvesztette a családját? Mi az ő fájdalma Fadrusz Sándor fájdalmához képest? Az, hogy mindene odaveszett, és csak az maradt meg, ami rajta van? De él, és él Péter is.

– Szegény tanító úr – mondta –, szegény ember… – És nem udvariasságból mondta mindezt, így érzett. Más fájdalmát és keserűséget előbbrevalónak tartotta a saját szomorúságánál. Ilyen volt már kislány korában is. Ott állt a szilfánál a hideg, derült ég alatt, és máris azon tűnődött, hogy miképpen segíthetne ezen a szerencsétlen emberen, aki nem a bútorait, a ruháit vesztette cl, hanem a családját. Mint ahogyan magától értetődőnek, hogy a kilakoltatott Maklárinénak otthont, családi meleget adjon, ugyanolyan természetesnek tartotta azt is, hogy Fadrusz Sándort elvigye a Vend utcai romos házba. Lassan lépkedtek a kiégett házak között, a csúszós, behavazott úton. Fadrusz hidegtől vacogva beszélt a családjáról, az öt aranyos gyermekéről, Teréz pedig egyre csak azt hajtogatta magában: „Az a fontos, hogy élek, az a fontos, hogy Péter is hamarosan talpra áll." De amikor a cseresznye hálóra és a konyhabútoraira gondolt, belesajgott a szíve. Eszébe jutott az ifjúsága, a szerelmes éjszakák, a szép álmok és ábrándok. Aztán nyomban szégyellte érzéseit, mert bizony szégyenletes dolog, ha egy öregedő asszony, akinek két felnőtt fia és egy unokája van, a fiatalkori szerelmes éjszakáira gondol.

Csodálkozott, hogy Pétert érzékenyebben érinti az otthonuk pusztulása, mint őt. Arra számított, hogy