Így élt Dózsa György

HEGEDÜS GÉZA

ÍGY ÉLT

DÓZSA GYÖRGY

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Móra Könyvkiadó Budapest, 1972

Korrektor: Budai Ákos

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-324-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

A VITÉZLŐ DÓZSA NEMZETSÉG

1514. februárius 28-án történt, félúton Szendrő és Nándorfehérvár között. A hirtelen kitavaszodott időben élethalálra menő párviadalra találkozott a Szendrő várában állomásozó szpáhik, azaz török lovasok vezére, Epiruszi Ali bég és a nándorfehérvári magyar huszárok egyik kapitánya. A határ menti csatározások akkor már régóta tartottak, Szendrőben törökök ültek, Nándorban magyarok. Ali bég nemcsak lovasaival fosztogatta-égette a környéket, hanem ő maga személye szerint is a legveszedelmesebb pusztító volt. Nagy erejű óriás, rendkívül jó bajvívó, aki nemegyszer több ellenféllel is sikeresen vette föl a küzdelmet. Szeretett is kérkedni saját erejével és félelmetes hírével. A végvári – vagyis határvédő – magyar katonák eddig sehogyan sem bírtak vele. Nos, ez az Ali megüzente a magyar király legdélebbi végvárában lakozó vitézeknek, hogy ha van közöttük olyan merész férfiú, aki egy szál kardra kiáll vele, akkor katonáik szeme láttára mérjék össze erejüket, de életre-halálra; senki más ne avatkozzék a küzdelmükbe. Lássák, ki a nagyobb legény.

A nagy erejű török vitéz el sem tudta képzelni, hogy akadhat ember azon a vidéken, aki ővele páros viadalra kiállni merészkedne.

Hanem amikor a határőrzők parancsnoka kihirdette a török vezér üzenetét, azonnal kiállt a lovasok egyik kapitánya, a Székelyföldről való Dózsa György, hogy – egy élete, egy halála – ő majd valamennyiük nevében megvív Ali béggel. Ment is a válasz Szendrőbe, és a hírvivők megállapodtak a törökökkel, hogy húshagyó kedden – ez volt február 28-án – vívják meg a párviadalt a kísérő magyar és török lovasok szeme láttára. Nemegyszer megesett az ilyenfajta kihívás a végbeli csatározások idején. De olyan félelmetes ellenfél, mint Epiruszi Ali, rég nem vitézkedett a szultán lovasai között.

Dózsa György nagy termetű, nagy izmú, göndör barna hajú férfi volt. Akik ismerték, úgy emlékeztek rá, hogy hajának egy fürtje mindig a homlokára hullt. Nem lehetett már egészen fiatal ember, hiszen hosszú évek óta harcolt a törökök ellen, gyakran kitűnt rendkívüli bátorságával és hadi tapasztalataival, és már kapitányi rangot ért el. De idős ember sem lehetett, ha egy szál kardra kiállott a legveszedelmesebb hírű török vitézzel.

A párviadal történetét pontosan ismerjük, híre hamarosan eljutott Budára is, a király udvarába. A két nagy erejű lovas összecsapott, és Dózsa kivédve Ali sujtását, egyetlen visszacsapással levágta a török vezér jobb karját, amely a kezében szorított karddal együtt a földre esett, majd a következő vágással széthasította Ali fejét. A halott bég leesett lováról, a fehér ló riadtan futni kezdett Nándorfehérvár felé, ahol bekerítették. A pompás paripa a győztest illette volna, de nagyon megtetszett a várparancsnoknak is, mire Dózsa neki adta. A győzedelmes vitéz pedig a parancsnoktól 300 aranyat kapott jutalmul. (Rengeteg nagy pénz abban az időben, hiszen egy lovas katona „hópénze", azaz havi zsoldja – ha megkapta – 6-8 arany volt.)

A törököket annyira megzavarta a szpáhik híres vezérének veszte, hogy a határvidék jó időre megszabadult a zaklatásoktól. Dózsa György pedig a parancsnok ajánlólevelével Budára indult, hogy átvegye hőstettéért a kitüntetést is. De híre már megelőzte Budán. Hiszen a Hunyadiak kora óta szokatlan volt az effajta személyes vitézség. A katonák tessék-lássék védekeztek a törökök ellen. A Hunyadiak kora pedig már-már negyedszázada elmúlt. Mátyás király 1490-ben meghalt. A földesurak nem kívántak hozzá hasonló erőskezű, a rend és a királyi jövedelmek biztosítása érdekében még a nép érdekeit is szeme előtt tartó uralkodót, ezért is esett a választásuk a lengyel Jagelló-családból származó II. Ulászlóra, aki igen jóindulatú, de nagyon határozatlan, egy ország élére semmiképpen sem való ember volt. Mindig annak adott igazat, akivel éppen beszélt. Amit mondtak neki, vagy kértek tőle, arra fejét bólintotta, és lengyel anyanyelvén azt mondta: „dobzse – azaz: „jó. Már életében is Dobzse Lászlónak gúnyolták; így is maradt neve az utókorra. Udvarában a nagybirtokos urak igyekeztek annyi földet és hatalmat szerezni, amennyit csak lehetett. A honvédelemmel nem törődtek, Mátyás központi hatalmat erősítő és ezért a népet is védő törvényeit hatálytalanították. A katonák zsoldját rendetlenül fizették. Így azután az a török hatalom, amelyet a nagyemlékezetű Hunyadi János visszavert, és fia, Mátyás király okos politikával távol tartott a határoktól, most megint nagy veszedelemmé vált. Nemcsak Magyarország veszedelmévé, hanem egész Közép-Európáé. A rosszul fizetett végváriak nem szívesen kockáztatták az életüket. Ezért volt olyan csodaszámba menő hír, hogy lám, ez a székely vitéz ki mert állni, és tudott győzni.

Már azt is tudták az udvarnál, hogy ez a Dózsa György egy nevezetes vitézlő család fia. Királyi vitéz volt már a nagyapja is, az apja vajda címmel lovasparancsnok Mátyás király seregében. Öten voltak testvérek, ezek közül nemcsak György, hanem bátyja, János és öccse, Gergely is sokszorosan kitűnt a törökök ellen. De távolabbi rokonságukban is sok a hivatásbeli katona, ami nem volt ritkaság a vagyontalan székely nemesi családokban. Ezek a Dózsák – teljes nemesi nevükön: makkfalvi Dózsák – úgy éltek, mint a legtöbb lófőnek nevezett székely nemes. A lófőket nem tekintették egészen nemeseknek, de nem is tekintették őket parasztoknak. A családok még közösen birtokolták a földet, mint az Árpádok korában, nem volt közöttük nagybirtokos, és közel álltak a közrendű székelyekhez, akik szintén közösen birtokolták a földeket. Még a székely bárókat – a primorokat – sem tekintették igazi főuraknak: az egész székely világ a nemesség és a jobbágyság közt foglalt helyet. Ha kellett, a szomszédos földesurak ellen fegyverrel védték szabadságukat. Dózsa György bátyjáról, Jánosról is tudni lehetett, hogy egy ízben a székelyek élére állt, és visszaverte azokat az urakat, akik csorbítani akarták a közös székely szabadságjogokat.

Ezeknek a szabadságjogoknak Erdélyben nagyobb hagyományuk is volt, mint a Királyhágón inneni Magyarországon. Ott már az előbbi évszázadban, Zsigmond király halála évében, 1437-ben felkelt a magyar és a román szegény nép, melléjük álltak a kolozsvári céhlegények is, kezdetben velük harcoltak a kisbirtokos nemesek is, és Budai Nagy Antal vezérletével megrettentették az urakat. Igaz, hogy végül Nagy Antalt leverték, de emlékezete elevenen élt a nép körében. Ott a kardforgató nemesek közelebb maradtak a termőföldön robotoló néphez, és éberebben figyeltek a nagybirtokosok önkényeskedésére. Ebből az erdélyi világból, a szabadságukra nemzedékről nemzedékre jól vigyázó székelyek közül került hivatásos katonának a végbeli háborúzásokba Dózsa György, aki 1514 márciusában felérkezett Budára, hogy nagy hírű tettéért a király kitüntesse.

TAMÁS ÉRSEK, A NAGY ÁBRÁNDOZÓ

A XVI. század elején széles Magyarországon senki sem futott be olyan szédületes pályát, mint Bakócz Tamás.

Szegény jobbágyfiúként papnak ment, hogy tanulhasson. Elképesztő szorgalommal küzdötte fel magát előbb rendkívül művelt, széles látókörű emberré, majd egymás után nyerte el szívós igyekezettel a mind magasabb egyházi rangokat. Egyre nagyobb javadalmakat szerzett. Fiatalon lett püspök, jogi tudásával és politikai hozzáértésével nélkülözhetetlenné tette magát az udvarban. Ismerték és elismerték Rómában is. Így került az egész magyar egyház élére, lett belőle esztergomi prímás-érsek, s ehhez a pápától megkapta a bíbornoki méltóságot is. A főúri származású püspökök természetesen nem szerették. Nem szerették a világi főurak sem, noha a maguk javára felhasználták óriási tudását