Pisztrángok és nagyhalak

BERKESI ANDRÁS

PISZTRÁNGOK ÉS NAGYHALAK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-444-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

Polláck Marci rossz jósnak bizonyult. A hét elején ugyanis azt mondta, hogy fekete karácsony lesz. A nyakát teszi rá, hogy az lesz. A fiúk közül azonban senki sem fogadott vele, pedig a vörös hajú katona ugyancsak bizonygatta az igazát. Tévedett. Az ünnepek előtti napon havazni kezdett. Igaz, reggel még csak gyéren szállingóztak a fillér nagyságú hópelyhek, de délutánra úgy nekieredt, mintha soha többé nem akarná abbahagyni.

A délelőtti foglalkozáson vidámabbak voltak a fiúk, mint máskor, a gyakorlatok szüneteiben még tréfálkoztak is, ugratták egymást, főleg persze a vörös hajú Polláckot.

– Te még levelibékának sem vagy jó – mondták neki –, hát még katonának.

Aztán napirendre tértek a dolog felett. Havazik, hát havazik. Ott egye meg a fene. Nekik ugyan édesmindegy. Délután hazamennek, és ez a lényeg, mert a bevonulásuk óta még nem voltak otthon. A hálóterem ablakából jól látni Kövesd sokszínű házait, de még oda sem mehettek ki.

Olyan kedvvel és lelkesedéssel végezték a gyakorlatokat, hogy a kiképző tisztek is csodálkoztak. Nemcsak Kovács hadnagy, a századparancsnok, hanem a zászlóalj politikai tisztje, Sárdi százados is. Ez pedig nem kis dolog, hiszen köztudomású volt, hogy a szúrós tekintetű százados nem tartozott a lágy szívű emberek közé. Most azonban lelkesen magyarázta Kovácsnak, hogy a harckocsizó század nagyszerű teljesítménye őt nem érte váratlanul, hiszen évek óta papolja: a hadsereg az ország legeredményesebb jellemnevelő iskolája. A tiszti étkezdében erről beszélgetett Kováccsal.

– Látod, komám – mondta –, keményen kell velük bánni. Nem rossz ez a népség, csak el vannak kényeztetve. – Kavargatta a forró paradicsomlevest, és tekintetét a csendes, halk szavú Kovácsra szúrta. A magas növésű, szemüveges hadnagy egy évvel ezelőtt végezte el az Egyesített Tiszti Iskolát, dicsérettel. Más pedagógiai elveket vallott, mint Sárdi, de most nem akart vitatkozni vele, figyelmesen hallgatott. – Szó, ami szó, az istenfáját, okosan elkaptad a népet.

Kovács mohón harapott a kenyérből, éhes volt.

– Következetesség és őszinteség – mondta.

– Következetesség?

– Az. A modern pedagógia vastörvénye – mondta Kovács tele szájjal. – A tiszt ne haverkodjék a harcossal, fölöslegesen ne szórakozzék vele, és szavai sohase legyenek ellentétben a magatartásával. Én a múlt hét elején azt mondtam a fiúknak: figyeljenek rám, elvtársak. Ha sikerül a lövészet, ha kifogástalanul elvégzik a gyakorlatokat, és ha nem lesz rendkívüli esemény, szerdán hazamehetnek az ünnepekre. – Ivott egy korty vizet, köszönt az ezredpárttitkárnak, aki most lépett be az étkezdébe, és tovább folytatta. – Nos, a gyerekek hajtottak, jól végződött a hét, aláírtam a szabadságos leveleket.

A legénységi étkezdéből most vonult el a harckocsizó század az épület előtt. A lépések ütemesen dobbantak a havas betonon, a fiúk vidám nótázása behallatszott az étkezdébe.

Mához egy napra már nem leszek itt…

Hallgatták a friss, jóízű dalolást, mindketten eltűnődtek, talán újoncéveik jutottak az eszükbe.

Kovács érdeklődve kinézett az ablakon. Sűrűn hullott a hó, a csípős északi szél megkavargatta a szikrázó pelyheket. A menetelő katonák között meglátta Varjas Endre sovány, hosszúkás arcát. A magas, vállas fiú benézett az ablakon, Kovács egy pillanatig – míg a katona tovább nem lépett – tisztán látta a konokul összezárt, keskeny szájat, a mélyen ülő, sötét tekintetet. Varjas Endre nem énekelt.

– Furcsán viselkedik ez a Varjas gyerek – mondta halkan, szinte csak önmagának. – Nem értem őt. Nem kért szabadságot, még eltávozást sem. – Sárdi húsos arcába nézett, és elgondolkodva rágta a mócsingos húst. – Kétszer is megkérdeztem, Varjas, maga nem akar hazamenni? Azt mondta, nem akar. Sok gondot okoz nekem.

Sárdi eltolta az üres tányért maga elől. Cigarettára gyújtott, elgondolkodva pöfékelt, kezével olyan mozdulatot tett, mintha legyet hessentene el az arcáról.

– Kádergyerek – mondta. – Nem ízlik neki a fegyelem. Az a baja, hogy együtt kell élnie az egyszerű emberek gyerekeivel. Már többen panaszkodtak rá. Lenézi a társait, nem áll szóba velük. Az istenfáját, utálom a demagógokat, de azt hiszem, Gyilasznak valami igaza van.

Kovács felkapta a fejét. – Miben van igaza? – kérdezte.

– Abban, hogy a szocializmusban is kialakul az arisztokrácia. És ezek a magukat szocialistáknak nevező arisztokraták több jogot élveznek, mint mi. De nekünk, itt a hadseregben, az a feladatunk, hogy ezeket az elkényeztetett kölyköket betörjük. Érted, komám?

– Varjas nem kádergyerek.

– Nem az?

– Nem hát.

– Varjas Géza ma is közéleti ember. Nemcsak író, hanem parlamenti képviselő is. Arról most nem is beszélek, hogy kiemelt nyugdíjat kap. Írásaival is sokat keres, tízszer annyit, mint egy miniszter vagy egy megyei titkár, és mégis hőbörög. Ellendrukker, az istenfáját.

– Varjas Géza tisztességes ember – mondta Kovács meggyőződéssel – és jó kommunista. Miért lenne ellendrukker? Az a baj, hogy mi, kommunisták is a kommunista íróinkat szidjuk. Mire jó ez?

Sárdi gúnyosan mosolygott.

– Jó kommunista és tisztességes ember – mondta. – Na, komám, majd mesélek neked erről a tisztességes emberről egy-két dolgot, az istenfáját. Én utálom őt, és ha rajtam múlna… – Nem fejezte be a mondatot, legyintett és felállt. – Jó neked, Péter. Te még fiatal vagy. Ha jól meggondolom, az ellenforradalom idején még általános iskolás voltál. Te csak a könyvekből ismered az ötvenes évek történetét.

Kovács elgondolkodva ment vissza a körletbe. Behívatta Martsa őrmestert, és megkérdezte, rendben vannak-e a kimenőruhák, nincs-e valami probléma a fiúkkal.

– Semmi az égvilágon – mondta az alacsony, kövérkés szolgálatvezető, és ravaszul mosolygott. – Be vannak már sózva.

Bementek a hálóterembe. A fiúk már útra készen várakoztak, arcuk az izgalomtól fénylett.

– Figyeljenek rám, elvtársak – mondta Kovács, és elindult a vaskályha felé. Maga sem tudta miért, zavarba jött, s mintha elfelejtette volna, hogy mit is akart mondani, hosszan hallgatott. Tekintetét végigfuttatta a katonákon. Megállt a kályhánál, éppen Varjassal szemben. A fiú kicsit szomorkásán nézett rá, sovány arca kétoldalt beesett volt. Arra gondolt, hogy délután majd elbeszélget vele, talán szólásra bírja őt. Elnézett a fiú feje mellett, s ahogy az ablakon kitekintett, eszébe jutottak az ebédidőben megfogalmazott mondatok. Halkan megszólalt:

– Szeretném felhívni a figyelmüket a havazásra. A meteorológia előrejelzése szerint hóakadályokkal kell számolni. Tehát úgy induljanak el majd otthonról, hogy minden körülmények között időre visszaérjenek. És még valamit! Ne felejtsék el, hogy katonák!

Aztán jó szórakozást és boldog ünnepeket kívánt a fiúknak, és visszament az irodába. Egyszerre melege lett, olyan hőhullám öntötte el a testét, mint hetekkel ezelőtt, amikor két hétig tüdőgyulladással feküdt. Egy pillanatra lehunyta a szemét, tenyerét homlokára szorította, kicsit nyirkos volt a bőre. Megfázott, gondolta, jó ünnepe lesz, ha belázasodik. Kigombolta zubbonyát, az ingét is, és az ablakhoz állt, de nem nyitotta ki, félt, hogy megcsapja a fagyos levegő. Tulajdonképpen már hazamehetett volna, de valahogy nehezen szánta el magát az indulásra, maga sem tudta, miért. Gondolatai minduntalan visszakalandoztak Sárdihoz. Egy éve ismerte a századost, és zavaros fejű embernek tartotta. Látszott rajta, hogy sok mindent összeolvasott, de ismereteit nem rendszerezte megfelelően. Megállapításai furcsák voltak, és sehogyan sem illettek egy politikai tiszt szájába. Mint ez a Gyilasz-féle ostobaság is. Sárdinak tudnia kellene, hogy Gyilaszt ezért a revizionista elméletéért zárták ki a jugoszláv kommunista pártból, és bíróság elé állították. Persze, nem vitás, hogy a káderek gyerekei közt is akadnak olyanok, akik huligán életmódot folytatnak, szertelenek, erőszakosak, de általánosítani nem szabad. Az a meghatározás, hogy kádergyerek, már önmagában véve is helytelen, Varjas Endre nem elkényeztetett kölyök, magatartása után ítélve nem huligán. Most már bánta, hogy nem folytatta a vitát.

Kovács nemcsak azzal tűnt ki az ezred tisztjei közül, hogy a legjobb céllövő és labdarúgó volt, hanem azzal is, hogy szerette az irodalmat. Varjas Géza is a kedvenc írói közé tartozott. Talán ez is közrejátszott abban, hogy érdeklődéssel figyelte Endre magatartását. Miért nem utazik haza? Mi baja van? Miért olyan zárkózott, miért vonul félre a többiektől? Karácsonykor mindenki együtt szeretne lenni a családjával, ő miért nem?

Eszébe jutott a gyerekkora. Évekig az esztergomi Vak Bottyán kollégiumban lakott. Szülei évek óta külön éltek, őt a bíróság az édesanyjának ítélte. Apja hamarosan újból megnősült, s az új asszony hallani sem akart róla. Apja fizette a gyerektartást, de ez volt minden. Harmadikos korában nem utazhatott haza a karácsonyi ünnepekre, mert az anyja súlyos betegen kórházban feküdt. Egyedül maradt az üres kollégiumban. Sohasem fogja elfelejteni azt a három napot.

Ha a fiú nem kért szabadságot az ünnepekre, akkor annak valami súlyos oka van. Megvárta, míg a szabadságos katonák eltávoztak, s azután behívta magához.

Endre előírásszerűen jelentkezett, majd kíváncsian fürkészte a hadnagy finom vonalú arcát. Ismerősnek találta, és azon tűnődött, hogy kire, melyik barátjára vagy ismerősére emlékezteti. De nem jött rá azonnal, csak a beszélgetés során. Bevonulása előtt Sugár filmrendező asszisztenseként dolgozott, s a jó ég tudja már, miért, megnézték a Waterloo Bridge című, régi amerikai filmet. Tyrone Power! Kovács megdöbbentően hasonlított rá, különösen szemüveg nélkül. Ahogy elnézte a hadnagyot, azonnal megállapította, hogy a feje nem modern, vonásai túlságosan lágyak és szabályosak, egyáltalán nem katonás jelenség, ha civilben lenne, csendes, halk szavú belgyógyásznak vagy biológusnak gondolná.

– Üljön le, Varjas – mondta Kovács, és megigazította a szemüvegét. Megvárta, míg a fiú leül, aztán megkínálta cigarettával. – Nem akarok beavatkozni a magánügyeibe – mondta –, de érdekelne, hogy miért nem utazott haza. – Figyelmesen fürkészte a fiú jó színű, sovány arcát, a majdnem egyenes szemöldök alatt mélyen ülő szemeit. Hirtelen úgy érezte, hogy valami furcsa elektromos erőtér ereszkedett közéjük, amely átengedi a szavakat, de a mélyükön rejlő érzelmi töltést kiszűri és felfogja, így azok üresen, semmitmondóan lebegnek közöttük. A fiú szeme alig észrevehetően összeszűkült, mint a csapdát ösztönösen megsejtő állatoké, és a hadnagy rádöbbent, hogy jóindulatú közeledése értelmetlen, az asztal túlsó oldalán ülő katona gyanakvó és bizalmatlan, nem engedi őt közel magához. Kár – gondolta, mert szeretni tudná ezt a jókötésű, magas fiút, talán jó barátok is lehetnének.

Endre lehajtotta a fejét, cigarettájának felizzó parazsát nézte.

– Nem akartam hazautazni.

– Annyira jól érzi magát nálunk?

– Tanulni akarok az ünnepeken. Odahaza nem lenne rá lehetőségem.

Kovács tudta, hogy a fiú nem mondott igazat. Felállt.

– Értem – mondta kesernyés mosollyal. – Végső soron maga tudja, hogy mit csinál. Hát akkor tanuljon.

Elbúcsúzott a fiútól és hazament. Endre pedig visszaballagott a hálóterembe, a kályha mellett elolvasta az újságot, aztán kiment a mosdóba, hogy megborotválkozzon.

A tükör elé állt, és szappanozni kezdte sovány arcát. Sűrű, egyenes vonalú szemöldöke majdnem összeért az orra felett. „Sokkal könnyebb lenne a katonai szolgálat – gondolta –, ha megparancsolnák, hogy a bevonuló újoncoknak szakállt és bajuszt kell növeszteniük. Erős szálú szőrzete volt, sötétbarna, majdnem fekete, így megtörtént, hogy naponta kétszer is borotválkoznia kellett. „Persze, ilyen okos ötlet nem jut az eszükbe. A minisztériumban tonnaszámra gyártják a hülyébbnél hülyébb szabályzatokat, nemsokára még azt is előírják, hogy a kiskatona milyen ritmusban szívja be a levegőt, és hány percig tartsa a tüdejében. Az életet tönkreteszik a szabályzatok.

Fázott. A mosdó már régen kihűlt, az ablaktáblák sarkaiban jégvirágot rajzolt a hideg. „A minisztériumban arra is gondolhatnának – tűnődött –, hogy télen megfelelő módon fűtsék a hálótermeket és a mosdót. Attól még egyetlen kiskatonában sem lángolt fel a hazafiúi érzés, hogy fagyoskodott.

Sercegett a bőre a penge alatt. Keze fejével végigsimította arcát. Jó lesz, gondolta, és a vízcsaphoz lépett. Kimosta az ecsetet, megtisztította a pengét, megtörölgette, aztán elrakta a készüléket.

Alaposan megmosdott. A hideg víz felfrissítette, jóleső meleg járta át vörösre dörzsölt, izmos testét.

A szél feltámadt, megzörgette az ablaktáblákat. Hirtelen megcsapta testét a hideg levegő. Ezzel egyidőben meghallotta az ajtó nyikorgását.

Böglyös Lőrinc tizedes lépett be. Könnyed mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót, aztán beljebb jött, és megállt a betonvályú túlsó oldalán. Nagydarab ember volt, alig egy-két centiméterrel alacsonyabb csak Endrénél, de vállban szélesebb, erőteljesebb nála. Endre a foglalkozásokon sokszor elnézte a vaskos, nagy testű tizedes csontos parasztarcát, az erősen kidudorodó szemöldökcsontot, a mindig hidegen fénylő, kékesszürke szempárt, a keskeny, határozott rajzú száj keserű ívét, a szegletes, akaratos áll éles síkját. Ha mégis filmrendező lesz, és egyszer filmet forgat majd a jogaikért harcoló jobbágyokról, akkor ilyen Böglyös-arcú parasztfiúval fogja eljátszatni a főszerepet.

A tizedes cigarettára gyújtott. Hallgatott néhány pillanatig, mintha azon tűnődött volna, hogy mit is kérdezzen. Már a bevonulást követő napokon megutálta Endrét. Akkor még jószerint semmit sem tudott róla, a nevére sem emlékezett, de az, ahogy Endre végignézett rajta, elég volt az ellenszenve felébredéséhez. Később ösztönösen azt is megérezte, hogy a fiú levegőnek tekinti őt, nem méltányolja a két csontcsillagot, nem fél tőle, és nem akar jóba lenni vele… A többiek – ki-ki vérmérséklete szerint – igyekeztek a kedvében járni, megkínálták őt hazaival, esténként a kantinban söröztek vele, és láthatóan örömmel fogadták, ha leereszkedett hozzájuk, és az asztalukhoz ült. Endre azonban sohasem méltatta figyelemre őt. Ha találkoztak, előírásszerűen tisztelgett, de nem mosolygott rá, nem adta át a helyét a kantinban, mint a vörös hajú Polláck: „Tessék, tizedes elvtárs, üljön le egy pillanatra, mit hozhatok? Később, amikor megtudta, hogy ki Endre apja, utálata elmélyült, ebben azonban szerepet játszott sok minden más is. A többi között az is, hogy a kiképző tisztek közül néhányan olyan elfogódottan, majdhogy nem tisztelettel beszéltek Endrével, mintha ő lenne az országos hírű író. Hamarosan észrevette, hogy kivételeznek vele, elnézik a gyakorlatok és a kiképzés közben elkövetett hibáit. Bezzeg neki nem néztek el semmit annak idején, őt lehülyézték, ha rosszul csinált valamit, mert ő csak egy paraszt fia. A többiek melléfogásait most sem nézik el. Polláck Márton apja maszek szabó. Tölgyesi százados szidja is a fiú maszek édesanyját. „Szétverem az agyát, a maszek úristenit, annak a lángoló fejének. Megfogadta, hogy ő nem fog kivételezni Varjas Endrével. Nézte a nyugodtan törülköző fiút. „Mintha itt sem volnék – gondolta. – Levegőnek néz. Majd én kizökkentelek, édesapám, a főúri nyugalmadból."

Elmosolyodott, a cigaretta füstjét nézte.

– Miért nem utazott haza? – kérdezte.

Endre elzárta a vízcsapot. Nem válaszolt. Azon tűnődött, hogy mit mondjon. Sejtette, hogy Böglyös szórakozni akar vele, csak azért kérdezi, hogy elkezdje a beszélgetést.

A tizedes ravasz volt és rendkívül találékony. Kedves volt a fiúhoz, de Endre tudta, hogy e kedvesség mögött alaposan átgondolt gonoszság húzódik meg. A fiúknak tetszett Böglyös magatartása, lám csak, mondták, a tizedes nem kivételezik Varjassal, mint a tisztek többsége.

Tegnap a gyakorlótéren kézigránátokat hajigáltak. A gyakorlatot Kovács vezette. A hadnagyot azonban rövidesen magához rendelte a zászlóaljparancsnok. Böglyös a rajával egy horhos szélére húzódott, és pihenőt rendelt el. Hűvös idő volt, a nyirkos levegőt arcukra tapasztotta a metsző szél, a felázott, sáros talajban bokáig süllyedtek a csizmák. Endre leült egy bokor tövébe, és cigarettára gyújtva nézte a csoportúkban álldogáló katonákat. Böglyös a fiúhoz lépett. Néhányan, akik sejtették, hogy Endre és a tizedes között feszült viszony van, lassan odaballagtak.

– Adjon már tüzet, Varjas.

– Parancsoljon, tizedes elvtárs – ugrott oda szolgálatkészen a vörös hajú Polláck, de Böglyös leintette.

– Hagyja csak, Polláck honvéd. Varjasnak gázöngyújtója van. Az még a viharban is működik. Igaz-e, Varjas?

Endre felállt, és szó nélkül meggyújtotta a tizedes cigarettáját.

– Megnézhetem? – Előrenyújtotta vastag ujjú, széles tenyerét. A fiú odaadta az öngyújtót. – Szép, fajin kis jószág – mondta elismerően. – A menyasszonyától kapta?

– A húgomtól.

Böglyös szórakozottan játszadozott az öngyújtóval.

– Nincs menyasszonya?

– Még nincsen. – Fázósan megborzongott.

– Fázik?

– Egy kicsit.

A tizedes visszaadta az öngyújtót. Endre zsebre tette, és futó pillantást vetett a bádogszürke égre. A tizedes előremutatott a karjával.

– Látja ott azt az alacsony mogyoróbokrot?

– Látom.

– Úgy emlékszem, mintha ott felejtettem volna két darab gyakorlógránátot. Szaladjon már oda, és hozza el.

A mogyoróbokor mintegy nyolcszáz méterre volt a horhostól.

A fiúk röhögtek, tetszett nekik Böglyös magánszáma. Csak Stolcz Anti nem röhögött. Csendesen, de annál elkeseredettebben káromkodott.

Böglyös most megmozdult. Csosszantva előrelépett.

– Kérdeztem. – Ledobta a cigarettáját, eltaposta. Megkerülte a betonvályút, és a hideg kályhához ment. – Nincs kedve válaszolni?

– Nem utaztam haza.

– Látom. Hiszen itt van. Ne tessék engem hülyének nézni. Azt kérdeztem, miért nem utazott haza?

– Nem volt kedvem. Azért.

– Ejnye, Varjas, még mindig nem tanulta meg, hogy nem azért, hanem tizedes elvtárs, jelentem. Érti? Jelentem és így tovább. Maholnap öreg katona lesz, és nem ismeri az előírásokat.

Endre összemarkolta a törülközőt, úgy tartotta, mint egy korbácsot. „Úristen, miért szórakozik velem ez az állat. A pofájába kellene csapnom, az orra fölött, a szeme közé. Vagy az állára. Elítélnének, de megérné, mert megszabadulnék ettől a hülyétől. De mégsem mozdult meg, nem ütött. „Baromság, szabadulásom után tovább kellene szolgálnom.

Mint ahogy a radarernyő felfogja a visszaverődő elektromos hullámokat, ugyanúgy érzékelte Böglyös a fiú tekintetéből rásugárzó gyűlöletet. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy milyen görcsösen szorul ökölbe a keze. „Csak megtámadna. Önvédelemből leüthetném. Szétverném azt a szomorú, úri pofáját. De ez nem üt. Gyáva szar. Elkényeztetett polgárgyerek."

A tizedes arcát alig észrevehető, finom mosoly lágyította el.

– Nos? Truccolni tetszik? Én aztán igazán nem tehetek arról, hogy a szolgálati szabályzatban ilyen előírások vannak. Sajna, kedves Varjas honvéd, az előírások betartása még az íróapukák fiacskáira is kötelező. Bizony, bizony… Persze lehetséges, hogy hamarosan különleges kiképző századokat fognak felállítani a funkcigyerekek részére, hogy ne érezzék az egyszerű harcosok izzadó lábszagát. Ott nyilván más előírások lesznek, s a szobaparancsnok sem a magamfajta bunkóparaszt gyereke lesz, hanem egyetemet végzett tiszt, de amíg ezeket a különleges alakulatokat nem állítják fel, addig, kedves Varjas honvéd, meg kell adni a tiszteletet a nép egyszerű gyermekéből lett tizedesnek. Úgy ám, kedvesem.

Endre keserűséget érzett. Látod – mondta magában –, mégiscsak jobb lett volna hazautaznod. Ez az állat elhatározta, hogy megaláz. De milyen jogon, és miért? Én nem bántottam őt. Milyen jogon? A két csillag jogán. Addig fog zaklatni, amíg fel nem adod az egyéniségedet. Azonosulnod kell vele, el kell sajátítanod az életszemléletét, a látásmódját, az egyedül üdvözítő emberi magatartását, mert jegyezd meg jól, a hadseregnek nem egyéniségekre van szüksége, hanem tucatemberekre, és Böglyös Lőrinc tizedes a tucatemberek kovácsa. Ha pedig nem alkalmazkodsz a körülményekhez, szenvedni fogsz. A szenvedésnek és a megalázásnak különböző fokozatai, mélységei vannak, s te még csak az első fokozatnál tartasz. Hol van még a mélypont. Én nem fogok eljutni a mélypontra. Csak azt az embert alázhatják meg, aki hagyja, hogy megalázzák. Én nem fogom hagyni.

Haragja megszelídült, hűvös, de elszánt nyugalom szállta meg.

– Böglyös – mondta csendesen –, ne szórakozz velem.

– Nocsak? Tegeződünk?

– Ne bántsuk egymást. Megbánjuk mind a ketten.

– Fenyeget? Ezért hadbíróság jár.

– Az. De te nem leszel jelen a tárgyalásomon. Rendelj kihallgatásra, és bizonyítsd be, hogy megfenyegettelek.

– Mossa fel a követ. Ezt a beszélgetést pedig majd folytatjuk alkalomadtán.

Megfordult, és kiment a mosdóból.

Mire visszament a mosdóba, Endre végzett a felmosással. Úgy tett, mintha Böglyös ott sem lenne. Kiöblítette a rongyot, helyére tette a vödröt, megmosta a kezét, és szó nélkül kiment a folyosóra. Melege volt. Az ügyeletes fázósan topogott. Endre intett neki, és lassú, ráérős léptekkel ment a hálóterem felé. Már elhaladt a századiroda előtt, amikor hallotta, hogy kivágódik mögötte az ajtó.

– Napos! Hol a napos? – Az ügyeletes mondott valamit, mire Martsa: – Küldje be Varjast.

Nem várta meg, hogy az ügyeletes utána kiáltson, megfordult. Az alacsony, fekete hajú őrmester azonnal megismerte, jelentkeznie sem kellett.

– Azonnal öltözzék fel – mondta Martsa –, és menjen az ezredpártirodába. De siessen.

Nagy pelyhekben hullott a hó, és olyan sűrűn, hogy mire a parancsnoki épülethez ért, szinte ujjnyi vastagon ült a sapkáján és a vállán. A parkírozóhelyen azonnal észrevette a Mercedest. Hirtelen rossz kedve lett, a legszívesebben visszafordult volna. De nem tehette, mert itt a laktanyán belül mások akarata szerint kellett élnie.

A lépcsőház előterében lerázta magáról a havat, sapkáját a combjához veregette.

Tisztelgett az ezredzászló előtt, és felsietett az első emeletre.

Kopogott, aztán belépett. A pártbizottság titkára, Bakos Árpád őrnagy Zsókával és egy ismeretlen, fiatál alezredessel beszélgetett. Endre előírásszerűen jelentkezett.

Bakos mosolyogva kezet fogott vele, és nevetve azt mondta.

– Íme, a hadfi.

A fiatal alezredes is megrázta a kezét. Lontai Miklós – dörmögte, és végignézett rajta. Zsóka mosolyogva állt, várta, hogy rá is sor kerüljön. Bakos néhány megszokott kérdést intézett a fiúhoz, hogy érzi magát, egészséges-e, van-e valami panasza, miért nem kért az ünnepekre szabadságot vagy eltávozást, A fiú gépiesen válaszolt.

Bakos a fiatal alezredeshez fordult.

– No, pajtás, hagyjuk magukra őket. – Az órájára nézett. – Egy óra múlva visszajövünk. Jó? – mondta a lánynak.

Zsóka bólintott, és türelemmel várt, amíg a tisztek becsukták maguk mögött az ajtót. Akkor a fiúhoz lépett, kicsit pipiskedett és megcsókolta.

– Te tróger – mondta aztán. – Miért nem írtál?

Endrében már feloldódott a bosszúság, húga közelsége, mint mindig, most is megnyugtatóan hatott rá. Szeretettel nézte Zsóka szabálytalanul szép arcát, a mongolosan erős arccsontokra feszülő barnás bőrét, az egyenes, de a normálisnál kicsit hosszabb orr ívét. Magához szorította, megcsókolta, s aztán, mintha szégyellné pillanatnyi elérzékenyülését, hirtelen mozdulattal eltolta magától.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte.

Leültek az alacsony asztalka mellé, s miközben Zsóka kirakosgatta sporttáskájából az otthonról hozott csomagokat, elmesélte ideutazásának történetét.

– Szombathelyen tartunk irodalmi estet. Én két verset adok elő. Egy Tóth Árpádot és egy Kassákot. Kassáktól kicsit félek, tudod, a szabad verseknél nehéz a kapaszkodó. Anya téliszalámit is becsomagolt, de nem hoztam el, mert nem szereted. Kassákot nagyon nehéz hatásosan elmondani, de remélem, nem lesz baj. Ebben a dobozban cukisütemény van. Medvééknél vásároltam. Ez itt egy kiló füstölt szalonna. Közben vártam a leveledet. Nem jött. Töltsek kávét?

– Milyen kávét?

– Feketét. – Elővette táskájából a termoszt. – Egy kevéske konyakot is löttyintettem bele. – Kiöntötte a termoszból az illatos kávét a pohárba, és biztatta Endrét. – Igyál, még meleg.

Endre hörpölt a kávéból. Cigarettára gyújtott. A lány megszólalt.

– Reggel felhívtam Miklóst.

– Ki az a Miklós?

– Az alezredes. Rendes fiú. ö is részt vesz az irodalmi esten. TIT-előadó. Mondtam neki, hogy leviszem kocsival, vissza is hozom, ha megtudja, hogy itt vagy-e. Arra gondoltam, hogy közben te már hazautaztál. Félóra múlva visszahívott. Nem kértél szabadságot, mondta. Erre én parancsot adtam neki, hogy intézze el, hogy közben egy órára megálljunk itt. Hát itt vagyunk, de amint látom, nem nagyon örülsz ennek a váratlan fordulatnak.

Endre megitta a kávét, keze fejével megtörölte a száját.

– Hol szolgál ez a Lontai?

– A minisztériumban. De hogy ott mit csinál, azt ne kérdezd, mert nem tudom. Rendes fej. Magyar irodalom szakos tanár. Nagyon érti az irodalmat. Jóképű, ugye?

– Biztosan az. De nyilván hülye vagy beteges hajlamú.

Zsóka becsukta a sporttáskáját, és kíváncsian nézett bátyjára.

– Miért lenne beteges hajlamú?

Endre maga elé fújta a füstöt.

– Nem normális ember az, Zsó – mondta –, aki irodalomtanár, érti is az irodalmat, és mégis hivatásos katona lesz. Annál valami nincsen rendben.

Zsóka látta, hogy bátyja nagyon el van keseredve.

– Még mindig ennyire odavagy? Már több mint két hónap eltelt. Észre sem fogod venni, és újból civil leszel.

Endre végigtapogatta tekintetével az asztalon heverő csomagokat, aztán kinézett az ablakon. Olyan sűrűn hullottak a hópelyhek, hogy a laktanyaépületet csak elmosódva látta.

– Bandi, Banduskám – mondta Zsóka, és megfogta a karját. – Nagyon kérlek, ne hagyd el magad. Hamarosan leszerelnek.

– Az olyan messze van, Zsó – mondta –, hogy én nem fogom megérni.

Zsóka ingerült lett. Hát ennyire félreismerte volna Bandit. Jó, hát nem öröm a katonaság, de hát ennyire elanyátlanodni mégsem szabad!

– Minden nyamvadt alak kibírja – mondta –, éppen te ne bírnád ki? Miért hagyod el magad ennyire?

A fiú beletúrt rövidre nyírt, sötétbarna hajába.

– Nem elhagyásról van szó – mondta. – Csak beszélsz, de semmit sem értesz. Ha tudnád, hogy mennyire undorodom mindentől, nem így beszélnél. – Zsókára nézett. – Tévedsz, ha azt hiszed, hogy elhagyom magam. Fizikailag elviselek ennél többet is. De ha arra gondolok, hogy az életemből két évet itt kell eltöltenem, belefájdul az agyam. De kár erről beszélni. Anya hogy van?

Zsóka kedve szerint elbőgte volna magát. Abban reménykedett, hogy Endre már megnyugodott, hiszen mindent meg lehet szokni. De nem, ő nem akarja tudomásul venni az adott helyzetét, mintha tudatosan harcolna a megszokás ellen. Itt felesleges a vigasztalás, a biztató szó, Endre akaratos, elvei vannak, azok szerint él, vagy akar élni.

Elkeseredve gondolt apjára. Ő volt az, aki Endrét megsebezte. Hirtelen eszébe jutott a bevonulás előtti reggel…

A teraszon reggeliztek. A meleg, őszi napsugarakat megszűrték a vadgesztenyefák kopott lombjai. Anya Juli nénivel már leszedte az asztalról az edényeket, ők hárman még ott maradtak. Zsóka rosszkedvűen fürkészte apja zsírpárnás arcát, duzzadt, nehéz szemhéját, erősen őszülő haját, és várta, hogy mondjon valami biztatót a nekikeseredett Bandinak.

– Ne lógasd már az orrod, az istenedet – mondta Varjas. – Bevonulsz, és kész.

Endre megszívta a cigarettáját. Elnézett a Pasaréti út felé, szemét összehunyorította.

– Bevonulok. De abban nem lesz köszönet – mondta. – Miért nem érted meg, hogy nem akarok katona lenni. Gyűlölöm az egyenruhát.

– Én is – mondta könnyedén Varjas, és a cigarettavéget átpöccintette a korláton. – Az épeszű emberek általában nem rajongnak a katonai szolgálatért. Te, gondolom, épeszű vagy. De bele kell nyugodnod, és le kell szolgálnod a két évet.

Endre megmarkolta a kerti szék karfáját. Gúnyosan apjára nézett.

– Te annyira biztos vagy benne, hogy leszolgálom a két évet?

Zsóka békítően közbeszólt.

– Mi mást tehetnél, Bandus?

– Többféle lehetőség között választhatok – mondta cinikusan és szokásától eltérően pózolva. – Példának okáért, átlőhetem a térdemet. Persze véletlenül. Felköthetem magam, bár az igazat megvallva, ez a halálnem számomra nem vonzó. Aztán megkísérelhetem a szökést is. Természetesen Nyugatra. Gondolom, Olga néni szívesen fogadna Párizsban.

Varjas az asztalra csapott. Puha arca szinte lángolt az indulattól.

– Elég legyen! Nem túrom ezt a huligán stílust! – Könnyedén felállt, és a fiúhoz lépett. Köpcös termete elfogta Endre elől a bágyadt napfényt. – Úgy fenéken rúglak, te szarházi, hogy egyenesen a gyengélkedőre visznek. Hát mit képzelsz te, meddig tűröm ezt a strici tempót?

Endre szemrebbenés nélkül, gúnyos fintorral nézte dühöngő apját. Zsóka ijedten mögéje állt, és a vállára tette a kezét.

– Nincs felmentés! Érted, nincs! – üvöltötte az apja. – És erről te tehetsz. Könyörögtem, hogy tanulj tovább. De neked eleged volt az iskolából. Semmiféle jogcímem nincs arra, hogy felmentésed érdekében egyetlen lépést is tegyek.

Endre unott arccal felnézett az égre.

– Rám nézz, ha hozzád beszélek!

Zsóka félénken közbeszólt.

– Apa, ne kiabálj!

Endre hátranyúlt, megfogta Zsóka remegő kezét.

– Nyugi, húgocskám, nyugi. Csak kiabáljon. Mást sem tud. Meg velem lehet kiabálni. Velem mindent lehet csinálni, mert én köszönettel tartozom apának, amiért élek.

A férfi egyetlen mozdulattal felrántotta a fiút a székről.

Zsóka akaratlanul elcsodálkozott apja erején. Erre nem számított. Apja széles keze szorosan markolta Endre ingét.

A hirtelen beállott csendben tisztán hallotta apja hörgésszerű lélegzését.

– Te nyomorult – mondta elfojtott indulattal, majd irtózatos erővel pofozni kezdte.

Zsóka felsikoltott, belekapaszkodott apja karjába, de az erős férfi könnyedén lerázta magáról a lány kezét.

Endre nem védekezett. Összezárt, konok szájjal tűrte a nekivadult ember erős ütéseit.

Másnap búcsúzóul azt mondta az apjának:

– Két évig nem jövök haza. Ha nem akarsz kellemetlen helyzetbe kerülni, ne látogass meg. És még valamit. – Keményen apja szürkéskék szemébe nézett. – Remélem, tudod, hogy ha még egyszer megütsz, nem leszek tekintettel a korodra. És arra sem, hogy szerencsétlenségemre te lettél az apám.

Endre felállt. A fiú mozdulata elmosta a lány emlékeit.

– Zsó – mondta –, rendes vagy, hogy meglátogattál. Igazán az vagy. Egyébként nincs semmi baj. – Aztán, hogy jókedvre derítse a lányt, másról kezdett beszélni. Régóta dédelgetett magában egy filmötletet, és már jó néhányszor elhatározta, hogy forgatókönyvet ír belőle, de eddig még nem jutott tovább az elhatározásnál. Elmesélt néhány szituációt. Zsóka figyelmesen hallgatta, néha helyeslően közbeszólt. Felengedett a szorongása, mert az nagyon jó, ha Bandit érdekli valami. Van ugyan egy-két részlet, amivel nem ért egyet, de most nem vitatkozni kell Bandival, hanem helyeselni, biztatni.

– Írd meg, Bandus. Vagy legalább jegyezd fel, nehogy elfelejtsd.

– Ha sikerül megragadnom jól a kis ember figuráját, megnyerem a sajtót. Mert ez a nehéz. Sokan ugyanis azt hiszik, hogy az efféle figurának a gondolatvilága szegényes…

Zsóka úgy találta, hogy Bandit nagyon komolyan foglalkoztatja a téma; ha ez így van, akkor nem kell félteni őt, akkor nem fog elkövetni meggondolatlanságokat.

De el kellett búcsúzniok egymástól, mert Bakosék minden percben visszajöhettek.

– Anyát csókolom. Nyugtasd meg őt. Te pedig vigyázz magadra. Koleszár vezet?

– Nem. Én.

– Hülyeség ilyen időben autózni. És ha hóvihart kapsz? Csodálom, hogy tisztelt apám odaadta a járgányt.

Zsóka hamiskásan nevetett.

– Képzeld, nem adta. Egyszerűen elhoztam. Otthagytam egy levelet, és eljöttem. Dühöngeni fog, de nem érdekel. Egyébként a hátsó kerekeken téli gumik vannak. – Megigazította a harisnyáját. – Ne félts te engem. Legalább olyan jól vezetek, mint te.

Endre aggódott, homlokán ráncba vonta a bőrt.

– Hülyeség, ha hótorlaszt kaptok, hiába vezetsz jól.

– Akkor majd az alezredes elvtárs lapátolni fog – nevetett jóízűen a lány. – Most meg mit ráncolod a homlokod? Mi nem tetszik?

A fiú a csomagokat babrálta.

– Nős ember?

– Nőtlen. Ne félj, nem udvarol. Egyébként ismerhetsz.

Elbúcsúztak egymástól. Endre megcsókolta a lányt, és szorongással telve visszament a körletbe. Már csak néhányan tartózkodtak a hálóteremben, a kályha körül. Csönd volt, mély, puha csend, csak néha hallatszott a szél fütyülése. Elrakta a csomagokat, aztán a kályhához ült, és olvasni kezdte a Népszabadságot. De olyan fáradtnak érezte magát, hogy hamarosan abbahagyta, és végigheveredett az ágyon. Már a bevonulása előtt elhatározta, hogy minden szabad idejét alvással fogja eltölteni, mert ahány órát átalszik a tizenhétezer-háromszázhúszból, annyival kevesebbet kell katonáskodnia.

Nem bírt elaludni, nem is erőltette. Nyitott szemmel bámulta az egyre homályosodó mennyezetet, és hallgatta a viharos erejű szél zúgását. Zsókára gondolt, és nagyon aggódott érte.

Endre nagyon szerette a húgát. Szépnek és nagyon izgalmasan érdekesnek tartotta szabálytalan arcát. A széles arccsonthoz és az enyhén ferde vágású szemhez picit lapos, kicsi orr illett volna, de a lány orra furcsán hosszúkás és finom vonalú volt. Orrának formáját érzékenyen szép arcú édesanyjától örökölte, a többit, homlokát, szemét viszont apjától. Anyja arca fáradt, finom vonalú, apjáé ellenben – különösen, míg nem lett zsírpárnás – kemény, csontosán parasztos volt. Endre különösen Zsóka szemét szerette, az örökösen változó színárnyalat fényét. Ha kötekedett, szájalt vagy dühösködött, szeme szikrázott, s ilyenkor az arca is megcsúnyult.

Zsóka kislány korától kezdve elfogadta Endre atyáskodását. Egyszerűen meghökkentő volt a fiúhoz való ragaszkodása. Endre szava szent volt. Beszélhetett vele apja vagy anyja, Zsóka mindig azt csinálta, amit a bátyja mondott. Igaz, Endre kivételesen jó testvér volt. Bármit kapott ajándékba, annak tulajdonjogát, élvezetét megosztotta a lánnyal. Zsókát valójában Endre nevelte. Később, hogy nagyobbak lettek, s életüket átszőtték a felnőttekre nem tartozó gyermeki titkok, érthető cinkosság és egyetértés alakult ki közöttük. Szüleikkel szemben körömszakadtáig védték egymást, izgató problémáikat is egymással beszélték meg.

A szülők különféle társadalmi tisztségeket töltöttek be, így a gyerekekkel naponta csak néhány percre találkoztak. Egész héten Varjas unokahúga, Juli néni ügyelt fel rájuk. A dolgos, egyszerű teremtés csak néhány esztendővel volt fiatalabb Varjasnál. Negyvenötben került fel Cibakházáról a családhoz, és ottragadt. Kislány korában csípőficama volt, ebből kifolyólag kacsázva járt, nem is ment férjhez. Vallásos volt nagyon, de istenhitét mélyen eltitkolta, egyszerű gondolkodásával is megértette a megváltozott helyzetet, s nem akart szeretett unokabátyjának kellemetlenséget okozni. Később, amikor Varjasból neves ember lett, és megkapták a villát a Pasaréten, Juli néni házvezetőnő és szakácsné lett, a takarítást már nem neki kellett elvégeznie.

Endre nyolc-kilenc éves korában tudatának csápjaival tapogatni kezdte a világot, és sokasodtak benne a feleletre váró kérdések. Csakhogy ezekre a kérdésekre nemigen kapott megnyugtató választ, még apjától sem, mert erre kevésnek bizonyult a vasárnap délelőtt. Ekkor ugyanis néhány órát együtt töltött a család. Apja türelmesen válaszolgatott, de a kapott válaszok nem elégítették ki a fiú kíváncsiságát. Így hát maga gyűjtögette össze méhszorgalommal a válaszokat, és tapasztalatait megosztotta húgával. Endre hamarosan rákapott az olvasásra. Válogatás nélkül falta a könyveket, s tízéves korában elképesztő zűrzavar uralkodott a fejében. De egyedül csak az apja találta zűrzavarosnak Endre gondolkodását, Juli néni és Zsó már nem. Ők rajongó csodálattal csüngtek a kisgyereken, aki minden kérdésükre azonnal megfelelt. Helyesen-e vagy sem, az már nem érdekelte őket.

Zsóka csodálata akkor is tovább tartott, amikor Endre és apja között egyre jobban mélyült a szakadék. Fenntartás nélkül a bátyja pártján állt. Azután az is kiderült, hogy nem szeretik az apjukat. Zsókánál ez tizenhat éves korában következett be, Endrénél jóval előbb, de ez volt az egyetlen titok, amit nem osztott meg húgával. Még akkor is csak annyit mondott, hogy ő sem szereti apját, amikor Varjasék elutazása előtti napon a lány azt mondta:

– Már alig várom, hogy egyedül legyünk.

– Én is.

– Te sem szereted apát?

– Nem. De te azért szeresd. Nekem okom van rá.

– Nekem is.

– Most hagyj békén, mert tanulnom kell.

Az érettségire készült, de valójában ez csak kifogás volt, hogy ne kelljen megokolnia elhidegedését az apjától. Varjasék Párizsba utaztak egy kulturális küldöttséggel. A férfi elérzékenyült a búcsú pillanatában, s Endre akkor úgy érezte, hogy érzései becsapták őt, elidegenedése csak átmeneti, hamarosan helyreáll közöttük a régi, meghitt kapcsolat. Ez az érzés azonban csak egy pillanatig tartott. Rájött, hogy nem térhet vissza soha többé a kisgyerek rajongó szeretete, egyszerűen azért, mert már nem gyerek, és mindaz, amit az elmúlt években megtudott apjáról, falként emelkedik közöttük, s ők csak a falréseken át folytathatnak egymással párbeszédet.

Varjas bölcs és hasznos tanácsokkal látta el őket, és Endre kínzó fájdalmat érzett. Milyen jól látja apja az emberi cselekedetek értékrendjét, s mennyire ellentmondanak ennek az értékrendnek saját cselekedetei. Persze akkor még sok tekintetben igazságtalanul ítélkezett apjáról, hiszen Varjas elveit, az általa elítélt és kiábrándító cselekedetek eredőit nem ismerte, és arra az egyébként megcáfolhatatlan tényre sem volt tekintettel, hogy apja valamikor, életútja jelentős szakaszán, egyértelműen becsületes volt. Endre nem méricskélhette a megtett életút egyes szakaszait, nem kereste, és nem is próbálta megmagyarázni a buktatók okát; észlelte és tudomásul vette a jelenségeket, aztán fiatalos hévvel ítélkezett, olyan dolgokért is elmarasztalva apját, amiről az nem is tehetett.

Szinte felszabadult azon a tavaszi napon, amikor szülei útra keltek. Tőle szokatlan vidámsággal körültáncolta a szobákat, hurrázott, éljenzett, s valami furcsa, részegítő mámorban élvezte a szabadság első pillanatait. Juli néni is hazautazott Cibakházára, így ketten maradtak.

Aztán, hogy felébredt a kábulatából, felnőttes komolysággal megbeszélte Zsókával a teendőket.

– A pénzt te kezeled – mondta a lánynak –, de úgy kell gazdálkodnunk, hogy valamit nyerjünk a bolton.

– Bízd csak rám – nevetett Zsóka. – Négyszáz froncsit úgy megspórolok, mint a pinty. – Elővett egy kockás füzetet, felnyitotta, és az első oldalra beírta: – Tíz forint Bandinak. – Tíz forintot tett az asztalra.

Endre egy vastag szálú pulóvert húzott magára, közben a pénzre nézett.

– Az mi? – kérdezte.

– A pénzed holnapra.

– Tíz forint?

– Annyi.

– Megőrültél, húgocskám. Egy tízessel akarsz elintézni? Számolj csak. Tízórai, ebéd, cigaretta. A nőket most számításon kívül hagyom.

Zsóka azonban nem hagyta magát.

– Tízórait én fogok csomagolni neked, cigit csórj drágalátos apád tartalék készletéből. Ebédre ez még sok is, a nőknek pedig toll a fülükbe.

Varjasék harmadik napja voltak távol, amikor olyasmi történt, ami átmenetileg megkeserítette a gyerekek szabadságának édes ízét.

Endre a matematikai tételeket tanulta. Annyira elmerült a feladványok megoldásában, hogy Zsókáról teljesen megfeledkezett. Csak akkor tűnt fel a lány távolmaradása, amikor kínzó éhséget érzett. Megnézte az óráját. Tíz óra múlt. Bekapcsolta a rádiót. Meghallgatta a sporthíreket. Múltak a percek, egyre idegesebb lett. Tűnődött, hogy mit is mondott neki Zsóka reggel. De nem emlékezett arra, hogy valami programot említett volna. Tizenegy óra előtt telefonon beszélt Zsóka néhány barátnőjével. Egyik lány sem tudott a húgáról. Hol lehet? És miért nem telefonált? Megpofozza, ha előkerül. Működésbe lépett a fantáziája. Felment valamelyik fiú lakására, leitatták… Nem merte végiggondolni a szituációt. Nyugtalansága fokozódott. Elütötte egy autó, villamos alá került. Keserű volt