A rémület hajója: Egy kalandos utazás története Perutól Kínáig

RODERICH

(BARSI ÖDÖN)

A RÉMÜLET HAJÓJA

Egy kalandos utazás története Perutól Kínáig

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-354-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi Ödön jogutódja

ELSŐ FEJEZET

A KÍNAI KALÓZ

Olyan volt, mint egy kínai bálvány: otromba és félelmetes. Mozdulatlanul ült az alacsony kereveten és ópiumot szívott. Lassan, megfontoltan mozgott, mint az olyan ember, akinek nincs sietős dolga. Az összes kellékek mellette voltak egy finom lakktálcán: az ópiumos szelence, a tű, a teknőchéjból készült pipa és az égő olajlámpa. Egy fiatal kínai fiú időnként a tűzbe tartotta a tűre felszúrt ópiumdarabkát, majd ügyesen a pipába gyömöszölte és átnyújtotta a gazdájának.

Van Pey régi ópiumszívó volt. Mélyet szippantott a kesernyés füstből, néhány pillanatig a tüdejében tartotta, azután lassan kibocsájtotta. Három pipát szívott el egymásután, azután leheveredett a kerevetre és a mennyezetre bámult.

Az ópium mindig serkentően hatott agyműködésére. Gondolatai tiszták és világosak voltak. Már régóta gondos tervet eszelt ki a perui gőzös kirablására és most a részleteken tűnődött. Minden eshetőséget számításba vett, és úgy érezte, hogy nem érheti meglepetés.

– Még egy pipát, uram? – kérdezte halkan a fiú.

Van Pey alig észrevehetően intett kövér kezeivel. Lusta volt megmozdulni. A fiú újra megtüzesítette a tűt a lángon és felszúrta rá az ópiumdarabot, mely sisteregve duzzadni kezdett. Van Pey kettőt szippantott, azután eltolta magától a pipát:

– Menj és nézd meg, nem érkezett-e meg a hetes szám?

A fiú gyorsan felugrott és kiment a szobából. Mély csend borult a tágas helyiségre. Van Pey elgondolkozva nézegette a színes kínai térítőket a falakon és a tükörsima padlót, amely úgy tükrözte vissza a tárgyakat, mint a csendes tó felszíne. Nem volt egyetlen európai bútor sem a szobában. Még a függönyöket is Kínából hozatta a ház ura, pedig évente legfeljebb 2-3 hónapot töltött a lakásában, rendszerint a Galápagos-szigetcsoport közelében lévő főhadiszállásán tartózkodott.

Ha valaki először látta Van Peyt, az aligha gondolta volna, hogy egyike a legelszántabb kínai kalózoknak. Jómódú kereskedőnek látszott, vagy még inkább bölcs és tiszteletreméltó mandarinnak. Pedig a szíve mélyéig gonosz volt és sokszor még saját emberei is borzadtak tőle. Embertelen kegyetlenségéről legendákat beszéltek a hajósok. Mindenki hallott már róla, de bizalmas hívein kívül alig ismerte valaki.

A lakkozott asztalkán álló elefántcsonttal kirakott óra elütötte az éjfélt, amikor az ajtóra erősített és sárkányokkal díszített terítő meglibbent, és egy alacsony, fantasztikus kínai ruhába öltözött férfi lépett be.

– Végre! – mondta a ház ura. – Elintéztél mindent?

A másik bólintott:

– Mindent. Hétfőn reggel hajóra szállok.

– Az iratok?

– Rendben.

– És a kulik?

– Ők is teljesen felkészültek az útra. A fickók egyetlen kést sem vihetnek magukkal. A fegyverekkel én szállítom a hajóra.

A kínai bólintott.

– Átkozottul érted a dolgodat. Hányadik utad ez?

– A hatodik.

Van Pey bólintott:

– Eddig mindig szerencséd volt.

– Most is lesz! – nevetett a másik. – És te is velünk utazol, főnök?

A kínai sóhajtott:

– Sajnos… Megszerettem ezt a kis fészket…

– És a fehér asszonyokat – bizalmaskodott a férfi.

Van Pey kövér arca hirtelen eltorzult, ferde vágású szeme vékony vonallá húzódott össze és szája úgy elkeskenyedett, mint a késpenge.

– Nem szeretem ezt a hangot! – sziszegte. – Több tiszteletet kérek személyem iránt! Megértetted?

– Nem akartalak megbántani… Csak azért említettem… mert… mert…

– Beszélj!

– A hajón állítólag hölgyek is lesznek… Egy perui leány és egy fiatal amerikai asszony.

– A hír mindesetre kedvező – mondta Van Pey megbékélten. – De először az arannyal törődj. Állítólag százezer dollár van a hajón?

– Aranyban – vigyorgott a másik. – Aztán a váltságdíjak is számítanak valamit. Az utasok névsorát már tegnap megkaptam.

– Nos?

– Mister Brandt és felesége… amerikai állampolgárok. A férfi jómódú kereskedő, állítólag Kínában akar letelepedni.

– Tovább!

– Miss Horn, ismert színésznő.

A kínai szeme felcsillant:

– Életkora?

– Bizony öregecske… 50 is lehet… sőt talán több.

– Kár… Ki van még?

– Egy Perry nevű magánzó. Úgy hiszem, gazdag. Az értesítés legalább is így szól. Az utasok listáján szerepel továbbá valami Damaras nevű fickó… Veszedelmes alak. Afféle elszánt kalandor lehet… Ki is van még?… Igen… A Pym nővérek. Két vénkisasszony. Enyhítő körülmény, hogy dúsgazdagok. Végül egy Morrison nevű amerikai író. Bűnügyi regényeket ír.

Van Pey kövér arcán gonosz mosoly jelent meg.

– Biztosan ő is sárga kutyáknak nevezi a kínaiakat regényeiben, mint az amerikai írók általában. Azt hiszem, nem fog többé tollat venni a kezébe!

– Manapság rendszerint diktálják a kalandorregényeket – javította ki a másik férfi a kínait. – Elvégre a huszadik században élünk.

Van Pey türelmetlenül legyintett:

– Térjünk a tárgyra! Ki váltott még jegyet a hajóra?

– Carniero, az ismert bűvész. A múltkor láttam az egyik kínai mulatóban. Remek!… Mindenfélét eltűntet, ami a kezébe akad: nyulakat, galambokat és végül egy lovat is.

– Most mi fogjuk őt eltüntetni – jegyezte meg a kínai. – Remélem az utasok felsorolása a bűvésszel befejeződött?…

– Még csak egy név szerepel az utasok listáján: Richmond, magándetektív.

– Pontosan ő hiányzott – mondta Van Pey. – Egyébként ma kiérdemelted teljes elismerésemet. Ilyen pontos listára valóban nem számítottam. Összegezzük még egyszer a névsort… De várj csak!… Hogy hívják a hajót?

– „Pizarró"-nak – hangzott a válasz. – Végeredményben teherszállító hajó, de 14 utasfülke is van rajta, továbbá egy elkerített hely, a harmadosztályú utasok számára.

– Tehát az én embereimnek – nevetett halkan a kínai. – Húsz felfegyverzett kalóz még egy utasszállító hajóval is boldogulna. Azt hiszem, ezúttal nem lesz nehéz dolgunk. Hány főből áll a legénység?

– Kilenc matróz szolgál a hajón, egy kormányos és egy másodkormányos. A fűtők számát nem tudom biztosan, de azt hiszem, négyen vannak.

– Helyes. Ki a kapitány?

– Az öreg Larsen.

Van Pey sárga arca egyszerre gondterheltnek és fáradtnak látszott.

– Ennek nem örülök. Az öreg ugyancsak legény a talpán.

– Még a hajóorvost kell megemlítenem, Bredfordnak hívják. Egészen kitűnő ember.

A kínai bólintott:

– Esetleg megtartjuk magunknak. Orvosra mindig szükségünk lehet. Végeredményben a hajóra 12 utas váltott jegyet. Legalább kilenctől rendes váltságdíjat remélhetünk… Ez is valami… Van még valami mondanivalód?

– Azt hiszem, mindent elmondtam – mondta a másik férfi rövid gondolkozás után.

– Az amerikai asszony nevét nem említetted és a lányét sem.

– Az asszonynak Wilford Mabel a neve…

– A leánykori nevét gondolod?

– Igen… Valami Smith-hez ment feleségül, de már elvált tőle.

– És a leány, akit említettél?

– Conchita Perez, egy perui bankár leánya.

– Kitűnő. A kisasszony komoly pénzt jelenthet.

– Van esetleg valami utasításod a számomra, főnök? – kérdezte a 7-es számú kis szünet után.

A kínai nemet intett:

– Nincs… Minden úgy történik, ahogy megbeszéltük. Csak a berakodásnál vigyázz! Nagy baj volna, ha a ládákat kinyitnák.

– Ez már az én dolgom – nevetett a másik. – Hétfőn reggel a mólón találkozunk. Ha esetleg nem ismernél meg, az se baj. A hajón majd találkozunk.

– Milyen néven szerepelsz az utasok listáján?

– Ez maradjon egyelőre az én titkom. Magam is kíváncsi vagyok, hogy megismersz-e új alakomban?

– Reméljük, hogy nem – mondta a kínai és ásított. – Most azonban pihenni szeretnék!

A másik férfi szótlanul meghajolt és elhagyta a helyiséget.

Van Pey lomhán nyúlt az ópiumpipa után és meggyújtotta a kis olajlámpát. A láng felcsapott és megvilágította a házigazda sárga arcát.

A kínai megtömte az ópiumpipát és néhányat szippantott. Most már túlságosan sokat szívott be a méregből, és nehéz sóhajjal hanyatlott vissza a kerevetre.

A szobában csend volt, csak kintről hallatszottak be időnként az induló és érkező hajók elnyújtott szirénahangjai. A callaói kikötőben még éjszaka is jelentékeny forgalom bonyolódott le.

A kikötő lámpásai fázósan hunyorgattak. Néha-néha sejtelmes fények suhantak el az ablak előtt, azután újra elvesztek a sötétségben. A mólónál egy fehér hajó horgonyzott: a Pizarro… Most még nem volt a fedélzetén utas és azok az emberek, akik sorsukat erre a hajóra akarták bízni, nyugodtan aludtak a callaói és limai szállodákban. Ha sejtették volna, hogy mi vár rájuk, alighanem sietve más hajót választottak volna.

A sárga arcú kövér ember, aki mindnyájuk vesztére tört, kábultan és mozdulatlanul hevert a kereveten, mintha nem is volna benne élet. A fel-fellobbanó lámpa fényénél a nehéz selymekre festett sárkányok sokkal inkább élőknek hatottak, mint Van Pey, a legendás kínai kalóz.

MÁSODIK FEJEZET

CSENDÉLET LIMÁBAN

– Igazán sajnálom, hogy elhagyja Limát – mondta Antonio Perez. – Viszont örülök, hogy Conchita sem lesz egyedül az úton.

Perry mosolygott.

– Conchita épségben fog megérkezni Sanghajba, a rokonaihoz. Erre szavamat adom. Úgy fogok rá vigyázni, mint a szemem fényére.

Perez bólintott:

– Ebben biztos vagyok. De ha úgy tetszik, nézzük meg a limai székesegyházat, mert nem illik elutazni a városból anélkül, hogy büszkeségünket látta volna.

Conchita és a két férfi kiléptek a ház kapuján. Antonio Perez, a lány apja, javakorabeli férfi volt. Fehér ruhát viselt és a fején széles sombrerót. Perry ruganyos léptekkel haladt mellette. Nem egy perui szépség utánanézett. Igazi férfi volt: vállas, erőteljes és mégis karcsú. Arcát bronzszínűre festette a trópusi napsütés. Szürke szeme vidáman csillogott, és ha mosolygott, mindenki láthatta pompás, fehér fogsorát.

Conchitát nemcsak a limaiak tartották szépnek. Európai sem találhatott kivetnivalót rajta. Nagy, fekete szeme megbűvölte a férfiakat Olyan könnyedén és légiesen járt, mintha lába nem is érte volna a földet…

Csak tíz óra felé járt az idő, de a meleget máris nehéz volt elviselni. A nap kérlelhetetlenül tűzött le a limai székesegyház kőszentjeire, a magas pálmákra és a szökőkút márványmedencéjére.

– Az utóbbi időben Lima a béke városa – mondta Antonio Perez büszkén. – Két év óta egyetlen rendzavarás sem történt.

– Pak… Pak… – hallatszott hirtelen valamelyik utcából egy géppuska dühös kattogása.

Perez megmerevedett az ijedtségtől.

– Mit jelent ez?

– Nem tudom – válaszolta Perry –, de ha jól hallom, most már ágyúznak is.

A tompa dörrenéseket csakugyan nem lehetett mással megmagyarázni.

Az egyik mellékutcából egy lovas vágtatott ki. A ló és lovasa festői látványt nyújtottak: a lovas fején piros kendő lobogott, és a paripa hátán ezüsttel díszített nyereg csillogott a napfényben.

– Hohó, hiszen ez Mendozza! – kiáltotta Perez. – Mi történt, barátom?

Mendozza megrántotta a gyeplőt. A ló felágaskodott és remegő lábakkal állt meg a szökőkút mellett. A meghajszolt állatról szakadt a verejték.

– Hát nem tudják az újságot? – kérdezte Mendozza megdöbbenve. – Az elnök lemondott. Jelenleg egy hadihajón tartózkodik.

– A pénztárt elvitte? – kérdezte Perez.

– Természetesen. Az elnök tiszteletben tartja az ősi szokásokat. Az egész államkasszát magával vitte.

– És mit jelent ez a lövöldözés?

– A régi elnök hívei nem akarják elismerni az új elnököt.

– Verrót? – kérdezte Perez.

A lovas legyintett:

– Ki beszél ma már Verróról? Ő a tegnap embere. Cuarto az új elnök.

– Ez valóban érdekes újság – mondta Perez. – És átvette már a hatalmat?

– Nem egészen – hangzott a válasz. – Senor Tupiza is igényt tart a hatalomra. Majd meglátjuk, melyik az erősebb kettőjük közül.

– Te melyik elnökjelölt pártján vagy? – kérdezte Perez.

– Ezt még nem tudom ebben a pillanatban – válaszolta Mendozza óvatosan, és megsarkantyúzta lovát. – Viszontlátásra, barátaim, a győzelem után.

A felszálló porfelhő csakhamar elnyelte a lovat és piros kendős lovasát. Valamelyik utcából megint puskaropogás hallatszott.

Perez vállat vont:

– Bolondok ezek az emberek. A legokosabb, ha bemegyünk a dómba. Régebben sok kormányválságot éltem át, de arra még nem volt példa, hogy a templomban is lövöldöztek volna. Ott tehát biztonságban vagyunk.

Felmentek a széles lépcsőn a hatalmas bronzveretű kapuhoz. Kétoldalt páncélos vitézek kőből faragott szobrai őrizték a bejáratot.

A templomban vigasztalan homály borongott. A látogatók lépteit sokszoros visszhang követte, amint végigmentek a széles kőkockákon.

Egy gótikus tornyocskákkal díszített oldalfülkében megpillantották Lima alapítójának – Francisco Pizzarónak – koporsóját.

– A hajónkat is így hívják – mondta Perry élénken.

– Nem éppen biztató név – jegyezte meg Perez. – Itt nem nagyon szeretik.

Perry az oroszlánfejekkel díszített vasrácshoz ment és egy pillantást vetett a hírhedt konkvisztádor koporsójára. Peru egykor mindenható urából bizony kevés maradt az utókorra: egy zsinegekkel összekötözött sárga csontváz és egy horpadt acélsisak… Ez volt minden.

Körüljárták az egész templomot. Az üvegfestményekkel díszített és ónfonadékkal átszőtt ablakokon beragyogó napfény sem tudta teljesen eloszlatni a dóm hatalmas hajójában borongó félhomályt. Perez buzgón magyarázott; egy-egy szobornál vagy képnél hosszasabban megálltak. Félóra is eltelt, mire újra kiléptek a templom kapuján.

– Ismét béke van – állapította meg Perez élénken.

Éles napfényben fürdött minden: a tér, a házak és a szökőkút allegorikus kőszobrai.

Hirtelen nagy csapat harcias lovas bukkant ki az egyik utcából. Perez felfedezte közöttük Mendozzát, és azonnal odakiáltotta neki:

– Ki győzött, Cuarto, vagy Tupiza?

– Egyik sem – válaszolta Mendozza a világ legtermészetesebb hangján. – Éljen Gonzalo, az új elnök!